AZ 1997. NOVEMBER 24-ÉN KELT ÍTÉLET
Az Egyezmény 6. cikkének 1. pontját (tisztességes tárgyaláshoz való jog) megsértették, mivel nem tartottak nyilvános tárgyalást, és az ítéleteket nem nyilvánosan hirdették ki a fogva tartás miatti kártalanításért folyó eljárásban.
Az 1963-ban született és Bécsben élő Johannes Wernert 1991. július 3-án a tárgyalásig őrizetbe vették hitelkártyával való visszaélés miatt. Azzal gyanúsították, hogy aláírást hamisított egy hitelkártyára és fizetési csekkekre. 1991. július 19-én szabadlábra helyezték.
1992. február 24-én a Bécsi tartományi bíróság vizsgálóbírája a kérelmező és két másik gyanúsított ellen folyó büntetőeljárás megszüntetését határozta el. E döntését az írásszakértő vizsgálatának eredményeire és arra alapozta, hogy a tanúk nem emlékeztek pontosan a történtekre. Február 4-én az ügyészség indítványozta a tartományi bíróságnak, hogy ne részesítse a kérelmezőt fogva tartása miatt kártalanításban, minthogy a rá vonatkozó gyanú nem oszlott el.
Értesülve az ügyészség átiratáról, a kérelmező és gyanúsított-társai kártalanítási igényt terjesztettek elő, amelyet a Bécsi tartományi bíróság fellebbezési tanácsa 1992. június 3-án zárt ülésen elutasított. A határozathozatalnál az ügyészség képviselője nem volt jelen.
1992. június 15-én a kérelmező és gyanúsított-társai a Bécsi fellebbviteli bírósághoz fellebbeztek további bizonyítást kérve. 1992. szeptember 2-án a főügyész írott észrevételeket nyújtott be, amelyben a fellebbezés elutasítását és a kért bizonyítás mellőzését javasolta. Ezeket az észrevételeket a kérelmezőnek nem kézbesítették.
1992. október 29-én a fellebbviteli bíróság a fellebbezést elutasította, megállapítva, hogy mivel fennmaradt a gyanú, a kártalanítási (büntetőeljárási) törvény értelmében kártalanítás nem ítélhető meg, valamint hogy nem lenne értelme olyan tanúkat meghallgatni, akikről már megállapították, hogy nem emlékeznek pontosan a történtekre.
A Bizottsághoz 1993. március 16-án benyújtott kérelmet a testület 1994. szeptember 2-án, illetve 1995. október 23-án részben elfogadhatónak nyilvánította. A Bizottság 1996. szeptember 3-án kelt jelentésében megállapította, megsértették a 6. cikk 1. pontját, mivel az osztrák bíróságokon elmulasztottak nyilvános tárgyalást tartani (25 szavazat 4 ellen), nem hirdettek nyilvánosan ítéletet (27 szavazat 2 ellen), és mert a Bécsi fellebbviteli bíróságon tartott tárgyalás nem volt tisztességes (26 szavazat 3 ellen).
A Bizottság és az osztrák kormány az ügyet 1996. október 28-án, illetőleg november 25-én terjesztette a Bíróság elé.
1. A kormány előzetes kifogása (a hazai jogorvoslati lehetőségek kimerítetlensége)
A Bíróság úgy ítélte meg, az a kérdés, hogy a kérelmező lemondott a nyilvános tárgyaláshoz való jogáról, és a panasz érdemi része szorosan összekapcsolódott, ezért úgy határozott, hogy az előzetes kifogást az ügy érdeméhez csatolja.
