AZ 1996. NOVENBER 15-ÉN KELT ÍTÉLET
ÖSSZEFOGLALÁSA
I. A Nagy-Brittanniában határozatlan időre szóló tartózkodási engedéllyel rendelkező indiai állampolgárságú, szikh nemzetiségű kérelmezőnek Indiába nemzetbiztonsági okokból történő kiutasítása - a határozat végrehajtása esetén - megsértené az Egyezmény 3. cikkét (a kínzás és embertelen bánásmód vagy büntetés tilalma).
II. Az 5. cikk 1. pontját (a személyes szabadsághoz és biztonsághoz való jog) nem sértették meg a brit hatóság, mivel a kérelmezőt a kiutasítási eljárás keretében (5. cikk 1/f. pont) tartották fogva.
III. Az 5. cikk 4. pontját viszont megsértették, mivel a hat évig tartó fogva tartás során a kérelmező nem rendelkezett olyan hatékony jogorvoslattal, amely e rendelkezésben foglalt "bírósági" felülvizsgálatnak megfelelt volna.
IV. A 8. cikket (jog a magán- és családi élet tiszteletben tartásához) a Bíróság nem vizsgálta külön, mivel a 3. cikkekel kapcsolatban a határozat végrehajtása esetére a jogsértést megállapította, így nem szükséges azt is vizsgálni, vajon ez az intézkedés indokolatlan beavatkozást jelentene-e a kérelmező magán- és családi életébe.
V. Az Egyezmény 13. cikkét (a hatékony jogorvoslathoz való jog ) a 3. cikkel összefüggésben megsértette az a tény, hogy a kérelmező nem rendelkezett olyan jogorvoslattal, amely biztosította volna a kiutasítási határozat független felülvizsgálatát.
VI. A több mint hat évig tartó fogva tartás miatt a Bíróság nem állapított meg erkölcsi kártérítést a kérelmezőnek, tekintettel arra, hogy az 5. cikk 1. pontjának megsértését sem állapította meg, viszont meggyőződése szerint a többi kifogás esetében a jogsértések megállapítása önmagában méltányos elégtételt szolgáltatott.
A kérelmező és felesége indiai állampolgár, két gyermekük pedig brit állampolgárságú, valamennyien szikh nemzetiségűek.
A kérelmező 1971-ben illegálisan jutott be az Egyesült Királyságba. 1974-ben a belügyminiszter által az illegális bevándorlóknak szóló amnesztia keretében kiadott meghatározatlan idejű tartózkodási engedélyt kapott. Felesége 1975-ben telepedett le Nagy-Brittanniában, ahol gyermekeik is születtek.
A kérelmező 1984-ben elutazott Pandzsábba (India), nem sokkal azelőtt, hogy az indiai hadsereg megostromolta volna az amritsari Aramytemplomot, a szikhek szent helyét. Ekkortól kezdte követni az orthodox szikh vallási előírásokat, és részt vett az indiai Pandzsáb állammal egyenrangú, független szikh terület, Khalisztán létrehozása érdekében folytatott passzív ellenállás szervezésében. Letartóztatták, 21 napig fogva tartották és kínozták a pandzsábi rendőrségen.
Az Egyesült Királyságba való visszatérésekor a szigetországbeli szikhek közösségében igen fontos személyiséggé vált.
Az angol hatóságok két alkalommal emeltek vádat ellene a szikh tempolomokban kirobbant verekedések és tettlegesség miatt, azonban a fellebbviteli bíróság első alklaommal megszüntette ellene a vádat, másodszorra pedig felmentette. Más bűncselekmény miatt nem folyt ellene eljárás sem Nagy-Brittaniában, sem Indiában, sem másutt.
1990. augusztus 14-én a belügyminiszter a kérelmezőnek az Egyesült Királyságból történő kiutasítását rendelte el nemzetbiztonsági, valamint a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelem okából. Azzal vádolták, hogy részt vett a pandzsábi terroristák anyagiakkal és egyéb eszközökkel való támogatása szervezésében, Indiában, az Egyesült Királyságban és másutt is terrorista támadásokat szervezett és irányított, és a szigetországi mérsékelt szikhek ellen megfélemlítési kampányokat indított. A kérelmező kategórikusan cáfolta ezeket az állításokat.
1990. augusztus 16-án a bedfordi börtönbe vitték, ahol jelenleg is fogva tartják.
