FRETTÉ FRANCIAORSZÁG ELLENI ÜGYE (36515/97.)

Nem sértették meg a francia hatóságok az Egyezmény 14. cikkét (megkülönböztetés tilalma) a 8. cikkel összefüggésben (magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jog) azzal, hogy megtagadták az egyedülálló homoszexuális kérelmező örökbefogadási kérelméhez a hozzájárulást, mivel a nemzeti hatóságok jogosan és ésszerűen juthattak arra a következtetésre, miszerint az örökbefogadáshoz való jogot az örökbe fogadható gyermek érdekei korlátozzák, annak ellenére, hogy a kérelmező törekvései szintén jogszerűek, és életvezetésére vonatkozó személyes döntései sem kifogásolhatók. Ha tehát figyelembe vesszük, hogy ezen a területen az államok mérlegelési jogkörét szélesre kell nyitni, és a gyermekek elsőbbséget élvező érdekeit védelmezni kell az egyensúly eléréséhez, kitűnik, hogy az engedélyt megtagadó határozat nem sértette meg az arányosság elvét.
Megsértették viszont a 6. cikk 1. bekezdését (tisztességes tárgyaláshoz való jog), mivel a kérelmezőt a tárgyalás napjáról nem értesítették, így nem szerezhetett tudomást a törvényességi biztos álláspontjáról, és megfosztották annak lehetőségétől, hogy írásban benyújthassa válaszát. Ezzel sérült a kontradiktórius tárgyalás elve.


Az Emberi Jogok Európai Bírósága (Harmadik Szekció), az alábbi összetételű Kamarában eljárva:
W. Fuhrmann úr, elnök,
J.-P. Costa,
P. Kuris urak,
F. Tulkens asszony,
K. Jungwiert úr,
Sir Nicolas Bratza,
K. Traja urak, bírák,
valamint S. Dollé asszony, hivatalvezető,
2001. október 2-án és 2002. január 30-án tartott zárt ülésen folytatott tanácskozás után az utóbbi időpontban elfogadott alábbi ítéletet hozta:

1. Az ügy Philippe Fretté, francia állampolgárnak (a továbbiakban: "kérelmező") a Francia Köztársaság ellen 1997. április 1-én benyújtott kérelmére (36515/97 sz.) indult, amelyben Fretté úr az Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezmény (a továbbiakban: "Egyezmény") régi 25. cikke alapján az Emberi Jogok Európai Bizottságához (a továbbiakban: "Bizottság") fordult.
2. A kérelmező egyrészről azt sérelmezte, hogy az örökbefogadás engedélyezése iránti kérelmét elutasító határozat önkényesen beavatkozott az Egyezmény 8. cikke által védett magán-és családi életébe, mivel kizárólag a szexuális irányultságára vonatkozó a priori kedvezőtlen értékítéleten alapult. Ezen kívül a kérelmező azt is kifogásolta, hogy anélkül, hogy ismerte volna az Egyezmény 6. és 13. cikkeit, nem idézték meg az Államtanács (Conseil d'Etat) tárgyalására, és nem volt lehetősége a tárgyalás előtt betekinteni a törvényességi biztos* előterjesztésébe sem.
3. A kérelem 1998. november 1-én érkezett a Bírósághoz, a 11. kiegészítő jegyzőkönyv hatályba lépésének napján (11. jegyzőkönyv, 5. cikk, 2. bekezdés).
4. A kérelmet a Bíróság Harmadik Szekciójának hatáskörébe utalták (Bírósági Szabályzat, 52. cikk, 1. bekezdés). A szekción belül az ügy vizsgálatára (Egyezmény, 27. cikk, 1. bekezdés) a Bírósági Szabályzat 26. cikkének 1. bekezdésében előírtaknak megfelelően Kamarát alakítottak.
5. A Bíróság 2001. június 12-ei határozatával a kérelmet részben elfogadhatónak nyilvánította.
6. A Bíróság 2001. október 2-án nyilvános tárgyalást tartott az Emberi Jogok Palotájában, Strasbourgban (Bírósági Szabályzat, 59. cikk, 2. bekezdés).
Megjelentek:
-a Kormány részéről
R. Abraham úr, a kormány képviselője,
L. Delahaye asszony,
H. Davo asszony,
A. Oui asszony, jogi képviselők,
-a kérelmező részéről
R. Wintemute, ügyvéd,
T. Formond, ügyvéd,
S. Garneri, ügyvéd.
7. A Bíróság meghallgatta Wintemute és Abraham urak nyilatkozatait.
8. 2001. november 1-én a Bíróság megváltoztatta valamennyi szekciója összetételét (Bírósági Szabályzat, 25. cikk, 1. bekezdés). Fretté úr kérelme ügyében azonban továbbra is a régi Harmadik Szekció Kamarája járt el, az említett időpont előtti összetételben.

