(Kfv.V.35.654/2012/10.)
A felperes a munkaviszonyban álló dolgozóival Munkaszerződést és Megállapodást kötött. A Munkaszerződés szerint a munkavállalót a mindenkori minimálbérnek megfelelő összegű személyi alapbér illette meg, ami forintban került kifizetésre. A Munkaszerződés kiegészítésére, külkereskedelmi tevékenység teljesítése érdekében tartós külföldi munkavégzésre létrejött Megállapodás pedig rögzítette, hogy „a dolgozó a külföldi munkavégzés időtartamára teljesítménytől függő ellátmányra jogosult, mely a munkaköri besoroláshoz és a ledolgozott munkaidőhöz kötött és megfelel az érvényben lévő munkavégzés helye szerinti külföldi munkaügyi előírásoknak. Az ellátmányt a munkáltató a munkavégzés helye szerinti hivatalos pénznemben fizeti ki a dolgozónak”. A felperes költségtérítésnek, a munkavállalók adóterhet nem viselő járandóságának tekintette a devizaellátmányt, ezért ez után nem vallott adókötelezettséget.
Az adóhatóság (alperes) a munkavállalóknak devizaellátmány címén kifizetett juttatást munkabérnek minősítette arra alapítottan, hogy valódi rendeltetése az elvégzett munka díjazása volt, ezért a felperes terhére munkaadói, munkavállalói járulék valamint szakképzési hozzájárulás adónemekben adókülönbözetet írt elő.
A Kúria hatályában fenntartotta az alperesi határozat ellen előterjesztett keresetet elutasító ítéletet és a következőkre mutatott rá:
Jogszabály nem határozza meg a munkabér fogalmát, ezért esetenként kell eldönteni, hogy a munkaviszony alapján a munkavállalónak kifizetett összeg (juttatás) munkabérnek minősül-e vagy sem. Nem a juttatás elnevezésének, hanem tényleges tartalmának van jelentősége. Ha a munkavállaló a juttatást a munkaviszonybeli kötelezettségének teljesítésére tekintettel kapja akkor az munkabérnek minősül, ha a munkavégzéssel összefüggésben felmerült költségeinek fedezetére akkor költségtérítés. A felperes munkavállalóinak munkabére két részből tevődött össze, a minimálbérnek megfelelő forint összegből, illetve a dolgozók által teljesített órák számából is függő – egyéni teljesítmények alapján megállapított – devizaellátmányból. A devizaellátmánynak elnevezett összeget nem lehet költségtérítésnek tekinteni, mivel a költségtérítésről a felek külön rendelkeztek, a devizaellátmány tehát valós tartalma szerint munkabér.
Az adóhatóság és a bíróság köteles és jogosult alkalmazni az adózás rendjéről szóló 2003.évi XCII. törvény 1. § (7) bekezdésébe foglalt rendelkezést és a szerződéseket adójogi tartalmuknak megfelelően kell minősíteni, a jogkövetkezményeket is ennek megfelelően kell előírni. Az elsőfokú bíróság az ügyben irányadó tényállásra figyelemmel megalapozottan és jogszerűen vonta le azt a ténybeli és jogkövetkeztetést, mely szerint a munkavállalók részére devizaellátmány címén kifizetett, de valójában munkabérnek minősülő összegek munkaadói, munkavállalói járulék, továbbá szakképzési hozzájárulás alapját képezik. Téves az a felperesi érvelés, mely szerint az alperes nem osztotta meg a devizaellátmány összegét a költségeket ténylegesen fedező térítés és átminősített munkabér között. Az alperes ugyanis igazolás nélkül elismert napi 15 EUR-os költséget, ennél többre pedig a jogszabályok értelmében nem kerülhetett sor.
A Magyar Népköztársaság és a Németországi Szövetségi Köztársaság között a kettős adóztatás elkerüléséről szóló nemzetközi egyezmény kihirdető 1979. évi 27. számú törvényerejű rendeletnek nem tárgya a munkaadói, munkavállalói járulék és szakképzési hozzájárulás, ún. „solidaritätzuschlag” nem feleltethető meg e három magyar adónemnek, ezért a felperes esetében kettős adóztatásra nem került sor.
Nem állapítható meg az EK szerződés 43. és 48. cikkének megsértése. A felperes a közigazgatási és a peres eljárásban sem bizonyította, hogy a gyakorlatban milyen módon akadályozták abban, hogy a szakképzési hozzájárulás csökkentését alkalmazza. Az alperes a támogatási szerződésekkel igazolt esetekben az adót csökkentette, a külföldi oktatásokkal kapcsolatban azonban a felperes bizonylatot nem adott át, a kérelmeiben felhozott költségeit nem igazolta, ezért javára szóló további tételek figyelembe vételére nem volt lehetőség.
Nincs szükség előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésére, a C-96/08. számú CIBA ügyben hozott ítéletben ugyanis az Európai Unió Bírósága már állást foglalt. A felperesnek az adóhatóság a gyakorlatban is lehetőséget adott a szakképzési hozzájárulás fizetési kötelezettség csökkentésére, illetve ezt csökkentette is minden olyan adattal, ténnyel, körülménnyel, amelyre nézve a felperes bizonyítékot terjesztett elő.
Budapest, 2014. január
A Kúria Sajtótitkársága