A törvényszék a vádlottat felbujtóként elkövetett emberölés bűntettének kísérletében [1978. évi IV. törvény 166. § (1) bekezdés, (2) bekezdés a) pont] mondta ki bűnösnek, bizonyítási eszközként felhasználva a bűncselekmény elkövetése után elmebeteggé vált tettes gyanúsítottként tett vallomását. Az ítélőtábla – részbizonyítás felvételét követően – az elsőfokú határozatot megváltoztatva a vádlottat bizonyítottság hiányában felmentette, mert e bizonyítékot elégtelennek találta a vádlott bűnösségének megállapításához. A másodfokú ítélet ellen az ügyész jelentett be másodfellebbezést arra hivatkozással, hogy az ítélőtábla ítélete megalapozatlan, mert a tényállás megállapításánál a bizonyítékokat egyoldalúan, már-már koncepciózusan, kizárólag a vádlott érdekkörében vette figyelembe, így az egyoldalúan megállapított tényekből további tényekre helytelenül következtetett, és indokolási kötelezettségének sem tett teljes mértékben eleget [Be. 373. § (1) bekezdés III. a) pont]. Ezért indítványozta, hogy a Kúria az ítélőtábla ítéletét helyezze hatályon kívül és a másodfokú bíróságot utasítsa új eljárásra. A vádlott védője írásbeli észrevételében az ügyészi fellebbezést alaptalannak tartva, megalapozottnak tartotta a másodfokú bíróság eljárását, mivel a bizonyítás felvétele álláspontja szerint szükséges volt, és bár a terjedelmét tekintve a részbizonyítás nem volt különösebben jelentős, a másodfokú bíróság annak alapján az eljárási törvény rendelkezéseinek megfelelően mérlegelte felül az első fokon megállapított tényállást. Kifejtette azt is, hogy az ítélőtáblának a tettes gyanúsítotti vallomását – az Alkotmánybíróság 8/2013. (III. 1.) AB határozatában foglaltakra figyelemmel – eleve ki kellett volna rekesztenie a bizonyítékok köréből, és a harmadfokú eljárásban erre is tett indítványt.
A Kúria az ügyészi másodfellebbezést nem találta megalapozottnak.
Az eljárás során elmebeteggé vált tettes nyomozás során tett gyanúsítotti vallomásának felhasználhatóságával kapcsolatban azonban nem osztotta az ítélőtábla által kifejtett álláspontot, miszerint az Alkotmánybíróság 8/2013. (III. 1.) AB határozatában foglaltak ellenére a 23/2003. (VI. 24.) BM-IM együttes rendelet 9. § (3) bekezdése alapján, ha a nyomozási cselekményről a védőt értesítették, de azon nem jelent meg, ezt a gyanúsítottal közölni kell és tájékoztatni kell arról, hogy a védő távolmaradása az eljárási cselekmény elvégzésének nem akadálya, így a védő távollétében kihallgatott gyanúsított vallomása figyelembe vehető. Az Alkotmánybíróság határozata alkotmányos követelményként határozta meg, hogy a Be. 48. § (1) bekezdésének alkalmazásakor a terhelt érdekében kirendelt védőt a terhelt kihallgatásának helyéről és időpontjáról igazolható módon, olyan időben értesítsék, hogy a kirendelt védőnek lehetősége legyen az eljárási törvényben foglalt jogait gyakorolni és a terhelt kihallgatásán részt venni. Ilyen értesítés elmaradása esetén a terhelt vallomása bizonyítékként nem értékelhető.
A Kúria álláspontja szerint az Alkotmánybíróság által alkotmányos követelményként meghatározott elv a nyomozó hatóságok nyomozásának részletes szabályairól szóló együttes miniszteri rendelet egy részletszabályával nem helyettesíthető, főleg úgy nem, hogy maga az ítélőtábla is leírta, miszerint az Alkotmánybíróság határozata által felhívott, a rendeletben szereplő legkevesebb huszonnégy órával korábbi értesítésnek a nyomozó hatóság eljárása az adott esetben nem felelt meg. Ezért a Kúria úgy ítélte meg, hogy tettesnek a nyomozás során tett gyanúsítotti vallomása sem a Be. 291. § (1) bekezdése, sem a törvény 296. § (4) bekezdése alapján nem olvasható fel, ekként bizonyítékként egyáltalán nem értékelhető.
Ezért a Kúria – e fenti, eltérő indokkal – de hasonlóan az ítélőtáblához, úgy ítélte meg, hogy ebben az ügyben a beszerzett bizonyítékok alapján a vádlott bűnössége nem állapítható meg, így – a gyakorlatának [EBH 2015. B.19.] megfelelően – az ítélőtábla másodfokú ítéletét helybenhagyta.
Budapest, 2016. március 1.
A Kúria Sajtótitkársága