2. A panaszok érdemi vizsgálata
(a) A 6. cikk 1. bekezdés alkalmazhatósága
A Bíróság megállapította, hogy a kártalanítási (büntetőeljárási) törvény 2.( (1) bekezdésének b) pontja úgy rendelkezik, hogy mindenkinek joga van kártalanításra, ha fogva tartása után felmentették vagy az ellene folyó eljárást megszüntették és "a gyanú, hogy bűncselekményt követett el, eloszlott". A kérelmezőnek ennélfogva joga volt arra, hogy kártalanítást kapjon a tárgyalásig elrendelt fogva tartása miatt, amennyiben ennek törvényi feltételei fennálltak. A 6. cikk 1. pontja szerinti jogra vonatkozó "jogvita" is volt.
Továbbá közvetlenül az érintett büntetőbíróságok előtt folyó eljárás kimenetelétől függött a kérelmező joga a kártalanításhoz.
Végül pedig joga a kártalanításhoz, mint fogva tartásáért járó kártalanítás iránti igény, polgári jogi jog volt.
A Bíróság ennek megfelelően úgy ítélte meg egyhangúlag, hogy a 6. cikk 1. pontja alkalmazható a szóban forgó ügyben.
(b) Megfelelés a 6. cikk 1. pontjának
(i) A nyilvános tárgyalás és a nyilvános ítélethirdetés hiánya
(aa) Ausztria fenntartása a 6. cikk tekintetében
A Bíróság megállapította, hogy a kormány a Bírósághoz küldött memorandumában nem utalt erre a kérdésre, ezért nem hivatkozhatott a fenntartásra. Nem volt szükség arra, hogy a Bíróság e kérdést hivatalból vizsgálja.
bb) A nyilvános tárgyalás hiánya
Sem a Bécsi tartományi bíróság, sem a Bécsi fellebbviteli bíróság nem tartott nyilvános tárgyalást a kérelmező kártalanítási kérelméről. Elvileg a kérelmezőnek joga volt a nyilvános tárgyaláshoz, mivel az Egyezmény 6. cikke 1. bekezdésében lefektetett kivételek egyike sem alkalmazható.
Igaz, Werner nem kérte kifejezetten nyilvános tárgyalás tartását, ezért a Bíróságnak meg kellett vizsgálnia, vajon ezzel lemondott-e e jogáról. A Bíróság tényként fogadta el, hogy a gyakorlatban soha nincs nyilvános tárgyalás az ilyen, a kártalanítási (büntetőeljárási) törvény 6. ( (2) pontja alapján folyó ügyekben, amelyekben a büntetőeljárást a vizsgálóbíró szüntette meg. Ez nyilvánvalóan következik a törvénynek mind szelleméből, mind jogirodalmi értelmezéséből.
Emiatt a kérelmezőnek nem felróható, hogy nem nyújtott be olyan kérelmet, amelynek semmi esélye nem volt arra, hogy helyt adjanak neki.
Végül a Bíróság nem értett egyet azzal, hogy a kérelmező magánéletének védelme fontosabb, mint az Egyezmény 6. cikkének 1. pontjában megfogalmazott elv, amely szerint az eljárásoknak nyilvánosaknak kell lenniük.
Következésképpen a Bíróság elutasította a kormány előzetes kifogását, és az ügy érdeméről egyhangúlag úgy ítélt, hogy a 6. cikk 1. pontját megsértették azzal, hogy a panaszolt eljárásban nem tartottak nyilvános tárgyalást.
(cc) A nyilvános ítélethirdetés hiánya
A kártalanítási (büntetőeljárási) törvény 6. ( (4) bekezdésével összhangban a Bécsi tartományi bíróság és a fellebbviteli bíróság határozatait nem kézbesítették a kérelmezőnek és nem hirdették ki nyilvánosan.
Kétségtelen, hogy a büntetőeljárási törvénykönyv 82. cikke szerint harmadik személy részére engedélyezhető volt, hogy megtekintse az ügyiratokat, és az ítéletekről másolatot kapjon, ha jogos érdeke fűződik ehhez. Az ilyen engedély megadása azonban kizárólag az érintett bíróságok mérlegelésétől függött, így az ítéletek teljes szövege nem volt elérhető mindenki számára.