I. AZ ÜGY KÖRÜLMÉNYEI
9. 1991. októberében a kérelmező gyermek örökbefogadásának engedélyezése iránti kérelmet nyújtott be. A párizsi önkormányzat szociális, gyermek-és egészségügyi igazgatósága szociális vizsgálatot indított az ügyben. 1991. december 18-án a kérelmező először vett részt egy beszélgetésen a fent említett szervezet pszichológusával, melynek folyamán felfedte homoszexualitását. Állítása szerint ekkor határozott felszólítást kapott arra, hogy vonja vissza kérelmét.
10. A szociális igazgatóság 1993. május 3-án kelt határozatában megtagadta az engedélyt az örökbefogadáshoz. A határozatot a kérelmező körülményeiből következő "állandó anyai jelenlét hiányára", illetve a kérelmező helyzetéből adódó, "a gyermek érkezésével együtt járó, nagy horderejű változások konkrét megtervezése által okozott nehézségekre" alapozták. A határozat meghozatalát több vizsgálat is megelőzte, amelyek eredményeit végül egy 1993. március 2-án kelt jelentés összegezte, melyben a következők olvashatók:
"(...) FRETTÉ úr véleményünk szerint érzékeny, megfontolt, másokra odafigyelő ember. Érzelmi életét és homoszexualitását nagyfokú őszinteséggel és egyszerűséggel kezeli és vállalja. Több kapcsolatáról is beszámolt nekünk, köztük arról is, amelyet egy mára már elhunyt barátjával folytatott. Az utóbbi fiának jelenleg FRETTÉ úr a kirendelt gyámja. (...)
Emberbaráti és önzetlen lelkületénél fogva érdeklődik a harmadik világ problémái iránt. Két tibeti gyermek keresztapja, közülük az egyik csecsemő.
Értelmesen és intelligens módon nyilatkozik a gyámsága alatt álló gyermekről. Személyesen ugyan nem felel a nagyanyjára bízott fiatal fiúért, de aktívan részt vesz a nevelésében. Nevelési elvei átgondoltak és nagyfokú toleranciát tükröznek.
FRETTÉ úr 1985 óta tervezi gyermek örökbefogadását. Tekintettel a legelterjedtebb társadalmi értékítéletekre, tisztában van vele, hogy homoszexualitása akadályt gördíthet az engedély megszerzése elé.
Elmondása szerint érzelmi és szexuális életvezetése nem áll kapcsolatban azzal a szándékával, hogy gyermeket neveljen. Ennek érdekében tett lépései személyes jellegűek, és mentesek az ideológiai felhangoktól.
1985 óta sok olyan homoszexuális férfival találkozott, akiknek gyermekeik voltak.
Tervei között szerepelt az is, hogy egy barátnőjével együtt vállalna gyermeket. Ez az elképzelés a felek egymással szembeni érettségének hiánya miatt nem valósult meg. Ez a barátnő mindenesetre továbbra is érdeklődik FRETTÉ úr örökbefogadási tervei iránt, vállalva, hogy betölti a női nem szerepét a gyermek életében.
FRETTÉ úr azért kíván örökbe fogadni gyermeket, hogy szeretetet és neveltetést nyújtson neki. A legfontosabb számára, hogy szerethesse a gyermeket és foglalkozhasson vele, az örökbefogadást csupán szükséges társadalmi és jogi aktusnak tekinti.
FRETTÉ úr tervével kapcsolatban baráti körének támogatását is bírja. Úgy tűnik azonban, hogy családtagjai nem tudnak örökbefogadási szándékáról, illetve tartózkodással viseltetnek az elképzelés iránt.
Noha a gyermekvállalás utáni vágya valóságos lehet, FRETTÉ úrnak nehézségekkel kell szembenéznie a gyermek érkezésével együtt járó, nagy horderejű változások konkrét megtervezésével kapcsolatban. Otthonának meglátogatásakor elismerte például, hogy lakhelye egyelőre nem alkalmas gyermek fogadására. El is határozta, hogy ezen változtatni fog.
Arra a kérdésre, hogy milyen módon képzeli el az egyedülálló apa társadalmi szerepének betöltését, nem tudott választ adni. Képesnek tarja magát a gyermek mindennapi életének irányítására, és úgy véli, az adott pillanatban megfelelő válaszokat talál majd a gyermek fejlődése során apránként benne felmerülő, nevelőapja homoszexualitására és az örökbefogadó anya hiányára vonatkozó kérdésekre.
FRETTÉ úr teljes mértékben tisztában van annak fontosságával, hogy felfedje a gyermek előtt származásának történetét. Toleránsnak mutatkozott azokkal a nőkkel kapcsolatban, akik rákényszerülnek, hogy elhagyják a gyermeküket. Nem kívánt előre pontos képet felrajzolni az örökbe fogadni szándékozott gyermek jövőbeli tulajdonságairól.
Mindamellett szeretne egy csecsemőt, minél fiatalabbat, és ezért talán Korea vagy Vietnam felé venni az irányt.
FRETTÉ úr biztos alapokon álló emberi és nevelési értékekkel bíró ember. Valószínűleg boldog lenne vele a gyermek. De rá lehet-e bízni a gyermeket bizonyos tulajdonságaira, főként egyedülálló homoszexuális voltára tekintettel?"
11. A kérelmező 1993. május 21-én benyújtott fellebbezését (peren kívüli ügyben hozott határozat elleni jogorvoslatát) az 1993. október 15-én kelt határozatban elutasították, amely kimondta: "életvezetése" nem szolgáltat kielégítő biztosítékot arra nézve, hogy gyermek fogadására családi, nevelési és pszichológiai téren megfelelő feltételeket tudna nyújtani.
12. Ugyanezen a napon a kérelmező hatáskör-túllépésre hivatkozva megtámadta a határozatot a közigazgatási bíróság előtt, az engedélyezés iránti kérelmét elutasító határozatok megsemmisítését követelve.
13. A párizsi közigazgatási bíróság 1995. január 25-én kelt ítéletében hatályon kívül helyezte az engedélyt megtagadó határozatokat. Az ítélet leglényegesebb része a következőket tartalmazta:
"(...) FRETTÉ úr örökbefogadás engedélyezése iránti kérelmének elutasítását a hatóság elsőként az "állandó anyai jelenlét hiányára", illetve a FRETTÉ úr helyzetéből adódó, "gyermek érkezésével együtt járó, nagy horderejű változások konkrét megtervezése által okozott nehézségekre" alapozta. Ebből az első indok csupán körülírás, amely kizárólag FRETTÉ úr nőtlenségére utal, és amely egyébként is jogszerűen felhasználható érv lehetett volna a megtámadott határozat alátámasztására, bár az 1985. augusztus 23-án kelt rendelet 9. cikkében, a 2. bekezdésben olvasható rendelkezések szerint önmagában nem indokolhatja az örökbefogadás elutasítását. Másrészt az iratok semmiféle megalapozással nem szolgálnak a második megállapítás vonatkozásában, amely éppen emiatt hibásnak tekinthető a szociális szolgálat jelentéseiben leírtak fényében.
Az 1993. október 15-én kelt határozat, amelyben a szociális, gyermek-és egészségügyi igazgatóság vezetője elutasította FRETTÉ úr jogorvoslati kérelmét, valamint a felülvizsgálat eredményeként megerősítette az elsőfokú határozatot, indoklásként FRETTÉ úr "életvezetésére" hivatkozott, amely eufemisztikusan egyedül FRETTÉ úr homoszexualitására utal. A hatóság egyébiránt alperesi beadványában beismeri, hogy FRETTÉ úr személyiségének e vonása csak akkor igazolhatja az engedély megtagadását, ha olyan magatartással párosul, amely káros hatással lehet a gyermek neveltetésére.
S.-né és D.-né szociális jelentésükben (környezettanulmányukban) "biztos alapokon álló emberi és nevelési értékekkel bíró emberként" tüntetik fel FRETTÉ urat, és arra a következtetésre jutnak, hogy "valószínűleg boldog lenne vele a gyermek", az örökbefogadásra való alkalmasságát pedig kizárólag "bizonyos tulajdonságai", "főként egyedülálló homoszexuális voltára tekintettel" kérdőjelezik meg. A londoni francia alkonzul helyettese szociális megfigyeléseiben kiemeli FRETTÉ úr pedagógiai képességeit mind magán-, mind pedig szakmai életében. Dr. D. pszichiáter nem talált "semmi olyan pszichológiai rendellenességet", ami FRETTÉ úr tervei ellen szólna, s noha O.-né pszichológus ellenvéleményt fogalmazott meg, ő sem hozott fel semmi olyan indokot, amely e nézetét alátámasztaná, sőt, kiemeli FRETTÉ úr értékeit "érzelmi és nevelési téren", és úgy találja, hogy "az örökbefogadással kapcsolatos problémákat teljesen átlátja és megérti".
Az ügyben több olyan szociális jelentés született, amely különféle utalásokat tartalmaz például FRETTÉ úr családjára nézve, de amelyek az ügy hatósági eldöntését még csak értékelési útmutatásokkal sem segítik, és így a magánélet tiszteletben tartásához fűződő jogot sértik. Mindazonáltal még ezen információk sem szolgálnak kellő alapul ahhoz, hogy megállapítható, vagy akár csak feltételezhető legyen, hogy FRETTÉ úr életmódja nélkülözné az erkölcsi alapot, az érzelmi stabilitást, illetve hogy az örökbefogadást céljának nem megfelelően kezelné, vagy bármiféle olyan magatartást tanúsítana, amely egy örökbe fogadott gyermek számára veszélyes lehet.
Mindebből levonható a következtetés, hogy a megtámadott határozatokban pontatlan és helytelen értékelés alapján jutottak a meghozott döntésekre, és hogy FRETTÉ úr megalapozottan követeli az 1993. május 3-án és az 1993. október 15-én kelt, felülvizsgált határozatok hatályon kívül helyezését. (...)"
14. A párizsi önkormányzat az Államtanácshoz fellebbezett az ítélet ellen.
15. A törvényességi biztos előterjesztését az 1996. szeptember 16-án tartott tárgyaláson hallgatták meg. Véleménye szerint a párizsi önkormányzat jogosan kérte az ítélet megsemmisítését. A következőképpen fogalmazott:
"Az iratok a következő kérdést vetik fel: vitathatatlan emberi és intellektuális értékei dacára értékelheti-e úgy jogszerűen a hatóság, hogy F. úr életvezetése nem szolgál kielégítő biztosítékokkal a gyermek fogadásával összefüggésben?
Az iratok adatait figyelembe véve a probléma elvi kérdésként vetődik fel. Az ügy valójában nem oldható meg minden kétségen felül álló döntéssel, tekintve, hogy az iratok tanúsága szerint F. úr rendelkezik olyan tulajdonságokkal, amelyek alkalmassá teszik gyermeknevelésre. Az egyetlen tény, ami a hatóságot az engedély megtagadására késztette, F. úr homoszexualitása, illetve a hatóság azon meglátása, miszerint F. úr ennélfogva nem tud kellő biztosítékokkal szolgálni gyermek fogadásához sem családi, sem nevelési, sem pszichológiai téren. Az iratokban egyébiránt semmilyen adat nem utal arra, hogy F. úr kicsapongó életet élne, vagy magatartásából következően attól lehetne félni, hogy a gyermek érdekeit veszélyeztetné. Az engedélyt megtagadó határozat jogszerűségének elismerése ebben az ügyben gyakorlatilag az összes, homoszexuálisok által benyújtott, örökbefogadási engedély iránti kérelem burkolt kudarcra ítélését jelentené (...)
Megállapítható, hogy az ügy több körülménye a párizsi önkormányzat hibás mérlegelésére enged következtetni.
Elsőként, legerősebb érvként felhozható, hogy az örökbefogadás jogának 1966. július 11-én elfogadott széleskörű reformja által a jogalkotó elismerte az egyedülálló nők és férfiak lehetséges alkalmasságát a teljes örökbefogadásra.
Annak a bírói úton való eldöntése, hogy egy homoszexuális, egyedülálló férfi nem szolgálhat kellő biztosítékokkal pszichológiai és családi téren a gyermek örökbefogadása kapcsán, a jogalkotó kinyilvánított szándékával ellentétes diszkrimináció bevezetését eredményezné, amely az örökbefogadást kérelmezők magánéleti döntéseinek függvényében tenne közöttük különbséget.
Márpedig, és ez egy újabb érvként fogható fel a közigazgatási bíróság döntésének igazolására, minden embernek elvitathatatlan joga, hogy maga válassza meg szexuális életét és szokásait. A magánélet tiszteletben tartásához való jognak ezt az alapvető összetevőjét az Emberi Jogok Európai Egyezménye 8. cikke és a Polgári Törvénykönyv (Code civil) 9. cikke is biztosítja. A belső jogban a homoszexualitás nem részesül semmiféle hátrányos megkülönböztetésben (...)
Harmadrészt, ha megvizsgáljuk a gyermekelhelyezéssel vagy a szülői felügyelet gyakorlásával összefüggő bírói joggyakorlatot, azt találjuk, hogy a bíróságok erősen pragmatista megközelítéssel igyekeznek elkerülni a nehézségeket és az egyértelmű elvi döntéseket. Ilyenformán a körülményektől függően adott esetben a bíróság minden további nélkül láthatási jogot biztosít a homoszexuális szülőnek, sőt, el is helyezi nála vagy szülői felügyelete alatt tartja a gyermeket. Az anyánál felmerülő zavaros állapot esetén például, mivel nem kellett veszélyeztetéstől tartani a férfipartnerével stabil kapcsolatban élő apa részéről, és feltehető volt, hogy a gyermek egészséges fejlődése nála biztosított, a bíróság az utóbbinál helyezte el a gyermeket (CA Pau, 1991. április 25., 91-40734 sz.). Abban az esetben viszont, ha az apa "erkölcstelen homoszexuális kapcsolatokkal rendelkezik, amelyek alkalmatlanná teszik a szülői felügyelet gyakorlására", nem élhet ezzel a jogával (CA Rennes, 1989. szeptember 27., 89-48660 sz.). Hasonlóképpen, egy másik ítélet szerint, ahol az apa homoszexuális erkölcseit tekintetbe véve a gyermekek számára komoly morális és fizikai veszélyt jelentett volna, ha a szünidőt az apánál töltik, a bíróság indokoltnak látta e jog megtagadását is (Cass.civ. I, 1988. január 13., 86-17784 sz.). Egy újabb ítéletben viszont a Semmítőszék (Cour de cassation) elismerte a donor jogát a szülői felügyelet gyakorlására mesterséges megtermékenyítésből született gyermek esetében, akinek az anyja maga is homoszexuális kapcsolatban élt egy másik nővel (Cass. civ. I, 1994. március 9., L-né kontra L.; D.1995.197 note E. Monteiro; D.1995 Somm. 131, obs. D.Bourgault-Coudeyville). A bíróság tehát nem feltételezi a szülői felügyelet gyakorlására való alkalmatlanságot önmagában a szülő homoszexualitásának ténye miatt: a vita inkább a gyermek érdekeiről és a körülmények általi mentális veszélyeztetettségéről folyik ezekben az ügyekben.
Az engedélyezés pedig tekinthető végső soron egy egyszerű hatósági határozatnak az örökbefogadási eljárás kezdetén. (...)
2.2 Mindennek ellenére mégis azon a véleményen vagyunk, hogy a párizsi önkormányzat nem követett el hibát annak mérlegelésekor, hogy F. úr minden szükséges feltételnek megfelel-e az örökbefogadáshoz. Erre a következtetésre több megfontolás alapján jutottunk.
Először is az ember szexuális életének megválasztásához fűződő joga nem mosható össze egy hipotetikus, gyermekhez való joggal. (...)
Másodszor: a gyermekelhelyezés és a szülői felügyelet gyakorlásának joggyakorlati kérdéseivel való párhuzamba állításnak több egyértelmű korlátja is van. A felsorolt példák mindegyikében már adott szülői jogállással illetve valós leszármazással találkozhatunk. Márpedig el kell különíteni a gyermek és az apja, illetve az anyja közötti családi kötelék fenntartását a szülők válása vagy különélése esetén a családi kapcsolat ex nihilo létrehozásának engedélyezésétől a gyermek és felnőtt között (...)
Harmadszor annak a kérdése, miszerint veszélyezteti-e a gyermek pszichikai egyensúlyát, ha olyan felnőttel kerül családi kapcsolatba, aki nem tud elkülöníthető anyai és apai mintákkal szolgálni számára, más szóval egyfajta kétneműséget képvisel, rendkívül nehezen eldönthető, és megosztja a pszichiátereket és a pszichoanalitikusokat. A gyermeknek pedig annál inkább szüksége volna kibontakozását segítő, stabil családi környezetre, mivel eleve meg van fosztva az eredeti családjától, és fájdalmas múltat kell maga mögött hagynia: a legfontosabb tehát, hogy ne legyen újabb nehézségeknek kitéve befogadó környezetében. (...)
Nem létezik tehát megegyezéses válasz erre a kérdésre. Vagy ha létezik is konszenzus, az csupán arra a felismerésre vonatkozik, miszerint a gyermek jogai vonják meg a gyermekhez való jog határait, és hogy a gyermek érdekei nem alkalmazkodnak minden aktuális fejleményhez. Meggyőződésünk szerint tehát jelen körülmények között, amikor igen érzékeny, inkább etikai és szociológiai, mint jogi problémákat felvető kérdésről van szó, leginkább a jogalkotó feladata, hogy állást foglaljon a társadalom értékválasztásával összefüggő vitában, a bíróságnak pedig ilyen esetben nem megelőznie, hanem követnie kell a közvélemény fejlődését.
Márpedig, és ez szolgál a negyedik kiemelendő pontként, az egy vagy több homoszexuális személy általi örökbefogadás kérdését nem tekinthetjük a jogalkotás által egyértelműen szabályozottnak. (...)
Ötödször: nem szabad lebecsülni az örökbefogadási eljárás menetében az engedélyezés szerepét. Kétségkívül csupán a folyamat egyik állomását képezi, ez az állomás azonban döntő fontosságú, miután az engedély a feltétele az eljárás további folytatásának. (...)
Hozzá kell tennünk persze, tudatában vagyunk, miszerint az általunk javasolt megoldásnak van egy gyenge pontja. Azt eredményezheti ugyanis, hogy az örökbefogadást kezdeményezők elleplezik bizonyos tulajdonságaikat, ha az az érzésük, hogy magánéletük bizonyos vonásai komoly akadályt képezhetnek az engedély megadása előtt. E hiányosság azonban két okból sem tűnik orvosolhatatlannak. Egyfelől a kérdés nem fog nagyon gyakran felmerülni, miután az örökbe fogadható gyermekek száma a kérelmezőkhöz képest alacsony, ebből következően a szociális szervek eleve nemigen fogadják el az egyedülállók ilyen indítványait. Másfelől az engedély megadása előtt folytatott hatósági vizsgálatok éppen arra szolgálnak, hogy az örökbefogadást kezdeményező körülményeinek befogadásra alkalmas voltát térképezzék fel, ami szükségszerűen maga után vonja a magánélet bizonyos fokú górcső alá vételét. Noha e vizsgálatokat néhol kifogásolják inkvizitórius jellege miatt (ld. pl. J. Rubellin-Devichi, RFDA 1992, 904. és köv. old.), rendelkeznek azzal az előnnyel, hogy az ügy minden lényeges körülménye napvilágra kerül az engedély megadása előtt.
Végül, utolsó érv gyanánt, ha az engedély megtagadásának jogszerűségével kapcsolatban is aggályok merülnének fel, noha az ezzel kapcsolatos döntések leginkább a rendes bíróságok, mint a személyállapottal kapcsolatos ítéletek meghozóinak hatáskörébe tartoznak, a fennmaradó kételyek részben eloszlathatók azzal a megállapítással, miszerint a most meghozandó döntés nem akadályozza meg, hogy a rendes bíróság mindennek ellenére bizonyos esetekben lehetővé tegye homoszexuális személy számára az örökbefogadást, ha úgy ítéli meg, hogy az a gyermek érdekeivel összhangban áll. Az örökbefogadásról szóló új törvénybe a jogalkotó által beillesztett 353-1. cikk 2. bekezdése ugyanis úgy rendelkezik, hogy amennyiben az engedélyt megtagadják, vagy nem adják meg az előírt határidőn belül, a bíróság is engedélyezheti és kihirdetheti az örökbefogadást, feltéve, ha úgy ítéli meg, hogy a kérelmezők alkalmasak a gyermek befogadására és ez a gyermek érdekeivel is összhangban áll. (...)
Az előzőekből következően a párizsi önkormányzat jogosan állítja, hogy a párizsi közigazgatási bíróság megtámadott ítéletében hibás döntést hozott, amikor megsemmisítette a két megtámadott határozatot."
16. 1996. október 9-én kelt határozatában az Államtanács hatályon kívül helyezte a közigazgatási bíróság ítéletét, és az ügy érdemében döntve elutasította a kérelmező engedélyezés iránti kérelmét. A határozat a következőképpen fogalmazott:
"Az 1993. május 3-án kelt, a fellebbezés során 1993. október 15-én kelt újabb határozattal megerősített határozatban a párizsi közgyűlés elnöke (...) azzal az indokkal utasította el Fretté úr örökbefogadás engedélyezése iránti kérelmét, hogy noha az érdekelt életvezetését tiszteletben kell tartani, a gyermek fogadásához szükséges feltételeket tekintve a családi kapcsolat létrejötte jelentős veszélyekkel járt volna a gyermek fejlődésére nézve. Az iratokból, különösen a Fretté úr kérelmének benyújtását követő vizsgálat során összegyűjtött adatokból kiderül, hogy életkörülményei, sok emberi és nevelési értéke ellenére nem szolgáltatnak elegendő biztosítékot családi, nevelési és pszichológiai téren a gyermek befogadásához. Mindebből következően a közigazgatási bíróság a határozatok megsemmisítése érdekében hibásan állapította meg, hogy a párizsi közgyűlés elnöke, amikor a fenti indokok alapján elutasította Fretté úr kérelmét, helytelenül alkalmazta az említett előírásokat.
A fellebbezés átszármaztató hatályából kifolyólag az Államtanács hatáskörébe tartozik mindemellett a Fretté úr által a közigazgatási bíróságon felhozott egyéb indítványok vizsgálata is, mivel az egész jogvita felülbírálata a feladatát képezi. (...) A megtámadott határozatok indoklásai eleget tesznek a jogszabályok követelményeinek (...)"

