Abdullah Öcalan Törökország elleni ügye (4.069/03, 197/04, 6.201/06. és 10.464/07 sz. ügyek)1
A kérelmezőt 1999-ben rendőrségi őrizetbe, majd előzetes letartóztatásba helyezték az İmralı szigeten lévő börtönben. Miután a PKK, egy illegális szervezet alapítójaként azonosították a török bíróságok, bűnösnek találták Törökország egy részének kiválására irányuló cselekmények kivitelezésében és e célból egy fegyveres terrorcsoport vezetésében, akik több ezer ember halálát eredményező támadásokért voltak felelősek. Az akkor hatályos Btk. szerint a kérelmezőt 1999 júniusában halálra ítélték; 2002-ben, miután Törökország eltörölte a békeidőben kiszabható halálbüntetést, büntetését "súlyosbított" életfogytiglani szabadságvesztésre változtatták át, a feltételes szabadlábra helyezés lehetősége nélkül. Az új Btk. szerint a terrorcselekmény miatt kiszabott halálbüntetésről átváltoztatott életfogytiglani szabadságvesztést az elítélt haláláig ki kell tölteni.
A kérelmezőt 11 éven keresztül, 2009. november 17-éig magánzárkában tartották fogva İmralı szigeten lévő börtönben, majd öt másik fogvatartottat szállítottak oda. Ez idő alatt ugyanabban a hozzávetőlegesen 13 m2 alapterületű zárkában maradt. Nem engedték, hogy televíziót nézzen, és a börtönön belüli kapcsolatai a börtön személyzetére korlátozódott, akik kötelesek voltak beszélgetéseiket szigorúan a munkájukhoz feltétlenül szükséges mértékre korlátozni. Ezen kívül voltak könyvei és egyaránt rádiója, amely csak állami adásokat közvetített, a napi- és hetilapokhoz való hozzáférése korlátozott volt.
Egy, a Kínzást és az Embertelen vagy Megalázó Bánásmódot vagy Büntetést Megelőzni Hivatott Európai Bizottság (továbbiakban: CPT) által kezdeményezett eljárást követően, 2009. november 17. óta új épületeket emeltek a börtönegyüttesen belül, és a kérelmező most egy megközelítőleg 10 m2 alapterületű zárkát foglal el. A fogvatartottak most folytathatnak zárkán kívüli tevékenységeket, és a kérelmezőnek 2012 januárja óta van egy televíziója. Egy 2010. januári CPT látogatás óta a kérelmező inkább három mint egy órát eltölthet a fogolytársaival beszélgetve, és minden héten különböző csoportos tevékenységekben vehet részt.
Ami látogatásokat illeti, az orvosok, akik a börtönbe mennek, hogy megvizsgálják a kérelmezőt, sohasem ugyanazok, és ez a CPT szerint megakadályozza őket abban, hogy betegükkel bármiféle hasznos kapcsolatot építsenek ki. Ezenkívül, az időjárási viszonyok miatt, amelyek megakadályozzák, hogy a hajók rendszeres közlekedést biztosítsanak a sziget és a szárazföld között, családtagjainak és ügyvédeinek látogatási kérelmeit rendszeresen visszautasítják – noha a látogatások 2007 és 2010 között gyakoribbá váltak, az elutasított kérelmek aránya jelentősen nőtt 2011 és 2012 között. A családtagok látogatásai kéthetente egy órára korlátozottak. Az elsőfokú rokonok látogatását kivéve azokra egy elválasztóhálóval ellátott látogatószobában került sor 2010-ig, amikor a kérelmező első ízben kerülhetett közvetlen kapcsolatba a fivérével. Az ügyvédeivel folytatott megbeszéléseire legtöbbször egy tiszt jelenlétében került sor, és azokat rögzítették. A hatóságok számos alkalommal úgy ítélték, hogy a kérelmező arra használta fel ezeket a látogatásokat, hogy utasításokat adjon át a PKK számára, és fegyelmi intézkedéseket alkalmaztak vele szemben – köztük 20 napos magánzárkát 2005-ben és 2006-ban.