A kérelmező politikai menedékjogot kért, megerősítve, hogy ha kiutasítanák Indiába, akkor kínzásnak, embertelen bánásmódnak és büntetésnek lenne kitéve. A belügyminiszter 1991-március 27-én elutasította kérelmét.
A kérelmezőnek nem volt semmiféle jogorvoslati lehetősége független bírósághoz fordulni, figyelemmel az ügy nemzetbiztonsági aspektusaira is. Mindemellett egy konzultatív bizottság, amely Lloyd bíróból, a fellebbviteli bíróság egyik bírájából és a bevándorlási bizottság jogorvoslati bizottsága egyik régi elnökéből állt, megvizsgálta az ügyet 1991. július 10-én. A kérelmezőt nem tájékoztatták a belügynminiszter őt érintő állításainak lényegéről, nem képviseltethette magát ügyvéddel és nem tájékoztatták a bizottságnak a miniszterhez írt véleményéről sem, amelyet a miniszter egyébként sem volt köteles figyelembe venni.
Az időközben hivatalba lépett új belügyminiszter 1991. július 25-én írta alá a kiutasítási határozatot. A kérelmező politikai menedékjog iránti kérelmét elutasító döntés bírósági felülvizsgálata során megsemmisítették a határozatot, az indokolás hiányosságai miatt.
1992. június 1-én az időközben ismét cserélődött belügyminiszter egy másik, a politikai menedékjogot elutasító újabb határozatot hozott. A kérelmező ennek bírói felülvizsgálatát is kérte. A felsőbíróság 1993. február 12-én elutsította kérelmét, ezután a fellebbviteli bírósághoz fordult jogorvoslatért.
1993. október 22-én a fellebbviteli bíróság kijelentette, hogy a belügyminiszternek vizsgálnia kellett volna, hogy a kérelmező kiutsítása esetén az életére vagy szabadságára leselkedő veszély vagy pedig a Nagy-Brittanniában való maradása esetén a nemzetbiztonságot fenyegtő veszély volt-e nagyobb. A menedékjog elutsításakor úgy tűnt, a belügyminiszter figyelembe vette, hogy milyen veszélyek várnak Indiában a kérelmezőre és a fellebbviteli bíróság nem volt abban a helyzetben, hogy eldöthesse, vajon a kiutasításról szóló miniszteri döntés ésszerűtlen vagy önkényes volt-e, mivel nem fedték fel előtte a nemzetbiztonságra vonatkozó veszélyeket bizonyító tényeket. 1994. márciusban a Lordok Háza megtagadta a kérelmezőtől a fellebbezési jogot.
Az Emberi Jogok Európai Bizottsága jelentésének közzététele után a kérelmező kérte szabadlábra helyezését a Bíróság döntéséig. McPherson bíró a Divisional Court-tól elutasította ezt a kérést 1995. november 10-én azzal az indokkal, hogy nem dönthetett úgy, hogy a kérelmező letartóztatásának meghosszabbítása ésszerűtlen vagy önkényes lenne, nevezetesen azért, mert a nemzetbiztonságra vonatkozó tényeket - amelyekre a határozatot alapították - nem ismerte.
A kérelmező 1993. július 27-én fordult a Bizottsághoz, amely 1994. szeptember 1-én nyilvánította elfogadhatónak panaszát. 1995. június 27-én elfogadott jelentésében a Bizottság egyhangúlag megállapította, hogy megsértenék az Egyezmény 3. és 8. cikkét, ha kiutasítanák a kérelmezőt, viszont megállapította, hogy megsértették az 5. cikk 1. pontját és a 13. cikket. Tizenhat szavazattal egy ellenében úgy döntött, hogy az ügyet nem szükséges az 5. cikk 4. pontja szemszögéből is vizsgálni a továbbiakban.
Az ügyet a kormány terjesztette a Bíróság elé 1995. augusztus 23-án, a Bizottság pedig 1995. szeptember 13-án.
I. Az Egyezmény 3. cikke
A kérelmező állítása szerint amennyiben kiutasítanák Indiába, akkor ott az Egyezmény 3. cikke megsértésével kínzásoknak lenne kitéve.
A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint valamely szerződő állam által történő kiutasítás a 3. cikk szemszögéből akkor vethet fel problémát, ha megalapozott és komoly indokok merülnek fel arra, hogy az érintett személy, amennyiben a célországba kiutasítanák, a kínzás vagy egyéb, embertelen büntetés vagy bánásmód valóságos veszélyének lenne kitéve.
