I. Az ítélőtábla elutasította a vádlottak védői által az előzetes letartóztatás megszüntetése és nyomkövető technikai eszközzel ellenőrzött házi őrizet elrendelése érdekében előterjesztett indítványokat. Az ítélőtábla végzésének indokai szerint a vádlottakkal szemben a 2016. április 4-én nem jogerősen kiszabott 6 év 6 hónap, illetve 5 év 6 hónap, egyaránt börtönben végrehajtandó szabadságvesztés kiszabása, illetőleg az előzetes letartóztatás nem jogerős ítélet meghozatala utáni elrendelése óta a helyzet változatlan: a szabadságvesztések tartama a szökés, elrejtőzés veszélyére [Be. 327. § (2) bekezdés] vont következtetést megalapozza.
II. A végzés ellen a vádlottak és védőik fellebbeztek.
Az I. rendű vádlott arra hivatkozott, hogy a fogvatartása folytán megnehezült a védekezésre felkészülése. A büntetés-végrehajtási intézetben üvegfalon keresztül kiabálva érintkezhet a védőjével, és az üvegfal résein körülményes az iratok egymáshoz juttatása is. A fogvatartottkénti magatartása kifogástalan. A nyomkövető technikai eszközzel ellenőrzött házi őrizetből nem is tudna megszökni.
Az I. rendű terhelt védője állította, hogy - a védence által hivatkozott okokból, valamint a büntetés-végrehajtási intézetbe beléptetés félórányi időigénye miatt is - nemcsak védencének a védekezésre felkészülése nehezedett meg. Az ő védelemre felkészülését az is gátolja, hogy az ügy iratait Gy.-n kell tanulmányoznia, miután elutasították a nyomozati iratok papíralapú másolatának kiadása iránti indítványát. Ilyen körülmények között nincs lehetőség "valódi védelemre".
Ezt meghaladóan azzal érvelt, hogy védence a négy éve tartó eljárás során mindvégig az eljárást folytató nyomozó hatóság és törvényszék rendelkezésére állt. Személyi körülményei rendezettek. Védencének családtagjai lelki támogatásra szorulnak, vállalkozásának irányításától elesett. Hazai bírósági döntésekre és az Emberi Jogok Európai Bíróságának döntésére hivatkozva azt állította, hogy a támadott végzés nem alapul konkrét, egyedi okon. Sérti a szükségesség-arányosság elvét, hogy az ítélőtábla az előzetes letartóztatást nem váltotta fel az enyhébb házi őrizettel.
A Legfőbb Ügyészség a végzés helybenhagyását indítványozta.
III. A fellebbezések nem alaposak.
Az ítélőtábla helyes indokkal utasította el az előzetes letartóztatás megszüntetésére és a nyomkövető technikai eszközzel ellenőrzött házi őrizet elrendelésére irányuló védői indítványokat.
A vádlottak esetében az vizsgálandó, hogy az előzetes letartóztatás további fenntartása tényszerű alapon áll-e, ésszerűen alátámasztott-e, az abból levont következtetés okszerű-e, s ekként a kényszerintézkedés alkalmazása célszerű-e (EBH 2009.2025.).
A Kúria szem előtt tartotta, hogy a közérdek előtérbe léphet a személyi szabadság tiszteletben tartásának követelményével szemben (BH 2009.7.II.). A Kúria a közérdek körébe sorolja azt is, amikor a nem jogerősen kiszabott szabadságvesztés tartama miatt a szökés, elrejtőzés veszélyére vonható megalapozott következtetés [Be. 327. § (2) bekezdés]. E következtetés alapja tény, éspedig a kiszabott büntetés ténye.
Az eljárás jelenlegi szakaszában az előzetes letartóztatásnak a nem jogerősen kiszabott büntetés végrehajtását biztosító szerepe is van. A bíróság a szabadlábon lévő elítélttel szemben a jogerősen kiszabott szabadságvesztés azonnali foganatba vételét rendelheti el, ha annak tartama öt év, vagy ennél súlyosabb, és a bűncselekmény jellegére, az elítélt személyi és családi körülményeire tekintettel alaposan feltehető, hogy a szökésével vagy az elrejtőzésével a büntetés végrehajtása alól kivonná magát [Bv.tv. 37. § (1) bekezdés a) pont]. Ez az ok a Be. 327. § (2) bekezdésével való összevetésből következően fennáll.