II. AZ ÜGYRE VONATKOZÓ HAZAI JOGSZABÁLYOK ÉS JOGGYAKORLAT
A. Az örökbefogadási eljárással összefüggő szabályok és információk
17. A Polgári Törvénykönyv idevágó rendelkezései a következők:
343. cikk
"Örökbefogadást olyan testi közösségben együttélő házaspárok kezdeményezhetnek, akik legalább két éve házasok, vagy mindketten elmúltak huszonnyolc évesek."
343-1. cikk
"Örökbefogadást kezdeményezhet ezen kívül bármely huszonnyolcadik életévét betöltött személy." (az ügy idején, az 1996. július 5-én kihirdetett, 96-604. törvény értelmében a harminc év felettiek kezdeményezhettek örökbefogadást)
18. A családjogról és a szociális támogatásról szóló törvény rendelkezik az állami gondozotti státuszba kerülésről és örökbefogadásukról. Az engedélyezési eljárásról a következőképpen szól:
63. cikk
"(...) Az állami gondozottakat azok fogadhatják örökbe, akikre a gyermekkel való érzelmi kötelék szorossága folytán a szolgálat a gyermeket rábízta, illetve akik a rendeleti úton meghatározott feltételek teljesítése folytán, a szociális segélyező és gyermekügyi szolgálat eljáró tagjának engedélyével viselhetik gondját a gyermeknek (...)."
100-3. cikk
"Azoknak a személyeknek, akik külföldi gyermeket kívánnak örökbefogadás szándékával magukhoz venni, kérelmezniük kell a jelen törvény 63. cikkében szabályozott engedélyt."
19. Az 1985. augusztus 23-án kihirdetett, 85-938. rendelet a következőképpen határozta meg az állami gondozottakat örökbe fogadni szándékozók engedély iránti kérelmét követő vizsgálat természetét:
1. cikk
"A családjogról és a szociális támogatásról szóló törvény 63. cikkének 2. bekezdésében meghatározott engedély megszerzéséhez a lakóhely szerinti önkormányzat szociális segélyezési és gyermekügyi szolgálatánál kell kérelmet benyújtani."
4. cikk
"A kérelem vizsgálata során a szociális segélyezési és gyermekügyi szolgálat eljáró tagjának minden olyan körülményt fel kell derítenie, amelynek alapján megalapozott értékelésre kerülhet sor abban a kérdésben, miszerint a kérelmező megfelelő feltételeket tud-e biztosítani a gyermek számára családi, nevelési és pszichológiai téren (...)."
9. cikk
"Minden engedélyt megtagadó határozatot a felülvizsgált, 1979. július 11-i törvény 3. cikkében leírt feltételeknek megfelelő indoklással kell ellátni. Az indoklás nem korlátozódhat a kornak, a kérelmező házassági körülményeinek, vagy a már nevelt gyermekek létének egyszerű megállapítására."
11. cikk
"A szociális segélyezési és gyermekügyi szolgálat eljáró tagjának határozata három évig hatályos. Az engedélyezés iránti kérelem ezen időtartam eltelte után újra benyújtható. A vizsgálat ugyanolyan feltételekkel folyik, mint először. (...)"
20. A francia hatóságok által összegyűjtött adatok szerint 1999-ben mintegy 11500 engedélyezés iránti kérelmet nyújtottak be. Körülbelül 8000 kérelmet vizsgáltak meg az év folyamán, és a szokásos értéknek megfelelően mintegy 10 %-uk került elutasításra. A vizsgált időszakban hozzávetőleg 2000 állami gondozott várt örökbefogadásra. 1999 folyamán a hatáskörrel rendelkező hatóságok körülbelül 4000 vízumot bocsátottak ki olyan külföldi gyermekek részére, akiket francia illetőségű személyek fogadtak örökbe.

B. Az Államtanács előtti eljárás tárgyalásáról való értesítés
21. Az ügy eseményeinek időpontjában hatályos, 1963. július 30-án kihirdetett, az Államtanács szervezetéről és működéséről szóló rendelet 55. cikke értelmében az ügyben résztvevő ügyvédeket a tárgyalásról legalább négy nappal annak megtartása előtt értesíteni kell annak érdekében, hogy az ügylajstromban időben megjelenjenek, illetve hogy az előterjesztésekben feltett kérdéseket közöljék velük. A tájékoztatási kötelezettség tehát csak az ügyvédek vonatkozásában él.
22. Ami az ügyben résztvevő magánszemélyeket illeti, az Államtanács egy 1966. március 16-án kelt ítélete (Paisnel, Rec. 216. old.) a következőképpen pontosította helyzetüket:
"semmilyen rendelkezés nem írja elő, hogy a kérelmezőket értesíteni kellene az ügy tárgyalásának időpontjáról. Jogukban áll azonban, hacsak nem hatalmaztak meg jogi képviselőt, hogy az ügy jegyzékbe vételéről külön értesítést kérjenek, vagy megnézhessék a peres szekció titkárságának hirdetőtábláját.
Ez a szabályozás, amely nem írja elő a felek automatikus értesítését a tárgyalásról, kivéve, ha jogi képviselőt hatalmaztak meg, az 1945. július 31-én kelt rendelet 67. cikkének rendelkezéseiből ered, amelynek értelmében egyedül az Államtanács és a Semmítőszék előtti eljárásban való részvételre feljogosított ügyvédek szólalhatnak fel a tárgyaláson."
23. 2001. január elseje óta minden felet automatikusan értesítenek a tárgyalás időpontjáról az Államtanács előtti eljárásban. A múltbeli helyzetnek megfelelően továbbra is a nyilvános hirdetőtáblán függesztik ki az ügyek jegyzékét a peres szekció titkárságán.
24. A tárgyaláson a törvényességi biztos a perbeszédek lezárását követően teheti meg előterjesztéseit, és ezt követően már a felek nem szólalhatnak fel (Kress kontra Franciaország [GC], 39594/98 sz., CEDH 2001 7.6.2001, 48. bekezdés). A gyakorlat szerint lehetőségük van azonban a feleknek arra, még abban az esetben is, ha nincs jogi képviselőjük, hogy az ítélőbírósághoz eljuttassanak ún. "tanácskozási feljegyzést", amelyben kiegészíthetik a szóban elmondottakat, vagy válaszolhatnak a törvényességi biztos előterjesztésére. Ezt a feljegyzést az ügy előadója olvassa fel azelőtt, hogy az ítélet-tervezetet ismertette volna, és az arról való vita megkezdődött volna.
25. Az 1945-ös rendelet 45. cikkének értelmében a különböző közigazgatási szervek általi hatáskör-túllépésre hivatkozó jogorvoslatok esetében nem kötelező a jogi képviselet.

I. AZ EGYEZMÉNY 8. ÉS 14. CIKKÉNEK A KÉRELMEZŐ ÁLTAL ÁLLÍTOTT MEGSÉRTÉSÉRŐL
26. A kérelmező, arra hivatkozva, hogy az engedélyezés iránti kérelmét végső soron egyedül a szexuális irányultságára alapozva utasították el, azt állítja, hogy az engedélyt megtagadó határozat, amely olyan jogrendszeren belül született, ami egyébként egyedülálló személyek számára lehetővé teszi az örökbefogadást, tulajdonképpen teljes mértékben kizárja az örökbefogadásra jogosultak köréből a személyeknek egy, szexuális irányultságuk alapján meghatározható csoportját, közelebbről a homo-és biszexuálisokat, anélkül, hogy figyelembe venné egyéni emberi és nevelési értékeiket.
A Bíróság a Salgueiro-ügyben (Salgueiro da Silva Mouta kontra Portugália, 1999. december 21., 33290/96 sz., CEDH 1999-IX) alkalmazott gondolatmenetére hivatkozva a kérelmező az Egyezmény 14. cikkére alapozza igényeit. A 14. cikk és a 8. cikk együttes sérelmére hivatkozva a kérelmező szexuális irányultságával összefüggő diszkrimináció áldozatának tartja magát. A 8. cikk egyedüli sérelmére való hivatkozást értelemszerűen nem tartja célravezetőnek.
Az ügy szempontjából lényeges egyezményi rendelkezések a következők:
14. cikk
"A jelen Egyezményben meghatározott jogok és szabadságok élvezetét minden megkülönböztetés, például nem (...) alapján történő megkülönböztetés nélkül kell biztosítani."
8. cikk
"1. Mindenkinek joga van arra, hogy magán-és családi életét (...) tiszteletben tartsák.
2. E jog gyakorlásába hatóság csak a törvényben meghatározott, olyan esetekben avatkozhat be, amikor ez egy demokratikus társadalomban a (...) közegészség vagy az erkölcsök védelme, avagy mások jogainak és szabadságainak védelme érdekében szükséges."

A. A 14. cikk 8. cikkel való együttes alkalmazhatósága
27. A Bíróság állandó joggyakorlata szerint az Egyezmény 14. cikke kiegészítő jellegű az Egyezmény és a Jegyzőkönyvek többi normatív szakaszához képest. Önállóan nem alkalmazható, miután csak azoknak a "jogoknak és szabadságoknak az élvezetére" vonatkozik, amelyeket a többi cikk biztosít. Igaz, számításba kell venni akkor is, ha a többi cikket nem sértették meg, és így autonóm tartalommal is bír, az alkalmazására azonban csak akkor kerülhet sor, ha az ügy tényei az Egyezmény legalább egy egyéb rendelkezésének hatókörébe is beletartoznak (ld. többek között az 1998. március 27-i Petrovic kontra Ausztria ítéletet, Ítéletek és határozatok gyűjteménye 1998-II, 585. old., 22. bekezdés; és az 1997. február 21-i Van Raalte kontra Hollandia ítéletet, Gyűjtemény 1997-I, 184. old., 33. bekezdés).
28. Noha a kérelmező elismeri, hogy a magán-és családi élet tiszteletben tartásához való jogba nem tartozik bele az örökbefogadás joga minden egyedülálló személy számára, álláspontja szerint az engedély megtagadása megsértette a magánélet tiszteletben tartásának olyan élvezetéhez való jogát, amely nem tartalmaz azonban szexuális irányultságon alapuló diszkriminációt. Véleménye szerint a francia hatóságok határozatainak vizsgálata során egyértelművé válik, hogy az engedély megtagadása egyedül a szexuális irányultságán alapult. Szerinte ezt megcáfolni egyetlen módon lehet: ha bebizonyosodik, hogy az elutasítás egyéb indokon is nyugszik, és hogy ezt az indokot ugyanúgy fel lehetne hozni bármely más egyedülálló, akár hetero-, akár homoszexuális személlyel szemben (amennyiben az utóbbi homoszexualitása rejtve marad), aki ugyanolyan emberi és nevelési pozitívumokkal bír, mint amelyeket vele kapcsolatban elismertek. Márpedig ilyen indok álláspontja szerint nem létezik. És bár az 1993. május 3-án kelt határozat megemlíti a "gyermek érkezésével együtt járó, nagy horderejű változások konkrét megtervezése által okozott nehézségeket" és az "állandó anyai jelenlét hiányát", megfigyelhető, hogy ezek az indokok később egyszer sem tértek vissza. A közigazgatási bíróság ellenben úgy ítélte, hogy az iratok nem szolgálnak megfelelő megalapozással az első kifogásra vonatkozóan, a másodikat pedig olyan "körülírásnak" tekintette, amely "önmagában nem indokolhatja az örökbefogadás elutasítását". Ami a törvényességi biztos által felhozott, a gyermek érdekeire való hivatkozást illeti, hangsúlyozni kell, hogy az eljárásban semmiféle konkrét gyermekről nem esett szó, így az a világ összes örökbefogadásra váró gyermekére vonatkozott. Márpedig az összes egyedülálló homoszexuális személy kizárása az örökbefogadás lehetőségéből minden örökbe fogadható gyermek érdekére való hivatkozással egyértelműen jelzi, hogy a bánásmód különbsége egyedül a szexuális beállítódáson alapszik.
Miután a szexuális irányultság "a magánélet legintimebb köreihez tartozik" (Smith és Grady kontra Egyesült Királyság, 1999. szeptember 27., 33985/96 és 33986/96 sz., CEDH 1999-VI), a kérelmező azt állítja, hogy a szexuális irányultságon alapuló szinte minden megkülönböztetés a homoszexuális személyek magánéletébe való beavatkozást jelent, mivel vagy meg kell tagadnia szexuális beállítódását, vagy másoktól eltérően hátrányokat kell elszenvednie. Márpedig a homoszexualitásának felfedését követően elutasítani az engedély iránti kérelmet, mint ahogy a francia hatóságok tették határozataikban, és ezzel megfosztani őt a gyermek örökbefogadásának lehetőségétől, egy engedélyért folyamodó ember számára igen nagy hátrányt jelent. Aligha lehet a magánélet tiszteletben tartásáról beszélni olyan egyén esetében, akinek a franciaországi egyedülálló heteroszexuálisoktól eltérően le kell mondania arról a lehetőségről, hogy szülő lehessen, ha hű akar maradni saját szexuális irányultságához. A kérelmező által kiemelt körülmények mindebből következően a 8. cikk hatálya alá utalják az ügyet (ld. még, mutatis mutandis, a Thlimmenos kontra Görögország [GC] ügyet, 2000. április 6., 34369/97. sz., CEDH 2000-IV). A kérelmező kiegészítő jelleggel hivatkozik arra, hogy az örökbefogadás, mint tervezett családi élet, szintén a 8. cikk hatálya alá eshet a 14. cikk tekintetében.
29. A francia kormány ezzel szemben úgy véli, hogy az Egyezmény egyáltalán nem alkalmazható az ügyben. Az Egyezmény 8. cikke szerinte nem biztosít jogokat a meg nem valósult törekvések által célzott családi élethez. A hatósági engedély megtagadása előbb történik, mint az esetleges örökbefogadás, így a döntés semmiképpen sem avatkozhat a kérelmet benyújtó magánéletébe, ebből következően pedig nem esik a 8. cikk hatálya alá sem. És bár a magánélet tiszteletben tartásához való jog tartalmazza azt a jogot is, hogy "a személyek bizonyos mértékig kapcsolatokat építhetnek és tarthatnak fenn a hozzájuk hasonlókkal" (Niemietz kontra Németország ítélet, 1992. december 16., A sorozat 251-B sz., 33. old., 29. bekezdés), az örökbefogadáshoz való jog mint olyan nem szerepel az Egyezményben biztosított jogok között (Comm. eur. D. H., Dallila Di Lazzaro kontra Olaszország, 31924/96. sz., 1997. július 10., D.R. 90, 134. old.).
A francia kormány álláspontja szerint a kérelmező összekeveri az engedély megtagadásának indokait, amelyek állítása szerint egyedül szexuális irányultságára vonatkoztak, az elutasító határozat tárgyával, amely önmagában semmiféle módon nem érinti a kérelmező magánéletét. Ez utóbbival kapcsolatban a francia kormány arra hívja fel a figyelmet, hogy a kérelmező által hivatkozott ügyektől eltérően ebben az esetben nem egy bizonyos helyzet esetleges visszaállításáról van szó, hanem a kérelmező jövőbeli életével összefüggő igényekről, amelyekkel kapcsolatban előzetesen nem érvényesíthet semmilyen megsértettnek vélt jogot. Amit a kérelmező követel, az nem egy, a magánéletéhez fűződő jog elismerése és védelme, hanem egy lehetőség, vagyis az örökbefogadó apaság eshetőségének elismerése.
Az engedély megtagadásának indokait illetően a kormány azt állítja, hogy sem az 1993. május 3-i határozat, amely az állandó anyai jelenlét hiányára és az örökbefogadás mindennapokra kiható következményeinek felbecsülésével kapcsolatos nehézségekre hívta fel a figyelmet, sem az 1993. október 15-i döntés, amely az kizárólag a kérelmező "életvezetését" kifogásolja, nem utal a leghalványabban sem arra, hogy csak a kérelmező szexuális irányultságát vette volna alapul.
A kormány mindebből következően úgy véli, hogy az ügyben a 8. cikk nem alkalmazható. Így azonban a 14. cikk sérelme sem állapítható meg, mivel az önálló alkalmazhatósággal nem rendelkezik.
30. A Bíróságnak kell tehát megvizsgálnia, hogy a jogvita tényei a 8. cikk, és ezzel összefüggésben a 14. cikk alkalmazási körébe tartoznak-e.
31. A Bíróság többször is megerősítette, hogy az Egyezmény 14. cikkére akkor lehet hivatkozni, ha "a körülmények, ahol a hátrány jelentkezett, (...) egy védett jog gyakorlásával összefüggésben merültek fel" (a belga rendőrség Országos Szakszervezete kontra Belgium ítélet, 1975. október 27., A sorozat 19. sz., 20. old., 45. bekezdés), vagy ha a kifogásolt intézkedések "egy védett jog gyakorlásával vannak kapcsolatban" (Schmidt és Dahlström kontra Svédország ítélet, 1976. február 6., A sorozat 21. sz., 17. old., 39. bekezdés). Ahhoz, hogy a 14. cikket alkalmazni lehessen, elég, ha az ügy tényei az Egyezmény egyik rendelkezésének a hatókörébe esnek (Thlimmenos ítélet, ld. fentebb, és Inze kontra Ausztria ítélet, 1987. október 28., A sorozat 126. sz., 17. old., 36. bekezdés).
32. A Bíróság visszautal korábbi ítéleteire, ahol megállapította, hogy az Egyezmény nem biztosítja a kimondott örökbefogadáshoz való jogot (Comm. eur. D.H., a fent említett Dallila Di Lazzaro döntés; X kontra Belgium és Hollandia, 6482/74. sz., 1975. július 10., D.R. 7, 75. old.). A családi élet tiszteletben tartásához való jog feltételezi egy család meglétét, és nem védi önmagában a családalapítás vágyát (Marckx kontra Belgium, 1979. június 13., A sorozat 31. sz., 14-15. old., 31. bekezdés és Abdulaziz, Cabales és Balkandali, 1985. május 28., A sorozat 94. sz., 32. old., 62. bekezdés). A jelen esetben a kérelmező engedély iránti kérelmének elutasítása nem tekinthető úgy, hogy önmagában megsértené jogát, hogy szabadon kibontakoztathassa személyiségét és megválaszthassa életvezetését, értve ezalatt a szexuális életet is.
A francia belső jog (a Polgári Törvénykönyv 343-1. cikke) azonban mindemellett minden egyedülálló személy számára -nemtől függetlenül- lehetővé teszi az örökbefogadás kérelmezését, amelynek pozitív elbírálása állami gondozottak és külföldi gyermekek szülőhöz kerülését eredményezi. A kérelmező állítása szerint a francia hatóságok burkoltan bár, de egyedül a szexuális beállítódására alapozva utasították el a kérelmét. Ha ez a feltevés igaznak bizonyul, abból az következik, hogy az ügyben a kérelmező szexuális irányultságán alapuló bánásmódbeli megkülönböztetés történt, amely minden kétségen felül az Egyezmény 14. cikkének hatósugarába tartozik (Salgueiro da Silva Mouta ítélet, ld. fentebb, 28. bekezdés). A Bíróság ezzel kapcsolatban az Egyezmény említett rendelkezésének példálózó, és nem korlátozó jellegére utal, amelyet a "például" szó is alátámaszt (angolul "any ground such as") (Engel és mások kontra Hollandia, 1976. június 8., A sorozat 22. sz., 30-31. old., 72. bekezdés).
A Bíróságnak tehát azt kell eldöntenie, hogy a kérelmező vállalt homoszexualitása képviselte-e a döntő elemet az ügyben, mint ahogy ezt a kérelmező állítja. A Bíróság megállapítja, hogy a francia hatóságok és bíróságok negatív válaszaikat mind a kérelmező "életvezetésével" indokolták, anélkül, hogy a homoszexualitását egyszer is konkrétan megemlítették volna. Az iratokat megvizsgálva azonban el kell ismerni, hogy ez a kritérium burkoltan bár, de egyértelműen a kérelmező homoszexualitására utalt. Ezt a megállapítást a párizsi közigazgatási bíróság 1995. január 25-én kelt ítéletében kifejtett megfontolások, valamint a törvényességi biztos Államtanács előtti előterjesztései is alátámasztják. A francia Polgári Törvénykönyv 343-1. cikke által a kérelmezőnek biztosított jogot tehát, amely az Egyezmény 8. cikkének tárgyi hatálya alá tartozik, a szexuális irányultságon alapuló döntések megsértették.
33. Mindebből következően az Egyezmény 14. cikke a 8. cikkel együttesen alkalmazható.

