A műszaki főiskolai üzemgazdász végzettséggel rendelkező felperes ipari és kereskedelmi ügyintéző munkakörben dolgozott az alperesnél. 2011. februárban a hivatalvezető felajánlotta, hogy más jellegű hasonló feladatot, ezen belül hatósági ügyintézést is végeznie kellene, ez ellen azonban a felperes a leterheltségére hivatkozással tiltakozott. Egy másik, 2011. február elején lefolytatott beszélgetés során a felperes kifogásolta, hogy kevesebb jutalmat kapott a többiekhez képest. A munkáltatói jogkör gyakorlója 2011. február 28-án kelt intézkedéssel az 1992. évi XXIII. törvény (Ktv.) 17. § (1) bekezdés alapján 2011. május 4-ével indokolás nélküli felmentéssel megszüntette a felperes közszolgálati jogviszonyát azzal, hogy a felmentési ideje 2 hónap és 8 havi illetményének megfelelő végkielégítést állapítottak meg a részére. Az alperes az átszervezéssel az egyik szervezeti egységtől két álláshelyet elvont, azt a másik szervezeti egységhez csoportosította át. A felperes felmentését követően az átirányított kollégája betanulóként részt vett az ipari tevékenységgel kapcsolatos feladatokban, telephelyszemlékben, távlatilag a külső, éjszakai ellenőrzéseknél számítottak rá, végül a felperes munkaköri feladatait nem vette át, 2011. július 11-étől épületüzemeltetési ügyintézői munkafeladatot végzett. A felperes a felmentése óta elhelyezkedni nem tudott, az intézkedés megviselte, „kedélyállapotára rányomta a bélyegét”, amely az anyagi helyzetére és a családja életére is kihatott.
A felperes a keresetében kérte a köztisztviselői jogviszonya megszüntetése jogellenességének megállapítását és a Ktv. 60. § (1) bekezdés alapján eredeti munkakörbe történő visszahelyezését. Elmaradt illetményre 2011. május 3-ától kezdődően tartott igényt havi 330.105 forint átlagkereset figyelembe vételével. Kérte a 25 éves hűségjutalom ellenértékeként 154.600 forint, valamint a 2011. szeptemberében esedékes 30 éves jubileumi jutalom 892.200 forint összegben történő megfizetését. Igényt tartott még cafeteria címén 2011. évre 186.000 forintra, 2012. évre 152.742 forintra, 2013. és 2014. évre 147.304 forintra. Keresete jogalapjaként a rendeltetésellenes joggyakorlásra, az egyenlő bánásmód követelményének megsértésére hivatkozott. Álláspontja szerint a felmentés valódi oka az volt, hogy elmúlt 50 éves, nő és erősen rövidlátó, továbbá az alperesnél már hónapok óta „fiatalítás” volt folyamatban. A 2011. május 4-ével felmentettek túlnyomó többsége 50 éven felüli volt. Női mivolta miatt nem tudta a szakmai felettese szerint az éjszakai ellenőrzésre vonatkozó feladatokat elvégezni, továbbá azért sem, mert nem rendelkezik jogosítvánnyal. A rendeltetésellenes joggyakorlás körében előadta, hogy a hivatalvezető tett javaslatot a felperes kiválasztására, amelynek során a jóhiszemű és a tisztességes eljárás elvét súlyosan megsértette, ugyanis személyi ellentéteket kívánt megtorolni, mivel 2011. februárjában a jutalom összegét szóvá tette. A felperes 25.000.000 forint nem vagyoni kárigényt is előterjesztett arra hivatkozással, hogy az emberi méltósághoz való jogát sértette a felmentés közlésének módja, annak személyét és családját érintő következményei.
