Az elsőfokú bíróság – a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. XXII. törvény (Mt.) 153. §-a, valamint a munkába járással kapcsolatos utazási költségtérítésről szóló 78/1993. (V.12.) Korm. rendelet 2. §-a és 3. § (1) bekezdése alapján – utazási költségtérítés címén marasztalta az alperesi munkáltatót. Az irányadó tényállás szerint az alperesnél követett gyakorlat volt, hogy csak kivételesen fizette a munkavállalók számára a munkába járás költségeit, arról, hogy mely munkavállalók számára fizet költségtérítést, az alperes diszkrecionális jogkörében döntött. Az alperes a felperesi munkavállalónak annak ellenére nem térítette meg a munkába járással kapcsolatban felmerült költségeit, hogy a felperes az erre irányuló igényét már a munkaviszony létesítésekor is jelezte.
Az elsőfokú ítéletet a másodfokú bíróság helybenhagyta. A másodfokú bíróság kiemelte, hogy a munkáltatónak az együttműködési kötelezettségéből [Mt. 3. § (1) bekezdés] fakadóan fel kellett volna hívnia a felperest költségei igazolására, ennek hiányában a felperesnek nem volt felróható, hogy menetjegyeit több mint egy évre visszamenőleg nem őrizte meg.
A Kúria a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. Rámutatott, hogy a munkába járás költségeinek megtérítésére jogszabály kötelezi a munkáltatót, azok kifizetését a munkavállaló nem csak erre vonatkozó megállapodás alapján követelheti. A munkáltató megsérti az Mt. 3. § (1) bekezdésében írt együttműködési kötelezettségét, ha a munkavállalót annak ellenére nem hívja fel költségei igazolására, hogy tudomással bír azok felmerüléséről és arról, hogy megtérítésükre a munkavállaló igényt tart. A munkavállaló együttműködési kötelezettséget sértő magatartásaként nem értékelhető és a munkáltató a fizetési kötelezettség alól nem mentesülhet azon az alapon, hogy a munkavállaló a költségek felmerülését igazoló menetjegyeket az azok megfizetésére irányuló kötelezettségeit nem teljesítő munkáltatónak való bemutatás végett nem őrizte meg.
Budapest, 2013. szeptember 5.
A Kúria Sajtótitkársága