A terheltek a II. világháborúban 1942 őszén az akkori Szovjetunió (ma: Ukrajna) területén Lemberg (ma: Lvov) városában a megszálló magyar hadsereg katonái voltak. Az 1950-ben lefolytatott büntetőeljárásban mind az első- mind a másodfokú bíróság azt rótta a terhükre, hogy a megszállott területen élő zsidó lakosság tehetősebb tagjainak azt ígérték, miszerint anyagi ellenszolgáltatás fejében Magyarországra csempészik őket, ahol biztonságban élhetnek. Ehelyett, miután az érintettek jelentős készpénzt fizettek ki a katonáknak, őket a terheltek nem Magyarországra csempészték, hanem a megszállott területén működő német birodalmi titkosrendőrségnek adták át. Ezért I. rendű terheltet, aki a magyar hadseregben ezredesi rangban szolgált, és a többiek tevékenységét megszervezte, 1950-ben emberek törvénytelen kivégzésével és megkínzásával elkövetett háborús bűntett miatt halára, a többieket hosszú tartamú szabadságvesztésre ítélték.
Az irányadó jog szerint háborús bűnös az, aki a megszállott területek lakosságával vagy a hadifoglyokkal való bánás tekintetében a háborúra vonatkozó nemzetközi jogszabályokat súlyosan megsértette, vagy a visszacsatolt területek lakosságával a reábízott hatalommal visszaélve, kegyetlenkedett, vagy aki általában akár belföldön, akár külföldön felbujtója, tettese vagy részese volt emberek törvénytelen kivégzésének vagy megkínzásának (1945. évi VII. törvény 11. § 5. pont).
2012-ben az I. rendű terhelt leszármazói terjesztettek elő felülvizsgálati indítványt, kérve a néhai terhelt felmentését a háborús bűntett vádja alól.
Az indítvány szerint az eljárt bíróságok törvénysértően állapították meg I. rendű terhelt bűnösségét a terhére rótt bűncselekményben, miután a megtámadott határozatok egyike sem tartalmazza azt, hogy kiket kínoztak meg, kiknek a halála következett be a terhelt magatartásával összefüggésben, illetve bárkit törvénytelenül kivégeztek vagy megkínoztak volna az ő cselekményei következtében. Emellett az indítvány szerint a terhelt elítélésével az eljárt bíróságok megsértették a Párizsban kelt békeszerződést becikkelyező 1947. évi XVIII. törvény 2. cikkének az egyenlő bánásmódra vonatkozó rendelkezését, illetve az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 10. és 11. cikkébe foglalt azon rendelkezést, amely a független, pártatlan és méltányos tárgyaláshoz való jogra, valamint az ártatlanság vélelmére vonatkozik.
A Kúria a megtámadott határozatokat a Be. 423. § (4) bekezdésében foglaltakra figyelemmel a felülvizsgálati indítvány szerinti okok alapján vizsgálta felül. A Be. 416. § (1) bekezdésének az indítványozó által hivatkozott a) pontja alapján felülvizsgálatnak van helye, ha a terhelt bűnösségének megállapítására büntető anyagi jogi szabály megsértésével került sor. A Be. 423. § (1) bekezdése értelmében azonban a felülvizsgálati eljárásban a jogerős határozatban megállapított tényállás az irányadó, az indítványban a tényállás nem támadható.
E törvényi rendelkezésből következik, hogy a Kúria a felülvizsgálati indítványban hivatkozott jogkérdéseket kizárólag a jogerős határozatokban rögzített tényállás tükrében tehette vizsgálat tárgyává.
Ennek tükrében vizsgálva az indítványt, annak az ítélet érdemi felülvizsgálatát célzó érvei jelentős részben a tényállást – és nem csupán az abból levont anyagi jogi következtetéseket – sérelmezték. Ezeket a felvetéseket a Kúria ezért nem vehette figyelembe. Ugyanis a tényállás támadásának minősül az a kifogás, amely szerint az ítéletben a bíróság egyetlen személy kifosztását, megkínzását vagy kivégzését sem rögzítette tényként, holott a terhelt terhére megállapított bűncselekmény törvényi tényállása szerint az elkövető tettese vagy részese emberek törvénytelen kivégzésének vagy megkínzásának.