A Székesfehérvári Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság megismételt eljárásban hozott 2.M.453/2013/29. számú ítéletében megállapította, hogy az alperes jogellenesen szüntette meg a felperes köztisztviselői jogviszonyát. Kötelezte az alperest, hogy tizenöt napon belül az eredeti munkakörébe helyezze vissza a felperest, továbbá hogy fizessen meg tizenöt napos határidővel a részére levonásokkal terhelten 13.356.359 forintot kamatokkal, valamint törvényes levonásoktól mentesen 3.000.000 forintot. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
A Székesfehérvári Törvényszék 2.Mf.20.431/2015/7. számú ítéletével az elsőfokú ítéletet részben megváltoztatta, és az alperes által levonásokkal terhelten fizetendő összeget 1.057.385 forintra és ennek kamatára leszállította. Kötelezte az alperest a felperes javára levonás mentesen 199.920 forint és kamatai megfizetésére. A törvényszék a Ktv. 60. § (2) bekezdésének alkalmazásával vizsgálta, hogy van-e a felperesnek járó illetménynek, egyéb járandóságnak olyan része, amely kellő gondosság mellett megtérülhetett volna. Megállapította, hogy a felperes nem igazolta, hogy az álláskeresési ellátás kimerítését követően aktívan keresett volna további elhelyezkedési lehetőséget, ettől kifejezetten elzárkózott. A felperes elmaradt illetmény címén arra az időszakra támaszthat jogszerűen igényt a jogellenesség jogkövetkezményeként, amelynek tartama alatt az állami foglalkoztatási szervvel együttműködött, kárenyhítési kötelezettségének ilyen formában eleget tett. A felperes 270 napon át részesült álláskeresési ellátásában 563.160 forint összegben. Ezen időszakra bruttó 2.970.945 forintra tarthatott volna elmaradt illetményként igényt, ebből megtérült az álláskeresési járadék, így a felperes elmaradt illetménye 2.407.785 forint. Ezen felül megilleti a 25 éves hűségjutalom 154.600 forint összegben és a 30 éves jubileumi jutalom 892.200 forint összegben. Ezen összegek azonban csökkentendők az alperes által megfizetett végkielégítés 2.397.200 forint összegével. Ezért a felperest 1.057.385 forint bruttó összeg illeti meg az 1959. évi IV. törvény (Ptk.) 301. § (1) bekezdésben foglalt kamatokkal növelt összegében. A felperes a kárenyhítéssel érintett 270 napra az elveszett béren kívüli juttatásra is jogosult, melynek összege 199.920 forint. Helytállónak ítélte a felperes részére megítélt 3.000.000 forint nem vagyoni kárösszeget. Értékelte ugyanis, hogy a felperes egzisztenciális biztonsága megrendült, hosszabb időn keresztül kellett ennek következményeit viselnie, mely pszichés következményeket is jelentett, ez pedig a családi életére is kihatott.
Az alperes felülvizsgálati kérelemben kifejtett álláspontja szerint a törvényszék helytelenül alkalmazta a Ktv. 17. § (1) bekezdését, az 1992. évi XXII. törvény (Mt.) 4. §-át, továbbá a hivatkozott bizonyítékokat részben tévesen használta fel, azokból téves következtetéseket vont le, ezáltal a Pp. 206. § (1) bekezdésébe ütközően járt el. Utalt továbbá a 29/2011. (IV.7.) AB határozatban, valamint a 8/2011. (II.18.) AB határozatban foglaltakra.
A felperes a felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet „megváltoztatásával” 2015. november 25-éig bezárólag törvényes levonásokkal terhelten 17.719.122 forintra kérte az elmaradt illetmény összegét felemelni, míg az elmaradt cafeteria juttatást levonások nélkül 738.690 forintra. A 3.000.000 forint nem vagyoni kártérítés után pedig 2011. május 5-étől kérte a törvényes késedelmi kamat megfizetését. Másodlagosan a jogerős ítélet felülvizsgálattal érintett részében új eljárásra utasítást és új határozat hozatalát kérte. Álláspontja szerint a Ktv. 60. § (2) bekezdését helytelenül alkalmazta a törvényszék.
A Kúria rögzítette, hogy a felperes keresete a jogviszonya jogellenes megszüntetése jogkövetkezményeire irányult a Ktv. 60. §-a alapján. A munkáltató a jogviszonyát a Ktv. 17. § (1) bekezdés alapján indokolás nélküli felmentéssel szüntette meg, ezért a per tárgya ezen munkáltatói intézkedés jogszerűségének vizsgálata volt. A kereseti kérelemben előadottak alapján a felperes a munkáltatói intézkedést – többek között – az Mt. 4. § (1) bekezdésbe ütközés miatt támadta. A bíróságoknak tehát ezen jogalapra vetítve kellett a munkáltatói intézkedés jogszerűségéről állást foglalni. Ezért jogszabálysértés nélkül vizsgálták a rendeltetésellenes joggyakorlásról a felperes által előadottakat, és folytattak le bizonyítást. Az ezzel ellentétes alperesi felülvizsgálati érvelés téves.
