AZ 1997. MÁRCIUS 20-ÁN KELT ÍTÉLET
A parlamenti képviselő kérelmező előzetes letartóztatása - annak indokával, hogy korábban, amikor miniszterelnök-helyettes volt, közpénzeket sikkasztott el - az Egyezmény 5. cikkének 1. pontját (szabadsághoz és biztonsághoz való jog) megsértette, de az Egyezmény 18. cikke (jogkorlátozás alkalmazásának megszorítása) alapján külön kérdés nem merült fel.
A kérelmező 1938-ban született, korábban miniszter, majd miniszterelnök-helyettes és 1990-ben miniszterelnök volt. A kérelmező a Bolgár Nemzetgyűlés tagja volt az események idején.
1992. július 1-én a legfőbb ügyész kérelemmel fordult a Nemzetgyűléshez annak érdekében, hatalmazza fel a kérelmező elleni büntetőeljárás megindítására, a Büntető Törvénykönyv 203., 219. cikkének 3. pontjában foglaltak elkövetésének gyanúja miatt. A gyanú azzal volt kapcsolatos, hogy 1986. és 1990. között amikor a kérelmező miniszterelnök helyettes volt részt vett számos döntésben, melyben támogatásként és kölcsönként összesen 34.594.500 dollárt és 27.072.000 konvertibilis bolgár leva összeget ítéltek oda bizonyos fejlődő országoknak, ideértve Nicaraguát, Kubát, Laoszt, Kambodzsát, Afganisztánt, Angolát és Jement.
1992. július 7-én a Nemzetgyűlés felfüggesztette a kérelmező parlamenti mentelmi jogát, és engedélyezte az ellene lefolytatandó büntetőeljárást, őrizetbe vételét és előzetes letartóztatásba helyezését.
1992. július 9-én az ügyész a kérelmező ellen a Büntető Törvénykönyv 203. cikke továbbá a 201., 202. és 282. cikkek alapján emelt vádat. Azzal vádolta, hogy elsikkasztotta a minisztertanács elnökével és a többi miniszterelnök-helyettessel együtt a fent említett és meghatározott fejlődő államoknak odaítélt bizonyos összegeket. Hivatali kötelezettségei megszegésével elősegítette a sikkasztást annak érdekében, hogy harmadik személynek előnyt szerezzen, s ezáltal tekintélyes gazdasági kárt okozott. Az ügyben szereplő hatalmas összegre tekintettel az ügy különösen súlyos volt.
Az ügyész az előzetes letartóztatás okaként jelölte meg kiegészítő jelleggel annak szükségességét, hogy bemutassák a nyilvánosságnak azt a veszélyt, amit az adott bűncselekmények képviselnek a társadalomban, továbbá a kérelmező személyiségét és annak szükségességét, hogy biztosítsák megjelenését a büntetőbíróság előtt. A határozat hivatkozott többek között a Büntető Eljárási Törvénykönyv 147. cikke és 152. cikkének 1. pontjára.
1992. július 9-én a kérelmezőt előzetes letartóztatásba helyezték.
Letartóztatása alatt szabadlábra helyezése iránti valamennyi kérelmét elutasították. 1992. december 29-én a Nemzetgyűlés megváltoztatta július 7-i döntését. December 30-án az ügyész úgy döntött, óvadék ellenében szabadlábra helyezik.
1996. október 2-án Lukanovot lakása előtt lelőtték. Október 5-én özvegye és két gyermeke bejelentették, hogy kérik az eljárás folytatását.
Az 1992. szeptember 1-én benyújtott panaszt a Bizottság 1995. január 12-én fogadta el. Az 1996. január 16-án kelt jelentésében egyhangúlag azon véleményét fejtette ki, megsértették az 5. cikk 1. pontját és külön eldöntendő kérdés nem merült fel a 18. cikk alapján.
Nem vitatták, hogy a kérelmező 1996. október 2-án bekövetkezett halálát követően nevében özvegye és két gyermeke jogosult volt folytatni az eljárást. Így a Bíróság nem látott okot arra, hogy ezt a kérdést másként ítélje meg.
A Bíróság joghatósága 1992. szeptember 7-e utáni időszakra korlátozódik, amikor Bulgária az Egyezményt ratifikálta, s elismerte a Bíróság kötelező joghatóságát. Mindazonáltal vizsgálata során a Bíróság figyelembe vette azt a tényt, hogy a kérelmező 1992. július 9-től december 30-ig tartó előzetes letartóztatásának oka végig azonos volt.
