SCORDINO kontra OLASZORSZÁG
Az Emberi Jogok Európai Bírósága 2006. március 29-i ítéletének összefoglalása
A kisajátítási eljárásban megítélt kártalanítás alacsony összegére tekintettel a Bíróság úgy látta, hogy az olasz hatóságok nem biztosították a magántulajdon védelme és a közérdek közötti megfelelő egyensúlyt, ezzel megsértették az Egyezmény 1. Kiegészítő Jegyzőkönyvének 1. cikkét (tulajdon védelme) - Megsértették továbbá a kérelmezők tisztességes eljáráshoz való jogát a kisajátítás során a kérelmezőkkel szemben alkalmazott visszaható hatályú jogalkotásra és jogalkalmazásra tekintettel, valamint azzal, hogy a nemzeti bíróságok nem jártak el ésszerű időn belül, végül azáltal, hogy e tekintetben az olasz hatóságok az Egyezmény 6. cikkén alapuló ún. Pinto-eljárások formájában nem biztosítottak megfelelő hazai jogorvoslatot a kérelmezők számára.
A panasz
A panaszt 1993. július 21-én négy olasz állampolgár Giovanni, Elena, Maria és Giuliana Scordino nyújtotta be. Az Egyezmény Első Kiegészítő Jegyzőkönyvének 1. cikke valamint az Egyezmény 6. cikke alapján a kérelmezők azt állították, hogy jogtalanul zavarták őket magántulajdonuk élvezetében, illetve megsértették az ésszerű időn belüli tisztességes eljáráshoz való jogukat.
A kérelmet 1998. november 1-jén tették át a Bírósághoz, amelyet 2003. március 27-én nyilvánítottak elfogadhatónak. Az ügyben a Bíróság tanácsa által 2004. július 29-én egyhangúlag meghozott ítélet szerint megsértették a kérelmezőknek a 6. cikk valamint az Első Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikke szerint fennálló jogát az ügyükben zajló bírósági eljárás hosszára, valamint arra tekintettel, hogy megfosztották őket tulajdonuk zavartalan élvezetéhez fűződő joguktól.
Az ügy háttere
A kérelmezők 1959-ben, 1949-ben, 1951-ben, illetve 1953-ban születtek, és Reggio di Calabriában, Olaszországban laknak. 1992-ben a kérelmezők A. Scordino úrtól telkeket örököltek Reggio di Calabriában. A jelen panasz tárgyát képező, abban az időben még a A. Scordino úr tulajdonában álló, 1786 m2 nagyságú földterületet az 1957-ben elfogadott Reggio di Calabria-i átfogó településrendezési terv alapján lakásépítés céljára kisajátították. A földterület később az 1979. június 20-án a Calabria-i Regionális Tanács által elfogadott regionális fejlesztési terv szabályozása alá került.
A. Az ingatlan kisajátítása
1980-ban a Reggio di Calabria-i Körzeti Tanács és az illetékes hatóságok döntése alapján egy építőszövetkezet szerezte meg a jogot, hogy Scordino úr ingatlanjait elfoglalja.
1982. március 30-án, a 385/1980 sz. törvény alapján a Reggio di Calabria-i Körzeti Tanács Scordino úr számára előleget ajánlott fel a kisajátítás fejében járó kártalanítás összegéből, amelynek teljes összegét a 865/1971 sz. törvény határozta meg azon feltétel kikötésével, hogy a kártalanítás végleges összege akkor kerül meghatározásra, ha az építési területek kisajátítása fejében járó kártalanítás összegének új feltételeit meghatározó törvényt elfogadják. Scordino úr visszautasította az előleget.
A Regionális Tanács 1983. március 21-én hozta meg a rendeletet a szóban forgó terület kisajátításáról. 1983. június 13-án a Körzeti Tanács egy újabb, ezúttal magasabb összegű előleget ajánlott Scordino úr részére, aki azonban ezt sem fogadta el.
1983. július 15-én az olasz Alkotmánybíróság 223. sz. döntésével alkotmányellenesnek nyilvánította a 385/1980 sz. törvényt, mivel a kártalanítás megítéléstét egy jövőben megalkotandó törvénytől tette függővé. Az ítélet következtében a 2359/1865 sz. törvény lépett ismét életbe, amely úgy rendelkezett, hogy a kisajátítás fejében járó kártalanítás összegének a szóban forgó ingatlan piaci értékének kell megfelelnie.
