A 2002. MÁRCIUS 21-ÉN KELT ÍTÉLET
ÖSSZEFOGLALÁSA
Megsértették Finnországban az Egyezmény 10. cikkét (véleménynyilvánítás szabadsága), mivel büntetőjogi szankciót szabtak ki a vádló pertaktikai eszközeit a tárgyaláson bíráló védőügyvédre, és ez aránytalan korlátozása a véleménynyilvánítás szabadságának.
Anne Nikula ügyvéd, finn állampolgár, 1962-ben született, Helsinkiben lakik. 1992-93-ban a Kokkolai Városi Bíróság előtt két, gazdasági társaságok felszámolásával kapcsolatos büntetőeljárásban védőügyvédként vett részt, amelyben ügyfelét csalás és bizalmi pozícióval való visszaélés elkövetésében való segédkezéssel, illetve arra való felbujtással vádolták. Ügyfelének egyik korábbi gyanúsított társát az ügyész indítványára vallomástételre idézett a bíróság. A kérelmező tiltakozott, és beadványt készített, amelyben kifogást emelt az ügyész "manipulációnak és a bizonyítékok törvénytelen előterjesztésének" minősülő pertaktikája ellen. Az üggyel első fokon foglalkozó városi bíróság visszautasította a kérelmező tiltakozását, és végül a kérelmező ügyfelét elítélték.
Ezt követően, az ügyész a kérelmező ellen becsületsértés miatt büntetőeljárást kezdeményezett a fellebbviteli bíróság előtt. 1994. augusztus 22-én a kérelmezőt bűnösnek találták becsületsértés elkövetésében. A kérelmezőre pénzbüntetést szabtak ki, és kötelezték az ügyésznek járó kártérítés és az állam részére fizetendő költségek megfizetésére. A kérelmező és az ügyész egyaránt fellebbezett a Legfelsőbb Bírósághoz, amely fenntartotta a fellebbviteli bíróság indokolását, de nem szabott ki pénzbüntetést tekintettel az elkövetett bűncselekmény csekély jelentőségére, azonban a kártérítés és a költségek megfizetésének kötelezettségét fenntartotta.
A kérelem 1996. május 20-án érkezett a Bizottsághoz, amelyet 1998. november 1-én továbbítottak a Bírósághoz. Az ügyet 2000. november 30-án nyilvánították részben elfogadhatónak.
A kérelmező szerint megsértették az Egyezmény 10. cikkét (véleménynyilvánítás szabadsága).
Az Egyezmény 10. cikke
A Bíróság rámutatott arra, hogy az elfogadható kritika határai bizonyos körülmények között szélesebben húzódnak meg a hatalmukat gyakorló köztisztviselőkkel szemben, mint a magánszemélyek tekintetében. Ugyanakkor nem állítható, hogy a köztisztviselők feladatuk elvállalásával ugyanúgy tudatosan minden szavuk és tettük aprólékos vizsgálatának vetik alá magukat, mint a politikusok, és ezáltal ugyanolyan mércével lehet őket bírálni, mint az utóbbiakat. Éppen ellenkezőleg, szükséges lehet a feladatkörükben eljáró köztisztviselők megvédése a sértő és becsmérlő szóbeli támadásokkal szemben.
A kérelmezőt azért ítélték el, mert olyan eljáró ügyészt bírált, aki abban a büntetőeljárásban vett részt félként, amelyben a kérelmező a vádlottak egyikének védője volt. Igaz, hogy a kérelmező T. ügyészt törvényellenes magatartással vádolta meg, de ez a kritika a T. által szándékosan alkalmazott ügyészi stratégiára irányult, vagyis, a tárgyalást megelőző két meghatározott döntésre, amelyek a kérelmező szerint T. "hivatali kötelezettségeinek megszegésével elkövetett szerepmanipulációval" értek föl. Jóllehet az alkalmazott kifejezések nem voltak megfelelőek, a kérelmező bírálata szigorúan T-nek a kérelmező védencével szembeni, perbeli ügyészi szereplésére korlátozódott, amely távol áll T. általános hivatásbeli vagy más tulajdonságainak bírálatától. Ebben az eljárási kontextusban T-nek a védő hatáskörében eljáró kérelmező erős kritikáját kellett eltűrnie. A Bíróság ezenkívül azt is megjegyezte, hogy a kérelmező állításai a tárgyalóterem falai között hangzottak el, ellentétben egy olyan - bírót vagy ügyészt - bíráló kritikával szemben, amely például a médiában kap nyilvánosságot. A Bíróság emellett nem látta úgy, hogy a kérelmező ügyészt illető, eljárási jellegű kritikája személyes sértéssel érne fel.
