Mfv.I.10.458/2014
A felperes 2009. július 1-jétől állt határozatlan idejű munkaviszonyban az alperessel vezető jogász munkakörben, személyi alapbére havi bruttó 1.530.000 forint volt. A felperes munkaviszonyát a felek 2011. december 2-án kelt megállapodással szüntették meg 2012. január 31-ével. A megállapodás 2. pontja értelmében az alperes vállalta, hogy legkésőbb 2011. december 2-áig a felperes részére kifizeti az esedékes munkabérét, az alperesnél eltöltött időarányos ki nem adott szabadság pénzbeli megváltását, 20.000.000 forint bónuszt. A felek azt is rögzítették, hogy a 2. pont alatt megjelölt összegek megfizetésével úgy tekintik, hogy a munkáltató teljesített minden, a munkavállaló részére esedékes egyéb járandóságot, végkielégítést, díjazást, prémiumot, stb. A 4. pontban a felek megállapodtak abban, hogy a munkaviszonyból, valamint annak megszűnéséből eredően – a 2. pontban foglalt feltételek maradéktalan teljesülése esetén – semmiféle egyéb igényük, követelésük nincs, teljes körűen elszámoltak egymással, valamint esetleges jövőben igényük érvényesítéséről lemondanak.
A felperes 2011. december 30-án benyújtott keresetében kérte, hogy a bíróság kötelezze az alperest az Mt. 83/A. § (7) bekezdése alapján helyettesítési díj és annak kifizetéséig járó törvényes kamatai, valamint személygépjármű juttatás és használat elmaradása miatti térítés, és perköltség megfizetésére.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította. A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta, a felperest terhelő perköltség összegét, valamint az államnak járó kereseti illeték összegét leszállította, ezt meghaladóan az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A felperes felülvizsgálati kérelme nem alapos.
A felperes sem vitatta, hogy a keresetben érvényesíteni kívánt igényéről korábban nem tájékoztatta a munkáltatót, helyettesítési díjat a jogviszony fennállása alatt soha nem kért. Amennyiben ezen a jogcímen fennállt külön igénye, a vezető jogászként tevékenykedő felperesnek legkésőbb a megállapodás megkötésekor erről tájékoztatnia kellett volna a munkáltatót a helyzet rendezése érdekében a feleket terhelő együttműködési kötelezettségre és a jóhiszemű eljárásra is figyelemmel.
A felperes arra helytállóan hivatkozott, hogy a helyettesítési díj munkadíj, és arról előre nem lehet lemondani az Mt. 8. § (2) bekezdésében foglaltakra figyelemmel. Jelen esetben azonban a felperes nem a jövőben esedékessé váló igényt kívánt érvényesíteni, hanem olyan követeléssel élt, amely a jogviszony megszüntetésekor már esedékes volt, vagyis lejárt [Mt. 97. § (2) bekezdés]. Ebből következően a felek által megkötött megállapodás semmisségére hivatkozás alaptalan, a bíróságok e körben helytállóan fejtették ki álláspontjukat.
A felperes alaptalanul állította, hogy a követelés nem járt le a megállapodás megkötésekor, mivel az utolsó munkában töltött nap 2011. december 5. volt. A megállapodást a munkaviszony megszűnéseként 2011. december 2-át jelölt meg, az igény ekkor lejárttá vált, az, hogy a felperes esetlegesen 2011. december 5-én még a munkahelyén megjelent, nem jelenti azt, hogy a megállapodásban rögzített időpontban a jogviszony nem szűnt volna meg. Így a felperes részleges érvénytelenségre történő hivatkozása is alaptalan.
A másodfokú bíróság jogszabálysértés nélkül állapította meg, hogy az ügyben tartott tárgyaláson készült jegyzőkönyvből az eljárás szabálytalanságára utalások nem voltak megállapíthatóak. A felperesnek lehetősége lett volna a jegyzőkönyv kiegészítését vagy kijavítását kérni [Pp. 118. § (3) bekezdés], amelyet nem tett meg. Ebből következően a jegyzőkönyvben foglaltak alapján kellett dönteni, amely az eljárásjogi szabálysértés megállapítására nem adott módot.
A kifejtettekre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta a Pp. 275. §-ának (3) bekezdése alapján.
Budapest, 2015. március 20.
A Kúria Sajtótitkársága