AZ 1997. MÁJUS 27-ÉN KELT ÍTÉLET
Nem sértették meg az Egyezmény 5. cikkének 1. és 3. pontját (szabadsághoz és biztonsághoz való jog), amikor az agresszivitásra és erőszakos bűncselekmények elkövetésére hajlamos, többszörösen büntetett kérelmezőt a biztonsági intézkedés lejárta után - az említett engedély meghosszabbítására várva - előzetes letartóztatásba helyezték.
A kérelmező által korábban előterjesztett kérelem alapján indult ügyben a Bíróság 1990. augusztus 29-én már ítéletet hozott (1990. augusztus 29., A-sorozat 181-A).
Közúti baleset következtében súlyos agysérülést szenvedett, s ezt követően agresszivitásra utaló hajlama mutatkozott meg. 1967 óta több alkalommal bűnösségét állapították meg fenyegetésben és testi sértésben, melyek elkövetése összefüggésben volt elmebetegségével. 1967 és 1978 között kényszergyógykezelés alatt állott különböző pszichiátriai intézetekben; majd saját lakóhelyén gyámság alá került; később egy évig (1987 februártól 1988 februárig) ismét pszichiátriai intézetben volt. 1988 decembere és 1990 májusa között biztonsági épületben elkülönített zárkában volt fogva tartva. A norvég bíróságok 1967 óta többször rendelték el biztonsági intézkedés alkalmazását a Btk. 39. §-ának (1) pontja alapján. Az érdekelt ezen kívül különböző szabadságvesztés büntetéseket is kitöltött.
A jelen ügy a kérelmező azon fogva tartására vonatkozott, melyre a krageroi kerületi bíróság által 1984-ben elrendelt, a Legfelsőbb Bíróság által 1985-ben helyben hagyott biztonsági intézkedés 1990. február 25-i lejárata után került sor. A kerületi bíróság a büntetőeljárási törvény 171. cikke alapján elrendelte a kérelmező előzetes letartóztatását arra az időre, amíg az ügyész által 1995. február 2-án előterjesztett, a biztonsági intézkedés három évvel történő meghosszabbítására irányuló kérelme elbírálásra kerül. Az indítvány nem hivatkozott egyetlen bűncselekményre sem, amelyet a kérelmező követett el.
A kerületi bíróság a vizsgálati fogságot először négy hétre rendelte el, majd 1990. március 20-án további négy héttel meghosszabbította. A bíróság valamennyi határozatát az agderi fellebbviteli bíróság, majd a Legfelsőbb Bíróság is helybenhagyta. 1990. március 22-én a bírósághoz benyújtották a szakértői vélemény, mely azt javasolta, hogy a kérelmezővel szemben ne alkalmazzanak további biztonsági intézkedést, legalábbis amennyiben azokat fegyházban vagy biztonsági épületben kell végrehajtani.
1990. április 20-án a kerületi bíróság - hivatkozva korábbi határozataira - úgy döntött, hogy a kérelmezőt újabb négy hetes időtartamra előzetes letartóztatásba helyezi.
1990. május 14-én az ügyész visszavonta a kérelmezővel szemben a biztonsági intézkedés meghosszabbítására tett indítványát, ennek következtében a kérelmezőt másnap szabadlábra helyezték.
Azóta a kérelmező több bűncselekményt követett el erőszak alkalmazásával.
A kérelmező 1990. szeptember 17-én fordult panasszal a Bizottsághoz, amely 1994. augusztus 31-én elfogadta. A Bizottság jelentése szerint az Egyezmény 5. cikkének 1. pontját megsértették (tizenkét szavazat egy ellen), de az Egyezmény 5. cikkének 3. pontját nem (egyhangúlag).
A Bíróság újra megerősítette, hogy az Egyezmény 5. cikkének 1. pontja olyan kivételes okokat tartalmaz, melyek lehetővé teszik a szabadságelvonást és egyik indok alkalmazása nem zárja ki szükségképpen másik indok alkalmazását.
A Bíróság megjegyezte, hogy a kerületi bíróság, a fellebbviteli bíróság és a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a kérelmező fogva tartásáról rendelkező nem kevesebb mint hét határozat a büntetőeljárási törvény 171. cikkének megfelelt, és a Bizottság sem talált egyetlen indokot sem annak kétségbevonására, hogy a norvég törvénykezést tiszteletben tartották.
A Bizottság szintén úgy vélte, hogy az 1990. február 25-e utáni fogva tartást nem indokolta sem az érdekelt által elkövetett bűncselekmény, és nem függött össze ilyen bűncselekménnyel sem. A Bíróság megjegyezte, a norvég Legfelsőbb Bíróság hasonló ügyben az 1996. január 26-i ítéletében hangsúlyozta, hogy a biztonsági intézkedés meghosszabbításának feltétele, hogy bűncselekményt kövessenek el, de a 171. cikk szerint az előzetes letartóztatás is feltétel lehet, feltéve bizonyos feltételek megléte esetén, mint a visszaesés veszélye. Hivatkozva az Egyezmény 5. cikkének 1/a. és c. pontjára, a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a vitatott fogva tartás összefüggésben volt az Egyezmény által megkívánt bűncselekmény elkövetésével.