A IV/1118/2015. számú AB határozat [40] bekezdése szerint kettős jelentésű az ítélkezési gyakorlatban az a rendelkezés, hogy a nem jogerősen kiszabott szabadságvesztés tartama "önmagában megalapozhatja" az előzetes letartóztatás elrendelését vagy fenntartását: egyfelől azt takarja, hogy lehetőség van a kényszerintézkedés elrendelésére, fenntartására önmagában [értsd: a Be. 129. § (2) bekezdés a), b) és d) pontjaiban foglalt indokok párhuzamos felhívása nélkül] erre az okra alapítottan (lásd BH 2004.134. számú eseti döntés). Másfelől azt jelenti, hogy a szökés, elrejtőzés veszélyére a kiszabott büntetés súlyossága nyújt következtetési alapot (lásd EBH 2003.842. számú eseti döntés). Ez azonban nem eredményezhet automatizmust. Az egyéb szempontok figyelembe vétele mellett kell állást foglalni a kényszerintézkedés szükségessége felől (lásd BH 2015.219. számú eseti döntés, Indokolás [20]).
A vádlottakat nem jogerősen olyan tartamú szabadságvesztésre ítélték, hogy – összhangban a már lefektetett szempontokkal – abból egyfelől következtetés vonható a szökés, elrejtőzés veszélyére, másfelől figyelemmel kell lenni az előzetes letartóztatás végrehajthatóságot biztosító rendeletetésére is.
A törvényszék kifejezetten a nem jogerős ítélettel kiszabott szabadságvesztés tartamát szem előtt tartva igazodott ahhoz a stabilizálódott bírói gyakorlathoz, hogy ekkor új helyzet áll elő (BH 2006.144.). A felrótt bűncselekmények büntetési tételében jelentkező korábbi elvont törvényi fenyegetettség ugyanis immár a nem jogerős bírói ügydöntő határozatban konkretizálódik.
A Kúria számára az sem kétséges, hogy az elektronikus nyomkövető eszköz alkalmazása a szökés vagy elrejtőzés veszélyét nem küszöböli ki, csupán a lakhelyelhagyási tilalom vagy házi őrizet szabályai megtartásának hatékony rendőri ellenőrzését, a szabályok megszegése esetén a gyors rendőri intézkedést biztosítja (BH2014. 268.). Az ítélkezési gyakorlatból ismert tény, hogy a nyomkövető technikai eszköz alkalmazása ellenére egyes vádlottak kibújtak a kényszerintézkedés alól.
Ez azonban merőben másodlagos szempont, miután a jelen ügyben a szökés, elrejtőzés veszélyére figyelemmel és a büntetés végrehajtását is biztosító rendeltetésből fakadóan indokolt előzetes letartóztatást a Kúria is szükségszerű és arányos kényszerintézkedésnek értékelte. Az eljárás célja a személyi szabadság ennél enyhébb korlátozásával nem biztosítható. Az ítélőtábla vizsgálta és mérlegre tette a vádlottak önmagukban kedvező személyi körülményeit is, de azokat nem találta kellő ellensúlynak.
A Kúria nem állítja, hogy a védekezés lehetősége azonos a vádlott szabadlábon léte és a büntetés-végrehajtási intézetbeli fogvatartása esetében. Azt azonban a vádlottak és a védők sem állították, hogy a büntetés-végrehajtási intézetben történő fogvatartás a védekezés joguk elvonását eredményezte. A vádlottaknak és védőiknek nyilvánvalóan alá kell magukat vetniük a büntetés-végrehajtási intézetek legális rendjének. A bíróság az előzetes letartóztatás tárgyában dönt, s ez nincs összefüggésben azzal, hogy foganatosítása legális korlátok közé szorítja a védelem belső egyeztetését. A bíróság döntése azt sem veheti figyelembe, hogy a fogvatartás lelkileg miként hat ki az előzetes letartóztatásba került vádlottak családtagjaira.
A Kúria a jelen ügyben abban a kérdésben sem foglalhat állást, hogy jogszerűen maradt-e el a nyomozati iratok papíralapú másolatának kiadása. Ezekről a kérdésekről a másodfokon eljáró ítélőtáblának kell az ügydöntő határozatában állást foglalnia.
A kifejtettek alapján a Kúria a támadott határozatot mindkét vádlott tekintetében helybenhagyta.
Budapest, 2017. január 3.
A Kúria Sajtótitkársága