Helytelenül értelmezte az alperes az Alkotmánybíróság döntéseit az Mt. 4. §-ára vonatkozóan. A 29/2011. (IV.7.) AB határozatban hivatkozott esetek egyike, amikor a kormánytisztviselő a bírósághoz fordulhat, az Mt. 4. §-ba ütközés, amelyre vonatkozóan a felperes a perben előadást tett. Az Mt. 4. § (1) bekezdés szerint az e törvényben meghatározott jogokat és kötelezettségeket rendeltetésüknek megfelelően kell gyakorolni, illetőleg teljesíteni. A (2) bekezdés szerint a joggyakorlása különösen akkor nem rendeltetésszerű, ha az mások jogos érdekének csorbítására, érdekérvényesítési lehetőségének korlátozására, zaklatására, véleménynyilvánításának elfojtására irányul, vagy erre vezet. A törvény szövegezéséből következően a rendeltetésszerű joggyakorlás követelménye mind a munkáltatót, mind a munkavállalót terheli valamennyi munkaviszonyra vonatkozó jogosultság gyakorlása során. Az ezzel ellentétes alperesi érvelés megalapozatlan.
A Pp. 206. § megsértésére is alaptalanul hivatkozott az alperes, mert a törvényszék a munkáltatói intézkedés jogszerűsége körében a rendelkezésre álló okirati bizonyítékokat, a tanúk vallomását, a felperes és közvetlen felettese pert megelőző magatartását, valamint a munkáltatóijogkör-gyakorló perbeli nyilatkozatát a Pp. 206. § (1) bekezdésének megfelelően a bizonyítékok egybevetése alapján összességükben értékelte, és mérlegeléséről a Pp. 221. § (1) bekezdésben foglaltaknak megfelelően indokolási kötelezettségének eleget téve számot adott: megemlítette azokat a körülményeket, amelyeket a bizonyítékok mérlegelésénél irányadónak vett, és utalt azokra az okokra, amelyek miatt valamely tényt nem talált bizonyítottnak. Mérlegelése megfelelt a logika szabályainak, és nem minősült iratellenesnek vagy kirívóan okszerűtlennek. A peradatokkal jogszerűen egybevetve ítélte alaposnak a felperes rendeltetésellenes joggyakorlásra történő hivatkozását, és fektetett a bizonyítékok értékelése során hangsúlyt arra, hogy az alperes által a perben a felmentés indokául hivatkozott átszervezés a felperes munkaköri feladataiban és az azt végző létszámban lényeges változást nem jelentett.
A felperes a felülvizsgálati kérelmében a kárenyhítési kötelezettség körében alappal hivatkozott a Kttv. 193. §-a alkalmazásának elmaradására. Tekintettel azonban arra, hogy ezen jogszabályhely folyamatban lévő ügyekben a köztisztviselői jogviszonyok vonatkozásában történő alkalmazását előíró 2012. évi V. törvény 3. § (5) bekezdését, az Alkotmánybíróság 1/2016. (I.29.) AB határozatával 2016. január 30-ával megsemmisítette a Ktv. 60. § (2) bekezdésének alkalmazásában jelentkező szabálysértés – figyelemmel a jogszabályhely tartalmi azonosságára – az érdemi döntésre lényegi kihatással nem volt. A jogerős ítélet esetleges hatályon kívül helyezését követően a megismételt eljárásban a Ktv. 60. § (2) bekezdés alapján kellene a bíróságoknak a kárenyhítési kötelezettségről állást foglalni.
A kárenyhítési kötelezettség vonatkozásában előadottakat a Kúria a Pp. 272. § (2) bekezdés alapján nem vehette figyelembe. A felülvizsgálati kérelem ugyanis nem tartalmaz jogi érvelést arra vonatkozóan, hogy miért jogsértő a törvényszék álláspontja, miszerint az álláskeresési járadék fizetésének időtartamára fogadta el a felperes foglalkoztatási szervvel történő együttműködését, továbbá arra vonatkozóan sem, hogy kárenyhítési kötelezettsége az eredeti munkakörben történő elsőfokú ítéleti visszahelyezést követően miért nem állt fenn.
Alaptalan a felülvizsgálati érvelés, miszerint a törvényszéknek ítélete meghozatalát követő időtartamra (2015. szeptember 22.) elmaradt illetményt kellett volna megítélnie a visszahelyezési kötelezettség alperes általi teljesítéséig, azaz 2015. november 26-áig terjedően. A felperes kereseti kérelme egyösszegű marasztalásra irányult, melyről a törvényszék csak ítélete meghozatalának időpontjáig terjedően dönthet. A felülvizsgálati eljárásban pedig a kereset felemelésére nincs mód.
A fentiek alapján a Kúria a jogerős határozatot hatályában fenntartotta.
Budapest, 2016. október 19.
A Kúria Sajtótitkársága