AZ 1995. MÁRCIUS 23-ÁN KELT ÍTÉLET
ÖSSZEFOGLALÁSA
A strasbourgi Bíróság elé terjesztett Törökország ellen irányuló első ügyben a kormány előzetes kifogásait vizsgálva a Bíróság kimondta, hogy az Egyezmény 25. és 46. cikkeivel kapcsolatosan (a Bizottság és a Bíróság joghatóságának elismerése) Törökország által tett nyilatkozatok területi fenntartásai (ratione loci) nem érvényesek, azonban az említett nyilatkozatok magukban foglalják a Bizottság és a Bíróság joghatóságának elismerését;
a Bíróság továbbá úgy döntött, hogy csatolja az érdemi elbíráláshoz a kormány azon előzetes kifogását, mely szerint a panaszban foglalt események a Törökország által 1990. január 22-én a 46. cikk alapján a Bíróság kötelező joghatóságának elismerésével kapcsolatosan tett nyilatkozatát megelőzően következtek be (ratione temporis kifogása).
A Bíróság az ügy érdemében későbbi eljárásban fog dönteni.
A kérelmező a Ciprus északi részén található Kyreniaban nőtt fel, és ott egy földterület tulajdonosa volt. 1972-ben férjhez ment és férjével Nicosiába költözött. 1974-től kezdődően a török hadsereg ciprusi jelenléte miatt megtiltották, hogy említett tulajdonát megközelítse.
1989. március 19-én "Az asszonyok hazatérnek" elnevezésű ciprusi görög nők csoportja a török hadsereget elválasztó tűzszüneti vonal átlépésének kinyilvánított szándékával tiltakozó menetet szervezett. Nicosiából Lymbia felé indultak, ahol egy csoportnak sikerült az ütköző-zónát és a török hadsereg vonalait átlépnie. Néhány tüntetőt, köztük Loizidou asszonyt is letartóztatta a ciprusi török rendőrség. Még ugyanazon napon, nem sokkal később szabadlábra helyezték és átadták az Egyesült Nemzetek képviselőinek (UNFICYP) Nicosiában, majd ciprusi görög területre szállították át őket.
A török kormány előzetes kifogásként hozta fel, hogy az ügy elbírálása nem tartozik a Bíróság hatáskörébe, mivel az Egyezmény 46. cikke szerint a Bíróság joghatóságát elismerő török nyilatkozat (a nyilatkozat szövegét lásd a Függelékben) megtétele (1990. január 20.) előtt bekövetkezett eseményekre vonatkozik (hatáskör hiányának kifogása - ratione temporis), valamint nem e nyilatkozatban említett területen bekövetkezett eseményeket érint (ratione loci kifogása).
A panaszos 1989. július 22-én nyújtotta be kérelmét a Bizottsághoz, amely azt 1991. március 4-én nyilvánította elfogadhatónak.
1993. július 8-án kelt jelentésében a Bizottság véleménye szerint
1) nem sértették meg a 3. cikket (a kínzás tilalma) [egyhangúlag];
2) a kérelmező magánéletére vonatkozóan a 8. cikket [tizenegy szavazattal kettő ellenében];
3) az 5. cikk 1. pontját (a szabadsághoz- és a biztonsághoz való jog) [kilenc szavazattal négy ellenében];
4) az érdekelt lakására vonatkozóan a 8. cikket [kilenc szavazattal négy ellenében]; és
5) az 1. kiegészítő jegyzőkönyv 1. cikkét (a tulajdon védelme) [nyolc szavazattal öt ellenében].
A Ciprusi Köztársaság kormánya terjesztette az ügyet a Bíróság elé az Egyezmény 48. cikke b. pontja alapján, mint a kérelmező tulajdonjogába való állított beavatkozással érintett fél (az Egyezmény 8. cikke és az 1. kiegészítő jegyzőkönyv 1. cikke).
A ciprusi kormány félként való eljárását illetően a Bíróság annak megállapítására szorítkozott - különös tekintettel az Európa Tanács állandó gyakorlatára - hogy a nemzetközi közösség a kérelmező kormányt, mint a Ciprusi Köztársaság kormányát ismeri el. Ebből következően, mint az Egyik Magas Szerződő Fél kormánya, cselekvőképességéhez semmi kétség sem fér.