A kérelmező a maga részéről az eljárás során hangsúlyozta, a vádemeléshez és az előzetes letartóztatásához vezető döntéseket az akkori kormány mint testület hozta, a vonatkozó jogszabályok, beleértve a bolgár alkotmány rendelkezéseinek megfelelően. A kérdéses összegek odaítélése érintette a nemzeti költségvetést, amit a Nemzetgyűlés elfogadott, illetve jóváhagyott. Az intézkedések nemcsak a kormány akkori politikájának, de az Egyesült Nemzetek irányadó fejlődést elősegítő határozatainak is megfelelt. Nem szerzett előnyt belőle a kormány egyetlen tagja vagy bármely kívülálló személy sem, az összegeket teljes terjedelemben a címzett országok megkapták.
A kormány fenntartotta a Bizottság előtt, hogy a kérelmező előzetes letartóztatásba helyezése bűncselekmény elkövetésének gyanúján alapult, s összhangban volt a bolgár joggal. Habár igaz, hogy a fejlesztési segély odaítélése mint olyan nem valósított meg bűncselekményt, de a kérdéses vádak azon alapultak, hogy a fejlesztési segélyként átutalt összegek helytelen "üzleteket" takartak, mellyel Bulgária gazdasági érdekeiben kárt okoztak. A kormány mindazonáltal nem volt abban a helyzetben, hogy az ilyen "üzletek"-re vonatkozóan részleteket adjon elő, mivel ez ellentétes lett volna a kérelmező és 8 korábbi kormánytag ellen folyó büntetőeljárás titkosságával.
A Bíróság előtt a kormány állította, kész elfogadni a Bizottság véleményét, mely szerint megsértették az Egyezmény 5. cikkének 1. pontját, s egyben tájékoztatta a Bíróságot a Legfőbb Ügyészség véleményéről, mivel e hatóság rendelte el a kérelmező előzetes letartóztatását.
Ezzel összefüggésben a kormány rámutatott arra, nem volt hatalmában, hogy előírja az Ügyészségnek és a Legfelsőbb Bíróságnak mint független igazságszolgáltatási hatóságoknak, milyen intézkedést tegyenek.
A legfőbb ügyész észrevételeiben a kérelmező kérelmével kapcsolatban az alábbiak szerepeltek:
"A vesztegetés bűncselekményének kulcseleme a bolgár jog szerint az, hogy az elkövető más tulajdonával úgy rendelkezik, mint ha az az ő tulajdona lenne, s ezzel a tulajdonos érdekeit megsérti. Nem döntő azonban, hogy saját maga vagy harmadik fél számára előnyt kíván-e szerezni. A jelen ügyben, mivel testületi döntés okozta a gazdasági kárt, a határozatot hozó testület valamennyi tagja ellen megindították a büntetőeljárást."
A legfőbb ügyész elismerte, az előzetes letartóztatás idején nem volt abban a helyzetben, hogy megállapítsa, vajon volt-e bűncselekmény elkövetésére irányuló szándék. Úgy ítélte meg - figyelemmel az ügy körülményeire és bonyolultságára - ez csak az előzetes nyomozás során dönthető el.
Habár kifejezetten nem szerepel a kérelmező előzetes letartóztatását elrendelő határozatban, a döntést a kérelmező személye, s az elkövetett bűncselekmény súlyossága figyelembevételével hozták meg. A Legfelsőbb Bíróság is hangsúlyozta a kérelmező státuszát, mint a Nemzetgyűlés tagjáét. Az a kivételesen széleskörű hatalom, amivel pozíciója folytán rendelkezett, nagyobb lehetőséget biztosított számára, hogy megszökjön, vagy további bűncselekményeket kövessen el a már elkövetettek mellett. Ráadásul helyzete a társadalomban, számos külföldi kapcsolata, megismételt útlevél visszaadása iránti kérelmei voltak azok a szempontok, amik jogszerűvé tették előzetes letartóztatásba helyezését. Ahogy a Legfelsőbb Bíróság megállapította, az a tény, hogy a kérelmező útlevelének visszavonása ellen fellebbezett, jogszerű gyanúra adott okot atekintetben, hogy elkövethet újabb bűncselekményt a Büntető Eljárási Törvénykönyv 152. cikkének 2. pontjában foglaltak értelmében.