A Bíróság továbbá hangsúlyozta, hogy ha a kérelmező nem is tagja az Ügyvédi Kamarának, és ezért nem indíthatott ellene fegyelmi eljárást a Kamara, akkor is alá volt rendelve az eljáró bíróság felügyeletének és utasításainak. Nem volt utalás arra, hogy T. ügyész kérte volna a bíróságot, hogy bármiféleképpen is reagáljon a kérelmező bíráló kijelentéseire, azon kívül, hogy dönt a vád kérdéses tanújának meghallgatását ellenző védői tiltakozásáról. A városi bíróság a tiltakozás elutasítására szorítkozott. Az elnök megszakíthatta volna a kérelmező perbeszédét, és rendre utasíthatta volna az erre irányuló ügyészi kérelem hiányában is. A városi bíróság ezenkívül vissza is vonhatta volna a kérelmező kirendelt védői kinevezését, vagy eltilthatta volna a tárgyaláson védőként való fellépéstől. A Bíróság ezzel kapcsolatban rámutatott arra, hogy az eljáró bíróság illetve az elnöklő bíró feladata lett volna az eljárás olyképpen történő felügyelete, hogy közben biztosítja a felek megfelelő magatartását, és mindenekfelett a tárgyalás tisztességességét, ahelyett, hogy az egyik fél tárgyalóteremben elhangzott kijelentése helyénvalóságának vizsgálatát további eljárásra bízza.
A T. által kezdeményezett magánvádas eljárásban a kérelmezőt csupán becsületsértés elkövetésében találták vétkesnek, és lényeges az is, hogy a Legfelsőbb Bíróság a büntetés kiszabását mellőzte a bűncselekmény csekély súlya miatt. Bár a kérelmezőre így nem szabtak ki pénzbüntetést, a kártérítés és az eljárási költségek megfizetése alól nem mentesítették. Még emellett is nehéz összeegyeztetni azt a védői kötelességet, hogy védencét tűzön-vízen át kell védelmezni, azzal, hogy esetleg utólag felülvizsgálják az általa tett, a büntetőeljárásban szembenálló felet bíráló kijelentéseit. Ebből az következik, hogy elsősorban az amúgy bírósági felügyelet alatt álló védőknek maguknak kell megállapítaniuk egy védői érvről, hogy az mennyire tartozik a tárgyhoz vagy mennyire hasznos a védelem szempontjából, anélkül, hogy eközben esetleg akár egy viszonylag enyhe büntetőjogi szankció, az okozott károk megtérítésének vagy a költségek megfizetésének kötelezettsége fenyegetné őket véleményük kinyilvánításában.
Ezek alapján tehát csak kivételes esetekben mondható el a védők véleménynyilvánítási szabadságának - akár rendkívül enyhe büntetőjogi szankció általi - korlátozásáról, hogy azok szükségesek egy demokratikus társadalomban. A Legfelsőbb Bíróság kisebbségi véleménye és az, hogy a felettes ügyész úgy döntött, nem indít eljárást a kérelmezővel szemben, mind azt sugallják, a hazai hatóságok is távol álltak attól, hogy egyhangúlag úgy találják, elegendő érv szól amellett, hogy a kérelmezővel szemben a kérdéses intézkedéseket meghozzák. A Bíróság szerint a hatóságok nem hoztak fel elegendő ilyen érvet, és ezért Nikula kisasszony véleménynyilvánítási szabadságának korlátozását nem indokolta "nyomós társadalmi érdek". A Bíróság ezek alapján tehát úgy döntött, hogy az a legfelsőbb bírósági ítélet, amely fenntartotta a kérelmező vétkességét, és őt a károk és költségek, megfizetésére kötelezte, nem volt arányos korlátozása véleménynyilvánítás szabadságának az elérendő törvényes cél érdekében.
Az Egyezmény 41. cikke
A Bíróság az Egyezmény 41. cikke (igazságos elégtétel) alapján a nem vagyoni károk megtérítéseként ötezer-negyvenkét eurót, a vagyoni károk megtérítéseként ezerkilencszáz eurót és eljárási költségek és kiadások címén hatezer-ötszáz eurót ítélt meg.
Pastor Ridruejo és Caflish bíró eltérő vélemény fejtettek ki az ügyben.
* Eur. Court H. R., Case of Nikula v. Finnland, judgment of 21 March 2002