1984. augusztus 10-én Scordino úr hivatalos kérelemben fordult a Körzeti Tanácshoz, amelyben azt kérte, hogy a Tanács a 2359/1865 sz. törvény rendelkezéseivel összhangban határozza meg a kártalanítás végleges összegét. 1989. november 16-án Scordino urat értesítették arról, hogy a Regionális Tanács 88.414.940 olasz lírában határozta meg a kártalanítás összegét 1989. október 6-i rendeletében.
B. A kisajátítás fejében járó kártalanítás megítélése
1990. május 25-én Scordino úr a részére megítélt kártalanítási összeget vitatva per indított a Körzeti Tanács és az építőszövetkezet ellen a Reggio di Calabria-i Fellebbviteli Bíróság előtt. Scordino úr érvelése szerint a kártalanítás összege az ingatlan piaci értékéhez képest nevetségesen alacsony volt, továbbá kifogásolta, hogy a kártalanítás összege a 2359/1865 sz. törvény (vagyis egy 1865-ben meghozott törvény) alapján kerüljön kiszámításra. Ezen felül kártérítést követelt arra az időszakra, amely idő alatt az ingatlant még azelőtt foglalták el, hogy a kisajátítást hivatalosan elrendelték volna, valamint további kártérítést kért amiatt, hogy az építési munkálatok következtében 1500 m2 nagyságú földterülete vált használhatatlanná.
1991. január 7-én kezdődött meg a tárgyalás előkészítése. Több szakértői vélemény is készült az eljárás során, azonban a szakértők minden esetben jelentős késedelemmel készítették el szakvéleményüket. 1992. augusztus 14-én hatályba lépett az államháztartás egyensúlyát javító sürgős intézkedésekről szóló 1992. augusztus 8-i, 359. sz. törvény, amely az építés céljára kisajátított ingatlanok kisajátítása fejében járó kártalanítás összegének meghatározása tekintetében új kritériumokat rögzített, és amelyet a törvény kifejezett rendelkezése szerint a folyamatban lévő ügyekre is alkalmazni kellett.
A. Scordino úr 1992. november 30-án hunyt el. 1993. szeptember 18-án a kérelmezők úgy nyilatkoztak, hogy folytatni kívánják az eljárást.
A bíróság mérlegelési körében, különböző okokra hivatkozással, számos alkalommal napolta el az ügy tárgyalását.
1996. július 17-én a Reggio di Calabria-i Fellebbviteli Bíróság ítéletében Scordino úr részére a Körzeti Tanács és az építőszövetkezet által fizetendő, összesen 239,815,583 olasz lírát valamit további kártérítést ítélt meg az ingatlan kisajátítása, az ingatlan egy részének használhatatlanná tétele ("de facto kisajátítása"), valamint a területnek már a kisajátítás elrendelését megelőző elfoglalása miatt. Az ítélet az összegek után kamat fizetésére is kötelezte a Tanácsot és az építőszövetkezetet.
Az ítélet ellen a Körzeti Tanács és a szövetkezet egyaránt fellebbezett.
1998. augusztus 3-án a Semmítőszék alaposnak ítélte a szövetkezet fellebbezését, amennyiben megállapította, hogy a szövetkezet nem lehet fél az eljárásban, és a fellebbezett ítélet fennmaradó részét hatályában fenntartotta.
C. A "Pinto" perek
2002. április 18-án a kérelmezők a 2001. március 24-i, 89. sz. törvény, közismert nevén a "Pinto törvény" alapján a Reggio di Calabria-i Fellebbviteli Bírósághoz fordultak a fenti bírósági eljárás hosszát kifogásolva. A Pinto törvény alapján a kérelmezők annak megállapítását kérték, hogy az olasz bíróságok az eljárás elnyújtásával megsértették az Egyezmény 6. cikkének 1. bekezdését (tisztességes eljáráshoz való jog), és ennek jogkövetkezményeként kártérítést követeltek az olasz kormánytól és az Igazságügy Minisztériumtól.