A kérelmező – az Egyezmény 3. cikkére hivatkozással – sérelmezte a társadalmi elszigeteltségét az Imrali szigetén lévő börtönben és a feltételes szabadlábra helyezés lehetősége nélküli életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabását, továbbá – az Egyezmény 8. cikkére hivatkozással – telefonos kapcsolattartásának, beszélgetéseinek, valamint rokonai és ügyvédei látogatásának korlátozását, végül – az Egyezmény 7. cikkére hivatkozással – azt is állította, hogy az elítélését követően elfogadott új jogi szabályozásra tekintettel büntetését egy olyanra változtatták át, amely a gyakorlatban szigorúbb.
Az Egyezmény 3. cikkének állítólagos sérelmét vizsgálva a Bíróság elismerte, hogy az a kérelmező fogvatartása a török hatóságoknak "rendkívüli nehézségeket" jelent: egy széles körű szeparatista mozgalom vezetőjeként a török lakosság jelentős része úgy tekintett rá, mint az ország legveszélyesebb terroristájára. Hasonlóképpen, a Kormányzat jogosan tarthat attól, hogy az ellenfelei megpróbálhatják megölni, vagy hogy követői esetleg megpróbálják segíteni a szökését. Végül, a kérelmező továbbra is nagyon tevékenyen hozzájárult a PKK-val kapcsolatos törökországi politikai vitának. A szervezet továbbra is fő képviselőjeként jelöli meg őt, és az ügyvédei által közvetített utasításai, különböző – köztük a legszélsőségesebb – reakciókat váltották ki a lakosság körében. A Bíróság ezért megértette, hogy a hatóságok úgy ítélték szükség van rendkívüli biztonsági intézkedésekre az ő fogvatartása érdekében.
Ami az a kérelmező elszigeteltségének jellegét illeti, a Bíróság úgy találta, hogy kevés információhoz férhetett hozzá. Különösen, a televízió hiánya a zárkájában (egészen a közelmúltig) hosszú távon hozzájárult a viszonylagos társadalmi elszigeteltséghez. Hasonlóképpen, még ha a 2010. januári CPT látogatásokat követően a büntetésvégrehajtási hatóságok javították a kérelmező és egyéb fogvatartottak közötti érintkezést, nem fogadhatott látogatók a családjából olyan gyakran, amilyen gyakran csak szerette volna, figyelembe véve a időjárási körülményeket. Végül, az a kérelmező számára nem engedélyeztek a bizalmas találkozásokat az ügyvédeivel. Ugyanakkor a Bíróság emlékeztetett, hogy a hatóságok jogosultak voltak "törvényes korlátozásokat" alkalmazni a terrorcselekményekért elítéltekkel szemben amennyiben azok feltétlenül szükségesek a társadalom erőszakkal szembeni védelme érdekében. Ennek megfelelően a 2009. november 17-e előtti időszakban a kérelmező társadalmi elszigeteltsége nem volt teljes, hanem részleges és viszonylagos. Azt sem volt megállapítható, hogy ezt követően súlyos társadalmi elszigeteltségben tartották volna.
Ami a kérelmező társadalmi elszigeteltségben tartásának időtartamát illeti, a Bíróság rámutatott arra, hogy ez letartóztatása napjával kezdődött, vagyis körülbelül 13 évig tartott. Ennek az időtartamnak a hossza alapos vizsgálatot igényel annak igazolhatóságát, a meghozott intézkedés szükségességét, más lehetséges korlátozásokhoz viszonyított arányosságát, a kérelmezőt az önkényességtől védő biztosítékok, és azon hatósági lépéseket illetően, amelyeket annak biztosítása érdekében tettek, hogy fizikai és pszichés állapota lehetővé tegye elszigeteltségben tartását. Ezzel kapcsolatban a Bíróság észlelte, hogy 2007-ben a CPT aggodalmát fejezte ki a viszonylagos társadalmi elszigeteltség kiterjesztésének káros hatásait illetően. 2008 márciusában, miután megállapította, hogy nem történt valódi előrelépés ebben a kérdésben, a CPT nyilvános közlemény iránti eljárást kezdeményezett. Kétségtelen, hogy a Kormányzat ekkor pozitívan reagált, és 2009. november 17-étől a kérelmezővel szemben alkalmazott rendszer fokozatosan eltávolodott a társadalmi elszigeteltségtől. Ugyanakkor a CPT továbbra is aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a kérelmező zárkájában sokáig – 2012 januárjáig – nem volt televízió, és hogy ügyvédeivel való beszélgetéseit gyakran megszakították. Az "időtényező", azon eszközöktől való hosszútávú megfosztással együttesen, amelyekkel elkerülhető lett volna egy ilyen helyzet, valószínűleg kiváltotta a kérelmező elméjében a társadalmi elszigeteltség indokolt érzését. Továbbá, bár a fogvatartás helyeként egy elszigetelt sziget kiválasztása a Kormányzat hatáskörébe tartozott, a hatóságok ennek ellenére kötelesek lettek volna a kérdése börtönt ellátni megfelelő szállítóeszközökkel, hogy biztosítsák látogatások zökkenőmentes megszervezését.
