X. Finnország elleni ügye (34806/04. sz. ügy)1
A kérelmező foglalkozására nézve gyermekgyógyász, aki nyugdíjba vonulása után is folytatta a munkát a saját praxisában.
A kérelmezőt 2001. április 18-án letartóztatták annak gyanújával, hogy segített egy anyának elrabolni a saját lányát. A gyereket 2000 júniusában állami gondozásban vették az anya mentális egészségi állapota miatt; az anya részére fenntartották azt a jogot, hogy együtt legyen a lányával. 2000 december közepén egy, a kérelmező praxisában lefolytatott egészségügyi kivizsgálás után az anya és lánya együtt távozott, de a lány nem tért vissza a családsegítő központba, ahol várták. A gyermek az anyjával maradt 2001. áprilisáig, amikor a hatóságok rátaláltak. A kérelmezőt 2001. április 25-én szabadlábra helyezték.
A kérelmező ellen 2001. április 18-án indított büntetőeljárásban azzal vádolták, hogy 2000 decembere és 2001 áprilisa között a lányt megfosztotta szabadságától, és hogy ő befolyásolta az anyát, hogy rabolja el a gyermeket. Az eljárás során a bíróság elrendelte a kérelmező pszichiátriai vizsgálatát. Ezt követően a kérelmező elrejtőzött. A kérelmezőt 2004 októberében ismét letartóztatták. A bíróság elrendelte az előzetes letartóztatását, és onnan egy elmegyógyintézetbe, a Vanha Vaasa-ba történő átszállítását, ahová ugyanezen év novemberében szállították. Egy ottani orvos arra a következtetésre jutott, hogy téveszmés zavar szenved, és teljesíti a kényszer-gyógykezelés feltételeit.
A Nemzeti Orvosjogi Ügyek Hatóságának (továbbiakban: orvosjogi hatóság) Igazságügyi Pszichiátriai Bizottsága 2005 februárjában a Vanha Vaasa orvosának javaslata alapján elrendelte az elmegyógyintézetben történő kényszergyógykezelését. A bizottság úgy vélte, hogy ha nem kezelik, a kérelmező állapota jelentősen romlani fog. A kórház 2005 márciusában megkezdte intravénásan beadni a kérelmezőnek a Zyprexa, majd Risperdal Consta gyógyszereket, minthogy következetesen megtagadta, hogy a két gyógyszert szájon át vegye be. Végül 2006 januárjában engedték ki a kórházból, és a kezelés hivatalosan ugyanazon év júniusában szűnt meg.
A kérelmező 2005-ben eredménytelenül támadta meg a Legfelsőbb Közigazgatási Bíróság előtt a pszichiátriai gondozásba vételét. A kórház főorvosának a kezelés folytatására vonatkozó, két egymást követő, 2005 júliusában és 2006 januárjában hozott döntését is hiába támadta a közigazgatási bíróság előtt. A kérelmező azt is ismételten támadta különféle hatóságok előtt, ideértve az orvosjogi hatóságot, az ombudsmant és a rendőrséget, hogy az elmegyógyintézetben erőszakkal adták be neki a gyógyszert. Ezek az intézmények azonban vagy úgy találták, hogy nincs hatáskörük a gyógyszerek beadásába való beavatkozáshoz, vagy hogy nem követtek el bűncselekményt.
A bíróság 2005 februárjában, utalva az orvosjogi hatóság azon következtetésére, hogy a kérelmező mentális zavara miatt nem tudja képviselheti saját érdekeit a büntetőeljárás során, beszerezve ügyvédje beleegyezését, egy ügygondnokot rendelt ki számára. A kérelmező különösebb indokolás nélkül ellenezte az ügygondnok kirendelését, és azt állította, hogy nem gondoskodik az érdekeiről, minthogy elmulasztott tárgyalást kérni a fellebbviteli bíróság előtt, és nem kérdőjelezte meg a pszichiátriai vizsgálat helyességét. A bíróságok elutasították a fellebbezést. A büntetőeljárás végén a bíróság úgy találta, hogy a kérelmező felelős a lány 2000 decemberi elrablásának segítéséért és felbujtásért, de büntetőjogilag beszámíthatatlan mentális egészségi állapota miatt. A kérelmezőt 2007 januárjában eltiltották attól, hogy magán-praxisában állítólagos gyermekbántalmazási ügyekkel foglalkozzék.
