AZ 1995. SZEPTEMBER 26-ÁN KELT ÍTÉLET
ÖSSZEFOGLALÁSA
A francia Orvosi Kamara Ile-de-France-i regionális tanácsa, valamint az országos tanács előtt lefolytatott fegyelmi eljárás nyilvánosságának hiánya megsértette a kérelmezőnek az Egyezmény 6. cikke 1. pontjában biztosított jogát (a tisztességes tárgyaláshoz való jog - a nyilvános tárgyaláshoz való jog).
A Bíróság ellenben úgy ítélte meg, hogy a kérelmezőnek - az ugyanabban a cikkben foglalt - a független bírósághoz való jogát nem sértették meg azzal, hogy a fegyelmi ügyben a megismételt eljárás során döntő fegyelmi tanács hét tagja közül három a korábbi, a fellebbezési eljárásban hatályon kívül helyezett döntést meghozó és az új eljárás lefolytatását elrendelő határozat alapján eljáró tanácsnak is tagja volt.
Marcel Diennet párizsi lakos, általános orvos ellen az orvosi hivatás magatartási szabályainak megsértése miatt folyt eljárás.
Ezért 1984. március 11-én az Ile-de-France-i Orvosi Kamara regionális tanácsa a kérelmezőnek az orvosok névjegyzékéből való törlését rendelte el.
Az érdekelt az országos tanács fegyelmi szekciójához fordult fellebbezéssel, amely 1985. január 30-án a névjegyzékből törlés helyett az orvosi foglakozás gyakorlását három évre megtiltotta.
Az Államtanács előtt megtámadta a döntést a kérelmező, amely 1988. január 15-én megsemmisítette a döntést azzal az indokkal, hogy törvénysértő eljárásban hozták és az ügyet visszautalta a fegyelmi szekció elé újratárgyalásra. A hét tagú tanács, amelynek három tagja, ide értve az előadót is, már részt vett az 1985. január 30-án meghozott döntésben, 1989. április 26-án zárt ajtók mögött tartott tárgyalást. Az ugyanazon napon meghozott határozat szerint ismételten három évre tiltották el az orvosi hivatás gyakorlásától a kérelmezőt. Az Államtanács 1990. október 29-én elutasította a semmisségi kérelmet.
A kérelmező 1991. április 18-án fordult panasszal a Bizottsághoz, azt állítva, hogy az Egyezmény 6. cikke 1. pontjában biztosított nyilvános tárgyalás tartásához való jogát, valamint a pártatlan bírósághoz való jogát sértették meg.
A Bizottság második tanácsa a kérelmet elfogadhatónak nyilvánította és a 20. cikk 4. pontja alapján az ügyet átadta elbírálásra a Bizottság teljes ülésének, amely 1994. április 5-én kelt jelentésében egyhangúlag megállapította a nyilvános tárgyaláshoz való jog megsértését, azonban a pártatlan bírósághoz való jog esetében nem állapított meg jogsértést (tizennégy szavazattal kilenc ellenében).
A Bizottság 1994. július 7-én terjesztette az ügyet a Bíróság elé.
A 6. cikk 1. pontja alkalmazhatóságát illetően a Bíróság megállapította, hogy az állandó joggyakorlatából következően a fegyelmi ügyek, amelynek tétje, mint ebben az ügyben is, a szabadfoglalkozású orvosi hivatás gyakorlása a "polgári jogi jogokat" érinti. Ekképpen az idevonatkozó cikk alkalmazhatóságához nem fért kétség.
A Bíróság úgy vélte, fölösleges abban döntenie, hogy a kérelmező, állítása szerint, az Egyezmény 6. cikke 1. pontja szerinti "büntetőjogi vád" alatt állt-e. Megállapítása szerint a 6. cikk 1. pontja rendelkezései, amelyek megsértését a kérelmező állította, ugyanúgy vonatkoznak a polgári jog területére, mint a büntetőjogéra.
