Vinter és mások Egyesült Királyság elleni ügye (66.069/09, 130/10, 3.896/10.)

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Vinter és mások Egyesült Királyság elleni ügye (66.069/09, 130/10, 3.896/10. sz. ügy)1

Az első kérelmezőt 2008. februárjában ítélték el felesége meggyilkolásáért, korábban 1996-ban kollégája meggyilkolásáért vonták felelősségre. A második kérelmezőt 1985-ben ítélték el nevelőszüleinek, testvérének és két unokaöccsének meggyilkolásáért. A harmadik kérelmező 1995 szeptembere és decembere között négy embert gyilkolt meg. A kérelmezőket tényleges életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték, ami azt jelenti, hogy csupán az igazságügyi miniszter méltányossági alapon hozott döntésének köszönhetően kerülhetnek szabadlábra (például: súlyos betegség vagy esetén).

Egészen a 2003-as Büntető igazságszolgáltatási törvény hatálybalépéséig az életfogytiglani szabadságvesztést a bíróság mondta ki, egy miniszter pedig a letöltendő szabadságvesztés minimum tartamáról döntött (ez az ún. „tarifa”), ami akár élethosszig is tarthatott. A miniszter 25 évente minden olyan ügyet felülvizsgált, amelyben az elkövető életfogytiglani tarifát kapott. A 2003-as Btk. értelmében pedig az ítélkező bíró dönt a letöltendő szabadságvesztés mértékéről, illetve az életfogytiglani szabadságvesztés kiszabásáról, azonban a felülvizsgálat lehetőségét a törvény megszüntette.

A kérelmezők – az Egyezmény 3. cikkére hivatkozással – sérelmezték, hogy a életfogytiglani szabadságvesztés kiszabása a feltételes szabadlábra helyezés reménye nélkül kimeríti az embertelen és megalázó bánásmód fogalmát.

A Bíróság megítélése szerint az életfogytiglani szabadságvesztés akkor áll összhangban az Egyezmény 3. cikkével, ha az elítélt vagy feltételes szabadságra bocsátható, vagy pedig biztosított a felülvizsgálat lehetősége. A nemzeti hatóságok döntésétől függ, hogy mikor kell sort keríteni erre a felülvizsgálatra. A Bíróság rendelkezésére álló nemzetközi jogi összehasonlító anyagok kifejezetten egy olyan rendszert támogatnak, ahol legalább 25 évenként felülvizsgálatra kerül sor.

A Szerződő Államok túlnyomó többsége vagy egyáltalán nem alkalmazza a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés büntetést vagy egy meghatározott időszak elteltével biztosítja az ítélet felülvizsgálatát (jellemzően 25 év után). Továbbá a Nemzetközi Büntetőbíróságról szóló Római Statútum, amelyhez 121 állam (beleértve az Európa Tanács tagjainak túlnyomó többségét) csatlakozott, 25 évenként biztosítja az életfogytiglani elítélések felülvizsgálatát.

Az Egyesült Királyság Kormányzata azzal érvelt, hogy a 2003-as törvény célja az volt, hogy az életfogytiglani szabadságvesztés kapcsán a döntéshozatalból kiiktassa a végrehajtó hatalmat, ez indokolja azt, hogy megszüntették a miniszter 2003 előtti 25 évenkénti felülvizsgálati jogát. A Bíróság azonban úgy ítélte meg, hogy a törvényhozói céllal jobban összhangban állt volna, ha továbbra is biztosítják a 25 évenkénti felülvizsgálat lehetőségét az igazságszolgáltatás keretein belül, minthogy teljesen megszüntették azt.

A Bíróság arra a megállapításra jutott, hogy egy életfogytiglani szabadságvesztésre ítélt személy szabadlábra helyezésének lehetőségével kapcsolatos angol és walesi szabályozás nem világos. Az 1997-es törvény 30. szakasza felhatalmazza arra az igazságügyi minisztert, hogy bármely – ideértve a tényleges életfogytiglani szabadságvesztését töltő - elítéltet feltételes szabadlábra helyezzen. A Bíróság álláspontja szerint ez a hatáskör gyakorolható az Egyezmény 3. cikkével összhangban. Ez a jogkör azonban ütközik a vonatkozó büntetés végrehajtási rendelettel, amely meghatározza a szabadlábra helyezés feltételeit, és úgy rendelkezik, hogy a szabadlábra helyezés csak akkor rendelhető el, ha egy elítélt halálos beteg vagy testi fogyatékos.

Tekintettel arra, hogy a szabályozás nem egyértelmű és nem biztosítja a felülvizsgálat lehetőségét a tényleges életfogytiglani szabadságvesztést illetően, a Bíróság nincs meggyőződve arról, hogy a kérelmezők elítélése jelenleg összhangban áll az Egyezmény 3. cikkével. Épp ezért úgy találta, hogy az Egyezmény 3. cikkét mindhárom kérelmező esetében megsértették.

A Bíróság azonban hangsúlyozta: e marasztaló ítélet nem jelenti azt, hogy a kérelmezőknek biztosítani kellene az azonnali szabadlábra helyezésének lehetőségét. Az, hogy vajon szabadlábra kell-e őket helyezni, attól is függ például, hogy fogvatartásuknak van-e még törvényes büntetőpolitikailag célja, és veszélyt jelentenek-e még a társadalomra. E kérdések nem merültek fel jelen ügyben, így a bíróság nem is vizsgálta azokat.

1Az ítéletet a Nagykamara 2013. július 9-én hozta.