A legfőbb ügyész megítélése szerint a vitatott előzetes letartóztatás összhangban volt a hazai joggal, beleértve a bolgár alkotmányt, s összhangban volt az Egyezmény 5. cikkének 1/c. pontjában foglaltakkal.
A Bíróság a kormány azon észrevételeit illetően, mely szerint a kérelmező Egyezmény szerinti panaszának alapjául szolgáló intézkedéseket független hatóságok hozták, hangsúlyozta, a kormányok felelnek az Egyezmény alapján az ilyen hatóságok tevékenységéért, ahogy bármely más kormányszerv tevékenységéért. A Bíróság előtt valamennyi ügyben az állam nemzetközi jogi felelőssége a főkérdés. Habár a kormány elfogadta a Bizottság véleményét, hogy megsértették az 5. cikkének 1. pontját, a Bíróság helyénvalónak ítélte meg a kérdés önmagában történő megvizsgálását.
A központi kérdés az volt, vajon az előzetes letartóztatás 1992. szeptember 7-ét követően "jogszerű" volt-e az 5. cikk 1. pontja értelmében.
Nem vitatták, hogy a kérelmező mint a bolgár kormány tagja részt vett olyan döntésekben, melyekben egyes fejlődő országoknak bizonyos összegeket ítéltek oda segélyként és kölcsönként, e miatt vádat emeltek ellene.
Mindazonáltal az előzetes letartóztatás jogszerűségét igazoló egyik Büntető Törvénykönyvi rendelkezés /201-203., 219., 289. cikkek/ sem írta elő, vagy nem tartalmazta, hogy bárki büntetőjogi felelősségre vonásnak teszi ki magát ilyen jellegű testületi döntésben való részvétellel. Ráadásul olyan bizonyítékot nem hoztak fel, amely igazolná, hogy a hivatkozott döntések jogellenesek voltak. A Bíróságot nem győzték meg avonatkozásban, hogy az a magatartás, ami miatt a kérelmezővel szemben eljártak a kérdéses időben bűncselekmény volt.
Ráadásul, ahogy a bolgár esetjogból megállapítható volt a 201-203. cikk alapján, a sikkasztás bűncselekményének egyik alkotó eleme volt, hogy az elkövető a bűncselekmény elkövetésével maga vagy harmadik személy számára előny szerzésére törekedjék. Továbbá a 282. cikk speciálisan a köztisztviselőkre vonatkozóan tette bűncselekménnyé ha hatalmával visszaélt, ily előny szerzése végett. Mindazonáltal a Bírósághoz nem nyújtottak be olyan tényeket vagy információkat, melyek alkalmasak lennének annak igazolására, a kérelmezőt ésszerűen gyanúsították az adott időben azzal, hogy saját maga vagy harmadik személy számára kívánt előnyt szerezni a kérdéses összegek juttatásánál. A kormány bizonyos "üzletek" létére történt észrevételét a Bizottság lényegtelennek találta és nem ismételte meg a kormány ezen érvelését a Bíróság előtt. Valójában az Egyezmény szervei előtt nem állították, hogy az érintett országok az összegeket nem kapták volna meg.
E körülmények között a Bíróság nem találta úgy, hogy a kérelmezőnek szabadságtól történő megfosztása a vizsgált időtartam alatt "jogszerű letartóztatás" lett volna és bűncselekmény elkövetésének "ésszerű gyanúján" alapult volna. Miután erre a következtetésre jutott, nem találta szükségesnek vizsgálni, vajon a letartóztatás céljának ésszerűen volt-e tekinthető új bűncselekmény elkövetésének vagy szökésének megakadályozása.
Ennek megfelelően az adott ügyben megsértették az 5. cikk 1. pontját.
Az 5. cikk 1. pontjával kapcsolatos következtetésre tekintettel a Bíróság egyhangúlag úgy találta, nem merült fel külön kérdés az Egyezmény 18. cikke alapján.
A nem vagyoni kár megállapításánál a Bíróság figyelembe vette, hogy pusztán a sérelem megállapítása miatt nem jár kellő elégtétel, ugyanakkor mérlegeléssel 40.000 francia frankot ítélt meg a kérelmező özvegyének és két gyermekének, akik a kérelmező nevében vettek részt az eljárásban. A Bíróság 13.456 dollárt és 7067 frankot ítélt meg a költségekre és kiadásokra.
* Eur. Court H.R., Case of Lukanov v. Bulgarie, judgment of 20 March 1997