A felperes 1998. december 1-jétől köztisztviselői jogviszonyban állt. Megbízást kapott a B-i K. F-ként működő, az alperes jogelődjének minősülő szervezet hivatalvezető-helyettesi feladatainak ellátására.
A B-i K.F. 2010. december 31-ével történő megszűnése folytán a felperes arról kapott tájékoztatást, hogy a B-i 3. számú és a B-i 1. számú K. F-nél biztosított a tovább- foglalkoztatása ingatlan-nyilvántartási ügyintézőként. Az ezt követően megkezdődött betegállománya leteltét követően a felperes a 2010. december 14-én kelt felmentést az első munkanapján vette át. A munkáltató jognyilatkozata a 2010. évi LVIII. törvény (Ktjv.) 8. § (1) bekezdés b) pontjára hivatkozott.
A felperes végleges kereseti kérelmeiben a felmentés jogellenessége megállapítását, ennek jogkövetkezményei alkalmazását, az alperes rendeltetésellenes joggyakorlása jogkövetkezményeinek levonását, valamint azt kérte, hogy a bíróság állapítsa meg, miszerint az alperes az egyenlő bánásmód követelményét megsértette.
Az elsőfokú bíróság ítéletével megállapította, hogy az alperes a felmentésével a felperes kormánytisztviselői jogviszonyát jogellenesen szüntette meg. A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, és a felperes keresetét elutasította.
A felperes felülvizsgálati kérelme nem alapos.
Jogszabály rendelkezésének hiányában a kormánytisztviselőnek nem áll fenn olyan jogosultsága, hogy az őt foglalkoztató szervezet átalakításának indokairól részletes tájékoztatást igényeljen. A jóhiszemű és tisztességes munkáltatói joggyakorlás a munkakör felajánlás tekintetében egy felajánlható munkakör megnevezését jelenti, e kötelezettség attól függetlenül teljesül, hogy a munkáltatónál később milyen elnevezésbeli, székhelyre vonatkozó, illetékességet megállapító jogszabályok születnek [Ktv. 31. § (8) bekezdés, Ktjv. 9. § (2) bekezdés].
A rendeltetésellenességet megalapozó tényeket (így pl. azt, hogy az alperes célja a felperes véleménynyilvánításának, amely a felperes állítása szerint a munkatársak elhelyezkedéséhez adott segítség által valósult meg, megtorlása volt) az erre hivatkozó félnek kell bizonyítania (Pp. 164. §). A felperes erre vonatkozóan a felülvizsgálati kérelmében megalapozatlanul állította a tanúvallomások jogszabálysértő értékelését. A másodfokú bíróság a Pp. 206. § (1) bekezdésének megfelelően, teljes körűen értékelési körébe vonta a tanúk vallomását, ezt egybevetve a felperes (úgyszintén értékelt) előadásával. A felperesnek azt az eljárását, hogy a felajánlásra érdemben – többszöri felszólítás ellenére – nem válaszolt, nem lehet az alperes rendeltetésellenes joggyakorlása bizonyítékaként értékelni.
A felmentés közlésekor még hatályos jogszabály alkalmazandó volt, vagyis az alperes joggyakorlása önmagában nem rendeltetésellenes az Mt. 4. §-ának (2) bekezdése alapján azért, mert olyan időpontban hozta meg döntését, amely által a felperes jogviszonya a 8/2011. (II.18.) AB határozat kihirdetését követően, de a Ktjv. 8. § (1) bekezdés b) pontja megsemmisítését megelőzően szűnt meg 2011. március 1-jén.
Az Alkotmánybíróság a 8/2011. (II.18.) AB határozatával – a felülvizsgálati kérelemben kifejtettekkel ellentétben – elbírálta a hatékony bírói jogvédelemhez való jog kérdését az Emberi Jogok Európai Egyezménye (Egyezmény) 6. cikk (1) bekezdésének fényében. Megállapította, hogy „... a törvényhozó azzal, hogy nem szabályozta a munkáltatói felmentés törvényi feltételeit és lehetőséget adott a döntés indokolásának mellőzésére, aránytalanul korlátozta a kormánytisztviselőt az Alkotmány 57. § (1) bekezdése alapján megillető bírói jogvédelemhez való jogát” (AB határozat 5. pont]. Ezáltal a jogszabály megsemmisítése folytán az Alaptörvény Q) cikk (2) bekezdésében lévő rendelkezés megvalósult, illetve nem sérült, következésképpen nem állapítható meg a B. cikk (1) bekezdés és a XXVIII. cikk megsértése sem.
A kifejtettek alapján a Kúria a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.
(Mfv.I.10.370/2014.)
Budapest, 2015. április 2.
A Kúriai Sajtótitkársága