(Kfv. V.35.128/2012/15.)
Az Európai Unió Bírósága (EUB) már korábban (pl.: Gabalfrisa, Optigen, Halifax, Kittel, Uszodaépítő…stb. ügyekben), illetve a közelmúltban (C-80/11 és C-142/11., C-324/11. ügyekben, amelyekben egyébként visszautal korábbi határozataira) számos ítéletet hozott a jelen perben is felvetett jogkérdések kapcsán. Ítéleteiben nemcsak azt szögezte le, hogy az adóalany joga az adólevonási jog, ami az uniós szabályozás által bevezetett közös héarendszer egyik alapelve, és fő szabály szerint nem korlátozható, hanem azt is, hogy a jogalanyok az uniós jog normáira nem hivatkozhatnak csalárd módon vagy visszaélésszerűen. „Ennél fogva a nemzeti hatóságoknak és bíróságoknak meg kell tagadniuk az adólevonási jog által biztosított előnyt, ha objektív körülmények alapján megállapítható, hogy e jogra csalárd módon vagy visszaélés szerűen hivatkoztak.” Az adóhatóságnak - az EUB ítélkezési gyakorlata értelmében - az adólevonási jog megtagadásához bizonyítania kell, „hogy az érintett adóalany tudta, vagy tudnia kellett volna, hogy a levonási jogának megalapozására felhozott ügylettel a számlakibocsátó vagy a szolgáltatói láncban korábban közreműködő gazdasági szereplő által elkövetett adócsalásban vesz részt”. Nem ellentétes a 2006/112/EK tanácsi irányelvvel (Irányelv) és az adósemlegesség elvével, ha a jogvita keretében az adóhatóság és a bíróság „vizsgálja, hogy a számlakibocsátó maga teljesítette-e a szóban forgó ügyletet, és ennek érdekében figyelembe veszi az adott ügyben felmerült összes körülményt”, így pl. az arra vonatkozó adatokat, hogy rendelkezett –e a számlakibocsátó a számla szerinti gazdasági események teljesítéséhez szükséges személyi és tárgyi feltételekkel, a gazdasági eseményt ténylegesen ő teljesítette-e vagy sem. Rámutatott az EUB arra is, hogy nem ellentétes az uniós joggal, ha azt követelik meg a gazdaság szereplőitől, hogy tegyenek meg minden „tőlük ésszerűen elvárható intézkedést” annak érdekében, hogy az általuk teljesítendő ügylet ne vezessen adókijátszáshoz. Az pedig, hogy melyek az ésszerűen elvárható intézkedések „alapvetően az ügy körülményeitől függenek”, de pl. ilyen lehet a tájékozódás arról a személyről, akitől az adózó a terméket vagy a szolgáltatást be kívánja szerezni. Ha pedig az adóhatóság konkrét bizonyítékokkal szolgál az adócsalás, adókijátszás tekintetében, akkor nem ellentétes az adósemlegesség elvével, „ha a nemzeti bíróság ellenőrzi, hogy a számlakibocsátó maga teljesítette-e a szóban forgó ügyletet.” Az adólevonási jog azonban csak akkor utasítható el, ha ”az adóhatóság objektív körülmények alapján megállapítja, hogy a számla címzettje tudta, vagy tudnia kellett volna, hogy a levonási jogának megalapozására felhozott ügylettel az említett számlakibocsátó vagy a szolgáltatói láncban korábban közreműködő gazdasági szereplő által elkövetett adócsalásban vesz részt.” (C-80/11. és C-142/11., C-324/11.számú ügyekben hozott ítéletek)
A Kúria a rendelkezésére álló iratok alapján jelen ügyben azt állapította meg, hogy az alperes határozatában és a jogerős ítéletben megállapított tényállás jogszerű. A felperes érvelése, mely szerint az alperes nem bizonyította, hogy tudott illetve tudnia kellett a számlakibocsátók által elkövetett adókijátszásról, adócsalásról tartalmát tekintve a bizonyítékok felülmérlegelésére irányuló kérelem, amelynek elfogadására – az okszerű bizonyítékértékeléssel megállapított jogszerű tényállás miatt – nem kerülhet sor. A Kúria a jogvita eldöntésére irányadó nemzeti és közösségi szabályokra és az előzőekben ismertetett közösségi joggyakorlatra figyelemmel a következőkre kíván rámutatni:
Az áfa (héa) levonási jogát gyakorolni kívánó adózótól „ésszerűen elvárható”, hogy olyan személyekkel kösse meg ügyleteit, akik jogosultak a számlakibocsátók képviseletére, mint ahogyan az is, hogy tájékozódjon a másik gazdasági szereplő felől, akitől termékeket vagy szolgáltatásokat kíván beszerezni annak érdekében, hogy képes-e vagy sem teljesítésre, különösen akkor, ha a számlakibocsátó – mint jelen ügyben valamennyi – a székhelyén, telephelyén fellelhetetlen, elérhetetlen, és a számlák szerinti időpontokban bizonyítottan nem végez tényleges, valós gazdasági tevékenységet.