A Bíróság ismételten megerősítette, hogy a 3. cikk a demokratikus társadalmak alapelveinek egyikét fogalmazza meg. A Bíróság tudatában van azokkal a problémákkal, amelyekkel napjainkban az államok szemben találják magukat annak során, hogy megvédjék a lakosságot a terrorista támadásokkkal szemben. Mindemellett, még abban az esetben is, ha figyelembe vesszük e tényezőt, az Egyezmény kifejezetten tiltja a kínzást, az embertelen és megalázó büntetést és bánásmódot, bármit is követett el az érintett személy. E tiltás abszolút formában vonatkozik a kiutasításra is. Ennélfogva a Bíróság nem vizsgálja a kormánynak a kérelmezővel szemben terrorista tevékenységére és ezáltal a nemzetbiztonságot veszélyeztető jelenlétére vonatkozó nem bizonyított - bár bizonyára jóhiszeműen tett - állításait. Az egyetlen releváns kérdés az, vajon fennállnak-e olyan valós indokok, amelyek azt valószínűsítik, hogy kiutasítása esetén Indiában embertelen bánásmódban lenne része a kérelmezőnek.
Különös fontossággal bírnak a szikh harcosok sorsára vonatkozó bizonyítékok nem csupán Pandzsáb államban, hanem egész India területén, tekintettel arra, hogy a kormány azt ajánlotta a kérelmezőnek, a választása szerinti indiai repülőtérre szállítja őt.
A Bíróságot a különböző forrásokból származó (nevezetesen az Amnesty International, az Egyesült Államok Külügyminisztériuma, az Emberi jogok indiai nemzeti bizottságának (NHRC) jelentései) bizonyítékok győzték meg, amelyek azt támasztották alá, hogy egészen 1994 közepéig a pandzsábi rendőrség anélkül cselekedett, hogy tekintettel lett volna a harcokban való részvétellel gyanúsított szikhek emberi jogaira és lehetősége volt a keresett személyeknek még a Pandzsábtól messze eső területeken történő nyomonkövetésére is.
Az emberi jogok helyzete az elmúlt évek során javult Pndzsábban. Mindemellett a pandzsábi rendőrség tevékenysége miatti feljelentések folytatódnak és eddig semmiféle konkrét bizonyítékot nem szolgáltattak a rendőri testület reformjára vagy alpos átszervezésére. Bár 1995-ben a pandzsábi rendőrség élén változás történt, a rendőrség főnökét azonban - akinek a vezetése alatt az elmúlt tíz évben a legsúlyosabb visszaélések történtek - egyszerűen a titkosszolgálat vezetését ellátó addigi helyettese váltotta fel. Alig két éve, hogy ugyanez a rendőrség más indiai államok területére benyomult, ezt nagyszámú bizonyíték is megerősíti, és nem lehet teljesen kizárni a kérelmező állításait, mely szerint a hasonló rendőri tevékenység utóbb bekövetkezett visszaesése arra vezethető vissza, hogy a szikh szeparatista mozgalom valmennyi, a külföldre menekülést visszautasító vezetőjét megölték, illetve a kínzások vagy a kínzástól való félelmükben visszafogták tevékenységüket.
A Bíróság nagy fontosságot tulajdonított azon tényeknek is, melyek szerint további indiai államok rendőrségeivel szemben is felmerültek az emberi jogok megsérétését illető megalapozott állítások (például az Egyesült Nemzetek kínzás elleni bizottsága speciális rapportőrjétől, vagy az Emberi jogok indiai nemzeti bizottságától származó információk). A Bíróság nem vonta kétségbe az indiai kormnány jóhiszeműségét, amikor az a brit kormánynak biztosítékokat ajánlott arra, hogy a kérelmezőnek "semmi oka nincs attól félni, hogy az indiai hatóságok bármiféle módon embertelen bánásmódban részítenék őt". Mindemellett az indiai hatóságok által a reform bevezetésére kifejtett erőfeszítések ellenére fennállnak a problémák. E feltételek között az indiai kormány által nyújtott biztosítékok nem adhattak megfelelő garanciát a kérelmező biztonságára.
A Bíróság úgy vélte, a kérelmező közismertségén, valamint a brit kormány által vele szemben felhozott komoly, bár nem bizonyított állításain túl nagy valószínűséggel a biztonsági erők kemény magjának különleges céltáblája is volt.