A fentiekre, különösen a kérelmező társadalmi elszigeteltségét feloldó kommunikációs eszközök – mint például egy televízió – hiányára, az információhoz való hozzáférést érintő túlzott korlátozásokra, látogatóinak a börtönbe való eljutással kapcsolatos jelentős nehézségeire, a tengeri közlekedés időjárási szempontból nem megfelelő eszközeire tekintettel a Bíróság úgy találta, hogy a kérelmező fogvatartásának körülményei 2009. november 17-éig elérték a súlyosságnak azt a küszöbértékét, amely megalapozza az embertelen bánásmódot, és amely sérti az Egyezmény 3. cikkét.
Ami 2009. november 17-étől követő időszakot illeti, a Bíróság úgy találta, hogy tekintettel különösen más fogvatartottak İmralı szigetére szállítására, a fogolytársakkal való érintkezést és közös tevékenységet érintő jelentős javulásra, a látogatások gyakoriságának növekedésére és olyan eszközök biztosítására, amelyek enyhítették a viszonylagos társadalmi elszigeteltség hatásait (telefonálás 2010 óta, televízió a zárkában 2012-től), a kérelmező fogvatartásának körülményei 2009. november 17-éitől nem érték el a súlyosságnak azt a küszöbértékét, amely megalapozza az embertelen bánásmódot, így az Egyezmény 3. cikkét nem sértették meg.
A szabadságvesztés tartama kapcsán Bíróság emlékeztetett, hogy az Egyezmény 3. cikke egy felnőttkorú elkövetőre életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabását önmagában nem tiltja, és nem is összeegyeztethetetlen azzal. Hasonlóképpen, noha egy „nem csökkenthető” életfogytig tartó szabadságvesztés e cikk alapján felvethet kérdéseket, egy életfogytig tartó szabadságvesztés nem válik „nem csökkenthető”-vé pusztán azon tény miatt, hogy a gyakorlatban végig le kell tölteni. Annak megállapítása érdekében, hogy egy életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélést adott esetben „nem csökkenthető”-nek lehet-e tekinteni, arról kell megbizonyosodni, hogy vajon az elítéltnek van-e bármiféle esélye a szabadlábra helyezésre. A 3. cikk követelményeit ezért kielégíti az, ha a nemzeti jog megengedi az életfogytig tartó szabadságvesztés felülvizsgálatának lehetőségét azzal az eséllyel, hogy azt átváltoztassák, elengedjék, megszüntessék, vagy az elkövetőt feltételesen szabadlábra helyezzék. Más szóval, az életfogytig tartó szabadságvesztést „csökkenthető”-nek kell tekinteni, ha mind a szabadlábra helyezés, mind a felülvizsgálat lehetősége adott.
A jelen esetben, a kérelmezőt eredetileg halálra ítélték különösen súlyos bűncselekmények miatt. Miután Törökország eltörölte a békeidőben kiszabható halálbüntetést, büntetését "súlyosbított" életfogytiglani szabadságvesztésre változtatták át. Az új Btk. szerint ez a büntetés azt jelenti, hogy az elítélt személynek élete hátralevő részében börtönben kell maradnia, tekintet nélkül a személyes veszélyesség vagy a feltételes szabadlábra helyezés bármiféle lehetőségének megfontolására, még a büntetés egy részének kitöltését követően is. A török jogszabályok világosan kizárták a kérelmező ügyét a feltételes szabadlábra helyezés hatálya alól, és a rá kiszabott büntetés egyike volta a korlátozásra vonatkozó különleges rendelkezések által szabályozott kivételeknek. Ezért, állambiztonság elleni bűncselekmény miatt „súlyosbított” életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt elítélti jogállására figyelemmel büntetésének egész időtartama alatt egyértelműen tilos volt számára, hogy szabadlábra helyezését kérelmezze.
