A rendőr százados vádlottat a Debreceni Törvényszék Katonai Tanácsa bűnösnek mondta ki az 1978. évi IV. törvény 348. § (1) bekezdésébe ütköző szolgálatban kötelességszegés vétségében, ezért őt egy évre próbára bocsátotta.
Az elsőfokú ítélet ellen az ügyész a vádlott terhére pénzbüntetés kiszabása érdekében jelentett be fellebbezést, melyet a Fővárosi Fellebbviteli Főügyészség azzal tartott fenn, hogy a másodfokú bíróság a megállapított tényállást kiegészítve, illetve helyesbítve a vádlott bűnösségét az 1978. évi IV. törvény 361. § (1) bekezdésének a) pontjába ütköző elöljárói intézkedés elmulasztása vétségében állapítsa meg, és ezért ítélje pénzbüntetésre.
A Fővárosi Ítélőtábla Katonai Tanácsa az első fokú határozatot megváltoztatva a vádlottat a terhére megállapított katonai vétség vádja alól bűncselekmény hiányában felmentette.
A másodfokú bíróság ítélete ellen a Fővárosi Fellebbviteli Főügyészség jelentett be fellebbezést a vádlott felmentése miatt, a másodfokú határozat megváltoztatása, a vádlott bűnösségének megállapítása és vele szemben pénzbüntetés kiszabása érdekében.
Az ügyészség szerint tévedett a másodfokú bíróság, amikor az ügyészi fellebbezésben foglalt, a tényállás helyesbítésére és kiegészítésére vonatkozó indítványt vádmódosításként értékelte, és ezért annak nem adott helyt. Ezért arra tett indítványt, hogy a Kúria egészítse ki a másodfokú határozatot azzal, miszerint a vádlott a kérdéses időben szolgálati elöljárója volt az ittasan gépi meghajtású járművet vezető rendőr főtörzsőrmesternek, és erre tekintettel a vádlottat mondja bűnösnek elöljárói intézkedés elmulasztása vétségében, és a büntetlen előéletű, kiskorú gyermekét eltartó vádlottat emiatt részesítse megrovásban.
A Kúria mint harmadfokú bíróság a joghatályos fellebbezéssel megtámadott másodfokú ítéletet a Be. 387. § (1) bekezdésére figyelemmel az azt megelőző első- és másodfokú bírósági eljárással együtt bírálta felül.
Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás összhangban áll az iratok tartalmával, téves ténybeli következtetést sem tartalmaz, azt a Kúria - a másodfellebbezésben kifejtettekkel szemben – megalapozottnak találta, ekként a Be. 388. § (1) bekezdésére figyelemmel a harmadfokú eljárásban is irányadónak tekintette.
A katonai ügyészség a vádlottal szemben az 1978. évi IV. törvény 348. § (1) bekezdésébe ütköző bűncselekmény, szolgálatban kötelességszegés vétsége miatt emelt vádat. A vádirati tényállás szerint a vádlott a vádbeli napon 14.00 órától 22.00 óráig volt szolgálatba vezényelve; azt azonban, hogy milyen szolgálatba, a vád nem tartalmazza. Így a vádiratból az, hogy a vádlott az 1978. évi IV. törvény 348. §-a által védett szolgálati formák valamelyikét látta-e el ekkor, nem állapítható meg.
A vádirati tényállás nem tartalmazza továbbá annak a kötelességszegő magatartásnak a leírását sem, amely a törvényi tényállásban nevesített három elkövetési magatartással súlyában azonosnak minősülne. Kötelességszegésként azt rótta fel, miszerint annak tisztázása érdekében, hogy az egészségügyi szabadságon lévő rendőr főtörzsőrmester a segéd-motorkerékpárt ittas állapotban vezette-e, a vádlott nem intézkedett, pusztán arra figyelmeztette, hogy a motorját tolja és ne üljön fel rá.
Az első fokon eljárt katonai tanács az általa az ügyészi váddal egyezően megállapított tényállás alapján arra következtettet, hogy Veres Anikó vádlott megszegte a rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény 13. § (1) bekezdésében, valamint a Rendőrség Szolgálati Szabályzatának 3. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezéseket.
Az elsőfokú bíróság ítéletében kifejtettek szerint a szolgálatban lévő rendőr százados vádlottnak intézkedési kötelezettsége lett volna a rendőr főtörzsőrmesterrel szemben; a szolgálatra vonatkozó szabályok megszegését pedig abban látta, hogy bár a vádlott nem tudta eldönteni: kollégája ittas-e vagy sem, nem intézkedett az ittasság megerősítésére vagy kizárására.