B. A 14. cikk és a 8. cikk együttes vizsgálata
34. A Bíróság joggyakorlata értelmében a megkülönböztetés akkor minősül a 14. cikk szerint diszkriminatívnak, ha objektíven és ésszerűen nem igazolható, vagyis nem jogszerű célra irányul, vagy nincs "ésszerűen arányos kapcsolat az alkalmazott eszközök és az elérni kívánt cél között" (ld. például a Karlheinz Schmidt kontra Németország ítéletet, 1994. július 18., A sorozat 291-B sz., 32-33. old., 24. bekezdés, és a fentebb említett Van Raalte ítéletet, 186. old., 39. bekezdés). A Bíróság ezzel kapcsolatban arra hívja fel a figyelmet, hogy az Egyezmény mozgásban lévő jogvédelmi eszköz, amelyet az aktuális feltételek fényében kell interpretálni (ld. például a Johnston és mások kontra Írország ítéletet, 1986. december 18., A sorozat 112. sz., 24-25. old., 53. bekezdés).
35. A kérelmező álláspontja szerint a vele szemben alkalmazott megkülönböztető bánásmód nem volt objektív és ésszerű módon igazolható. Véleménye szerint, amikor szexuális irányultsággal összefüggő kérdések is felmerülnek az ügyben, különösen szilárd és meggyőző érvekre van szükség (ld. a fentebb említett Smith, Salgueiro da Silva Mouta és Lustig-Prean ítéleteket), és ebből következően ésszerűen semmi sem indokolhatja az örökbefogadás lehetőségéből való abszolút kirekesztést. Mivel a kormány a gyermek érdekeire hivatkozik, ki kell emelni, hogy a jelen ügyben nem egy meghatározott gyermekről van szó, hanem a világ összes örökbefogadásra váró gyermekének érdekéről. Az ebből kiolvasható megingathatatlan feltételezés, hogy egyetlen homoszexuális személy sem tud megfelelő körülményeket biztosítani gyermek befogadásához, valójában azon a társadalmi előítéleten és irracionális félelmen alapszik, amelyek szerint a homoszexuális személy által felnevelt gyermek "nagyobb eséllyel válik homoszexuálissá, vagy szenved majd pszichológiai rendellenességektől". Ezenkívül mindenféle homofób előítélet áldozatává is válhat, amelyeket az örökbefogadó apa személye válthat ki a kívülállókból. Ezek a társadalmi előítéletek figyelmen kívül hagyják az ugyanolyan érzelmekkel és képességekkel rendelkező heteroszexuális és homoszexuális személyek emberi mivoltukból fakadó hasonlóságait, azt feltételezve, hogy az utóbbiak kevésbé szerető vagy törődő szülők lennének. Számos tudományos kutatás kimutatta már ennek a feltételezésnek az irracionális voltát, és egyikben sem esik szó azokról a hipotetikus "bizonytalanságokról, amelyek a gyermek fejlődését megnehezítenék", ha homoszexuális személy fogadná örökbe, és amelyekre a kormány az érvelését alapozza.
Noha a kérelmező elismeri, hogy a gyermek rövid távon stigmatizációs veszélyeknek lehet kitéve, véleménye szerint ez hosszú távon nem jelent jelentős kockázatot a számára, miután a gyermekek megtanulják megvédeni magukat, akár a szülő, közeli hozzátartozó vagy nevelő segítségével. Annak elfogadása, hogy mások előítéletei kizárhatnak egyeseket az örökbefogadás lehetőségéből, tulajdonképpen vétójogot adna azok kezébe, akik ezeket az előítéleteket vallják. Ez az érv tehát nem fogadható el kielégítő indoklásként, mint ahogy ezt a Bíróság a fent említett Smith-ügyben is kimondta, az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának Palmore kontra Sidoti ítéletéhez hasonlóan. Éppen ellenkezőleg, az örökbefogadásra váró gyermekek legfőbb érdeke az, hogy az örökbefogadó szülők egyik csoportja se legyen ebből a lehetőségből kizárva olyan indokok alapján, amelyek nem az emberi és nevelési tulajdonságaikkal vannak összefüggésben.
A kérelmező arra a meglátásra, miszerint több örökbe fogadni kívánó szülő van, mint örökbe fogadható gyermek, a következőket feleli: bizonyított tény, hogy a francia szociális hatóságok által ilyenként nyilvántartott gyermekeket tekintve ez így van, azonban több ezer életkora, etnikai kisebbséghez való tartozása, fogyatékossága vagy múltja miatt elhagyatott gyermek él Franciaországban, nem is beszélve a nemzetközi örökbefogadásról. Ezer meg ezer árva vagy elhagyott gyermek vár a világ nyomorúságos árvaházaiban arra, hogy egy felnőtt végre foglalkozzon velük.
A kérelmező arra is felhívja a figyelmet, hogy egyik demokratikus társadalomban sincs konszenzus az egyedülálló homoszexuálisok örökbefogadásból való kirekesztésének szükségességével kapcsolatban. Kanadában valamennyi szövetségi állam megengedi az egyedülállóknak az örökbefogadást, és semmi sem zárja ki ebből a homoszexuálisokat. Az Egyesült Államok egyetlen államának joga írja csupán kifejezetten elő, hogy az egyébként örökbefogadásra alkalmas személy nem élhet ezzel a lehetőséggel, ha homoszexuális, de ez az állam Florida, ahol bizonyos szexuális magatartások egyébként is tiltottak még a magánéletben, két egyező akaratú felnőtt között is, legyenek akár azonos, akár különböző neműek. Az Európa Tanács negyvenhárom államának nagy többségében engedélyezik az egyedülállók általi örökbefogadást, még ha csak különleges körülmények között is, és ebből a lehetőségből a homoszexuálisok sem pozitív jogi, sem bírói úton nincsenek abszolút kizárva. A kérelmező kutatásai szerint csupán két olyan ország van, Franciaország és Svédország, ahol a joggyakorlat kiépítette az egyedülállók efféle kirekesztését. A kérelmező azonban kiemeli, hogy egy svéd kormánybizottság már 2001 januárjában ajánlotta a homoszexuális személyek örökbefogadásból való kizárásának-amit egy 1993-as közigazgatási felsőbírósági ítélet vezetett be-törvényi úton való eltörlését.
A kérelmező mindebből következően azt állítja, hogy az Államtanács együttesen megsértette az Egyezmény 14. és 8. cikkét azzal, hogy olyan megkülönböztetést alkalmazott, amelynek meghatározó eleme a kérelmező szexuális beállítódása volt.
36. A kormány álláspontja szerint az engedély megtagadásának nem a kérelmező szexuális irányultsága volt a megalapozója. Rámutat, hogy az 1993. május 3-án kelt határozat elsősorban a kérelmező közeli női jelenlétet biztosítani nem tudó egyedülálló férfi mivoltán nyugodott. Ezzel kapcsolatban megemlíti, hogy az apai jelenlét hiánya már szolgált olyan kérelem elutasításának alapjaként, amelyet egy egyedülálló nő nyújtott be, mint ahogy azt az Államtanács 1994. február 18-án kelt döntése kimondta. Az említett határozat második fő indoka az a kérelmezőnél felmerülő probléma volt, hogy nehezen tudja felmérni az örökbefogadás mindennapokra kiható következményeit, amint ez az 1993. március 2-án kelt szociális jelentésből kiderül, amelyet a szociális dolgozók a kérelmezőnél tett látogatásukat és találkozásukat követően készítettek. Ezért noha az "életvezetésre" való hivatkozás kétségkívül magában foglalja Fretté úr szexuális irányultságát, mégsem csupán erre vonatkozik, hanem egyszerűen egyedülálló férfi státuszára is, általánosabb szinten pedig mindennapi életvitelére, amely alapján arra lehet következtetni, hogy nincs felkészülve gyermek fogadásához szükséges körülmények nyújtására családi, nevelési és pszichológiai síkon sem. A közigazgatási bíróság ítélete és az Államtanács határozata egyébiránt sehol nem utalnak rá, hogy az elutasítás egyedül a kérelmező szexuális irányultságán alapulna, pedig ellenkező előjelű két döntésről van szó.
Még ha el is kell ismerni, hogy az engedély megtagadása kizárólag vagy elsősorban a kérelmező szexuális beállítódásán alapult, a döntés akkor sem tekinthető diszkriminatívnak, mivel egyedül a gyermek érdekeinek figyelembevételével született. A meghozott döntést tehát a gyermek érdekének elsőbbsége igazolja, amely az örökbefogadással kapcsolatos joganyag egésze mögött meghúzódik. Ezen a területen különösképpen érvényesül az az elv, miszerint "a gyermek jogai vonják meg a gyermekhez való jog korlátait", amint azt a törvényességi biztos is kiemelte (ld. fentebb, 15. bekezdés). Az örökbefogadáshoz való jogot tehát, amelyet a kérelmező érvényesíteni akar, az örökbe fogadható gyermek érdekei korlátozzák.
Márpedig ezzel kapcsolatban rendkívül objektív és ésszerű kritériumokat alkalmaztak. A bánásmódbeli különbségek valójában abból a bizonytalanságból erednek, amelyek az ismeretek jelenlegi szintjén nem válaszolhatók meg, és amelyek arra vonatkoznak, hogy hogyan alakul a gyermek fejlődése akkor, ha egy homoszexuális személy neveli fel, együttes anyai és apai jelenlét nélkül. A homoszexualitásukat vállaló személyek általi örökbefogadás esetleges hatásai a gyermekek pszichológiai fejlődésére és, általánosabb szinten, az egész jövőbeli életükre egyáltalán nem egyértelműek, és ugyanúgy megosztják a gyermekekkel foglalkozó szakembereket, mint ahogy a demokratikus társadalmakat is.
Még az Európa Tanács tagjai között sincs egyetértés ebben a kérdésben. A mai napig egyedül Hollandia az, amely-nemrégiben alkotva meg az ezzel foglalkozó jogszabályt-megengedi két azonos nemű személynek, hogy összeházasodjanak, gyermeket fogadjanak örökbe és neveljenek fel. Az Európai Unió országai közül sokan azt sem engedik meg, hogy egyedülálló személyek kérelmezzék az örökbefogadás engedélyezését, más államok pedig igen megszorító szabályozással élnek ebben a kérdésben, és a homoszexuális személyek általi örökbefogadás elé, akár párban, akár egyedül élnek, komoly akadályok gördülhetnek a gyermekek előbbrevaló érdekeinek figyelembe vétele miatt.
Miután az egyedülálló homoszexuálisok általi örökbefogadás engedélyezésének tekintetében teljesen hiányzik a konszenzus, ez ahhoz vezet, hogy el kell ismerni az államok jogát jelentős mérlegelési jog fenntartására, és korábbi joggyakorlatából következően nem a Bíróság feladata, hogy a nemzeti hatóságok helyett döntsön egy amúgy is nagyon érzékeny vitában, és egyértelmű megoldást nyújtson. A kormány álláspontja szerint tehát nem lehet az Egyezmény 14. cikkének a 8. cikkel való együttes sérelméről beszélni.
37. A Bíróság rámutat, hogy fentebbi megállapítása szerint a kérelmező által kifogásolt határozat döntő módon az utóbbi homoszexualitásán alapult. Amennyiben a hatáskörrel rendelkező hatóságok más körülményeket is figyelembe vettek, azok csak másodlagosnak minősülhetnek.
38. A Bíróság szerint tagadhatatlan, hogy az engedély iránti kérelmet elutasító határozatok jogszerű célt tűztek ki maguk elé: azon gyermekek egészségének és jogainak védelmét, akik örökbefogadási eljárás alanyai lehetnek, amelynek pedig elvi feltétele az engedély előzetes megadása. A kérdés tehát arra korlátozódik, hogy a második feltétel, vagyis hogy a megkülönböztetett bánásmódnak igazolhatónak kell lennie, teljesült-e bennük.
39. Az Egyezmény által biztosított jogok diszkrimináció-mentes élvezete akkor is sérül, ha az államok anélkül, hogy objektíven és ésszerűen indokolható lenne, nem alkalmaznak eltérő bánásmódot a jelentős mértékben eltérő helyzetben lévő személyekkel kapcsolatban (ld. a fentebb említett Thlimmenos ítéletet, 44. bekezdés).
40. A szerződő államok mindeközben fenntarthatnak maguknak egy bizonyos mértékű mérlegelési jogot arra vonatkozóan, hogy alkalmaznak-e megkülönböztetéseket a személyek egyéb helyzete alapján a jogi bánásmód tekintetében, és ha igen, milyen mértékben teszik ezt és miféle különbségek alapján. Ennek a mérlegelési jogkörnek a kiterjedése a körülményekkel, a jogterületekkel és a kontextussal együtt változik; a szerződő államok jogrendszereiben fellelhető közös nevező vagy annak hiánya pedig fontos tényező lehet ebben a vonatkozásban (ld. erről a fentebb említett Petrovic ítéletet, 587-588. old., 38. bekezdés és a Rasmussen kontra Dánia ügyet, 1984. november 28., A sorozat 87. sz., 15. old., 40. bekezdés).
41. Meg kell azonban állapítani, hogy e kérdésben nincs efféle közös nevező az államok között. Még ha a szerződő országok többsége nem is zárja ki kifejezetten a homoszexuálisokat az örökbefogadásból (feltéve persze, hogy a lehetőség egyedülálló személyek számára is nyitva áll), hiába keresnénk egységes elveket a szerződő államok jogi és társadalmi rendjében erre a társadalmi gyökerű kérdésre vonatkozóan, amellyel összefüggésben nagy eltérést mutató véleménykülönbségeket lehet felfedezni bármelyik demokratikus államban. A Bíróság normálisnak tartja, hogy az egyes nemzeti hatóságok, amelyeknek a döntéshozatal során figyelembe kell venniük a társadalom összesített érdekeit is, nagy szabadsággal rendelkezzenek az ehhez hasonló területeken való határozathozatal során. Mivel közvetlen és állandó kölcsönhatásban vannak országuk alapvető erővonalaival, a nemzeti hatóságok elvileg alkalmasabbak rá, hogy a helyi környezet problémáit és a társadalom érzékeny kérdéseit megítéljék, mint egy nemzetközi törvénykezési fórum. Miután pedig az ügyben felmerült kényes pontok olyan területhez tartoznak, amelyben nemigen van nézetegyezés az Európa Tanács egyes országai között, és amelynek kapcsán a jog sajátos átalakulási folyamaton megy keresztül, minden állam hatóságainak széles mérlegelési jogkört kell hagyni (ld., mutatis mutandis, a Manoussakis és mások kontra Görögország ítéletet, 1996. szeptember 29., Gyűjtemény 1996-IV, 1364. old., 44. bekezdés, és a Cha'are Shalom Ve Tsedek kontra Franciaország [GC] ügyet, 27417/95. sz., 84. bekezdés, CEDH 2000-VII). Az így elismert mérlegelési jogkör azonban nem csaphat át az államok önkényes hatalomgyakorlásába, és a hatóságok döntései továbbra is a Bíróság ellenőrzése alatt maradnak, amely megállapítja, hogy a kifogásolt intézkedések megfelelnek-e az Egyezmény 14. cikkének követelményeinek.
42. A kormány meglátása szerint a jelen ügyben a kérelmező és az örökbe fogadható gyermekek érdekei konkurálnak egymással. Az a tény, hogy az engedély iránti kérelemben nincs konkrét gyermek megnevezve, önmagában nem jelenti azt, hogy ne lenne szó versengő érdekekről. Az örökbefogadás "a gyermek családhoz juttatását jelenti, és nem egy család gyermekhez juttatását", és az államnak őrködnie kell a felett, hogy az örökbefogadó személyek olyanok legyenek, akik minden téren képesek biztosítani a legkedvezőbb feltételeket a befogadáshoz. A Bíróság visszautal arra a megállapítására, miszerint amikor egy szülő és gyermek között családi kapcsolat létesül, "különös fontosságot nyer a gyermek elsőbbséget élvező érdeke, amely a természeténél és súlyánál fogva a szülő érdekén is felülemelkedhet" (E.P. kontra Olaszország, 31127/96. sz., 1999. szeptember 16., 62. bekezdés, és a Johansen kontra Norvégia, 1996. augusztus 7., Gyűjtemény 1996-III, 1008. old., 78. bekezdés). El kell ismerni, hogy a tudományos közösség-különösen a gyermekekkel foglalkozó szakemberek, a pszichiáterek és a pszichológusok körében-erősen megosztott az egy vagy több homoszexuális személy által befogadott gyermekre gyakorolt hatások tekintetében, főleg, mivel napjainkig meglehetősen kevés tudományos tanulmány készült a kérdésről. Mindehhez hozzá kell számítani a nemzeti és nemzetközi közvélemény nagymértékű eltéréseit, valamint azt a tényt is, hogy a kérelmek számához képest kevés az örökbe fogadható gyermekek száma. E körülmények között a nemzeti hatóságok, közelebbről az Államtanács, többek között a törvényességi biztos átgondolt és részletes előterjesztésére alapozva döntését, jogosan és ésszerűen juthatott arra a következtetésre, miszerint az örökbefogadáshoz való jogot, amit a kérelmező a Polgári Törvénykönyv 343-1. cikke alapján kívánt érvényesíteni, az örökbe fogadható gyermek érdekei korlátozzák, annak ellenére, hogy a kérelmező törekvései szintén jogszerűek, és személyes döntései sem kifogásolhatók. Ha tehát figyelembe vesszük, hogy ezen a területen az államok mérlegelési jogkörét szélesre kell nyitni, és a gyermekek elsőbbséget élvező érdekeit védelmezni kell az egyensúly eléréséhez, kitűnik, hogy az engedélyt megtagadó határozat nem sértette meg az arányosság elvét.
43. Röviden: a kormány által előterjesztett indoklás objektívnek és ésszerűnek tekinthető, és a vitás bánásmódbeli megkülönböztetés nem minősül diszkriminatívnak az Egyezmény 14. cikkének értelmében.

