Tájékoztató a Kúria Bfv.II.1.692/2017. számú jelentős ügyben hozott határozatáról:
I. A kerületi bíróság az I. rendű terheltet bűnösnek mondta ki súlyos testi sértés bűntettének kísérletében [1978. évi IV. törvény (korábbi Btk.) 170. § (1) bekezdés, (2) bekezdés]. Ezért őt – mint többszörös visszaesőt – 1 év 6 hónap börtönben végrehajtandó szabadságvesztésre ítélte azzal, hogy feltételes szabadságra nem bocsátható. A másodfokon eljárt törvényszék az elsőfokú ítéletet helybenhagyta.
II. Az I. rendű terhelt nyújtott be felülvizsgálati indítványt.
III. A felülvizsgálati indítvány az alábbiak szerint alapos.
Az I. rendű terhelt szerint a bűncselekmény törvénysértő minősítése miatt törvénysértő büntetés kiszabására került sor.
A bíróság jogerős ügydöntő határozata ellen a Be. 416. § (1) bekezdés b) pont 1-2. fordulata alapján felülvizsgálatnak van helye, ha a bűncselekmény törvénysértő minősítése, a büntetőjog más szabályának megsértése miatt törvénysértő büntetést szabtak ki.
A Kúria álláspontja – támaszkodva a Bfv.II.1256/2015/5., Bfv.II.1424/2015/9., Bfv.II.1643/2015/4. és Bfv.1358/2016/6. számú határozataiban már kifejtettekre – a következő:
Az ítéleti tényállás személyi és történeti részében rögzített ténymegállapítások nem kizárólag fizikai jellegű külső történések, de ún. belső történések, tudati tények is lehetnek (BH 2005.167.). A tudattartalom ténybeli megállapítása lehet a tényállás része, ezért a tudati tények a felülvizsgálati eljárásban nem vitathatóak (BH 2011.3.). Másként fogalmazva, a tényállás részét képező tudati tények sérelmezése a tényállás tilalmazott támadása miatt a törvényben kizárt (Bfv.II.818/2014/6.)
Egyfelől a tényből tényre vont következtetés is tény, másfelől a jogkövetkeztetésnek is ténybeli alapon kell nyugodnia akkor is, ha a jogkövetkeztetés közvetlenül egy vagy több megállapított tényből került levonásra. (Ellenkező esetben a jogkövetkeztetés, mint tudati tény nem is volna kontrollálható.) Ebből pedig az következik, hogy amennyiben az irányadó tényállás egyidejűleg akár primer, akár secunder tényként és értelemszerűen jogkövetkeztetésként is tartalmazza az elkövető cselekvésével kapcsolatos tudati tényeket, akkor ezekre is érvényesül a támadhatatlanság szabálya.
A tényállás részévé tett tudati tények vitathatósága azonban csak akkor eshet el, amennyiben a szűkebb értelemben vett tényállásba [Be. 258. § (3) bekezdés c) pont] tartozó külső, a külvilágban megjelenő tényekből, életbeli jelenségekből a belső tények valóban következnek (Bfv.II.1256/2015/5.).
A jelen ügyben eljárt bíróságok – ha úgy teszik többlet-elem gyanánt – egyértelművé tették az adott cselekmény minősítésével kapcsolatos álláspontjukat, amikor a tényállás körében megállapították, hogy az I. rendű terhelt szándéka legalább eshetőlegesen nyolc napon túli gyógytartamú sérülés okozására irányult.
A szándékosság megítélésének körébe tartozó valamely tudati elem, tudati tény beépítése a ténymegállapítások sorába nem kifogásolható a bíróságok részéről. Az azonban elengedhetetlen követelmény, hogy a szűkebb értelemben vett történeti tények és a beépített tudati tény között kétségtelenül fennálló, organikus (szerves) kapcsolódás legyen. Akkor nem kifogásolható a szándékosság megítélése körébe tartozó tudati tény beépítése a történeti tényeket rögzítő tényállásba, ha ezáltal nem bomlik meg a történeti tények és a beépített tudati tény kapcsolódásának a szerves kapcsolata.
A jelen ügyben ennek ellenkezőjéről van szó. Az irányadó tényállásban rögzített történeti tényekből minden más lehetőséget kizáró módon nem vonható következtetés a bíróságok által rögzített tudati tényre.