Mindezekre tekintettel a Bíróság tizenkét szvazattal hét ellenében úgy döntött, hogy a kérelmező Indiába történő kiutasításáról szóló határozat - a kiutasítás végrehajtása esetén - megsértené a 3. cikket.
II. Az Egyezmény 5. cikke 1. pontja
Senki nem vitatta, hogy a kérelmező az 5. cikk 1/f. pontja szerinti `kiutasítási eljárás` keretében volt letartóztatásban. E rendelkezés csupán azt követeli meg, hogy a kiutasítási eljárás folyamatban legyen. Az eredeti kiutasítási határozat törvényessége nem jön szóba és nem kell bizonyítani, hogy a fogva tartás indokoltan szükségszerű volt, például újabb bűncselekmény vagy szökés elkövetésének megelőzésére. Mindeközben a kiutasítási eljárást a megkívánt gyorsasággal kell intézni, ennek hiányában a letartóztatás az Egyezmény értelmében nem igazolható tovább.
A figyelembe vehető időszak a jelen ügyben 1990. augusztus 16-án, a kérelmező bebörtönzésével kezdődött, és 1994. március 3-án a fellebbezés benyújtásának a Lordok Háza általi megtagadása napján ért véget. Jóllehet, a kérelmező még mindig letartóztatásban van, e utóbbi időszakot azonban meg kell különböztetni az előzőtől, mivel ezalatt a kormány - a Bizottságnak a belső szabályzata alapján adott javaslatára - tartózkodott a kiutasítás végrehajtásától.
A kérelmező ügyét illetően különösen súlyos megállapításokat találunk. Nem volt sem a kérelmező érdeke, sem pedig a jól működő igazságszolgáltatás általános érdeke, hogy a kiutasítási határozatot sietősen végrehajtsák, anélkül, hogy valamennyi releváns tényezőt figyelembe vettek volna. Tekintettel az ügy kivételes körülményeire, és bár jóllehet, a kérelmező letartóztatása aggodalmakat ébreszthet, a belső eljárás során a határozatok meghozatalakor sem a bírósági, sem az igazgatási hatóságok előtti eljárások időtartama nem tekinthető eltúlzottan hosszúnak, akár egyenként vizsgáljuk azokat, akár pedig összességükben.
Azt is meg kell vizsgálni, vajon az önkényes döntéshozatallal szemben megvoltak-e a megfelelő garanciák. Erre vonatkozóan a konzultatív bizottság előtti eljárás igen fontos biztosítékot jelentett. A magasrangú személyekből álló bizottság olyan helyzetben volt, hogy részzletesen vizsgálhatta a kérelmezőnek a nemzetbiztonságra kiható veszélyességi tényezőit. Jóllehet a jelentése titkos maradt, a kormány a Bíróság előtti tárgyaláson jelezte, hogy a bizottság támogatta a belügyminiszter véleményét, mely szerint nemzetbiztonsági okokból ki kell utasítani a kérelmezőt Nagy-Brittanniából. A Bíróság úgy vélte, ez az eljárás megfelelő biztosítékokat nyújtott arra, hogy igen komoly jelek merültek a kérelmező szabadlábon hagyása a nemzetbiztonságra veszéllyel járna és ebből kifolyólag a végrehajtó hatalom nem önkényesen járt el, amikor előzetes letartóztatását fenntartotta.
Ebből következően a Bíróság tizenhárom szavazattal hat ellenében nem állapította meg az 5. cikk 1. pontjának megsérétést.
III. Az Egyezmény 5. cikke 4. pontja
Az 5. cikk 4. pontja azt követeli meg, hogy a szabadságmegvonás valamennyi formája hatékony bírósági felülvizsgálat alá kerüljön. A kérelmező több mint hat éve letartóztatásban van, főképp azon indokból, hogy az egymást követő belügyminiszterek meggyőződése szerint nem lenne szerencsés nemzetbiztonsági okokból szabadlábra helyezése. Vagyis a nemzeti joghatóságok a felülvizsgálai eljárások során nem fértek hozzá a kérelmező ellen felhozott erre vonatkozó tényekhez. Jóllehet a konzultatív bizottság az összes ügyiratot tanulmányozhatta, mégsem rendelkezett megfelelő eljárásjogi garanciákkal ahhoz, hogy az 5. cikk 4. pontja szerint "bíróságnak" lehessen tekinteni.