A kérelmező – az Egyezmény 5. cikkére hivatkozással – sérelmezte, hogy szabadsághoz való jogát megsértették kényszerű és törvénytelen elmegyógyintézeti elhelyezésével, továbbá - az egyezmény 8. cikkére hivatkozással – azt, hogy erőszakkal gyógyszereket fecskendeztek belé.
A Bíróság először is megjegyezte, hogy azt a döntést, mely szerint a kérelmezőt kényszergyógykezelésnek vetik alá, egy orvosi és jogi szakértőkből álló független közigazgatási szerv hozta meg. Egy elmegyógyintézetben egy olyan orvos által elvégzett alapos pszichiátriai vizsgálaton alapult, aki az elhelyezés tekintetében nem vett részt a döntéshozatalban. A döntéshozatali folyamat mindenkor a hazai jogi eljárásokat követte. A törvény, azaz a Mentális egészségről szóló törvény, kellőképpen világos volt, az emberek meg tudták találni és el tudták olvasni, és cselekményeik annak rendelkezéseivel összhangban álló következményeit képesek voltak előrelátni. A törvénynek a személyeket szabadságuktól és biztonságuktól való önkényes megfosztástól is védenie kellett. Ami a kérelmező kezdeti elzárását illeti, a Bíróság azt nem ítélte problematikusnak, minthogy azt egy független, szakmai hatóság rendelte el egy pszichiátriai vizsgálatot követően, és az bírósági felülvizsgálat tárgya is volt.
Az önkényesség elleni biztosítékok azonban nem voltak megfelelőek, ami a kérelmező kényszergyógykezelésének folytatását illeti. Különösen, nem volt önálló pszichiátriai szakvélemény, mivel az a két orvos, aki erről döntött, ugyanazon elmegyógyintézetből való volt, ahol fogva tartották. Ezen túlmenően, a finn jog szerint, a kérelmező nem indíthatott eljárást kezelése folytatása szükségességének felülvizsgálata iránt, mivel az ilyen időszakos felülvizsgálatnak csak félévente, az illetékes nemzeti hatóságok kezdeményezésére volt helye. Végül, a helyzetet súlyosbította az a tény, hogy Finnországban egy pszichiátriai beteg kényszerbeutalására vonatkozó végzés magában foglalt egy automatikus felhatalmazást arra, hogy kezeljék a beteget, akár akarata ellenére is. Emellett a betegeknek nem állt rendelkezésére azonnali jogorvoslat, amely révén panaszukat elő tudták volna terjeszteni. A fentiekre tekintettel, a Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a kérelmező elmegyógyintézeti kényszergyógykezelésének meghosszabbítása eredményeként az Egyezmény 5. cikke 1. bekezdésének e) pontját megsértették.
Az nem volt vitatott, hogy a kényszerű orvosi beavatkozás a kérelmező tekintetében érintette az Egyezmény 8. cikkében védett testi épségét. A beavatkozás törvényen, Mentális egészségről szóló törvényen alapult, amely világos, hozzáférhető volt, és lehetővé tette az embereknek, hogy előrelássák tetteik következményeit. A törvény szerint azonban egy pszichiátriai beteg kényszerbeutalására vonatkozó végzés magában foglalt egy automatikus felhatalmazást arra, hogy kezeljék a beteget, akár akarata ellenére is. Az orvosok döntése, hogy erőszakkal kezeljenek egy beteget, nem volt fellebbezhető. A Bíróság emlékeztetett arra, hogy a gyógyszerek kényszerű beadása komoly beavatkozás az emberek testi épségébe, és ennek megfelelően törvényen kell alapulni, amely megfelelő biztosítékokat nyújt az önkényesség ellen. A kérelmező esetében az ilyen biztosítékok hiányoztak. Erőszakkal kezelték az orvosok, aki a legradikálisabb intézkedéseket vehették igénybe, függetlenül az ő akaratától, anélkül, hogy azokat a bíróság előtt vitathatta volna. Következésképpen a Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy az Egyezmény szerinti törvényesség követelménye nem teljesült, ami sérti az Egyezmény 8. cikkét.
A Bíróság a kérelmező javára 10.000,-Euro nemvagyoni kártérítést ítélt meg.
1Az ítélet 2012. november 19-én vált véglegessé.