A felperes 2014. március 13-tól állt munkaerő-kölcsönzés céljából, határozatlan idejű munkaviszonyban az alperessel, amely alapján 2014. április 1-jétől a kölcsönvevő budapesti telephelyére került kikölcsönzésre automata gépkezelő munkakörbe. A munkaszerződés mellékletét képező Tájékoztató 3. pontja előírta, hogy a munkavállalót a munkaszerződésben megállapított alapbére, továbbá a kölcsönvevő munkarendjének, a törvényi előírásoknak és a hatályos Kollektív Szerződésnek megfelelően műszakpótlék, valamint a 4. pont alapján a kölcsönvevőnél mindenkor hatályban lévő szabályzatok alapján béren kívüli juttatások illetik meg. A peridőszakban az alperes Kollektív Szerződés hatálya alá nem tartozott, míg a kölcsönvevő a veszprémi telephelyen működő Szakszervezettel és a budapesti telephelyen működő Szakszervezettel Kollektív Szerződést kötött, amelynek hatálya 2013. március 1-jétől a 3.3. pont szerint a kölcsönvevővel munkaviszonyban álló munkavállalókra – a vezető és helyettese kivételével – kiterjedt, míg a további munkaviszonyokra és szakmunkástanulókra a munkaszerződésükben, illetve tanulói szerződésükben meghatározottak szerint terjedt ki. A kölcsönvevő Kollektív Szerződése mellékletének F.II/4.1.3. pontja tartalmazta, hogy amennyiben a munkavállaló a kölcsönvevő munkáltató működési körében felmerült okból nem tud munkát végezni – munkavégzés hiányában – alapbérének 75%-a illeti meg (állásidő).
A felperes 2014. június 9-én jelentette be mind a munkáltatónak, mind a kölcsönvevőnek várandósságát, majd táppénzes ellátást követően 2014. augusztus 12-től állásidejét töltötte, mert az alperesi munkáltató – sem a kölcsönvevőnél, sem máshol – a foglalkoztatási kötelezettségének a beosztás szerinti munkaidőben nem tett eleget. Az állásidő alatt az alperes az alapbér 75%-ának megfelelő állásidőre járó bért fizette 2014. december 31-ig.
A felperes 2014. augusztus 12-től 2014. december 31-ig terjedő időszakra állásidőre járó elmaradt alapbér-különbözete megfizetését kérte arra hivatkozással, hogy az alperes nem fizette meg a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 146.§ (1) bekezdés szerinti állásidőre járó munkabérét, csupán az alapbére 75%-át. Az alperes a kereset elutasítását kérte, mert a munkabért megfizette, a felperesre az állásidő ellentételezésére vonatkozó Kollektív Szerződés F.II./4.1.3. pont kiterjedt és az Mt. 165.§-a nem állapított meg kivételt, így az alapbért 25%-kal csökkenthette. Hivatkozott arra a bírói gyakorlatra, mely szerint a kölcsönzött munkavállalókra is kiterjed a kölcsönvevőnél lévő Kollektív Szerződés hatálya, ellenkező esetben sérül a diszkrimináció tilalmának elve.
Az elsőfokú bíróság az elmaradt munkabér megfizetésére kötelezte az alperest, az ítéletet a másodfokú bíróság helybenhagyta.
Az alperes felülvizsgálati kérelmében a felperes keresetének elutasítását kérte arra hivatkozva, hogy az egyenlő bánásmód követelményének munkaerő-kölcsönzés esetében is érvényesülnie kell.
Az alperes felülvizsgálati kérelme a következők szerint nem megalapozott.
A felperes és az alperes között létrejött munkaszerződés nem tartalmazta, hogy a kölcsönvevő Kollektív Szerződése kiterjed a felperesre. A felperes és a kölcsönbeadó által kötött munkaszerződés mellékletét képező Tájékoztató azt rögzítette, hogy a munkavállalót a munkaszerződésben megállapított alapbére, továbbá a kölcsönvevő munkarendjének, a törvényi előírásoknak és a hatályos Kollektív Szerződésnek megfelelően műszakpótlék, valamint a kölcsönvevőnél mindenkor hatályban lévő szabályzatok alapján béren kívüli juttatások illetik meg.
Az Mt. 12. § (1) bekezdés szerint a munkaviszonnyal, így különösen a munka díjazásával kapcsolatban az egyenlő bánásmód követelményét meg kell tartani. E követelmény megsértésének orvoslása nem járhat más munkavállaló jogának megsértésével vagy csorbításával. A (2) bekezdés rögzíti, hogy munkabérnek minősül az (1) bekezdés alkalmazásában minden, a munkaviszony alapján közvetlenül vagy közvetve nyújtott pénzbeli és természetbeni juttatás.
Az Mt. 219. § (1) bekezdés alapján a kölcsönzés tartama alatt a munkavállaló számára biztosítani kell a kölcsönvevővel munkaviszonyban álló munkavállalókra irányadó alapvető munka- és foglalkoztatási feltételeket, melyek különösen a (2) bekezdés c) és d) pontjai alapján a munkabér összegére és védelmére, továbbá az egyéb juttatásokra és az egyenlő bánásmód követelményére vonatkozó rendelkezések. A (3) bekezdés a) pontja rögzíti, hogy a munkabér összegére, az egyéb juttatásokra az egyenlő bánásmód követelményére vonatkozó rendelkezéseket a kölcsönvevőnél történő foglalkoztatás száznyolcvannegyedik napjától kell alkalmazni arra a munkavállalóra, aki a kölcsönbeadóval munkaerő-kölcsönzés céljából létesített határozatlan idejű munkaviszonyban áll és kölcsönvevőnél történő foglalkoztatás hiányában is díjazásban részesül. Az Mt. 222.§-a szerint az egyenlő bér elvétől a felek Kollektív Szerződésben is eltérhetnek, akár a munkavállalók hátrányára is azzal, hogy a kölcsönzött munkavállalók általános védelmét (2008/104/EK irányelv 5. cikk (3) bekezdés) biztosítani kell.
Az alperes eszerint alaptalanul hivatkozott arra, hogy munkaerő-kölcsönzés esetén az általa kölcsönzött munkavállaló tekintetében a kölcsönvevőnél hatályos valamennyi díjazás korlátozás nélkül érvényesül. A felperesnek a kölcsönvevőnél való foglalkoztatása az Mt. 219. § (3) bekezdésben előírt azon határidőt nem érte el, amelytől az egyenlő bánásmód követelménye az egyes juttatásokat illetően érvényesülhet, a kölcsönvevő Kollektív Szerződése perbeli díjazásra vonatkozó rendelkezése a felperesre nem terjedt ki, ilyen tartalmú munkaszerződést a felperes és az alperes nem kötöttek.
A kölcsönvevő kollektív szerződésében szabályozott egyes jogosultságok, kötelezettségek akkor vonatkoztathatók a kölcsönbeadónak munkaerő-kölcsönzés céljából kölcsönbe adott munkavállalójára, ha a kölcsönbeadó és munkavállalója közti munkaszerződés erre kiterjed.
Budapest, 2018. február 13.
A Kúria Sajtótitkársága