Magnus Gäfgen Németország elleni ügye (22978/05. számú ügy)1
A kérelmezőt Németországban emberrablásért és emberölésért 2003-ban életfogytiglan tartó szabadságvesztésre ítélték. Áldozata egy jól ismert bankárcsaládból származó tizenegyéves kisfiú volt, akit nővérén keresztül ismert meg. A kérelmező 2002. szeptember 27-én azzal az ürüggyel, hogy a nővére nála hagyta a kabátját, a lakására csalta a gyereket, és ott megfojtotta. Ezt követően a szülőktől 1.000.000,-Euro váltságdíjat követelt a gyermekért, akinek tetemét egy kis tavacska töltése aljában hagyta Frankfurttól egyórai autóútra. A kérelmező 2002. szeptember 30-án hajnali egy körül egy villamosmegállóban felvette a váltságdíjat; ezt követően a rendőrség megfigyelte és néhány óra múlva letartóztatták.
A kérelmező kihallgatásáért felelős rendőrtiszt 2002. október 1-jén, a Frankfurti Rendőrség helyettes parancsnoka utasítására figyelmeztette a kérelmezőt, hogy jelentős szenvedésnek teszi ki magát, ha továbbra sem árulja el a gyermek hollétét. A rendőrök úgy ítélték, hogy ez a fenyegetés szükséges, mert azt feltételezték, hogy a gyermek élete nagy veszélyben van élelem hiányában és a hideg miatt. E fenyegetések hatására a kérelmező elárulta, hova rejtette a gyermek holttestét. E vallomást követően, a rendőrség a kérelmezővel együtt kiment a töltéshez és további bizonyítékokat gyűjtött be, nevezetesen a kérelmező autójának nyomát és a hullát. A büntetőeljárás kezdetén a Frankfurt am Main-i Tartományi Bíróság úgy döntött, hogy a kérelmező nyomozati vallomásai a büntetőperben bizonyítékként nem használhatók fel, mert azokat kényszer hatására szerezték be, megsértve a Be. 136a. cikkét, továbbá az Egyezmény 3. cikkét. A bíróság azonban megengedte azoknak a bizonyítékoknak a felhasználását a büntetőeljárás során, amelyeket a kérelmezőből kényszer hatása alatt kicsikart állítások eredményeként szereztek be.
A bíróság 2003. július 28-án a kérelmezőt bűnösnek találta emberrablás és emberülés bűntettében, és életfogytiglan tartó szabadságvesztésre ítélte. Annak ellenére, hogy a per elején tájékoztatták arról, hogy joga van hallgatni, és hogy korábbi vallomásai bizonyítékként nem használhatók fel ellene, a kérelmező ismét bevallotta, hogy elrabolta és megölte a gyermeket. A bíróságnak a bűncselekményre vonatkozó ténymegállapításai lényegében ezen a vallomáson alapultak. Ezt erősítették meg az első, kikényszerített vallomás alapján beszerzett bizonyítékok, nevezetesen a boncolási jegyzőkönyv és az abroncsnyomok a töltésen, továbbá más olyan bizonyítékok, amelyeket a kérelmező - váltságdíj felvételét követő - megfigyelése eredményeként szereztek be. A kérelmező az ítélet ellen felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő, amelyet a Szövetségi Bíróság 2004. májusában elutasított. Ezt követően panaszt nyújtott be a Szövetségi Alkotmánybírósághoz, amelyet az 2004. december 14-ei döntésével hivatalból elutasította, bár az Alkotmánybíróság megerősítette a tartományi bíróságnak azt a megállapítását, hogy a kérelmező fizikai bántalmazással való fenyegetése annak érdekében, hogy vallomást csikarjanak ki belőle, a hazai jog alapján tiltott kihallgatási módszernek minősül, és megsérti az Egyezmény 3. cikkét is.
A kérelmező megfenyegetésében résztvevő két rendőrtisztet 2004. decemberében hivatali eljárásban elkövetett kényszerítés és kényszerítésre való felbujtás miatt elítélték, és fejenként 60 napi, illetve 90 napi, 60,-Euro, illetve 120,-Euro napi tétellel számított, felfüggesztett pénzbüntetést szabtak ki rájuk. A kérelmező 2005. decemberében jogi segítségért fordult a tartományi bírósághoz, hogy Hessen tartomány ellen közigazgatási jogkörben okozott kár megtérítése iránt pert indítson, amiért a rendőrség kihallgatási módszere miatt megrázkódtatás érte. A bíróság elutasította a jogi segítségnyújtás iránti kérelmet. A kérelmező fellebbezése folytán eljáró fellebbviteli bíróság 2007. februárjában helybenhagyta az elsőfokú döntést, kiemelve különösen, hogy a kérelmezőnak nehézségeket okozna a kínzástól való félelem és az állítólagos, pszichiátriai kezelést igénylő lelki sérülés közötti okozati összefüggés megállapítása. A Szövetségi Alkotmánybíróság azonban 2008. január 19-én megsemmisítette a fellebbviteli bíróság jogerős határozatát, és új eljárást rendelt el, mert úgy találta, hogy a jogi segítségnyújtás biztosítása iránti kérelem elutasítása megsértette a bírósághoz jutás egyenlőségének elvét. Rámutatott arra is, hogy az: vajon az emberi méltóság megsértése szükségessé teszi-e kártérítés megfizetését, egy bonyolult jogkérdés, amelyet nem lehet eldönteni egy jogi segítségnyújtás iránti kérelem elutasítása elleni fellebbezés elbírálása során. A megismételt eljárás még jelenleg is folyamatban van a tartományi bíróság előtt.
