AZ 1997. MÁRCIUS 18-ÁN KELT ÍTÉLET
Az a tény, hogy a kérelmező által Nancy Városa Területi Kórház-központja elleni peres ügyben a közigazgatási bíróság által kirendelt orvosszakértői véleményt nem a kontradiktórius eljárás elvével összhangban készítették el, az Egyezmény 6. cikkének 1. pontja által biztosított tisztességes tárgyaláshoz való jog megsértését jelentette.
A kérelmezők Mario és Andrée Mantovanelli 1927-ben és 1930-ban születtek.
1981. január 27-én a kérelmezők leányát, aki ekkor 20 éves volt, felvették a Nancy-i Ortopédiai és Baleseti Klinikára, hogy megoperálják a bal lábán levő hüvelykujja gyulladása miatt. Ezt követően a Területi Kórház-központ /CHRN/ sebészeti osztályára szállították Dommartin-lés-Toulba, ahol másodszor is megoperálták. Több mint egy éven keresztül időszakosan itt gyógykezelték, és hétszer operálták meg, bőrátültetést is végrehajtottak. 1982. februárjában újra megoperálták, majd fertőzés miatt egy héttel később újabb operáció következett. Valamennyi operációt általános altatásban hajtották végre. Amint a máj megbetegedésének jelét felfedezték a kérelmezők leányán, átszállították a CHRN gasztroenterológiai osztályára 1982. március 13-án, ahonnan mivel állapota rosszabbodott 1982. március 27-én az intenzív osztályra vitték át. Itt halt meg 1982. március 29-én kómás állapotban, hepatitiszben.
A kérelmezők véleménye szerint leányuk hepatitisz miatti halálát a halothane nevű gyógyszer okozta, amit minden egyes altatáskor járulékként más altatószerekhez adagolták. A kérelmezők 1983. április 26-án a közigazgatási bírósághoz fordultak, kérve ideiglenes intézkedésként szakértői vélemény beszerzését és eljárást kezdeményeztek a CHRN ellen leányuk halála miatti felelősségének megállapítása érdekében. Mindketten 50-50.000 francia frank kártérítés megállapítását kérték.
1983. április 28-án a bíróság az ideiglenes intézkedés iránti kérelmet elutasította, de 1985. március 28-i előzetes határozatában szakértői vélemény beszerzését írta elő többek között atekintetben megállapítható-e, hogy a halothane használata okozta a beteg állapotában bekövetkezett komplikációkat.
A szakértő különböző orvosi leleteket vizsgált meg, és a CHRN orvosi stábjának öt tagját, beleértve azt a sebészt, aki a kérelmezők leányát utoljára operálta, s az altató orvost is kikérdezte. A szakértői véleményt 1985. július 7-én nyújtotta be a bíróságra. Abban arra a következtetésre jutott a szakértő, hogy "minden esetben, amikor a beteget elaltatták, számos más altatószer kiegészítéseként halothanet használtak, melynek alkalmazására az elfogadott gyakorlattal teljes összhangban került sor, abnormális reakció előidézése nélkül. Nincs továbbá abszolút bizonyosság avonatkozásban, hogy a beteg halálát okozó májrohamnak oka kizárólag a halothane használata lett volna". A szakvéleményt 1985. július 19-én adták át a felek jogi képviselőinek. 1985. július 30-án a kérelmezők válasziratot nyújtottak be, kérve, hogy ne vegye figyelembe a bíróság a szakvéleményben foglaltakat és szerezzen be új szakvéleményt. Állították, a kontradiktórius eljárás elvének nem felel meg, és ellentétes a közigazgatási bíróságokról és közigazgatási fellebbviteli bíróságokról szóló törvény 123. cikkével /jelenleg 164. cikk/, hogy sem őket, sem ügyvédeiket nem tájékoztatták a szakértő által teendő cselekmények időpontjáról. Nem tették lehetővé továbbá, hogy a kikérdezéseknél részt vegyenek, továbbá a szakvélemény számos olyan dokumentumra hivatkozott, amelyet nem vizsgálhattak meg.
A közigazgatási bíróság 1988. november 29-i ítéletében a kérelmezők kártérítés iránti igényét elutasította, egyebek mellett azon az alapon, hogy nem lehetett bizonyítani a CHRN súlyos gondatlanságát. 1992. március 5-én a nancyi fellebbviteli bíróság a kérelmezők fellebbezését elutasította.
A Mantovan-elli házaspár kérelmét, melyet 1993. február 26-án nyújtottak be, a Bizottság 1995. május 17-én fogadta el. Az 1995. november 29-én kelt jelentésében 10 szavazattal 3 ellenében kifejtette azon álláspontját, hogy az Egyezmény 6. cikkének 1. pontját megsértették.
A 6. cikk 1. pontja értelmében vett tisztességes bírósági tárgyalás egyik eleme a kontradiktórius eljáráshoz való jog, az, hogy elvileg mindegyik félnek lehetőséget kell biztosítani állításaik igazolásához szükséges bizonyítékok megjelölésére. Biztosítani kell továbbá, hogy mindegyik fél tudjon és véleményt nyilváníthasson mindazon bizonyítékokról és mindazon észrevételekről, amit felhoztak az ügyben a Bíróság döntésének befolyásolására.