Ahogy azonban arra a Fővárosi Ítélőtábla Katonai Tanácsa helytállóan rámutatott: az elsőfokú bíróság a felhívott jogszabályhelyekben előírt intézkedési kötelezettség elmulasztása kapcsán helytelen következtetést vont le, miután - ahogy azt ítéletében rögzítette is - a vádlott telefonon felhívta azt rendőr főhadnagyot, aki az ittasan motorkerékpározó rendőr tiszthelyettes felkutatására járőröket küldött ki.
Ezért helyesen állapította meg az ítélőtábla, hogy a vádlott a rendőrségi törvény és Rendőrség Szolgálati Szabályzata általános intézkedési kötelezettséget előíró szabályait nem szegte meg.
Egyetértett a Kúria a másodfokú bírósággal abban is, hogy az ügyészi fellebbezésben előterjesztett indítvány – amely arra irányult, hogy a bíróság rögzítse a tényállásban, miszerint a rendőr százados vádlott a szolgálati ideje alatt a munkaköri leírásának megfelelően szolgálati elöljárója volt a rendőri egység teljes személyi állományának – nem tényállás-kiegészítésnek, hanem a vád módosításának minősülne, ekként az a jogorvoslati eljárásban tilalmazott.
Ezzel ugyanis a bíróság olyan tényt rögzítene a tényállásban, amely a vádban nem szerepelt, és amely kapcsán az első fokú eljárásban nem történt vádmódosítás; ez a tény – amely alapján más bűncselekmény lenne a vádlott terhére megállapítható, mint amelyet a vád tartalmaz – nem tartozik a tettazonosság körébe.
Emellett pusztán annak rögzítése a tényállásban, hogy a vádlott a kérdéses cselekmény elkövetésekor a volt rendőr főtörzsőrmesternek szolgálati elöljárója volt, még nem alapozná meg az 1978. évi IV. törvény 361. § (1) bekezdésének a) pontja szerinti elöljárói vétség megállapíthatóságát; ehhez a tényállásnak további tényeket is tartalmaznia kellene. Egyrészt pontosan meg kellene határozni, hogy a vádlottnak, mint a szolgálati feladatait vezényléses munkarendben kiemelt főelőadóként ellátó rendőrtisztnek a munkaköri leírása alapján milyen konkrét szolgálati elöljárói jogköre volt az adott rendőri egység éppen szolgálatot teljesítő, illetve szolgálaton kívüli – egészségügyi szabadságon lévő – rendőrei felett, másrészt meg kellene jelölni, hogy a vádlott e konkrét elöljárói kötelmei közül melyeket szegte meg, és ezzel a szolgálat ellátására vonatkozó mely jogszabályi rendelkezéseket, illetve mely belső szabályzatok rendelkezéseit sértette meg vagy mulasztotta el végrehajtani.
Emellett rámutat a Kúria a következőkre: a katonai ügyészség előtt már az eljárás kezdetén ismert volt, hogy a katonai nyomozó hatóság a vádlottal szemben a nyomozást az 1978. évi IV. törvény 361. § (1) bekezdésének a) pontjába ütköző elöljárói intézkedés elmulasztása miatt rendelte el, mint ahogyan a vádhatóság előtt ismert volt a vádlott munkaköri leírása is. A vádemelésre azonban nem az elöljárói bűncselekmény, hanem szolgálatban kötelességszegés vétsége miatt került sor, és az első fokú tárgyaláson eljárt katonai ügyész a vádirati minősítést fenntartotta.
Ugyanakkor - ahogy arra a másodfokú bíróság helytállóan rámutatott - az 1978. évi IV. törvény 348. § (1) bekezdése szerinti katonai vétség két ok miatt nem valósult meg: a vádlott nem az e törvényhely szerinti védett szolgálatba volt vezényelve, és nem valósított meg az e törvényi tényállás megvalósulásához szükséges kötelességszegő magatartást sem.
A vád módosításának pedig sem a másodfokú, sem a harmadfokú eljárásban nincs helye; azzal, hogy a vádlott a rendőr főtörzsőrmester szolgálati elöljárója volt, és az ezzel kapcsolatos elöljárói kötelmei közül melyeket szegte meg, továbbá ezzel a szolgálat ellátására vonatkozó mely jogszabályi rendelkezéseket, illetve mely belső szabályzatok rendelkezéseit sértette meg vagy mulasztotta el végrehajtani, és e magatartása milyen – az eredeti vádtól eltérő – bűncselekmény megállapítására alkalmas, kizárólag az első fokú eljárás során, az ügydöntő határozat meghozatala céljából megtartott tanácsülésig lehetett volna a vádat módosítani.
Mindezekre figyelemmel az ügyészi másodfellebbezés nem vezetett eredményre, ezért a Kúria a Be. 397. §-a alapján a megalapozott másodfokú ítéletet helybenhagyta.
Budapest, 2014. július 1.
A Kúria Sajtótitkársága