A felperes az 1990-es évektől kezdve ügyvezetője volt az alperesi gazdasági társaságnak. 2007. január 1-jével vált öregségi nyugdíjassá, erre tekintettel azonban a munkaviszonyát nem szüntették meg. Folyamatosan bére mellett nyugellátásban is részesült. A felperes kezdeményezésére a felek között levélváltásra került sor, majd 2011. június 30-án megállapodás jött létre, amelyben harmadik félként a C. Kft. is szerepelt. A megállapodás 2. pontja értelmében a munkáltató vállalta, hogy a munkavállalónak megfizet az Mt. 100. § (4) bekezdése alapján nem jövedelempótló kártérítés címén 7.500.000 forintot. Rögzítették, hogy a kártérítési összeg a személyi jövedelemadóról szóló jogszabály, a PM és az APEH állásfoglalás alapján adómentes.
A megállapodás aláírásának napján kiegyenlítésre került 3.500.000 forint, amelybe beszámították az adott napon kötött adásvételi szerződéssel egy gépkocsi vételárát, amely 3.500.000 forintra volt tehető. Az ezen túlmenően fennmaradó 4.000.000 forintot az alperes négy egyenlő részletben vállalta megfizetni. Rögzítésre került, hogy a munkavállaló a munkaszerződése szerint részére járó járandóságairól az egyezség érdekében kifejezetten lemond. Az alperes az utolsó két részletet nem teljesítette, ugyanis a NAV az alperes megkeresésére közölte, hogy a felperesnek a munkaviszonya megszüntetésére tekintettel megszerzett bevételéből a 3.500.000 forintot meghaladó része különadó fizetési kötelezettség alá esik. Utalt arra, hogy amennyiben az Mt. 100. § (4) bekezdése szerint nem a bíróság állapítja meg a felmondás jogellenességét, úgy az adómentes bevételre vonatkozó előírások nem alkalmazhatóak.
A felperes módosított keresetében elsődlegesen semmisségre hivatkozott, és az Mt. 10. §-ának (2) bekezdése alapján alkalmazandó munkáltatói rendes felmondás jogkövetkezményeivel együtt bruttó 11.176.800 forint megfizetését igényelte a nettó 7.500.000 forint beszámítása mellett, összesen bruttó 9.265.200 forint összegben. Az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek nettó 2.000.000 forintot, és kamatát. Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett részét megváltoztatta és a keresetet elutasította.
A felperes felülvizsgálati kérelme nem alapos.
A másodfokú bíróság helytállóan indult ki abból a körülményből, hogy a felek a megállapodásban egyértelműen rögzítették, miszerint a jogviszony 2011. június 30-ával megszűnik. A jogviszony megszüntetésére vonatkozó kikötés a felek egybehangzó, ráutaló magatartásával megvalósult (MD.II.101.). A felperes ennek megfelelően járt el, így utóbb nem hivatkozhat a jogviszony megszüntetés írásbeliségének elmaradása miatti jogellenességre. Tehát a közös akarattal elhatározott jogviszony megszüntetés mellett a megállapodásnak az Mt. 100. § (4) bekezdésére történő hivatkozása – amely alapja lehetne a nettó kifizetésnek – semmis.
A másodfokú bíróság helytállóan utalt a 2/2010. (VI.28.) PK véleményben foglaltakra, amely értelmében a semmisséget hivatalból kell vizsgálni, amelynek jogkövetkezménye az, hogy ilyen megállapodásra alapozott teljesítésre irányuló követelést érvényesíteni nem lehet.
A rendelkezésre álló iratok alapján az volt rögzíthető, hogy a megállapodás megkötésekor a felek ismerték a 2010. évi XC. törvény előírásait, tisztában voltak a vonatkozó adózási szabályokkal, és a csatolt e-mailekből az a következtetés volt levonható, hogy mindkét fél az adóelkerülés lehetőségét kereste. Ebből következően pedig nem állapítható meg a megállapodás megkötésekori felperesi alárendelt pozíció, és az sem, hogy a színlelt megállapodás létrejöttében a felperesnek nem volt felróható magatartása.
A kifejtettekre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 275. §-ának (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
Budapest, 2015. június 22.
A Kúria Sajtótitkársága