Mfv.I.10.801/2012.
A felperes keresetében a munkavállalói rendkívüli felmondás jogszerűségének megállapítását és az ehhez fűződő jogkövetkezmények alkalmazását kérte. A munkaügyi bíróság által megállapított tényállás szerint a felperes főszerkesztői munkakörre határozott idejű munkaszerződést kötött az alperessel. Betegállományát, valamint a szabadságának leteltét követően, amikor munkára jelentkezett, az Mt. 83/A. § (1) bekezdése alapján főszerkesztői munkaköre helyett archívum igazgató munkakörbe irányították. Az átirányítás megszűnése után a munkáltatói nyilatkozatokból kiderült, hogy az eredeti munkakörben való foglalkoztatására az alperes nem hajlandó. A munkáltató ígérete ellenére további átirányításról nem rendelkezett, főszerkesztőként, újságíróként nem foglalkoztatta, ezt követően élt rendkívüli felmondással a felperes.
A munkaügyi bíróság ítéletével a munkavállalói rendkívüli felmondás jogszerűségét állapította meg, és kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek bruttó 5.700.000 forintot és annak késedelmi kamatát. Álláspontja szerint a felperes csak az egy éves időtartamra vonatkozóan tarthat igényt elmaradt munkabérre a régi Mt. 96. §-ának (7) bekezdése és a 88. § (1) és (2) bekezdése alapján.
A felek fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett részét részben megváltoztatta, az alperes marasztalásának összegét bruttó 15.200.000 forintra felemelte, egyebekben a munkaügyi bíróság ítéletének fellebbezett részét helybenhagyta.
A Kúria a törvényszék ítéletének a marasztalás összegét 15.200.000 forintban megállapító rendelkezését az 5.700.000 forintot meghaladó részében hatályon kívül helyezte és e körben a másodfokú bíróságot új eljárásra és új határozat meghozatalára utasította. A másodfokú bíróság ítéletének az alperest 5.700.000 forintban és kamatában marasztaló rendelkezéseit hatályában fenntartotta.
Az eljáró bíróságok a rendelkezésre álló adatok alapján helytállóan fejtették ki, hogy felperes által vezetett műsorok részben megszűntek, részben átnevezésre kerültek, a munkáltatót [régi Mt. 102. § (3) bekezdés a) pont] azonban kötelezettség terhelte a felperes foglalkoztatásának biztosítása körében, ezenkívül tájékoztatási kötelezettség is terhelte , és ezeknek nem tett eleget. Az átirányítás lejártát követően a munkáltatónak intézkednie kellett volna a korábbi munkaszerződés és munkaköri leírás szerinti foglalkoztatásról, amelyet nem teljesített. Tehát a felperes jogszerűen élt a rendkívüli felmondással.
Azonban helyes azon felülvizsgálati kérelemben foglalt érvelés, hogy a másodfokú bíróság ítéletében – figyelemmel a perbeli időben hatályos Mt. 96. § (7) bekezdésére – tévesen utalt a BH.1996.452. számú eseti döntésre. Az ügyben irányadó Mt. 88. § (2) bekezdés alapján tehát a felperes a még hátralévő idő teljes tartamára járó munkabérre -e jogcímen- nem válhatott jogosulttá.
A másodfokú bíróság ítéletének indokolása nem tartalmaz jogi okfejtést arra vonatkozóan, hogy a felemelt összegű marasztalást milyen jogszabály alapján állapította meg, ennél fogva az ítéletének ezen része jogszabálysértő (Pp. 221. § (1) bekezdés 1. mondata), ami hatályon kívül helyezést tett szükségessé.
Budapest, 2013. november 7.
A Kúria Sajtótitkársága