A Reggio di Calabria-i Fellebbviteli Bíróság 2002. július 1-i ítéletével az Emberi Jogok Európai Bíróságának esetjogára hivatkozva megállapította, hogy a kérelmezők keresete alapos, és az olasz bíróságok valóban megsértették a 6. cikk 1. bekezdését, mivel a kérelmezők kisajátítással kapcsolatos keresetén alapuló bírósági eljárás még az ügy bonyolultságához mérten is rendkívül hosszú volt. Ugyanakkor az ítélet szerint a kérelmezők nem jogosultak az elszenvedett vagyoni károk megtérítésére, azonban kártérítésre jogosultak a nemvagyoni károk fejében, mivel az éveken át elhúzódó bírósági eljárás folyamatos bizonytalanságban tartotta őket, amely számukra lelki megpróbáltatást jelentett. Az ítélet 2003. október 26-án vált jogerőssé.
A Bíróság ítélete
Az Egyezmény 1. Kiegészítő Jegyzőkönyve 1. cikke
A. A kérelmezőknek megítélt kártalanítás összegének vizsgálata
A kisajátítással kapcsolatban a Bíróság megállapította, hogy az törvényben meghatározott módon és közérdekből történt. A tulajdonjog korlátozásának arányossága tekintetében a Bíróság hangsúlyozta, hogy megfelelő egyensúlyt kell biztosítani a közösség érdeke és az egyéni jogok alapvető védelme mint érdek között. A Bíróság ismét utalt arra, hogy az államok e tekintetben széles mérlegelési jogkörrel rendelkeznek a megfelelő eszközök és és annak meghatározása tekintetében, hogy mi minősül közérdeknek. A kártalanítás összege ebből a szempontból azért jelentős, mert többek között ez alapján állapítható meg, hogy megfelelően biztosították-e az egyén érdekeinek védelmét a közérdekkel szemben.
A Bíróság leszögezte, hogy elviekben a nem teljes kártalanítás nem minősül feltétlenül jogsértésnek, hanem mindenkor az ügy körülményei alapján kell megítélni azt, hogy a kártalanítás összege megfelelő mértékben hozzájárult-e a tulajdonjogában korlátozott egyén érdekeinek védelméhez. A Bíróság az ügyben megállapította, hogy a kérelmezőknek nem biztosítottak megfelelő védelmet, a kártalanítás alacsony összegére, valamint arra figyelemmel, hogy a szóban forgó közérdek jellege nem indokolta a kisajátított ingatlan piaci értékénél alacsonyabb kártalanítási összeg megállapítását. Az olasz hatóságok ennek megfelelően nem biztosítottak megfelelő egyensúlyt az egyéni jogok védelme és a közérdek között, és ily módon megsértették az Egyezmény 1. Kiegészítő Jegyzőkönyvének 1. cikkét.
B. A 359/1992 sz. törvény visszamenőleges hatállyal történő alkalmazása
A Bíróság nem látta indokoltnak a jogszabályok visszamenőleges alkalmazása által okozott sérelem vizsgálatát a magántulajdon sérelmével összefüggésben.
Az Egyezmény 6. cikke
A. A tisztességes eljárás elvének megsértése visszaható hatály alkalmazása miatt
A Bíróság hangsúlyozta, hogy bár annak ellenére, hogy elvben nincs akadálya annak, hogy polgári jogi jogviszonyok szabályozására visszamenőleges hatállyal fogadjanak el új jogszabályokat, a jog uralmának elve, és a 6. cikkben rögzített tisztességes eljárás elve kizárja azt, hogy a jogalkotás - a nyomós közérdekből történő eseteket kivéve - az igazságszolgáltatás szabályozása révén egy konkrét ügy bírósági kimenetelét eldöntse.
Mivel a 359/1992 törvény hatálybalépésével a kérelmezők részére megítélhető kártalanítás összege jelentősen lecsökkent, a jogszabály visszamenőleges alkalmazása hátrányosan érintette a kérelmezőket. A Bíróság úgy látta, az olasz kormánynak nem sikerült azt bizonyítania, hogy azok az érdekek, amelyekre hivatkoztak (pénzügyi megfontolások, illetve a jogalkotók politikai programjának megvalósításához fűződő érdeke) nyomós közérdeknek minősülne. Következésképpen a kérelmezőknek megítélt kártalanítás alacsony összegére tekintettel megsértették az Egyezmény 6. cikkét.