A 6. cikk 1. pontjában szereplő más eljárásjogi biztosítékok figyelembevételéhez hasonlóan a kontradiktórius eljárás elvének biztosítása nem általánosságban, hanem csak a "bírósági" eljárásokra vonatkozik. Ebből az az absztrakt elv is levonható, hogy a bíróság által kijelölt szakértő esetén a feleknek lehetővé kell tenni a szakértő által készített interjúkon való részvételt, továbbá a szakértő által figyelembe vett dokumentumokat meg kell számukra mutatni. Ami alapvető, hogy a feleknek biztosítani szükséges a "bíróság" előtti eljárásban megfelelő részvételüket.
Ráadásul az Egyezmény a bizonyításra mint olyanra nem állapít meg szabályokat. A Bíróság ezért elvben és absztraktan nem zárhatta ki, hogy a hazai jog szabályaiba ütközően beszerzett bizonyítékot elfogadja. A nemzeti bíróságok feladata, hogy megítéljék az általuk beszerezni rendelt bizonyítékokat és bármely bizonyíték relevanciáját amit a felek egyike nyújt be. A Bíróságnak mindazonáltal feladata annak megállapítása, hogy az eljárás mint egész, beleértve azt a módot ahogy a bizonyítást folytatták a 6. cikk 1. pontja által megkövetelteknek megfelelően tisztességes volt-e.
Az ügyben nem vitatták, hogy a "tisztán bírósági" eljárás megfelelt a kontradiktórius eljárás elvének. A közigazgatási bíróságokra a fellebbviteli közigazgatási bíróságokra vonatkozó törvénykönyv korábban hatályban volt 123. cikke biztosította a feleknek, hogy őket tájékoztatni kell a szakértői cselekmények időpontjáról. Ezen szabály be nem tartása önmagában az adott eljárás tisztességes voltát komolyan nem vonhatta kétségbe. Mindazonáltal, mivel a Mantovan-elli házaspár a szakvélemény megállapításaival és tartalmával kapcsolatban csak azután terjeszthette elő észrevételeit, miután azt megkapták, a Bíróságot nem győzte meg arról, hogy ez tényleges lehetőséget biztosított számukra eredményes észrevétel tételére. A szakértő által megválaszolandó kérdést úgy tették fel, hogy az azonos volt a közigazgatási bíróság által eldöntendő kérdéssel, azaz azon körülmények melyek között a halothanet juttattak a kérelmezők leányába kizárják-e a CHRN gondatlanságát. A szakvélemény olyan kérdésre vonatkozott, melyre a bírók tudása nem terjedt ki. Habár a közigazgatási bíróság a szakértői megállapításokhoz nem volt kötve, a szakvélemény valószínűleg jelentősen befolyásolta a bíróság által megállapított tényeket. Ilyen körülmények között, s annak fényében, hogy a közigazgatási bíróság első és másodfokon elutasította a kérelmezők új szakvélemény beszerzése iránti kérelmét, a Mantovan-elli házaspár csak a szakvélemény benyújtása előtt tudta hatásosan álláspontját kifejteni. A Bíróság álláspontja szerint semmilyen gyakorlati nehézségbe nem ütközött volna részvételük a szakvélemény elkészítésének folyamatában, mivel az tanúk meghallgatásából és okiratok megvizsgálásából állt. Annak ellenére akadályozták meg az interjúk során részvételüket, hogy az öt, szakértő által megkérdezett személy a CHRN alkalmazottai voltak, beleértve azt a sebészt, aki a kérelmezők leányát utoljára operálta és az altató orvost. A kérelmezők ilyen formán ezen öt személyt nem vethették keresztkérdések alá, e személyektől okszerűen várható volt, hogy a CHRN vagyis a kérelmező peres eljárásbeli ellenfele előadásainak megfelelően fognak tanúskodni. Ami pedig a szakértő által figyelembe vett dokumentumokat illeti a kérelmezők csak akkor szereztek ezekről tudomást, amikor a szakvélemény elkészült és azt átadták nekik.
A Mantovan-elli házaspárnak nem volt lehetősége, hogy eredményesen fejthesse ki véleményét a fő bizonyítékkal kapcsolatban. Ily módon az eljárás az Egyezmény 6. cikkének 1. pontja által megkívánt módon nem volt tisztességes. Ennek következtében megsértették a fenti rendelkezést.
A Bíróság úgy ítélte meg, hogy a jogsértés megállapítása kellő elégtételt jelentett a kérelmezők nem vagyoni kárára, ezért vagyoni kár megtérítése iránti igényüket elutasította.
A Bíróság elismerte a Mantovanelli házaspár igényét és a Strasbourgi Intézmények előtti eljárás költségeiért és kiadásaiért 25.000 francia frankot ítélt meg nekik.
* Eur. Court H.R., Case of Mantovanelli v. France, judgment of 18 March 1997