II. AZ EGYEZMÉNY 6. CIKKÉNEK A KÉRELMEZŐ ÁLTAL ÁLLÍTOTT MEGSÉRTÉSÉRŐL
44. A kérelmező az Egyezmény 6. cikke által biztosított tisztességes eljáráshoz való jog megsértésére hivatkozva azt kifogásolja, hogy idézés hiányában nem vehetett részt az Államtanács tárgyalásán. A 6. cikk idevágó rendelkezései a következők:
"Mindenkinek joga van arra, hogy ügyét (...) független és pártatlan bíróság tisztességesen (...) tárgyalja, és hozzon határozatot polgári jogi jogai és kötelezettségei tárgyában, illetőleg az ellene felhozott büntetőjogi vádak megalapozottságát illetően. (...)"
45. A kérelmező állítása szerint, miután a bíróságtól semmiféle információt nem kapott, nem szerezhetett tudomást az ügyész előterjesztéseiről, és így válaszolni sem tudott rájuk. Hangsúlyozza, hogy foglalkozásából eredő kötelezettségei miatt nem volt lehetősége rendszeresen megjelenni az Államtanács épületében abból a célból, hogy megnézze, nem írták-e ki a hirdetőtáblára ügyének adatait. Jóllehet többször is telefonon érdeklődött a titkárságon a tárgyalás időpontja felől, világos választ egyszer sem kapott. Arról sem tájékoztatták, hogy lehetősége lett volna írásban kérni értesítést a tárgyalás időpontjáról. Véleménye szerint önmagában az a tény, hogy a feleket nem idézték meg hivatalból a tárgyalásokra, sérti az Egyezmény 6. cikkét. Azzal a hátránnyal sújtani egy jogait érvényesíteni kívánó egyént, hogy nem képviseltetheti magát ügyvéddel a Tanács tárgyalásain, nem felel meg a méltányosság követelményeinek, az idézés hiánya pedig attól a lehetőségtől fosztotta meg, hogy a visszavonult tanács részére feljegyzést nyújtson be, mint ahogy ezt a Bíróság 2001. június 7-én kelt ítéletében megállapította (Kress ítélet, ld. fentebb).
46. A kormány arra hivatkozik, hogy az Államtanács előtt folyó jogviták eljárási szabályai értelmében a tárgyalások jegyzékét a nyilvánosság számára hozzáférhető módon ki kell függeszteni a titkárságon. E szabályok azonban nem rendelkeznek a felek automatikus megidézéséről, mivel csak annak a félnek a vonatkozásában kell legkésőbb a tárgyalást megelőző negyedik napon idézést küldeni, amelyik ügyvédi képviselettel bír. Márpedig a tárgyalás napjáig mindegyik fél kijelölhet jogi képviselőt magának, szükség szerint jogi segítségért folyamodva. Azokat a feleket, akik nem hatalmaztak meg jogi képviselőt, gondossági kötelezettség terheli, vagyis külön kérniük kell, hogy értesítsék őket a tárgyalás időpontjáról. A jelen ügy vonatkozásában a francia kormány úgy véli, a kérelmező nem hivatkozhat az idézés hiányából eredő relatív jogsérelmére, mivel semmilyen jel nem utal rá, hogy formális úton érdeklődött volna az Államtanács titkárságán a tárgyalás időpontjáról.
A kormány ezenkívül arra is felhívja a figyelmet, hogy az eljárás liberális jellegéből és a bírósághoz fordulás lehetőségének szélesre nyitottságából kifolyólag az Államtanács előtti eljárási szabályok bizonyos ügyekben felmentik a feleket az ügyvédkényszer terhe alól, így nem kell jogi képviselőt kijelölniük, aki megtenné az előterjesztéseket és szóban is előadná az írásban benyújtott érveket. A tárgyaláson való felszólalás jogának monopóliuma azonban továbbra is az Államtanács speciális ügyvédi testületének tagjainál marad. E rendszer mindamellett lehetővé teszi, hogy a kontradiktórius eljárás elvét tiszteletben tartsák, miután az Államtanács előtti eljárás lényegében írásbeli, és minden írásban benyújtott anyagot elküldenek az érdekelt feleknek. Ezekből következően az a tény, hogy nem idézték be a kérelmezőt, aki egyébként nem jelölt meg jogi képviselőt, nem sérti az Egyezmény 6. cikkét, miután ő maga fel sem szólalhatott volna a tárgyaláson, még ha értesítik is róla, akkor sem. Az ellenfél jogi képviselője egyébiránt nem mondott perbeszédet.
47. A Bíróság kiemeli, hogy a fegyverek egyenlőségének elve -a méltányos eljárás tágabb fogalmának egyik eleme-azt követeli meg, hogy mindegyik félnek valós lehetősége legyen előterjeszteni az érvelését, mégpedig olyan feltételek között, amelyek nem hozzák érezhetően hátrányosabb helyzetbe az ellenfelénél (ld. többek között a Nideröst-Huber kontra Svájc ítéletet, 1997. február 18., Gyűjtemény 1997-I, 23. bekezdés). Az említett elv azt is magában foglalja, hogy mindegyik félnek jogában áll megismerni és megvitatni minden iratot és beadványt, amit a bíróhoz benyújtanak, beleértve az ügyészi előterjesztéseket is, és amelyek a döntés befolyásolására szolgálnak (ld. erről a Van Orshoven kontra Belgium ítéletet, 1997. június 25., Gyűjtemény 1997-III, a J. J. és K.D.B. kontra Hollandia ítéletet, 1998., március 27., Gyűjtemény 1998-II, és a fent említett Nideröst-Huber kontra Svájc ítéletet, 24. bekezdés).
48. A Bíróság a fentebb említett Kress ítéletben mondottakra visszautalva emlékeztet rá, hogy az ügyek többségében a törvényességi biztos előterjesztése írásban nem jelenik meg, mivel a véleményét elsőként az ítélethozatalt megelőző nyilvános tárgyaláson szóban adja elő, így az eljárásban résztvevő felek, a bírák és a nyilvánosság is ugyanakkor találkoznak először mind a tartalmával, mind az érvrendszerével. Az eljárásban résztvevő ügyvédek mindamellett kérdéseket intézhetnek a törvényességi biztoshoz a tárgyalást megelőzően a véleményének főbb vonalairól. A felek pedig a visszavonuló tanácshoz benyújtott feljegyzéssel válaszolhatnak a törvényességi biztos előterjesztésére. Mindezt tekintetbe véve a Bíróság a Kress ügyben, ahol a kérelmező képviseltetve volt az Államtanács eljárásában, úgy találta, hogy az eljárás biztosította a megfelelő garanciákat, a tisztességes és méltányos eljáráshoz való jog pedig a kontradiktórius jelleg tiszteletben tartásával semmilyen tekintetben nem sérült.
49. A jelen ügy körülményei (értve ezalatt a 2001. január 1-e előtt érvényesülőket, mivel azóta már minden felet értesítenek a tárgyalás időpontjáról) azonban némi eltérést mutatnak. A belső jog által kifejezetten megengedett módon jogi képviselet nélkül eljáró kérelmező állítása szerint idézés hiányában nem tudott megjelenni a tárgyaláson. Ezzel kapcsolatban arra hivatkozik, hogy noha többször is telefonált az Államtanács titkárságára azért, hogy megtudja a tárgyalás időpontját, egyszer sem kapott világos választ, és arról sem tájékoztatták, hogy lehetősége van arról írásban értesítést kérni. Mindezt a kormány nem vonta kétségbe. A Bíróság álláspontja szerint nem volt elvárható a kérelmezőtől, hogy rendszeresen megjelenjen az Államtanács titkárságán azt fürkészve, hogy megjelent-e már az ügy a hirdetőtáblán, amit egyébiránt legalább négy nappal a tárgyalást megelőzően ki kell függeszteni. Ezt megkövetelni a felektől egyébként sem felel meg annak a "gondossági követelménynek", amelynek a szerződő államok kötelesek megfelelni annak érdekében, hogy biztosítsák a 6. cikk által védett jogok hatékony gyakorlását (ld. a Vacher kontra Franciaország ítéletet, 1996. december 17., Gyűjtemény 1996-VI, 2148-2149. old., 28. bekezdés, és a Colozza kontra Olaszország ítéletet, 1985. február 12., A sorozat 89. sz., 15. old., 28. bekezdés).
50. Mindebből következően a kérelmező idézés hiányában nem szerezhetett tudomást a törvényességi biztos előterjesztéseiről. Jogi képviselet hiányában pedig még a főbb vonalairól sem értesülhetett a tárgyalást megelőzően, így meg volt fosztva a visszavonuló tanács részére benyújtható feljegyzésben való válaszadás lehetőségétől.
51. Ennélfogva azzal, hogy az Államtanács előtt nem biztosították a kérelmező számára ügyének tisztességes és kontradiktórius jellegű tárgyalását, a Bíróság a 6. cikk 1. bekezdésének sérelmét állapítja meg.