A Bíróság azt vizsgálta, vajon a Legfelsőbb Bíróság álláspontja alkalmazható-e jelen ügyben.
4. Az 5. cikk 1/a. pontja
Ha a biztonsági intézkedések meghosszabbítására vonatkozó engedély megadásra került, annak megalapozottnak kellett lennie, mint a törvényszegés, fenyegetés és tettlegesség tárgyában hozott vonatkozó bírósági döntés, valamint a Legfelsőbb Bíróság által 1985. január 12-én helybenhagyott biztonsági intézkedés.
Mindezeken felül a fogva tartás a biztonsági intézkedés meghosszabbításának céljaival egybevágott. A Legfelsőbb Bíróság kiterjesztette a határozatot a 39. §-ban foglalt valamennyi intézkedésre, ide értve a biztonsági internálást (kitelepítés), figyelemmel a kérelmező deviáns jellemére és annak súlyos veszélyére, hogy újabb bűncselekményt követ el, például fenyegetést. A fent jelzett helyzet, valamint annak a lehetősége, hogy a 39. cikkben érintett rendelkezést meghosszabbítják, a kerületi bíróságot arra vezette, hogy a elrendelje a kérelmező letartóztatást a büntetőeljárási törvény 171. cikke alapján továbbá a fellebbviteli bíróságokat ennek helybenhagyására.
A Bíróság tehát meggyőződött, hogy a vitatott fogva tartás közvetlenül kapcsolódott a megelőző 1984-es elítéléshez, amelyet az 5. cikk 1/a. pontja szerinti "törvényes őrizetben tartás az illetékes bíróság által történt elítélést követően"-nek kell tekinteni.
6. cikk 1/c. pontja
E rendelkezés elvben nem indokolja olyan személy újabb fogva tartását vagy fenntartását, aki meghatározott bűncselekmény miatti elítélését követően büntetését letöltötte, amikor azzal gyanúsítják, hogy visszaesővé válhat. Mindazonáltal az ügy különleges körülményeivel a kérelmező vizsgálati fogsága is megindokolható az 5. cikk 1/c. pontja alapján, mint olyan fogva tartást, "amikor célszerűségi okból szükséges, hogy megakadályozzák bűncselekmény elkövetésében". Először is, figyelemmel a kérelmező korábbi, fenyegetés és erőszak miatt kiszabott ítéletei jellegére és terjedelmére, és abban az időben fennálló mentális állapotára, valós indokok utaltak arra, hogy újabb hasonló bűncselekményt fog elkövetni. Ez egyébként meg is történt 1990. május 15-én történt szabadlábra helyezése után. A felrótt bűncselekmények elég konkrétak és meghatározottak voltak ahhoz, hogy a Bíróság joggyakorlatában lefektetett kritériumoknak megfeleljenek. Másodszor, a vitatott fogva tartás időtartama a Bíróság véleménye szerint úgy tűnt, mint ami összefügg az 1984-es megelőző eljárással, így az elítéléssel és a biztonsági intézkedéssel, amellyel végződött.
A Bíróság következésképpen úgy döntött, hogy a kérelmező által 1990. február 25-től május 10-ig elszenvedett szabadság elvonás indokolt volt az Egyezmény 5. cikke 1/a. és c. pontjára tekintettel.
Figyelemmel erre a döntésre, a Bíróság nem tartotta feladatának vizsgálni, hogy a kérelmező vonatkozásában alkalmazásra került-e az e. pont.
Az Egyezmény 5. cikkének 3. pontja
A Bíróság egyetlen indokot sem talált, amely kétségessé tenné, hogy a nemzeti igazságszolgáltatás vizsgálta a két szakértői véleményt és a törvényszéki orvostani véleményt. Mint ahogyan több ízben kimondta a Bíróság, a bizonyítékok összegyűjtése a nemzeti hatóságok feladata, a Bíróság nem helyettesítheti saját mérlegelésével e feladatot. Nem mondható, hogy a két szakértő és az illetékes egészségügyi hatóság nem cselekedett elvárható gondossággal, nincsenek arra utaló jelek sem, hogy a fogva tartás ésszerű időn túl tartott volna.
Következésképpen, az ügyben nem sértették meg az Egyezmény 5. cikkének 3. pontját.
Matscher és Repik bírók párhuzamos véleményt csatoltak az ítélethez.
* Eur. Court H.R., Case of Eriksen v. Norway, judgment of 27 May 1997