Emellett, bár igaz, hogy a török jog szerint a köztársasági elnök joga volt elrendelni egy öreg vagy beteg életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt személy szabadlábra helyezését, ez a szabadlábra helyezés méltányossági alapon történt, ami különbözik a „szabadlábra helyezés kilátásba helyezésének” fogalmától. Hasonlóképpen, bár a török törvényhozás rendszeresen törvényeket hozott az általános vagy részleges amnesztiáról, a Bíróságnak nem igazolták, hogy egy ilyen kormányzati terv volt előkészületben a kérelmező javára, vagy hogy neki ilyen módon ajánlották volna fel a szabadlábra helyezés lehetőségét. A Bíróságnak úgy kellett figyelembe vennie a török jogszabályokat , ahogyan azokat a a gyakorlatban alkalmazták a "súlyosbított" életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt személyekre. Ezt a jogi szabályozást ténylegesen egy olyan mechanizmus hiánya jellemzi, amely – egy bizonyos minimális időtartam eltelte után – lehetővé tenné, hogy a felülvizsgálják a kérelmező által elkövetett bűncselekmények miatt kiszabott életfogytig tartó szabadságvesztést annak érdekében, hogy igazolják, vajon még mindig törvényes indokok támasztják-e alá a további fogvatartást. A rá kiszabott büntetés ezért nem írható le „csökkenthető”-ként, így az Egyezmény 3. cikkét ez okból is megsértették.
AZ Egyezmény 8. cikkének állítólagos megsértése kapcsán a Bíróság emlékeztetett, hogy a büntetésvégrehajtási hatóságoknak segíteniük kell a fogvatartottakat közeli családtagjaikkal való kapcsolatuk fenntartásában. A jelen ügyben, tekintettel a fokozott biztonságú fegyintézetben letöltendő életfogytig tartó szabadságvesztés büntetésre, és a vele szemben alkalmazott különleges rendszerre, a kérelmező családtagjai látogatásának számát illetően korlátozásokat szenvedett el. Ezen kívül, kivéve az első fokú rokonok látogatását, a családi látogatásokra 2010-ig egy hálóval kettéosztott szobában került sor.
Ezeket a biztonsági intézkedéseket azonban a veszélyesnek ítélt fogvatartottakra alkalmazandó rendszerre irányadó jogszabályok rendelkezéseivel összhangban rendelték el, ezért azok összhangban voltak a törvénnyel. Ezek az intézkedések törvényes célokat követtek, nevezetesen a közbiztonság védelmét, valamint a zavargások és a bűnözés megelőzését. Sőt, miként számos Részes Államban, a fokozott biztonságú fegyintézetben tartott elítéltekre vonatkozó, a családtagokkal való kapcsolattartást szabályozó török jogszabályok szerinti rendszer minimalizálni törekedett annak veszélyét, hogy fenntartják kapcsolatukat az eredeti, bűnözői környezetükkel. A jelen esetben a Kormányzat azon félelme, hogy a kérelmező a külvilággal való érintkezést felhasználhatja arra, hogy kapcsolatot teremtsen a PKK tagjaival, indokolt volt. A Bíróság ezért nem kételkedhetett abban, hogy szükséges volt a kérelmezőre különleges fogvatartási szabályokat alkalmazni.
Ami a kérelmező családjával való érintkezéshez fűződő egyéni érdeke és külvilággal való kapcsolatainak korlátozásához fűződő közérdek közti egyensúly súlyozását illeti, a Bíróság kiemelte, hogy a büntetésvégrehajtási hatóságok igyekeztek segíteni a kérelmezőt a családjával való kapcsolat fenntartásában. Hetente egyszer látogatást engedélyeztek a látogatók számának korlátozása nélkül, és – 2010 óta – többé nem a hálóval elválasztott szobában került azokra sor. Végül, jogosult volt hetente tíz percig telefonálni. Következésképpen, a kérelmező magán és családi életének tiszteletben tartásához fűződő jogának korlátozása nem lépte túl azt a szintet, amely egy demokratikus társadalomban szükséges a közbiztonság védelme, valamint a zavargások és a bűnözés megelőzése érdekében. A Bíróság ezzel összhangban úgy találta, hogy az Egyezmény 8. cikkét nem sértették meg.