A Kúria jelen ügyben bizonyított objektív körülménynek tekintette nemcsak a számlakibocsátók határozatokban rögzített szabálytalanságait, adókijátszását, ha nem azt is, hogy ezekről a felperes tudott, illetve tudnia kellett, hiszen ügyleteit – általa sem vitatottan – nem a számlakibocsátók képviseletére jogosult személyekkel kötötte meg, és még a peres eljárás során sem nevezett meg az alperesi bizonyítással szemben olyan adatot, tényt, körülményt, amellyel alátámaszthatta volna, hogy számára valóban a perben vitatott számlák szerinti számlakibocsátók teljesítettek a számlák szerinti módon. Nem vitásan az adólevonási jog gyakorlásához a nemzeti és uniós jog a számlán kívül nem ír elő egyéb bizonylatot, de a valós gazdasági tevékenység bizonyítására a rendeltetésszerű joggyakorlás esetén az adózó értelemszerűen rendelkezik ügyleteit, számláit alátámasztó konkrét, ellenőrizhető, valós adatokkal, bizonylatokkal.
Alaptalan az a felperesi érvelés, mely szerint az alperes jelen ügyben az általa megvásárolt termékek beszerzésének és az eladóknak a „lenyomozását” várta el, mivel az alperes e körben a tényállás feltárását és bizonyítását (Pl.: kapcsolódó vizsgálatok lefolytatásával és egyéb módon) elvégezte. Az alperes és az első fokú bíróság alappal vizsgálta meg, hogy a számlakibocsátók maguk teljesítettek-e vagy sem, és e körben megalapozottan következtettek a számlakibocsátók teljesítésének hiányára, amely jelen ügyben megállapítható körülményekre tekintettel (képviseletre nem jogosultak eljárása, számlakibocsátók tényleges gazdasági tevékenységének, valós teljesítésének hiánya, készpénzfizetések, illetve egyéb alperesi határozatban felsorolt adatok) olyan nyilvánvaló, hogy ezeket a felperesnek tudnia kellett. Ebből következően őt a számlakibocsátók által elkövetett adókijátszásban részt vevő személynek kell tekinteni, és ez által az adólevonási jogát visszaélésszerűen, nem jogszerűen gyakorolta.
A felperes a közte és a számlakibocsátók között ténylegesen végbe nem ment gazdasági eseményekről kibocsátott, tartalmilag teljesen hiteltelen számlák alapján kívánta gyakorolni az adólevonási jogát. Az adólevonási jogot az alperes - a határozatokban részletezettek alapján, és a felperes érvelésével ellentétben – nem a felperestől független körülményekre figyelemmel, hanem azért tagadta meg, mert a határozatokban részletezett objektív körülményekből a felperesnek tudnia kellett a számlakibocsátók szabálytalanságairól, adókijátszásáról. Utal e körben a Kúria arra is, hogy a felperes nem nevezett meg egyetlen egy olyan a gazdasági életben résztvevőtől ésszerűen elvárható intézkedést sem, amit megtett volna a perrel vitatott ügyletek kapcsán, az pedig fel sem merülhet jelen ügyben, hogy az alperes olyan magatartást, illetve intézkedést kért volna számon a felperestől, amely elvárhatatlan, vagy amely megnehezítette, költségesebbé, kizárttá tette volna a felperes tevékenységét, vagy számára versenyhátrányt okozott volna.
Önmagában az EUB ítéletekre való hivatkozás nem teremt alapot keresetnek helyt adó döntés meghozatalára, mivel az EUB ítéletei mindegyikében részletezte az adóhatóság és a nemzeti bíróság által vizsgálandó – a Kúria ítéletében előzőekben már ismertetett – körülményeket, amelyek értelemszerűen nem minden ügyben azonosak, eltérőek lehetnek az adott gazdasági események, számlák szerinti szereplők és egyéb - az adólevonási jog gyakorlása jogszerűségének megállapításához szükséges - adatok tekintetében.
A C-324/11. számú ügyben az előzetes döntéshozatali eljárást a Kúria jogelődje kezdeményezte, majd az EUB ítéletét követően az ebben az ügyben keresettel támadott adóhatósági határozatokat hatályon kívül helyezte, az adóhatóságot új eljárásra kötelezte.(Kfv. I.35.611/2012., BH2013/2. K.5.) A Kúria az új eljárásra előírta az ügyben feltárt bizonyítékok újraértékelését azzal, hogy az adólevonási jog megtagadására csak akkor kerülhet sor, ha az adóhatóság bizonyítja, hogy a felperes tudott (tudnia kellett) arról, hogy adócsalásban vesz részt, és egyértelműen bizonyítást nyer, hogy valótlan az általa dokumentált esemény. A Kúria ebben az ügyben eljáró tanácsa teljes körűen osztja a Kfv.I.35.611/2012. számú ügyben kifejtett jogi álláspontot, ugyanakkor rámutat arra, hogy jelen ügy tényállása nem azonos a Kfv.I.35.611/2012. számú ügyével. Jelen ügyben ugyanis az adóhatóság bizonyította, hogy a számlákon dokumentált események valótlanok, nem a számlakibocsátók teljesítettek a felperes felé, és a számlabefogadó felperes – a Kúria ítéletében is megjelölt objektív körülményekre tekintettel – tudott, illetve állításával ellentétben tudnia kellett a számlakibocsátók adókijátszásáról, az adókijátszást az ügyben feltárt magatartásával elősegítette.
A kifejtettekre figyelemmel a Kúria azt állapította meg, hogy a jogerős ítélet megfelel az általános forgalmi adóról szóló 2007.évi CXXVII. törvény 120.§-ában, 127.§ (1) bekezdés a) pontjában, az Irányelv 168.cikk a) pontjában, 178. cikk a) pontjában és 226. cikkében foglaltaknak, összhangban áll az EUB joggyakorlatával is, ezért hatályában fenntartotta.
Budapest, 2013. március 14.
A Kúria Sajtótitkársága