A strasbourgi Bíróság elismerte, hogy a titkos információk felhasználása azokban az esetekben, amikor a nemzetbiztonságról van szó, elengedhetetlen. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a nemzeti hatóságok kicsúszhatnak a belső bíróságok által gyakorlot valamennyi ellenőrzés alól annál a ténynél fogva, hogy azt állítják, az ügy a nemzetbiztonságot és a terrorizmust érinti. Lehetséges egyrészt az információ forrásait és jellegét érintő törvényes biztonsági óhajok, másrészt pedig az eljárás alá vont személy részére az eljárási garanciák megfelelő biztosítása szükségessége közötti összhangot megteremteni.
Ezért a Bíróság egyhangúlag megállapította, hogy az 5. cikk 4. pontját megsértették.
IV. Az Egyezmény 8. cikke
A Bíróság e tekintetben tizenhét szavazattal kettő ellenében úgy döntött, hogy a kérelmező kiutasítása Indiába megsértené a 3. cikket, ezért nem kell vizsgálni külön, vajon ez az intézkedés a 8. cikk megsérétésével a kérelmező magán- és családi életének tiszteletben tartásához való jogába való indokolatlan beavatkozást is megvalóstana.
V. Az Egyezmény 13. cikke
A kérelmezők állítása szerint nem rendelkeztek a nemzeti joghatóságok előtti semmiféle hatékony jogorvoslattal az Egyezmény 3., 5. és 8. cikkét érintő panaszaik kapcsán. Figyelemmel a Bíróságnak a 3., 5. és 8. cikkekkell kapcsolatosan fentebb kifejtett döntéseire, a jelen esetben csupán a 13. cikkre - a 3. cikkel összefüggő - kifogást vizsgálták meg.
Tekintettel a kínzás tilalmának alapvető jelentőségére és annak a kárnak a visszafordíthatatlan jellegére, amely abból következhet, ha az embertelen bánásmód veszélye konkrétizálódik, a hatékony jogorvoslat a kérelmező 3. cikkre vonatkozó panasza megkívánja annak önálló vizsgálatát, hogy Indiába történő kiutasítása esetén embertelen bánásmódban lenne-e része. E vizsgálatnak nem kell figyelembe vennie, hogy iindokolni tudják-e a kérelmező kiutasítását, sem a nemzetbiztonság feltételezett veszélyeztetettségét, mivel ezek a megállapítások a 3. cikk szempontjából nem relevánsak. Ugyanis a konzultatív bizottság és az eljáró bíróságok is csupán a veszélyre utalva vizsgálhatták felül a kérelmező kiutasítására vonatkozó határozatot, a nemzetbiztonságra vonatkozó indokolást pedig nem.
Ebből kifolyólag a Bíróság egyhangúlag úgy ítélte meg, hogy a 13. cikket a 3. cikkel összefüggésben megsértették.
VI. Az Egyezmény 50. cikke
Tekintettel arra, hogy a Bíróság az 5. cikk 1. pontjának megsértését nem állapította meg, ezért nem ítélt meg nem vagyoni kárt a kérelmezőnek a letartóztatásban töltött időért. Úgy vélte, az egyéb jogsértések megállapítása önmagában méltányos elégtételt szolgáltatott számára.
A kérelmezők költségeikre és kiadásaikra összesen 77 755,97 angol font megtérítését kérték, amely összeg a strasbourgi szervek előtti eljárásban merült fel. A Bíróság ezen összeget eltúlzottan magasnak találta, ezért 40 ezer fontot ítélt meg.
18.1.1978., Ireland v. the United Kingdom; 6.9.1978., Klass and Others v. Germany; 6.5.1981., X. v. the United Kingdom; 22.5.1984., De Jong, Baljet and Van den Brink v. the Netherlands; 26.3.1987., Leander v. Sweden; 29.2.1988., Bouamar v. Belgium; 7.7.1989., Soering v. the United Kingdom; 29.8.1990., E. v. Norway; 30.8.1990., Fox, Campbell and Hartley v. the United Kingdom; 20.3.1991., Cruz Varas and Others v. Sweden; 30.10.1991., Vilvarajah and Others v. the United Kingdom; 27.8.1992., Tomasi v. France; 24.1992., Kolompar v. Belgium; 28.10.1994., Murray v. the United Kingdom; 22.3.1995., Quinn v. France; 25.6.1995., Amuur v. France.