Ausztriában a bírósági nyilvántartó hivatalok ténylegesen gyakorlatilag csak a Legfelsőbb Bíróság, a közigazgatási bíróság és az Alkotmánybíróság ítéleteinek a teljes szövegét adták ki, az elsőfokú és a fellebbviteli bíróságok határozatait és ítéleteit nem.
A kormány egyik érvére válaszolva a Bíróság megállapította, nem lát indokot arra, miért lenne szükségszerű, hogy a kártalanítási (büntetőeljárási) törvény alapján indított eljárásokban az érintett bíróságok az ártatlanság vélelmének az Egyezmény 6. cikkének 2. pontjában lefektetett elvét megsértő megállapításokat tegyenek. Másrészt viszont az érintett személy számára fontos lehet annak a nyilvánosságra hozatala, hogy a rá vonatkozó gyanú eloszlott.
Tekintettel arra, hogy a szóban forgó eljárásban semmilyen bírósági határozatot nem hirdettek ki nyilvánosan, és a nyilvánosságot más eszközökkel sem biztosították kielégítő módon, a Bíróság egyhangúlag megállapította, hogy az Egyezmény 6. cikkének 1. pontját ebből a szempontból megsértették.
(ii) Tisztességes tárgyalás
A kérelmező a Bécsi fellebbviteli bíróságra abban a reményben fellebbezett, hogy fogva tartásáért kártalanításban részesül. Ebben az eljárásban az alperest (az államot) képviselő főügyész által a fellebbviteli bíróság elé terjesztett észrevételeket nem közölték vele, így nem nyílott lehetősége arra, hogy válaszoljon rájuk.
Márpedig a kontradiktórius eljáráshoz való jog magában foglalja egyrészt, hogy mindkét félnek lehetőséget kellett adni arra, hogy a másik fél által előterjesztett észrevételekről és bizonyítékokról tudomást szerezzen, valamint hogy azokat vitathassa. Ebben az összefüggésben csekély jelentőséggel bírt az, hogy polgári ügyről volt szó, minthogy az e téren folytatott ítélkezési gyakorlatból nyilvánvaló, hogy a kontradiktórius eljáráshoz való jogból folyó követelmények alapvetően ugyanazok büntetőügyekben és polgári ügyekben.
A fegyverek egyenlőségének elve megköveteli, hogy a főügyész észrevételeit közöljék Werner-rel, és lehetőséget adjanak neki arra, hogy válaszoljon rájuk. Minthogy ez nem történt meg, a kérelmező lényeges hátrányt szenvedett ellenfelével szemben.
Tekintetbe véve mindezen körülményeket, a Bíróság nyolc szavazattal egy ellenében arra a következtetésre jutott, hogy megsértették az Egyezmény 6. cikkének 1. pontját azzal, hogy nem közölték a főügyész észrevételeit a kérelmezővel.
A Bíróság egyhangúlag megállapította, hogy nem volt okozati összefüggés a panasz tárgyává tett jogsértés és az állítólagos anyagi kár között; nem volt megállapítható, hogy mi lett volna az eljárás kimenetele, ha a 6. cikk 1. pontja előírásainak eleget tesznek.
Amint arra a kormány rámutatott, csak a Bécsi fellebbviteli bíróság előtti eljárás költségei merültek fel azzal összefüggésben, hogy a kérelmező a nyilvános tárgyalás tartásának és az ítélet nyilvános kihirdetésének elmulasztásával megvalósított jogsértés miatt keresett jogorvoslatot. A Bíróság ezen a címen 8.501,40 schilling összeget ítélt meg ezen a címen.
A kérelmezőnek a strasbourgi szervek előtti képviseletének költségeiként a Bíróság egyhangúlag a méltányosság alapján és a figyelembe veendő szempontokra utalva úgy döntött, hogy 120.000 schilling összeget ítélt meg.
Egy bíró részben párhuzamos, részben eltérő véleményt fejtett ki.
* Eur. Court H.R., Case of Werner v. Austria, judgment of 24 November 1997