A kérelmező azt sérelmezte, hogy kihallgatása során kínzásnak vetették alá, ami megsértette az Egyezmény 3. cikkét, továbbá – az Egyezmény 6. cikkére utalva – azt, hogy különösen azoknak a bizonyítékoknak a felhasználásával, amelyeket kényszer hatása alatt kicsikart vallomása eredményeként szereztek be, megsértették a tisztességes tárgyaláshoz fűződő jogát.
Azt a német bíróságok is megállapították, hogy a rendőrtiszt azzal fenyegette a kérelmezőt, hogy elviselhetetlen fájdalomnak teszik ki, hogy megmondja, hol van a gyermek, és azt, hogy a kihallgatás során a kérelmezőt korábban bántalmazták. A Bíróság úgy ítélte, hogy ez a közvetlen, szándékos és közeli bántalmazással való fenyegetés jelentős félelmet és lelki szenvedést okozott a kérelmezőnek. A Bíróság azt tényként elfogadta, hogy a rendőrtiszteket a gyermek életének megmentése mozgatta. A bántalmazás tilalmát azonban az áldozat magatartásától és a hatóságok indokaitól függetlenül alkalmazta; ez ugyanis nem tűr kivételt, még ha egy személy élete van is veszélyben. A Bíróság úgy ítélte meg, hogy az adott esetben a kérelmező elleni közvetlen fenyegetés elég komoly volt ahhoz, hogy embertelen bánásmódnak minősüljön, de nem érte el a kegyetlenségnek azt a szintjét, amely a kínzás küszöbét átlépi.
A Bíróság azt kielégítőnek találta, ahogyan az eljárt nemzeti bíróságok - kifejezetten és egyhangúlag - elismerték, hogy a kérelmező kihallgatása megsértette az Egyezmény 3. cikkét. Észlelte ugyanakkor, hogy a kényszerítésben és kényszerítésre való felbujtásban bűnösnek talált rendőrtiszteket egy nagyon enyhe és felfüggesztett büntetésre ítélték. A hazai bíróságok számos enyhítő körülményt figyelembe vettek, többet közt azt is, hogy a gyermek életét akarták megmenteni. Bár a Bíróság elfogadta, hogy a jelen ügy nem hasonlítható össze az állam képviselői által elkövetett, önkényes brutalitás eseteivel, mégsem gondolta úgy, hogy a rendőrtisztek büntetésének sem kell elrettentő hatással bírnia annak érdekében, hogy az Egyezmény további, hasonló sérelmét megakadályozza. Sőt, az a tény, hogy az egyik rendőrtisztet ezután rendőrfőnökké nevezték ki, a Bíróság szerint komoly kétségeket ébreszt, hogy vajon a hatóságok válasza megfelelően tükrözte-e a 3. cikk sérelmének súlyosságát. A Bíróság utalt arra is, hogy a kérelmező kártérítési ügye több mint 3 éve folyamatban van, de a bíróságok még mindig nem döntöttek az ügy érdemében. Az érdemi döntés meghozatalának elmaradása komoly kétségeket ébreszt a hatósággal szembeni felelősség megállapítása iránti eljárások hatékonysága tekintetében. Mindezekre tekintettel a Bíróság úgy ítélte, hogy a német hatóságok nem nyújtottak a kérelmezőnek kielégítő védelmet az Egyezmény 3. cikkét sértő bánásmód ellen, ezért a kérelmező áldozatnak tekintendő, így megállapította, hogy Németország megsértette az Egyezmény 3. cikkét.
Az Egyezmény 6. cikkének megsértése kapcsán a Bíróság rámutatott arra, hogy bár saját gyakorlata szerint az Egyezmény 3. cikkének megsértésével kikényszerített vallomáson alapuló bizonyítékok felhasználása a büntetőeljárásban súlyos kérdéseket vet fel az eljárás tisztességes volta tekintetében, és az egyének az Egyezmény 3. cikkét sértő kihallgatási módszerek elleni hatékony védelme rendszerint azt kívánja, hogy az ilyen bizonyítékokat kizárják az eljárásból; ez azonban csak akkor bír jelentőséggel, ha e bizonyítékok felhasználása a terhelt bűnösségének megállapítására vagy a büntetés kiszabására kihatott. Az adott ügyben azonban a kérelmezőt alapvetően a bíróság előtt, megfelelő kioktatását követően tett beismerő vallomása alapján ítélték el, ezért a kikényszerített vallomás eredményeként beszerzett bizonyítékokra a bűnösség megállapításához és a büntetés kiszabásához tulajdonképpen nem is volt szükség. E vallomást a kérelmező nem a kikényszerített vallomás alapján beszerzett bizonyítékok hatására tette, hanem lelkiismeret-furdalástól hajtva, annak érdekében, hogy vállalja tettei következményét. E vallomás megtételére tehát akkor is sor került volna, ha a kikényszerített vallomás eredményeként beszerzett bizonyítékokat a bíróság kirekeszti a bizonyítékok köréből, ezért a vitatott bizonyítékok felhasználásának nem volt semmi jelentősége. Mivel a kérelmező védelemhez való jogát tiszteletben tartották, a büntetőper egészében tisztességesnek minősíthető, így az Egyezmény 6. cikkének megsértése nem állapítható meg.
1Az ítéletet a Nagykamara 2010. június 1-jén hozta.