Az alperes munkavállalók külföldi munkavállalás reményében és ígéretében létesítettek munkaviszonyt az I. rendű felperes munkáltatóval betonacél szerelési és betanított munkák ellátására. A munkáltató rövid ideig Ausztriában foglalkoztatta a munkavállalókat, majd időszakosan Magyarországon foglalkoztatta őket, a kieső időre azonban állásidőre járó bért nem fizetett számukra.
Az I. rendű felperes munkáltató tulajdonosi köre megegyezett a II. rendű felperes tulajdonosával. Egyik alkalmazottja azzal adta át a megkötendő munkaszerződést az alperes munkavállalóknak, hogy az I. rendű felperes munkáltatónál elért munkabérüket csak azzal a feltétellel fizetik ki, ha alkalmi munkavégzésre szóló keretszerződést kötnek a II. rendű felperessel. Ezt a munkavállalók a bér kifizetésének reményében aláírták. Ezt követően Magyarországon foglalkoztatták az alpereseket, akik munkaköre, munkafeladatai, munkaeszközeik nem változtak, tevékenységüket ugyanazok a személyek irányították, mint korábban. A két cég ügyvezetője, így a munkáltatói jogkör gyakorlója is ugyanaz a személy volt. A munkavégzés a felperesekkel fennálló munkaviszony vonatkozásában nem volt elkülöníthető, mindkét munkáltatótól részesültek munkabérben, de annak elszámolását az erről szóló bizonylatok hiányában nem tudták nyomon követni. Ezt követően a munkavállalók szóban azonnali hatállyal megszüntették munkaviszonyukat, nem jelentkeztek munkavégzésre, majd később ezt a nyilatkozatukat írásban is megerősítették.
A munkáltatók a bírósághoz fordultak és annak megállapítását kérték, hogy mindkét munkáltató vonatkozásában írásba foglalt azonnali hatályú felmondás nélkül szüntették meg a munkavállalók munkaviszonyukat, az jogellenes volt, így a jogellenes jogviszony megszüntetés jogkövetkezményeiként személyenként 2-2 havi felmondási időre járó bér megfizetésére kérték kötelezni őket.
Az alperesek előadták, hogy a gazdasági társaságok tulajdonosa ugyanaz a személy, így egy jogviszony keretén belül végeztek munkát számukra. A felperesek nem teljesítették vállalt ígéretüket, nem biztosították a külföldi munkavégzést.
Az elsőfokú bíróság a széles körben lefolytatott bizonyítási eljárást követően megállapította, hogy az alperesek jogellenesen, írásba foglalt nyilatkozat hiányában szüntették meg az I. rendű felperessel fennállt munkaviszonyukat, ezért az Mt. 84. §-a alapján felmondási idejükre járó távolléti díj megfizetésére kötelezte őket, a II. rendű felperes keresetét azonban elutasította. Megállapította, hogy a II. rendű felperessel kötött munkaszerződés az Mt. munkaidőre és pihenőidőre vonatkozó szabályainak kijátszására irányult, így az Mt. 27. §-a alapján semmis. Nem tartotta megalapozottnak a bíróság a felperesek kártérítési igényét, illetve az alperesek viszontkeresetét. A másodfokú bíróság a IV. rendű alperest mentesítette a fizetési kötelezettség alól, egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A munkáltatók terjedelmes felülvizsgálati kérelme folytán eljárt Kúria a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. A perben keletkezett igen nagy mennyiségű iratanyag áttanulmányozását követően megállapította, hogy a felülvizsgálati kérelemben megjelölt jogsértések nem képezték a megelőző eljárás tárgyát, így azokat a felperesek a felülvizsgálati eljárás során nem vitathatták, mivel a jogerős ítélet csak olyan körben támadható felülvizsgálattal, amely az első- és másodfokú eljárásban is felmerült. A felperesek olyan jogszabályi rendelkezések megsértését is megjelölték, amelyek a perrel érintett időszakban még nem voltak hatályosak (Polgári perrendtartásról szóló 2016. CXXX. törvény és a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény). Ezek alapján az sem volt megállapítható, hogy az eljárt bíróságok nem tettek eleget indokolási kötelezettségüknek, így ítéletük nem sérti a hatályos Pp. 220. § (1) bekezdés d) pontját, illetve 221. § (1) bekezdését.
Budapest, 2017. december 6.
A Kúria Sajtótitkársága