III. AZ EGYEZMÉNY 41. CIKKÉNEK ALKALMAZÁSÁRÓL
52. Az Egyezmény 41. cikkének értelmében:
"Ha a Bíróság az Egyezmény vagy az ahhoz kapcsolódó jegyzőkönyvek megsértését állapítja meg és az érdekelt Magas Szerződő Fél belső joga csak részleges jóvátételt tesz lehetővé, a Bíróság -szükség esetén- igazságos elégtételt ítél meg a sértett félnek."

A. Elégtétel
53. A kérelmező erkölcsi kárára hivatkozva 100 000 francia frank (FRF) elégtétel megítélését kéri a Bíróságtól, amely 15 244,90 eurónak felel meg, a 14. és a 8. cikk együttes sérelmének megállapítása esetén tekintetbe véve azt a kilenc évnyi diszkriminatív késedelmet, amelyet azzal a vágyával összefüggésben kellett elszenvednie, hogy örökbe fogadhasson gyermeket. Márpedig az igazságtalanság, a frusztráció és a tehetetlenség érzete, amelyet a francia hatóságok és bíróságok bánásmódja ébresztett benne azalatt a rendkívül hosszú idő alatt, amíg az engedélyezés iránti kérelemmel kapcsolatos eljárás folyamatban volt, annál is erősebben jelentkezik nála, mivel 39 évesen (vagyis az első határozat meghozatalának időpontjában) könnyebben lehetett volna örökbefogadási engedélyt szerezni, mint 48 vagy 49 évesen, amikor az esetleges jogsértés megállapítását követően új határozat születhet az ügyben.
54. A francia kormány álláspontja szerint a Bíróság esetlegesen a kérelmező számára kedvező ítélete önmagában megfelelő elégtételt nyújtana. Ha azonban a Bíróság mindemellett szükségesnek tartja, hogy elégtételt fizessen, a kormány kiegészítő jelleggel 30 000 FRF-t (4573,47 euró) tartana reálisnak az erkölcsi károk jóvátételére, tekintetbe véve az engedély megtagadását és az Államtanács eljárását is.
55. A Bíróság rámutat, hogy az ügyben az egyetlen lehetséges jóvátételi jogcímet a 6. cikk 1. bekezdésének a megsértése jelenti, amelyet az Államtanács eljárása során követtek el. Márpedig a kérelmező ezen a címen nem követeli erkölcsi kárainak megtérítését, a Bíróság állandó joggyakorlata szerint pedig ezen az alapon nem kell hivatalból eljárni (ld. Coëme és mások kontra Belgium, 32492/96., 32547/96., 32548/96., 33209/96. és 33210/96. sz., CEDH 2000-VII, 155. bekezdés, és mutatis mutandis a Scuderi kontra Olaszország ítélet, 1993. augusztus 24., A sorozat 265-A sz., 8. old., 20. bekezdés).

B. Költségek viselése
56. A kérelmező 43 132 FRF-nak (6 575,43 euró) megfelelő bizonyítható költségeinek megtérítését követeli, amelyből 40 000 FRF (6 097,96 euró) a Bíróság előtti ügyvédi költségeket, 1 000 FRF (152,45 euró) a Bíróság és a nemzeti bíróságok előtti eljárásokban felmerült levelezési és másolási költségeket, 2 132 FRF (325,02 euró) pedig a Strasbourgban tartott tárgyaláson való megjelenéshez szükséges utazási-és szállásköltségeket fedezi.
57. A francia kormány szerint csak a Bíróság eljárásában felmerült költségeket kell marasztalás esetén megtéríteni.
58. A Bíróság felhívja a figyelmet arra, hogy a nemzeti bíróságok előtt felmerült költségek csak akkor lennének számításba vehetők, ha az Egyezmény sérelmét lennének hivatottak orvosolni, a jelen esetben azonban ez nem így van. Az Egyezmény szervei előtti eljárásban felmerült költségek tekintetében a Bíróság szintén úgy véli, hogy egyedül a 6. cikk sérelmével összefüggő megtérítésnek lehetne helye. A joggyakorlat által kialakított kritériumok (ld. többek között a Nikolova kontra Bulgária [GC] ítéletet, 31195/96. sz., 79. bekezdés, CEDH 1999-II) és a méltányosság alapján a Bíróság 3 500 euró perköltséget ítél meg a kérelmezőnek.

C. Kamat
59. A Bíróság információi szerint a jelen ítélet meghozatalakor Franciaországban alkalmazandó kamatláb évi 4,26 %.
A BÍRÓSÁG EZEN INDOKOK ALAPJÁN A KÖVETKEZŐKÉPPEN RNDELKEZIK:
1. 4 szavazattal 3 ellenében megállapítja, hogy nem sértették meg az Egyezmény 14. cikkét együttesen a 8. cikkel;
2. Egyhangúlag megállapítja, hogy megsértették az Egyezmény 6. cikkét;
3. Egyhangúlag megállapítja, hogy
a) az alperes állam köteles a jelen ítélet a 44. cikk 2. bekezdése szerinti jogerőre emelkedésétől számítandó három hónapon belül 3 500 (háromezer-ötszáz) eurót, valamint a hozzáadott érték után fizetendő adó összegét a kérelmezőnek perköltség címén megfizetni;
b) ezt az összeget 4,26 %-os évi kamattal kell megnövelni azzal az időtartammal arányosan, amely a fent meghatározott határidő letelte és a megfizetés között eltelik;
4. Egyhangúlag elutasítja a fennmaradó, méltányos elégtételre vonatkozó követeléseket.
Jelen ítélet franciául íródott, és a Bírósági Szabályzat 77. cikk, 2-3. bekezdésének megfelelően 2002. február 26-án írásban kihirdették.

S. Dollé W. Fuhrmann
Hivatalvezető Elnök

Jelen ítélethez az Egyezmény 45. cikk, 2. bekezdésének és a Bírósági Szabályzat 74. cikk, 2. bekezdésének megfelelően mellékelve van J.-P. Costa úr részben párhuzamos véleménye, amelyhez K. Jungwiert és K. Traja urak csatlakoztak, illetve Sir Nicolas Bratza, W. Fuhrmann urak és Mme F. Tulkens különvéleménye.

W.F.
S. D.