A török kormánynak azon, az eljárással való visszaélésre vonatkozó kifogását, hogy a panasz fő célja a politikai propaganda volt és nem a kérelmező jogainak védelme, a Bíróság elutasította, mivel azt a Bizottság előtti eljárásban nem vetették fel, így az nem vehető figyelembe a Bíróság előtt sem. E kifogást illetően, amennyiben az a kérelmező kormányra vonatkozik, a Bíróság megjegyezte, hogy a ciprusi kormány többek között Loizidou asszony és más, hasonló helyzetben lévő személyek jogai iránti aggodalomból fordult a Bírósághoz. Ebben nem lát semmiféle eljárással való visszaélést.
Ami pedig az ügyben a török kormány szerepét illeti, a Bíróság - az eljárásban felvetett más kérdések sérelme nélkül - úgy vélte, hogy Törökország alperes félként és nem békéltetőként vesz részt az eljárásban. Rámutatott, hogy a háttérben a 25. cikk alapján Loizidou asszony által Törökország, mint az Egyezményben részes Szerződő Fél ellen benyújtott panasz állt és a Bíróság elé a 48. cikk b. pontja alapján terjesztették az ügyet.
A vita tárgyára vonatkozóan a Bíróság észlelte, hogy a kérelmező kormány - ahogy a Bizottság is elfogadhatónak nyilvánította e kérelmeket jelentésében - azt kérte, a 8. cikkre (a magán- és a családi élethez való jog) és az 1. kiegészítő jegyzőkönyv 1. cikkére (a tulajdon védelme) vonatkozó kifogásokról hozzon döntést. A Bíróság tehát nem talált semmiféle ellentmondás e kifogások eléterjesztését illetően.
A Bíróság kiemelte, az előzetes kifogások vizsgálatánál nem azt kell kiderítenie, vajon az Egyezmény szerint ténylegesen Törökország felelős-e a kérelmező által panaszolt tények miatt, továbbá az olyan államnak, mint a Ciprus északi részén fennállónak az Egyezmény szerinti felelősségére vonatkozó elveket sem neki kell lefektetnie, ez inkább majd a főkérdés eldöntéséhez tartozik. Elsősorban azt kell megállapítania, vajon a panaszolt tények alkalmasak-e arra, hogy Törökország teljes "joghatóságát" magával vonják, még akkor is, ha azok nemzeti területén kívül következtek be.
Az 1. cikk szerinti "joghatóság" kifejezés nem választható el a Szerződő Fél nemzeti területétől, mivel akkor is meg lehet állapítani a felelősségét, ha egy - akár törvényes, akár törvénytelen - katonai akciót követően a nemzeti területén kívül eső területet gyakorlatilag ellenőrzése alatt tart.
Nem volt kétséges, hogy a török katonák akadályozták meg a kérelmezőt a tulajdona megközelítésében.
A Bíróság arra a megállapításra jutott, hogy az érdekelt által állított tények alkalmasak az 1. cikk értelmében vett török "joghatóság" megállapítására. Arról hogy a panaszolt tényeket Törökországnak be lehet-e tudni és ezzel a felelősségét megállapítani, az érdemi vizsgálat alapján lehet majd dönteni.
A Törökország által tett nyilatkozatokból származó korlátozások érvényességét illetően a Bíróság figyelembe vette az Egyezményből eredő azon egyedi jellegét, hogy az emberi jogok kollektív védelmét biztosító szervezet és azt a tényt, hogy olyan élő szerződésről van szó, amelyet a mai életfeltételek fényében kell értelmezni. Ezen túlmenően a célja és tárgya arra hív fel, hogy rendelkezéseit konkrét és hatékony követelményeknek megfelelő módon értelmezzék.
Éppen ezért a Bíróság összefüggéseiben és a céljuk valamint tárgyuk függvényében megvizsgálta a 25. és a 46. cikkeknek eredetileg tulajdonított jelentést, figyelembe véve az Egyezmény alkalmazása során folytatott gyakorlatot is.