Az Egyezmény 7. cikkének állítólagos megsértése kapcsán a kérelmező először is azzal érvelt, hogy a halálos ítélet abban az időben, amikor ez a büntetés még hatályban volt, a gyakorlatban legfeljebb 36 évig tartó szabadságvesztéssel volt egyenértékű. A kérelmező szerint, tekintettel az 1984-ben hatályba lépett moratóriumra, a halálos ítéletek nem hajtották végre, aminek következtében a halálra ítélt személyeket ténylegesen szabadságvesztésre ítélték, és 36 év után szabadlábra helyezhetők voltak. Következésképpen azt állította, hogy az eredeti büntetés átváltoztatása tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre a halálbüntetés eltörlése után a gyakorlatban egyenértékű volt egy szigorúbb büntetés visszaható hatályú, az Egyezmény 7. cikkében foglalt követelményeket sértő kiszabásával. Ezzel szemben a Bíróság megállapította, hogy mivel az a kérelmezőt a török Btk. szerinti legsúlyosabb bűncselekmények miatt ítélték el, és tekintettel az általános vitára, amely Törökországban folyt abban a kérdésben, hogy vajon ki kell-e őt végezni mielőtt a halálbüntetést eltörlik, a halálos ítélet végrehajtásának kockázata az ő esetében valós volt. Valójában a kivégzés veszélye mindaddig fennállt, amíg büntetését át nem változtatták. Továbbá, a halálbüntetés eltörlése előtt hatályos török jogszabályok szerint a halálra ítélt személyek csak akkor részesülhettek 36 év után a feltételes szabadlábra helyezés kedvezményében, ha a büntetés végrehajtását a Parlament alakszerűen elutasította. A jelen ügyben azonban a kérelmezővel szemben hozott halálos ítélet sohasem volt tárgya a Parlament alakszerű elutasító határozatának. Ebből következik, hogy a Bíróság nem osztotta a kérelmező azon érvét, hogy az elítélése időpontjában a halálos ítélet, amelyet kapott. a gyakorlatban egyenértékű lett 36 évnyi szabadságvesztéssel.
Másodszor, a kérelmező azt állította, hogy a halálos ítéletet előbb egy „közönséges” – a feltételes szabadlábra helyezés lehetőségét magában foglaló – életfogytig tartó szabadságvesztésre változtatták át, de ez később egy ilyen lehetőség nélküli, "súlyosbított" életfogytig tartó szabadságvesztéssé vált, és ez – beadványai szerint – ugyancsak egyenértékű volt a szigorúbb büntetőjogszabály visszaható hatályú alkalmazásával.
A Bíróság tehát igyekezett megbizonyosodni arról, hogy vajon egy adott időpontban, a török jogszabályoknak a halálbüntetés eltörléséhez vezető egymást követő reformjai ténylegesen megnyitották-e az utat az életfogytig tartó szabadságvesztésüket töltő személyek bizonyos időtartamú fogvatartást követő szabadlábra helyezésének lehetőségéhez.
Ebben az összefüggésben, a 2002-es törvény, amely első alkalommal törölte el a halálbüntetést, és életfogytig tartó szabadságvesztéssel helyettesített, egyértelműen jelezte, hogy az így átváltoztatott büntetést az elítélt élete végéig alkalmazni kell, a feltételes szabadlábra helyezés lehetősége nélkül. Az ezt követő jogszabályok pusztán jóváhagyták ezt az elvet, ami azzal a következménnyel jár, hogy akkor, amikor a halálbüntetést eltörölték, nem volt olyan jogszabályi rendelkezés, amely a kérelmező számára biztosította volna a feltételes szabadlábra helyezést bizonyos fogvatartási idő elteltével. Ennek megfelelően a Bíróság úgy találta, hogy nem sértették meg az Egyezmény 7. cikkét.
A Bíróság a kérelmező javára 25.000,-Euro nemvagyoni kártérítést ítélt meg.
1Az ítélet 2014. október 13-án vált véglegessé.