Az I. rendű terhelt és a sértett verekedése a sértett bokszolásra kihívásán alapult, amit a terhelt elfogadott. A kölcsönös kihívás elfogadása mindkét fél számára a jogtalanság állapotát hozta létre (4/2013. BJE jogegységi határozat 1. pont). Ebben a helyzetben közömbös, hogy ténylegesen ki kezdte meg a verekedést. Az viszont már nem közömbös, hogy az I. rendű terhelt ökölütése nem találta el a sértettet. Az sem közömbös, hogy a jogerős ítélet tényállása (ugyanúgy mint a vádirat) még azt sem állapította meg, hogy az ökölütés a sértett mely testrészére irányult. Ily módon csupán az volt megállapítható kétségtelenül tényből tényre vont következtetéssel, hogy az I. rendű terhelt testi sértés okozására irányuló szándékkal (korábbi Btk. 13. § 1. fordulat) kezdte meg a verekedést, amely azután egyfajta birkózásban, dulakodásban folytatódott és végződött, ámde a sértettnek nem okozott sérülést.
Mindebből téves következtetést vontak az alapügyben eljárt bíróságok az I. rendű terhelt súlyos (értsd: nyolc napon túl gyógyuló) sérülés okozására irányuló szándékára. E következtetés alapja ugyanis nem lehet az a rendkívül általános megfontolás, hogy az I. rendű terhelt cselekvősége kapcsán ésszerű (reális) módon létrejöhetett volna súlyos sérülés. Erre abból vontak következtetést, hogy a verekedés helyszínén vaságyak, vasszerkezetek voltak. Egy verekedésnek ugyanis szinte nincs is olyan helyszíne, ahol ne volna valamilyen hasonlóan kemény felület – pl. fal, ajtó, kemény talaj, stb.), amelynek nekiütődve akár nyolc napon túl gyógyuló sérülés is keletkezhet. A vaságyak jelenlétéből még nem következik, hogy az I. rendű terhelt a nyolc napon túl gyógyuló sérülés okozásának a lehetőségét előre látta és abba belenyugodott, tehát közömbös maradt az iránt, hogy ilyen következmény előállhat (korábbi Btk. 13. § 2. fordulat - eshetőleges szándék).
Mindezek alapján tényből tényre következtetéssel csak az volt megállapítható, hogy az I. rendű terhelt magatartása testi sértés okozására irányult. Ebből és a megállapított további tényekből – így különösen a verekedés helyszínéből – arra már nem vonható sem ténybeli sem jogi következtetés, hogy a terhelt szándéka súlyosabb, azaz nyolc napot meghaladó gyógytartamú sérülés okozására irányult. Az ellenkezőből való következtetéssel (argumentum a contrario) kizárólag az a jogi következtetés vonható le, hogy az I. rendű terhelt szándéka „csupán” könnyebb sérülés okozására irányult, vagyis cselekvősége – ténylegesen okozott sérülés hiányában – a könnyű testi sértés vétsége [korábbi Btk. 170. § (1) bekezdés] kísérletének minősül (Btk. 16. §).
Egyébiránt az elkövető szándékának megítélése – reagálva az I. rendű terhelt téves érvelésére – nem szakértés tárgya, az kizárólagosan bírói kompetencia.
A Btk. 170. § (1) bekezdésében meghatározott könnyű testi sértés vétségének elkövetője csak magánindítványra büntethető [korábbi Btk. 31. § (1) bekezdés, 170. § (8) bekezdés]. A sértett viszont nem terjesztett elő magánindítványt [Be. 173. § (1) bekezdés 2. mondat] és az már nem is pótolható. A magánindítványa hiánya pedig – a korábbi Btk. rendszerében - kizárja az elkövető büntethetőségét. [Büntethetőséget kizáró ok - korábbi Btk. 22. § h) pont] Következésképpen az alapügyben eljárt bíróságok büntethetőséget kizáró ok ellenére állapították meg az I. rendű terhelt bűnösségét.
A Kúria a támadott ítéletet az I. rendű terhelt tekintetében megváltoztatta: a súlyos testi sértés bűntettének kísérlete [1978. évi IV. törvény 170. § (1) és (2) bekezdés] miatt indított eljárást megszüntette, s az I. rendű terhelt bűnügyi költség megfizetésére kötelezését mellőzte.
Budapest, 2018. április 17.
A Kúria Sajtótitkársága