COSTA BÍRÓ ÚR RÉSZBEN PÁRHUZAMOS VÉLEMÉNYE, AMELYHEZ JUNGWIERT ÉS TRAJA BÍRÓ URAK CSATLAKOZTAK
Az Emberi Jogok Európai Bírósága gyakran szembesül két különleges problémával, ritkábban találkozik azonban egyszerre, egyidőben mind a kettővel. Az első az Egyezmény szabályainak anyagi alkalmazhatósági területét érinti, a másik a Bíróság joggyakorlatából is következően az államok hatáskörében maradó mérlegelési jogkör-gyakorlást bizonyos területeken.
A Fretté Franciaország elleni ügy olyan ügy, ahol a Kamarának egyszerre kell mind a két problémát feloldania, így nem meglepő, hogy a bírák is megosztottak voltak a kérdésben. Személy szerint én arra a következtetésre jutottam, hogy az Egyezmény 14. és 8. cikke nem sérült meg az ügyben, azonban teljesen már indokok alapján, mint a többség. Szerintem a hivatkozott rendelkezések alkalmazhatósága, vagy inkább alkalmazhatatlansága alapozza meg az említett döntést. Megpróbálom bővebben kifejteni az álláspontomat.
I. A 14. cikk 8. cikkel való együttes alkalmazhatósága
A jogvita középpontjában minden kétségen felül az örökbefogadás engedélyezése iránti kérelem elutasításának indoka áll, közelebbről a kérelmező homoszexualitása, amelyet a párizsi önkormányzati hatóságok engedélyezési eljárása során bátran felfedett. A közigazgatási bíróság az elutasító határozatot megsemmisítő ítéletében ezt nyíltan ki is mondja. Noha az Államtanács határozata, amely hatályon kívül helyezte a közigazgatási bíróság ítéletét, és megerősítette az engedély megtagadását, burkoltabban fogalmaz, és "tiszteletben tartandó életvezetésről" beszél, az Államtanácsnál működő törvényességi biztos, Mme Christine Maugüe figyelemre méltó előterjesztésében nem hagy kétséget afelől, hogy csakis azért tagadták meg Fretté úrtól az engedélyt, mert homoszexuálisnak vallotta magát; ezenkívül hangsúlyozta, hogy az Államtanácsnak ebben a kérdésben elvi jelentőségű döntést kellett hoznia (ld. az előterjesztésből való idézetet a jelen ítélet 15. pontjában).
Mindenkit emlékeztetnem kell azonban arra, miszerint a francia örökbefogadási rendszer elsőként megköveteli a közigazgatás in abstracto engedélyező vagy elutasító határozatát, a kérelmező (illetve párok esetében kérelmezők) által biztosítani tudott olyan feltételektől függően, amelyek családi, nevelési és pszichológiai téren a gyermek befogadásához szükségesek. Igaz, hogy ez az engedély önmagában nem elégséges az örökbefogadáshoz, mivel ezenkívül szükség van in concreto jóváhagyásra vagy elutasításra is, amelyet a Tribunal de Grande Instence adhat meg, és amely ítélet ellen a felek és az ügyészség fellebbezhet. Ettől függetlenül azonban a közigazgatási határozat elengedhetetlen feltétele az örökbefogadásnak, miután az nem valósulhat meg nélküle, kivéve, ha egy állami gondozott nevelőszülei kérelmezik a gyermek örökbefogadását, vagy a Polgári Törvénykönyv 353-1. cikkében szabályozott esetben ("Amennyiben az engedélyt megtagadják, vagy nem adják meg az előírt határidőn belül, a bíróság kimondhatja az örökbefogadást, feltéve, ha úgy ítéli meg, hogy a kérelmezők alkalmasak a gyermek befogadására és ez a gyermek érdekeivel is összhangban áll."). Az első kivétel nemigen játszhat szerepet Fretté úr ügyében, és a második alkalmazása sem tűnik túl valószínűnek.
A jogvita tényei tehát világosak. Gyakorlatilag minden homoszexuális személy, így a kérelmező is meg van fosztva attól a lehetőségtől, hogy ilyen körülmények között gyermeket fogadjon örökbe.
A jelen ítélet 27. szakasza helyesen hivatkozik a Bíróság joggyakorlatára: a 14. cikket kizárólag legalább egy másik, az Egyezményben található cikk hatókörébe tartozó jogvita esetén lehet alkalmazni. A 14. cikknek ez az értelmezése logikusan következik a szövegéből: "A jelen Egyezményben meghatározott jogok és szabadságok élvezetét minden megkülönböztetés (...) nélkül kell biztosítani.". A 2000. november 4-én aláírt, de hatályba még nem lépett 12. jegyzőkönyv szövege ezt a contrario szintén alátámasztja, amikor a diszkrimináció általános tilalmának bevezetéséről rendelkezik: "A törvények által juttatott jogok élvezetét mindenfajta diszkrimináció nélkül kell biztosítani...". Ha az európai jogalkotó tovább akart lépni azon a ponton, mint aminél 1950-ben megállt, megteheti-e az európai bíró, de lege ferenda, hogy a jogfejlesztés egyértelmű szándékát tartalmazó jegyzőkönyv rendelkezéseit előrevetítve hozza meg döntését, dacára annak, hogy azok még az államok ratifikációinak vannak alárendelve? A válasz erre szerintem nemleges, mivel a Bíróságot létrehozó államok akarata elsőbbséget élvez a Bíróságéval szemben.
Ilyenformán a 14. cikk mostani értelmezése szerint - miután a 12. kiegészítő jegyzőkönyv hatálybalépését követően önmagában is megsérthető lenne, bár véleményem szerint ez korai és vitatható kiterjesztése a hatókörének, mivel nem eldönthető például, hogy az engedélyezés jogi rendszere biztosítja-e az örökbefogadáshoz való jogot vagy a hozzá kapcsolódó szabadságot- az én álláspontom az, hogy a jelen esetben nem az alkalmazható.
Először is, az Egyezmény nem biztosít semmiféle jogot az örökbefogadáshoz (ld. az Emberi Jogok Európai Bizottságának az ítéletben említett döntéseit, nevezetesen az 1997. július 10-én kelt határozatot Mme Dallila Di Lazzaro kérelmére vonatkozóan), és nem is védelmez semmiféle családalapítási vágyat, bármily tiszteletreméltó is legyen az (ld. a 32. pontban említett ítéleteket és a Marckx ítéletet). A többi nemzetközi intézmény működése során sem lehet megfigyelni egy efféle jog kialakulását, amelyek, noha nem kötik a Bíróságot, útmutatással szolgálhatnak számára, mint például az ENSZ a gyermekek jogáról szóló egyezményével.
Másodszor: nem elegendő azt állítani, hogy egy személy szexuális irányultsága a magánéletének részét képezi, mint ahogy ezt a kérelmező teszi (ld. az ítélet 28. pontját). Minden kétséget kizáróan helyes az a megállapítás, és nekem sem volt semmi okom rá, hogy ellenkezőképpen gondoljam, miszerint a 8. cikket megsértették azokkal a rendelkezésekkel, amelyekkel mindkét nemhez tartozó homoszexuális személyeket mozdítottak el emiatt a tulajdonságuk miatt a fegyveres erők állományából (ld. a Lustig-Prean és Beckett és a Smith és Grady ítéleteket, 1999. szeptember 27.). Ezek azonban beavatkozást jelentettek a kérelmezők magánéletébe, mint ahogy ez más híres esetekben is történt (Dudgeon kontra Egyesült Királyság, Modinos kontra Ciprus), amelyeknek most ismertségük miatt nem idézem fel a körülményeit (homoszexuális kapcsolatok büntetőjogi szankcionálása). Ebben az esetben azonban, mivel nem beszélhetünk gyermekhez (örökbefogadáshoz) való jogról, és az Egyezmény nem biztosítja a családalapításhoz fűződő jogot, véleményem szerint Fretté úr magán-és családi élete nem szenvedett sérelmet az állam intézkedése nyomán. Az engedély megtagadása önmagában nem érinti a kérelmező magánéletét és gyermektelen, egyedülálló voltát. Mondhatjuk-e akkor, hogy ugyanennek a negatív döntésnek az indokai magánéletében sértik a kérelmezőt, egyúttal megbélyegezve egy bizonyos életvezetést? Ezen a kérdésen el lehet tűnődni, de végeredményben úgy vélem, hogy a válasz erre is nem, tekintettel az önkormányzati hatóság hozzáállására, amely a gondos mérlegelésből is kitűnően nem tanúsított a priori ellenséges magatartást a kérelmezővel szemben, és mindenekfelett az örökbe fogadható gyermek érdekeit vették figyelembe az engedélyezéssel kapcsolatos döntés során. Az, hogy a közigazgatásnak igaza volt-e, vagy tévedett, egy másik probléma, maga a határozat azonban meglátásom szerint nem érinti a 8. cikk által védett magán-és/vagy családi élet tiszteletben tartásához fűződő jogot.
Harmadsorban azt szeretném kiemelni, hogy bár minden tiszteletem bírótársaimé, ítéletünk 32. pontja, amelynek értelmében a jelen ügyben a 14. és a 8. cikk együttesen alkalmazható, nem tűnik kellően megalapozottnak. Konkrét megfogalmazásában a francia Polgári Törvénykönyv 343-1. cikkére hivatkozik, amely cikk azonban csak az örökbefogadás kérelmezését teszi lehetővé; márpedig valamely dolog kérelmezésének lehetősége nem teremt jogot az illető dolog megszerzésére, különben a szavak elértelmetlenednének. Burkoltan pedig arra utal, miszerint a Fretté úr terhére hozott döntés a kérelmező jogaiba való beleavatkozást jelent az állam részéről, mindez azonban körkörös okoskodásnak tűnik.
Végül pedig a kérelmező által felhozott egyik érvről szeretnék beszélni, amely a Bíróság 2000. április 6-án kelt Thlimmenos kontra Görögország ítéletéből származik, és amelyről a Bíróság az indoklást kifejtő részben nem ejtett szót. Elismerve, hogy a Thlimmenos ügy kiszélesítette a 14. cikk hatókörét, nem értek egyet azzal, hogy az ezzel a döntéssel kapcsolatos analógia helytálló volna. Az említett ügyben ugyanis egy bűncselekményen alapuló kizárásról volt szó, ahol nem vették figyelembe, hogy a kérelmező bűnéül felrótt tett a szabad vallásgyakorlásból következő egyetlen lehetőség volt. A jelen esetben -szerencsére!- a kérelmező nem szenvedett el büntetőjogi szankciókat a magánéletével összefüggésben. Az elutasító határozat pedig, amit az ő ügyében hoztak, ugyanakkora valószínűséggel meghozható lett volna -és ez nap mint nap meg is történik- más engedélyért folyamodókkal szemben is, egyedülállókkal és párokkal szemben egyaránt, anélkül, hogy a szexuális erkölcsük indokolta volna az engedély megtagadását, csupán csak azért, mert az önkormányzat szerint nem biztosítanak gyermek befogadásához szükséges feltételeket családi, nevelési és pszichológiai téren. Hozzáteszem, hogy noha a Bíróság egyhangúlag határozott a Thlimmenos ügyben, amelyben bíróként én is részt vettem, néha elgondolkodom, hogy nem ment-e túl messzire ez a döntés a 12. jegyzőkönyv -számomra kulcsfontosságú momentum- aláírása előtt.
Összefoglalva, nem látom be, hogyan lehetne ebben az ügyben a 14. cikket alkalmazni, még a 8. cikkel együtt sem.
II. Az említett rendelkezések megsértésének hiánya
A fenti határozott következtetések után csak néhány rövid megjegyzést fűzök a második ponthoz, miután a cikkek alkalmazhatatlanságának megállapításából egyértelműen az következik, hogy a sérelmük sem következett be.
Azt lehet mondani, hogy az ítélet két fogalom együttes számításba vételéből született. Az egyik az államok mérlegelési jogköre, amelynek kiterjedését az ügy jellege és a kérdéssel kapcsolatos európai közös nevező hiánya befolyásolta (ld. a 40-41. pontokat), a másik az örökbe fogadható gyermek elsőbbséget élvező érdekeinek védelme (a gyermek jogainak primátusa a gyermekhez való joggal szemben), mivel teljességgel hiányzik a konszenzus a tudományos közösségen belül a homoszexuális személyek vagy párok általi örökbefogadás gyermekekre gyakorolt hatásáról (ld. a 42. pontot). Megállapíthatjuk, hogy a többség többsége, noha nem mondta ki, az elővigyázatosság álláspontjára helyezkedve hozta meg döntését.
Ha nekem kellene egyedül eldöntenem a vitát, nagy gondban lennék. Elismerem, hogy ezek erős érvek, és nem is ellenkeznek a Bíróság eddigi joggyakorlatával. Másfelől viszont a francia jog nem tiltja az egyedülálló homoszexuálisok általi örökbefogadást, a kérelmező pedig, mint az az iratokból kiderül, számos bizonyítékát nyújtotta annak, hogy boldoggá tudná tenni a gyermeket, még ha nem is tudna neki anyai vagy női jelenlétet biztosítani; márpedig a Bíróságnak konkrét ügyekben kell döntenie, és tartózkodnia kell az általános érvényű és absztrakt ítéletek hozatalától.
Mindkét oldalon lehet tehát érveket felsorakoztatni, a megoldás pedig attól függ, hogy az Emberi Jogok Európai Bíróságának szubszidiárius jellegét, avagy a szintén rá jellemző "európai felügyeleti" szerepet helyezzük előtérbe.
Mindez azonban egy pontban fut össze, hiszen hogyan lehetne a kérelmező által gyakorolni kívánt jogokat érvényesíteni a szubszidiaritáson nyugvó európai felügyelet talaján, ha -legyenek azok bármily érthetőek érzelmi és emberi síkon- efféle jogokat sem a nemzeti jog nem biztosít, sem az Egyezmény nem nyilvánít védendő szabadságnak?
Az ítélet paradox jellegét tehát abban látom, miszerint egyszerűbbnek tűnt volna a kérelem elutasítását a 14. cikk alkalmazhatatlanságára alapozni, mint alkalmazhatónak, de sértetlennek nyilvánítani.

