A felülvizsgálati eljárásban irányadó tényállás szerint a felperes 2009. augusztus 1-jétől állt az alperes alkalmazásában üzletkötő munkakörben. A munkáltató 2012. október 26-án felmondással megszüntette a felperes munkaviszonyát.
A közigazgatási és munkaügyi bíróság ítéletével a felmondás jogellenességére tekintettel kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek kártérítésként 4.755.136 forintot és késedelmi kamatát.
Indokolásában kifejtette, hogy a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) 82. §-a értelmében a munkáltató köteles megtéríteni a munkaviszony jogellenes megszüntetésével összefüggésben okozott kárt, ennek keretében elmaradt jövedelem címén igényelt kártérítés nem haladhatja meg a munkavállaló 12 havi távolléti díjának az összegét, ami az adott ügyben 5.184.000 forint volt. Megállapította, hogy a felperes személyi alapbére és az alperes által kimutatott távolléti díja havi 432.000 forint figyelembevételével 2012. december 1-jétől 2014.június 6-áig, az ítélet meghozataláig 7.874.180 forint bruttó összeg lett volna. Mivel a felperest társadalombiztosítási, egészségbiztosítási és munkavállalói járulék fizetési kötelezettség terhelte 18,5 % mértékben, ezért a kiesett munkabért csökkenteni kellett ilyen mértékben, így a figyelembe vehető elmaradt kára 6.417.472 forint. A felperest cafeteria juttatás is megillette volna 510.000 forint összegben, így a felperes összes jövedelme 6.927.472 forintban számítandó. Ebből az összegből az elsőfokú bíróság levonta a felperes számára 90 napra folyósított 279.000 forint álláskeresési járadék címén fizetett összeget, illetve a 2013.március 1-jétől 2013. december 31-éig nettó összegben kifizetett 1.666.675 forint munkabért. Ennek megfelelően a felperesnek az adott időszakban 4.755.136 forint kára keletkezett elmaradt jövedelem címén, így annak megfizetésére kötelezte az alperest.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt törvényszék ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A jogerős ítélet ellen az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet. Álláspontja szerint a jogerős ítélet sérti az Mt. 82. § (1) és (2) bekezdését. Hivatkozott arra, hogy az új Mt. lényegesen átalakította a munkaviszony jogellenes megszüntetésére vonatkozó szabályrendszert.
A Kúria megállapítása szerint kellő alap nélkül kifogásolta az alperes felülvizsgálati kérelmében, hogy az eljárt bíróságok az Mt. 167. § (2) bekezdését megsértve nem vizsgálták azt, hogy a munkavállaló eleget tett-e kárenyhítési kötelezettségének. A Pp. 164. § (1) bekezdése szerint a per eldöntéséhez szükséges tényeket általában annak a félnek kell bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valónak fogadja el.
Az eljárás során a felperes igazolta azt, hogy a perrel érintett időszakban milyen mértékű álláskeresési járadékban részesült, illetve az újonnan létesített munkaviszonyára figyelemmel milyen mértékű munkabérhez jutott hozzá, melyet az eljárt bíróságok a kártérítés összegének meghatározásakor figyelembe vettek. A kárenyhítési kötelezettség tekintetében a munkáltatót terheli a bizonyítás, a bíróság a kárenyhítési kötelezettség munkavállaló általi teljesítését hivatalból nem vizsgálja. Amennyiben az alperes arra hivatkozik, hogy nem teljes mértékben tett eleget kárenyhítési kötelezettségének a munkavállaló, úgy az ezzel kapcsolatos tényállítását neki áll érdekében bizonyítani. Mivel e körben az alperes bizonyítási indítványt sem tett, megalapozatlanul sérelmezte, hogy a bíróságok e körülményeket nem vizsgálták. A bizonyítás indítványozása elmulasztásának jogkövetkezményei, valamint a bizonyítás esetleges sikertelensége a Pp. 3. § (3) bekezdés érelmében pedig a bizonyításra kötelezett fél terhére esik.
Budapest, 2015. július 16.
A Kúria Sajtótitkársága