A Kúria megállapította, hogy az eljárt bíróságok az ítéletben ugyan kétségtelenül nem nevezték meg a sértetteket, azonban az ítélet tartalmazza a bűncselekmény megállapításához releváns tényeket, miután megjelöli az egyes tényállási pontokban a cselekmények sértettjeinek számát, az elkövetés módját, az abban résztvevő személyeket.
Az 1945. évi VII. törvény 11. § 5. pontjában szereplő, a háborúra vonatkozó nemzetközi jogszabályok között 1942-ben is irányadó volt az 1913. évi XLIII. törvénycikkel kihirdetett, a második hágai nemzetközi békeértekezleten 1907. évi október 28. napján megállapított, a szárazföldi háború törvényeiről és szokásairól szóló egyezmény és annak melléklete (az ún. „Szabályzat”). A Szabályzat 43. cikke szerint a megszálló hatalomnak minden tőle függő intézkedést meg kellett tennie azért, hogy amennyire lehetséges, helyreállítsa és biztosítsa a közrendet és közéletet, mégpedig - ha ez nem ütközött elháríthatatlan akadályba - az országban érvényes törvények tiszteletben tartásával. A Szabályzat 46. cikke szerint pedig a megszállott területen a becsületet, a családi jogokat, az egyéni élet biztonságát, a magántulajdont, valamint a vallási meggyőződést és a vallás szabad gyakorlatát tiszteletben kellett tartani, a magántulajdon nem volt elkobozható. A Szabályzat 47. cikke emellett kifejezetten tiltotta a fosztogatást.
E nemzetközi egyezmény – mint a háborúra vonatkozó nemzetközi jogszabály – idézett rendelkezései a magyar hadsereg részére kiadott Harcászati Szabályzat részét képezték. Ezért azt a terhelteknek, kiváltképp az I. rendű terheltnek, aki ezredesi rendfokozatban a magyar hadsereg hivatásos tisztje volt, ismernie kellett.
Az Ukrajna területén lévő Lemberg városa a tényállás szerinti időszakban a magyar hadsereg Nyugati Megszálló Csoportja által megszállt terület volt, ezért az ott élő polgári személyek a megszállt területen élő lakosságnak és így a hágai egyezmény által védett személyi körnek minősültek. A magyar hadsereg személyi állománya a magyar katonai büntető és fegyelmi jog hatálya alatt állott.
A cselekményeket háborúban, megszállt területen, és ahogy arra a tényállás egyértelműen utalt, a német birodalmi titkosrendőrséggel szorosan együttműködve, a megszállott területeken származásuk miatt üldözöttekkel szembeni jogfosztó rendelkezések felhasználásával követték el; ez pedig egyértelműen összefüggött a háborús célokkal. Az ilyen cselekmények véghezvitele egyébként sem volt feladata a magyar honvédség alakulatainak.
Az alapügyben eljárt bíróságok által megállapított tényállás alapján az I. rendű terhelt terhére rótt magatartás ellentétes volt az idézett hágai egyezménnyel, egyúttal a magyar hadsereg részére a háborús körülmények között a szolgálati feladatokat előíró szabályzattal is; így a terhelt megszegte az akkor hatályos, reá vonatkozó katonai szabályzatokat, és ekként az akkor hatályban volt Katonai Büntető Törvénykönyv VII. fejezetében (113. § 1. és 2. pont) tilalmazott cselekményeket is elkövette.
Mivel az indítvány nem bizonyult megalapozottnak, a Kúria a megtámadott határozatokat a Be. 426. §-ára figyelemmel hatályában fenntartotta.
Budapest, 2013. február 20.
Kúria Sajtótitkársága