Kfv.V. 35.594/2013/5.
Az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (Art.) nem tartalmaz fogalom meghatározást arra nézve, hogy mi minősül behajtható, illetve behajthatatlan követelésnek, de több adójogszabály, így a társasági adóról és osztalék adóról szóló 1996. évi LXXXI. törvény 4. § 4/a) pontja és a számviteli eljárásról szóló 2000.évi C. törvény 3. § (4) bekezdés 10. pontja is tartalmaz erre nézve definíciót. E rendelkezések értelmében „behajthatatlan követelés az a követelés, amelyre az adós ellen vezetett végrehajtás során nincs fedezet, vagy a talált fedezet a követelést csak részben fedezi (amennyiben a végrehajtás közvetlenül nem vezetett eredményre és a végrehajtást szüneteltetik, az óvatosság elvéből következően a behajthatatlanság – nemleges foglalási jegyzőkönyv alapján – vélelmezhető)”. Behajthatatlan továbbá az a követelés is, amelyet eredményesen nem lehet érvényesíteni, amelynél fizetési meghagyással, a végrehajtással kapcsolatos költségek nincsenek arányban a követelés várhatóan behajtható összegével.
Az Art. 144. §-a szerinti szabályozás miatt nem hagyható figyelmen kívül a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény 41. és 55. §-a sem, melyek értelmében egy követelés csak akkor minősíthető behajtottnak, ha a tartozás teljes egésze megfizetésre, vagy törlésre kerül. A követelésre vezetett végrehajtási eljárás továbbá a tartozás megfizetése esetén csak akkor kerülhet megszüntetésre, ha a tartozás teljes összege és ezen felül a végrehajtási költség is megfizetésre kerül.
A végrehajtáshoz való jog elévülésének kezdő időpontja az adótartozás esedékességi időpontjához köthető, ezért a perben vitatott követelések 2017. június 30-án, illetve 2018. június 30. napján elévülnek. Ez pedig azt jelenti, hogy az eredeti adóstól ezen időpontokig behajtható összegből, a nyugdíjára vezetett letiltásból, a tartozásnak csak egy jelentéktelen része térülne meg, és az elévülés időpontjában az eredeti adósnak a 8.471.352 Ft adótartozásából még 5.609.771 Ft maradna fenn. Az elévülés pedig azt eredményezné, hogy az adóhatóság ezt követően a tartozás behajtása érdekében további végrehajtási cselekményt már nem foganatosíthatna, az adótartozás követelésére vonatkozó joga megszűnne, nem csak az eredeti adóssal, hanem a mögöttes kötelezettel, az általa megajándékozott felperessel szemben is.
Mindig az adott ügy körülményei alapján kell megítélni azt, hogy mikor nincs már reális lehetősége annak, hogy a követelés a főkötelezettől behajtható, azaz mikor válik bizonyossá, hogy a főkötelezett vagyona a követelést nem fedezi. Önmagában az, hogy e tekintetben egyfajta mérlegelési lehetőség áll fenn a jogalkalmazó számára nem eredményez jogbizonytalanságot.(1/2007.PJE., 679/B/2007.AB határozat)
Tekintettel arra, hogy az adóstól, elévülés miatt, nem várható a követelés jelentős részének, 5.609.771 Ft tartozásnak a megtérülése, egyértelműen levonható az a ténybeli és jogkövetkeztetés, hogy a talált fedezet, vagyis az adós nyugdíjának 33%-ára vezetett letiltás az adótartozást, az adóhatósági követelést nem fedezi, az az adózótól behajthatatlan.
Az Art. 35. § (2) bekezdése szerinti jogintézménynek, az adó megfizetésre kötelezésének az az egyértelmű, törvényben világosan megfogalmazott célja, hogy az adós nemfizetése esetén biztosítsa a behajthatatlan tartozás költségvetésbe történő befizetését. Az Art. 35. § (2) bekezdés a-k) pontjaiban, tehát a felperesre vonatkozó b) pontban is szabályozott törvényi rendelkezések célja az adó beszedésének biztosítása az Art-ben megnevezett mögöttes felelősök kötelezése útján. Tekintettel arra, hogy az adós az esedékes adót nem fizette meg és ezt tőle nem lehetett behajtani, a felperes pedig az Art. 35. § (2) bekezdés b) pontja szerinti megajándékozottnak minősül, őt az alperes megalapozottan és jogszerűen kötelezte az adózó által adókötelezettség keletkezését követően okirattal juttatott ajándék erejéig a határozat szerinti összegben az adótartozás megfizetésére.
Budapest. 2014. július 9.
A Kúria Sajtótitkársága