A tárgyalás nyilvánosságára vonatkozóan a Bíróság emlékezetett arra, hogy a bírósági tárgyalások nyilvánossága a 6. cikk 1. pontja szerint alapvető fontossággal bír. Az említett nyilvánosság a peres felet a közvélemény ellenőrzése alól kibújó, titkos igazságszolgáltatással szemben védi. Hozzájárul ahhoz, hogy a bíróságokba vetett hitet megőrizzék. Az igazságszolgáltatásnak átláthatóságot biztosít, és hozzájárul a 6. cikk 1. pontjában megfogalmazott célok eléréshez, különösen a tisztességes tárgyaláshoz, amelynek biztosítéka az Egyezmény szerinti demokratikus társadalom elvei között található.
Igaz, hogy az Egyezmény nem tulajdonít ennek abszolút jelleget. A 6. cikk 1. pontja szerint "meg lehet tiltani a sajtónak és a közönségnek a tárgyalás teljes időtartamára vagy egy részére annyiban, amennyiben (...) az erkölcsök (...) védelme érdekében szükséges (...) ha e korlátozás az eljárásban résztvevő felek magánéletének védelme szempontjából szükséges, illetőleg annyiban, amennyiben ezt a bíróság feltétlenül szükségesnek tartja, mert úgy ítéli meg, hogy az adott ügyben olyan különleges körülmények állnak fenne, melyek folytán a nyilvánosság az igazságszolgáltatás érdekeit veszélyeztetné".
A jelen ügyben a Bíróság több körülményt is figyelembe vett.
i. A kormány nem vitatta az Orvosi Kamara fegyelmi szekciója előtt lefolytatott tárgyalás nyilvánosságának hiányát.
ii. Amikor az Államtanács az Orvosi Kamara fegyelmi szekciója döntéseit semmisségi eljárásban vizsgálja, nem lehet "teljes joghatósággal rendelkező bíróságnak" tekinteni, mivel nincs hatásköre arra, hogy az elkövetett tett és az emiatt kiszabott szankció arányosságát értékelhesse. Az előtte lefolytatott tárgyalások nyilvánosságának jellege nem elég ahhoz, hogy a fegyelmi eljárásban tapasztalt hiányosságokat feledtethetné.
iii. Amennyiben a foglalkozási titok, avagy a magánélet védelmének megóvása indokolhatta a nyilvánosság kizárását a tárgyalásról, ezt szigorúan a körülmények figyelembevételével lehet eldönteni. Vagyis a jelen ügyben a vita csupán a dr. Diennet által alkalmazott "vizsgálati módszer stílusáról" folyt. Se az említett módszernek valamely konkrét páciensre kiható eredménye, sem a kérelmező által orvosi hivatása körében tudomására jutott titok, bizalmas értesülés nem kerülhetett ésszerűen szóba. Amennyiben a tárgyalás folyamán fennforgott volna annak veszélye, hogy hivatali titkot, vagy a magánéletet sértenék meg, akkor lehetett volna elrendelni a zárt tárgyalást. Mindenesetre megállapítható, hogy az 1948. december 26-i rendelet előírásainak előzetes és automatikus alkalmazása következtében tartottak zárt tárgyalást.
Összegezve tehát, mindezek alapján a Bíróság egyhangúlag állapította meg a 6. cikk 1. pontja megsértését.
A pártatlanság kérdése tekintetében arra utalt a Bíróság, hogy csak a fegyelmi szekció hét tagja közül háromnak az első döntés meghozatalában való részvételé okozhat törvényes gyanakvást. Ezen túlmenően még a második döntés különböző megfogalmazását is ugyanarra kellett alapítani szükségszerűen, mivel új tények nem merültek fel. A kérelmező állításait tehát objektíve semmilyen tény nem igazolja.
Ennek következtében emiatt a Bíróság nyolc szavazattal egy ellenében nem állapította meg a 6. cikk 1. pontjának megsértését.
A Bíróság úgy döntött, hogy önmagában a jogsértés megállapítása az 50. cikk alapján igazságos elégtételt biztosított a kérelmező számára. A költségekre és kiadásokra 20 000 frankot ítélt meg.
16.71971, Ringeisen v. Austria; 28.6.1978, König v. Germany; 23.61981, Le Compte, Van Leuven and De Meyer v. Belgium; 10.2.1983, Albert and Le Compte v. Belgium; 22.2.1984, Sutter v. Switzerland; 30.11.1987, H. v. Belgium; 24.6.1993. Schuler-Zgraggen v. Switzerland.