Sir NICOLAS BRATZA ÉS FUHRMANN BÍRÓ URAK, VALAMINT Mme TULKENS BÍRÓNŐ KÜLÖNVÉLEMÉNYE
Nem tudunk csatlakozni a többség véleményéhez, miszerint nem történt Egyezmény-sérelem a 14. cikk, és vele összefüggésben a 8. cikk vonatkozásában.
1. Mielőtt kifejtenénk indokainkat az Egyezmény 14. cikkével kapcsolatos eltérő véleményünket illetően, néhány kiegészítő elemmel szolgálunk a 8. cikknek alkalmazhatóságának kérdéséhez.
Minden nehézség nélkül elfogadjuk azt az Emberi Jogok Európai Bizottsága által következetesen fenntartott álláspontot, miszerint az Egyezmény 8. cikke nem biztosít önálló jogot az örökbefogadáshoz. Azt is elfogadjuk, hogy a 8. cikk, amely a családi élet tiszteletben tartásához való jogot védi, nem értelmezhető úgy, mint amely a családalapítás egyszerű vágyát is védelemben részesíti, akár örökbefogadásról, akár más ehhez hasonlóról van szó. Ebben a tekintetben el kell különíteni a jelen ügyet a Salgueiro da Silva kontra Portugália ügytől (az ítélet 1999. december 21-én kelt, 33290/96. számmal, CEDH 1999-IX), amelyben már meglévő családi kapcsolatról volt szó a kérelmező és lánya között, és ahol a lisszaboni fellebbviteli bíróság döntése, miszerint a szülői felügyelet gyakorlását a kérelmező volt feleségére bízta, kétségtelen beavatkozást jelentett a kérelmező családi életébe, és így a 8. cikk hatálya alá tartozott. Ebből következően az Államtanács örökbefogadás engedélyezése iránti benyújtott kérelmet elutasító határozata a jelen ügyben közvetlenül nem érinti a kérelmező számára az Egyezmény 8. cikkében biztosított jogokat, és nem érinti a francia állam azon kötelezettségeit sem, amelyeknek értelmében a kérelmező számára biztosítania kellene a magán-és családi élet tiszteletben tartásához fűződő jogokat.
Mindennek ellenére, mint ahogy az ítéletből is kitűnik, az ügy vizsgálata nem állhat meg ezen a ponton, miután az Egyezmény 14. cikke is érintve van benne. A Bíróság joggyakorlata két fontos alapelvet fogalmaz meg a 14. cikk rendelkezéseinek értelmezésével kapcsolatban, amelyek a jelen üggyel is szoros összefüggésben állnak.
Először is, noha a 14. cikk nem bír önálló létezéssel, az alkalmazásához nem feltétlenül szükséges az Egyezmény által védett lényegi jogok megsértése, mint ahogy az sem elengedhetetlen előfeltétel, hogy a nemzeti hatóságok közvetlenül megszegjék az említett előírásokat. Az azonban szükséges, de egyben elégséges is, hogy az ügy tényei az Egyezmény egyik vagy másik cikkének "hatókörébe" essen (ld. többek között az Abdulaziz, Cabales és Balkandali kontra Egyesült Királyság ítéletet, 1985. május 28., A sorozat 94. sz., 35. old., 71. bekezdés; a Karlheinz Schmidt kontra Németország ítéletet, 1994. július 18., A sorozat 291-B sz., 32. old., 22. bekezdés; és a Petrovic kontra Ausztria ítéletet, 1998. március 27., Ítéletek és határozatok gyűjteménye 1998-II, 585. old., 22. bekezdés).
A második alapelv szorosan összefügg az elsővel. A 14. cikk nem csupán azoknak a jogoknak az élvezetére terjed ki, amelyeket az államoknak az Egyezmény alapján biztosítaniuk kell, hanem azon jogokéra és szabadságokéra is, amelyek az Egyezmény egyik anyagi szabályának hatálya alá tartoznak, és az állam saját döntése alapján biztosítja őket, még ha ezzel az Egyezmény követelményeinél szigorúbb mércét állít is fel. Ezt az alapelvet a Bíróság elsőként a "belga oktatás nyelvi rendszerének bizonyos kérdéseivel kapcsolatos", Belgium elleni ügyben (1968. július 23., A sorozat 6. sz., 33-34. old.) mondta ki. A Bíróság az említett ügyben úgy vélte, hogy a hatóságoktól sajátos típusú oktatási intézmények létesítését az 1. jegyzőkönyv 2. cikkének alapján nem lehet követelni, és a következőképpen rendelkezett: "az az állam azonban, amely létrehozott ilyen intézményeket, az oda való felvétel szabályozása során nem alkalmazhat diszkriminatív intézkedéseket a 14. cikk értelmében. Újabb példával szolgálhat erre a jelenségre az eljárási kérdések szabályozása. Az Egyezmény 6. cikke nem kötelezi az államokat, hogy kétfokú bírósági rendszert működtessenek, így azok az államok, amelyek fellebbviteli bíróságokat hoznak létre, többet teljesítenek a 6. cikkből fakadó kötelezettségeknél. Mégis sérti azonban a 6. cikket, együttesen a 14. cikkel, ha ezt a jogorvoslati lehetőséget egyesektől jogos indokok nélkül megtagadják, míg mások ugyanolyan típusú ügyekben élhetnek vele. Az ezekhez hasonló esetekben tehát olyan jogok vagy szabadságok megsértését tapasztalhatjuk, amelyek a 14. cikkel együttesen alkalmazva egyes más Egyezmény-cikkek hatókörébe tartoznak. Mindezt úgy kell tekinteni, mintha az egyes jogokat vagy szabadságokat biztosító cikkek integráns részét képeznék. Ezekben az esetekben tehát nincs helye a jogok és szabadságok, illetve az ezekből fakadó kötelezettségek közötti, természetük szerinti különbségtételnek, mint például az egyes jogok tiszteletben tartásával kapcsolatban felmerülő tartózkodási vagy aktív cselekvési kötelesség között."
Ugyanígy, a fent említett Abdulaziz, Cabales és Balkandali kontra Egyesült Királyság ítélet tanúsága szerint az Egyezmény 8. cikkéből fakadóan nincs az államnak olyan kötelezettsége, hogy az országban lakó külföldi férjeknek engedélyezze feleségük annak ellenére történő magukhoz költöztetését, hogy azoknak nincs az országba való belépésre és az ott-tartózkodásra joguk. Abban az esetben viszont, ha effajta jogot vagy kiváltságot juttatnak az országban lakó férfiaknak (ez a helyzet pedig a 8. cikk által védett családi élet tiszteletben tartásához való jog "hatókörébe" tartozik), a 14. cikk előírásait szem előtt tartva kell igazolni, hogy a szintén az országban lakó nők miért nem élhetnek azzal a jogukkal, hogy férjüket magukhoz költöztessék (78. bekezdés).
Ezeket az alapelveket a jelen ügyre vonatkoztatva arra a következtetésre juthatunk, hogy noha az Egyezmény 8. cikke ebben a formában nem biztosítja sem az örökbefogadáshoz való jogot, sem külön az egyedülállók számára ugyanezt, az ügyben szereplő kérelem alapját képező helyzet vitathatatlanul az említett rendelkezés "hatókörébe" vagy "alkalmazási területéhez" tartozik. A Bíróság joggyakorlata szerint a 8. cikk vonatkozásában használatos, tágan meghatározott "magánélet"-fogalom többek között magában foglalja a hasonló beállítódású emberek közötti kapcsolat kialakításához és fenntartásához fűződő jogot (Niemietz kontra Németország ítélet, 1992. december 16., A sorozat 251-B sz., 33. old., 29.bekezdés), az önazonosság elismeréséhez fűződő jogot (Burghartz kontra Svájc ítélet, 1994. február 22., A sorozat 280-B sz., 28. old., 24. bekezdés), valamint a "személyes fejlődéshez" való jogot (Bensaid kontra Egyesült Királyság ítélet, 2001. február 6., 47. bekezdés).
Ilyenformán Franciaország azzal a szabályozással, amely lehetővé teszi az egyedülállók számára, hogy örökbefogadási kérelmet nyújtsanak be, többet teljesített, mint amennyi az Egyezmény 8. cikkéből pozitív kötelezettségként kiolvasható. Attól a pillanattól fogva azonban, hogy ilyen jogot adományozott az egyedülállóknak, és bevezette az aktuális örökbefogadás-engedélyezési rendszert, az a feladata, hogy ezt a rendszert az egyedülálló személyek közötti, a 14. cikkben felsoroltaknak nem megfelelő, indokolatlan diszkrimináció alkalmazásától mentesen működtesse.
Ez az állásfoglalás semmiképpen sem értelmezhető úgy, mint a 2000. november 4-én Rómában aláírt 12. kiegészítő jegyzőkönyv működésének előrevetítése, amely kiszélesíti az eddig "az Egyezményben meghatározott jogokra és szabadságokra" korlátozott 14. cikk alkalmazási területét "a törvények által biztosított jogok diszkrimináció-mentes élvezetére" (1. cikk). A jelen esetben a kérelmező által felpanaszolt körülmények, mint azt a többség is elismeri a 32. pontban, és mint azt mi is rövidesen bemutatjuk, az Egyezmény 8. cikkének hatókörébe tartozik, a belső jog által elismert jogok pedig nem oszthatók szét diszkriminatív módon.
2. Miután arra a következtetésre jutott, hogy "az Egyezmény 14. cikke együttesen a 8. cikkel alkalmazható" (33. bekezdés), a Bíróság úgy ítéli meg, hogy "a megkülönböztető bánásmód nem minősül diszkriminatívnak az Egyezmény 14. cikkének értelmében" (43. bekezdés). Ez a megállapítás számunkra ellentétesnek tűnik a 14. cikk joggyakorlat által kikristályosított követelményeivel.
Attól fogva tehát, hogy egy jogrendszer valamilyen jogot hoz létre, jelen esetben a minden természetes személy számára lehetséges örökbefogadás kérelmezéséhez fűződő jogot, a 14. cikket sérti, ha azt diszkriminatív módon alkalmazzák.
A francia jog közegében, amely minden egyedülálló személynek nemtől függetlenül lehetővé teszi, hogy örökbefogadás iránti kérelmet nyújtson be (Polgári Törvénykönyv, 343-1. cikk), véleményünk szerint sérti a 14. cikket az, ha az engedélyt egyedül a szexuális irányultságon nyugvó indoklással tagadják meg. Igaz, nincs kifejezetten kimondva, hogy az elutasító határozatot a kérelmező homoszexualitása alapozta meg, el kell azonban ismerünk, hogy az iratok tanúsága szerint az engedély megtagadásának valódi indoka a kérelmező "életvezetése" volt. Ezt egyébként a törvényességi biztos is így értékelte, amikor így fogalmazott:
"Az iratok adatait figyelembe véve a probléma elvi kérdésként vetődik fel. Az ügy valójában nem oldható meg egy minden kétségen felül álló döntéssel, tekintve, hogy az iratok tanúsága szerint F. úr rendelkezik olyan tulajdonságokkal, amelyek alkalmassá teszik gyermek felnevelésére. Az egyetlen tény, ami a hatóságot az engedély megtagadására késztette, F. úr homoszexualitása, illetve a hatóság meglátása, miszerint F. úr ennélfogva nem tud kellő biztosítékokkal szolgálni a gyermek fogadásához sem családi, sem nevelési, sem pszichológiai téren. Az iratokban egyébiránt semmilyen adat nem utal arra, hogy F. úr kicsapongó életet élne, vagy magatartásából következően attól lehetne félni, hogy a gyermek érdekeit veszélyeztetné. Az engedélyt megtagadó határozat jogszerűségének elismerése ebben az ügyben gyakorlatilag az összes, homoszexuálisok által benyújtott, örökbefogadási engedély iránti kérelem burkolt kudarcra ítélését jelentené."
Ami pedig a 14. cikk alkalmazhatósági területét illeti, a szexuális irányultság fogalmát kétségkívül tartalmazza ez a rendelkezés, akár a "nem szerinti" diszkrimináció említésével (mint ahogy az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága ezt az 1994. április 4-én kelt Toonen kontra Ausztrália döntésében megállapította), akár az "egyéb helyzet" alapján történő diszkrimináció tiltásával (Európai Emberi Jogi Bizottság, Sutherland kontra Egyesült Királyság, 1997. július 1., 51. bekezdés). A Bíróság ezt a jelen ítélet 37. pontjában el is ismeri. Az Európai Unió alapvető jogairól szóló 2000. december 7-ei Charta III. fejezetében található 21. cikk pedig nyíltan megtilt "mindenfajta diszkriminációt nem vagy (...) szexuális irányultság alapján". Az Európa Tanács keretein belül a Parlamenti Közgyűlés által alkotott Ajánlás nyomán a Miniszterek Bizottsága 2001. szeptember 21-én olyan nyilatkozatot fogadott el, amely a homoszexuálisok hátrányos megkülönböztetésével foglalkozva azt javasolta, hogy a szexuális irányultságot emeljék be az Egyezmény által felsorolt diszkriminációs indokok közé, a nemzeti jogalkotók pedig tegyék ezt a saját jogrendjük részévé. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy egy európai szintű konszenzus kezd kirajzolódni ezen a téren.
A diszkriminációt megvalósító bánásmód tekintetében tehát azt kell megvizsgálnunk, hogy vannak-e a jelen ügyben megkülönböztetést tartalmazó mozzanatok, és ha igen, jogos célt szolgálnak-e, illetve arányosak-e a használt eszközök az elérni kívánt céllal. A 14. cikk nem minden bánásmódbeli különbséget tilalmaz, csak azokat, amelyekről elemzésük során kiderül, hogy diszkriminatívak. A Bíróság állandó joggyakorlata értelmében az egyenlő elbánás elve akkor sérül, ha a megkülönböztetés "objektívan és ésszerűen nem igazolható".
a) Ahhoz, hogy megállapíthassuk, történt-e bánásmódbeli megkülönböztetés, megint a belső jogi környezetet kell megvizsgálnunk. Az örökbefogadást engedélyező eljárás tárgya nem az, hogy egy konkrét gyermekkel kapcsolatban döntsön, hanem az, hogy egy potenciális szülőről állapítsa meg, nem alkalmatlan-e gyermek befogadására. A továbbiakat illetően a bíróság hatáskörébe tartozik, hogy az örökbefogadás megtörténte előtt értékelje, nem történt-e érdeksérelem, vagyis megfelelően feltérképezték és tiszteletben tartották-e a gyermek valós érdekeit az eljárás során.
A jelen ügyben az örökbefogadás engedélyezését, amely iránt bármelyik egyedülálló személy kérelmet nyújthat be, egyedül az "életvezetése" alapján tagadták meg a kérelmezőtől, anélkül, hogy igazolták volna, miszerint ez az életmód konkrétan veszélyeztetné a gyermek érdekeit. Hacsak nem tekintjük a homoszexualitást - vagy például a fajt - önmagában akadályozó tényezőnek, Fretté úr homoszexualitása csak akkor képezhet akadályt az engedélyezés előtt, ha a gyermek nevelésére káros hatással lévő magatartással párosulna, ezt azonban semmi sem támasztja alá. Ráadásul, és ezt a kérelmező is elismeri, még az engedély megadását követően sem biztos, hogy gyermeket helyeznének el nála. Megfordítva viszont, ha heteroszexuális lett volna, vagy elleplezte volna homoszexualitását, bizonyosan megkapta volna az engedélyt, miután személyes értékeit mindvégig elismerték az eljárás alatt.
Az elutasító határozatot egyedül a kérelmező életmódjából kiindulva indokolni, amellyel burkoltan bár, de egyértelműen a homoszexualitására utalnak, sérti a Polgári Törvénykönyv 343-1. cikke által biztosított jogot, mivel kizárólag szexuális irányultsága alapján különbözteti meg a kérelmezőt (ld. mutatis mutandis a Smith és Grady kontra Egyesült Királyság, és a Lustig-Prean és Beckett kontra Egyesült Királyság ítéleteket, 1999. szeptember 27., 71. bekezdés).
b) Jogos célt szolgál-e ez a bánásmódbeli különbségtétel? Mint ahogy a Bíróság többször is kijelentette, csakis "nagyon erős megfontolás", "különösen súlyos" vagy "különösen szilárd és meggyőző érvek" támaszthatják alá az Egyezmény követelményeinek megfelelő, nemen alapuló megkülönböztetést (ld. a fent említett Smith és Grady kontra Egyesült Királyság ítélet 90. bekezdés-át, illetve a Lustig-Prean és Beckett kontra Egyesült Királyság ítélet 82. bekezdés-át).
A francia kormány álláspontja szerint az engedély megtagadása az örökbe fogadható gyermek jogainak és szabadságainak védelmén alapult. Ez a cél önmagában jogosnak minősül, sőt, ebben az ügyben ez az egyetlen lehetséges jogos cél. Nem lehet azonban figyelmen kívül hagyni, hogy az ügy folyamán a kérelmező emberi és nevelési értékeit többször is hangsúlyozták. Az Államtanács indoklásában pedig az olvasható, hogy az iratokból nem derül ki "semmi olyan konkrétum, amely a gyermek érdekeiért való aggodalmakat igazolná". A jogos cél tehát semmiféle egyértelmű módon nem jelenik meg az indoklásokban, így az ügyben sem.
A bíróságok elutasító határozatainak absztrakt és általános megfogalmazása egyedül a kérelmező homoszexualitására utal kifogásolható pontként, ennélfogva pedig azt a véleményt közvetíti, miszerint a homoszexuális szülők általi neveltetés minden körülmények között káros a gyermek számára. Az Államtanács sehol nem fejti ki, pedig az utóbbi években egyre növekvő szakirodalma van a homoszexuális szülőség vizsgálatának, miért és hogyan fejtené ki káros hatását a gyermek érdekeire az, ha engedélyeznék a kérelmezőnek az örökbefogadást.
c) Legvégül pedig, ami az arányosság kérdését illeti, egyet tudunk érteni a kormánnyal abban, hogy a homoszexuális személyek általi örökbefogadás érzékeny területén az államok rendelkeznek mérlegelési jogkörrel. A Bíróságnak valóban nem feladata, hogy az államok helyett döntsön (akár csak erkölcsileg is) egy olyan kérdésben, amely egyébként is vitákat szít az Európa Tanács országaiban, és a francia közigazgatást is megosztja. Az sem feladata továbbá, hogy valamilyen kívánatos családmodellt állítson fel. A jelen ítélet azon megállapításai viszont, amelyek a szerződő államok közötti "európai közös nevező", illetve "egységes elvek" hiányára hivatkoznak a homoszexuálisok örökbefogadásával összefüggésben, és amelyek teljes körű mérlegelési lehetőséget hagynak az államoknál, a mi véleményünk szerint kissé túlzóak, és ellentétesek a Bíróság 14. cikkel összefüggő joggyakorlatával is, valamint általánosabb szinten gyengülést eredményezhetnek az alapvető jogok védelmében.
A Bíróság feladata az, hogy az Egyezmény által védett jogok rendszerét működtesse. Felügyeletet kell gyakorolnia a 14. cikk által biztosított jogok területén, ennélfogva meg kell vizsgálnia, hogy a jelen esetben van-e ésszerű és arányos kapcsolat az alkalmazott eszközök (a homoszexuálisok abszolút kizárása az örökbefogadásból) és az elérendő cél (a gyermekek védelme) között. Az Államtanács tulajdonképpen anélkül hozott elvi jellegű döntést, hogy előzetesen alávetette volna az arányossági tesztnek, illetve hogy figyelembe vette volna az érintett személyek helyzetét. Az elutasítás abszolút volt, és egyedül a kérelmező életvezetésére hivatkozott, ezenkívül általános és in abstracto módon volt megfogalmazva, amiből következően megkerülhetetlen akadályt képez mindenfajta örökbefogadási terv előtt, függetlenül az egyéb körülményektől. Ez az állásfoglalás gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy az ügyben szereplő valós érdekeket is figyelembe vegyék, és ezek alapján megtalálják az elfogadható megegyezéshez vezető utat.
Sajnálatosnak tartjuk, hogy akkor, amikor az Európa Tanács minden országa elkötelezte magát az előítéletek és a diszkrimináció minden formájának elutasítása mellett, nem tudunk a többség véleményéhez csatlakozni.

* Eur. Court H. R., Case of Fretté v. France, judgment of 26 February 2002
* A francia közigazgatási bíróságokon az ügyész szerepét tölti be.