B. Tisztességes eljárás elvének megsértése az eljárás hosszúságára tekintettel
Az olasz kormány arra hivatkozott, hogy a kérelmezők nem merítették ki a helyi jogorvoslatokat, így nem minősülnek jogsértés áldozatának az eljárás hosszúsága szempontjából. Az eljárásban beavatkozóként részvett a cseh, a lengyel, és a szlovák kormány is, akik azt hangsúlyozták, hogy az államoknak széles mérlegelési jogkörük van az Egyezmény rendelkezéseinek alkalmazása szempontjából, továbbá, hogy a Bíróság és a nemzetközi testületek általában csak korlátozott felügyeletet gyakorolhatnak a nemzeti bíróságok fölött.
A Bíróság kikristályosodott esetjogára hivatkozással kiemelte, hogy amennyiben a nemzeti hatóságok megállapítják a jogsértés megtörténtét továbbá megfelelő és elégséges elégtételt biztosítanak, a jogsértés elszenvedője többé nem érvelhet azzal, hogy jogsértés áldozata.
A Bíróság ugyanakkor megállapította, hogy míg az Egyezmény 19. cikke alapján a Bíróság feladata a nemzeti jogszabályok alkalmazása és értelmezése tekintetében a Szerződő Államok kötelezettségeinek felügyelete, a Bíróságnak nem feladata a nemzeti bíróságok által állítólagosan elkövetett tény- vagy jogbéli tévedések tekintetében ítélkezni, hacsak nem annyiban, amennyiben azok megsértették az Egyezményben garantált jogokat; elsősorban a nemzeti bíróságok feladata a nemzeti jog alkalmazása és értelmezése. Ennek alapján tehát a Bíróságnak az a feladata, hogy megvizsgálja, hogy az Egyezmény elveivel összhangban lévő következményeket eredményez-e az, ahogy a nemzeti bíróságok a nemzeti jogszabályokat alkalmazzák és értelmezik.
A Bíróság megállapította, hogy a bírósági eljárások elhúzódása miatt bekövetkező jogsértések esetén a nyitva álló nemzeti jogorvoslatnak hatékonynak, megfelelőnek és hozzáférhetőnek kell lennie.
Jelen esetben a Bíróság utalt arra, hogy a Fellebbviteli Bíróság megállapította, hogy a kérelmezők magatartása nem volt jelentős kihatással az eljárás hosszára, továbbá az eljárás sem volt bonyolult vagy különösebben összetett. A Bíróság a Fellebbviteli Bíróság ítéletének indoklása tekintetében arra a következtetésre jutott, hogy a Fellebbviteli Bíróság a kártérítés megállapításakor nem volt kellő tekintettel az ügy körülményeire. A Bíróság ugyanakkor megállapította azt is hogy a Fellebbviteli Bíróság által megítélt, egy kérelmezőre eső kártérítés összege nagyjából 10%-a annak az összegnek, amelyet a Bíróság hasonló esetben meg szokott ítélni.
A fentiekre tekintettel tehát a Bíróság úgy ítélte meg, hogy a Fellebbviteli Bíróság által biztosított helyi jogorvoslat nem volt megfelelő, így a kérelmezők - megfelelő jogorvoslat hiányában - továbbra is a jogsértés áldozatának minősülnek.
Az ésszerű időn belüli eljárás elvével kapcsolatban a Bíróság kimondta, hogy a 6. cikk 1. bekezdése arra a kötelezi az Egyezményben részes államokat, jogrendszerüket oly módon szervezzék meg, hogy a bíróságok eleget tudjanak tenni a 6. cikkben rögzített követelményeknek. Az olasz alapeljárás megsértette az ésszerű időn belüli eljárás elvét, sőt a Pinto perek egészében véve nemhogy nem biztosították a kérelmezők áldozat minőségének elvesztését, hanem a 6. cikkben foglalt ésszerű időn belüli eljárás követelményének megsértésének súlyosbító körülményeként veendők figyelembe. A Bíróság szerint tehát e tekintetben is megsértették az Egyezmény 6. cikkét.
A 41. cikk
A Bíróság az Egyezmény 41. cikke (igazságos elégtétel) alapján a kérelmezőknek kártérítés címén a vagyoni károk fejében 580.000 eurót, a nemvagyoni károk fejében 12.400 eurót, továbbá eljárási költség címén 50.000 eurót, valamint ezen összegekre bármilyen jogcímen kivethető adóknak megfelelő összeget ítélt meg a kérelmezőknek.