Megállapítása szerint amennyiben a 25. és a 46. cikkek lehetővé tennék a területi korlátozásokat vagy a joghatóság elfogadása terjedelmének korlátozását, akkor a Szerződő Felek szabadon dönthetnének arról, hogy a szerződési kötelezettségek megvalósítása során az elfogadási nyilatkozatuk kiterjedése szerinti különböző rendszereket hozzanak létre. Ez a rendszer, amely megengedné az államoknak, hogy fakultatív záradékokkal befolyásolják beleegyezésüket, nem csupán a Bizottság és a Bíróság feladatainak gyakorlását gyengítené igencsak, hanem az Egyezmény, mint az európai közrend biztosításának alkotmányos eszközének hatékonyságát is csökkentené. Mindezért az Egyezmény, amikor felhatalmazza az államokat az elfogadó nyilatkozat 25. cikk szerinti korlátozására, ezt kifejezetten ki is mondja (lásd a 4. kiegészítő jegyzőkönyv 6. cikke 2. pontját, valamint a 7. kiegészítő jegyzőkönyv 7. cikke 2. pontját).
A Bíróság szerint az Egyezmény végrehajtásának, valamint céljainak megvalósítása olyan nagy hatású következményekkel jár, hogy erre vonatkozóan kifejezett felhatalmazást kellett volna adni, azonban sem a 25. cikk, sem pedig a 46. cikk nem foglal magában ilyen rendelkezést.
E rendelkezéseknek megfelelő, a Szerződő felek által folytatott gyakorlat is megerősíti ezt a nézőpontot. Az Egyezmény hatályba lépésétől a mai napig az Egyezményben részes harminc állam közül majdnem valamennyi - eltérően a jelen ügyben alperes államtól - a ratione loci vagy a ratione materiae korlátozása nélkül fogadták el a Bizottság és a Bíróság jogát arra, hogy elbírálják a panaszokat. Az államok által folytatott ezen egységes és azonos gyakorlat természetesen megcáfolja az alperes állam érveit, mely szerint az Egyezményt megszerkesztőinek a fenntartásokat, amelyekből a 25. és a 46. cikkekre vonatkozó nyilatkozatok származhatnak, a Nemzetközi Bíróság Szabályzata 36. cikke alapján folytatott gyakorlat miatt kellett lehetővé tenni.
Nem volt vitatott, hogy az Egyezmény 46. cikkét az említett Nemzetközi Bíróság Szabályzatának akként értelmezett 36. cikke alapján fogalmazták meg, hogy az lehetővé teszi a korlátozásokat. A Bíróság szerint ebből mégsem következik az, hogy az Egyezmény területén is el kellene fogadni a Bíróság joghatóságának elismerésére vonatkozó hasonló korlátozásokat.
A szóban forgó intézményeknek a szerepe és irányultsága közötti alapvető különbség, valamint a feltétel nélküli elfogadás létező gyakorlata olyan tényezők, amelyek arra vezetnek, hogy az Egyezmény gyakorlatát el kell választani a Nemzetközi Bíróság gyakorlatától.
Mindezekből következően a strasbourgi Bíróság arra a meggyőződésre jutott, hogy az Egyezmény 63. cikke 4. pontjának analógia útján történő alkalmazása nem jogosít fel annak kimondására, hogy valamely területi korlátozás kinyilvánítása elfogadható lenne.
Figyelemmel az Egyezmény jellegére, a 25. és a 46. cikkek eredeti jelentésére összefüggéseikben, valamint céljukra és tárgyukra, továbbá a Szerződő Felek által folytatott gyakorlatra, a Bíróság úgy döntött, hogy nem érvényes a 25. és a 46. cikkek vonatkozásában a Törökország által tett nyilatkozatból eredő területi (ratione loci) korlátozás.
Ami pedig a Bizottság és a Bíróság joghatóságának elismerését tartalmazó, a 25. és a 46. cikkekre vonatkozó török elfogadó nyilatkozatokat illeti, a Bizottság megállapította, hogy az alperes kormány, amikor 1987. január 28-án a 25. cikkre vonatkozó nyilatkozatát megtette, elsősorban az egyéni panaszok elfogadásának jogát tartotta szem előtt. Ezen túlmenően a Bizottság küldötte rámutatott a Bíróság előtt, hogy az alperes kormány a Törökország által az egyéni kérelmek elfogadása jogára tett nyilatkozat érvénytelenségével egyszer sem érvelt azokban az ügyekben, amelyeket a jelen ügy előterjesztését követően vizsgált a Bizottság.
A Bíróságnak e kérdést illetően figyelembe kellett vennie azon sajátos különlegességét, hogy az Egyezmény az emberi életek védelmének európai közrendjét szolgáló dokumentum, valamint a 19. cikkben lefektetett célját, mely szerint "a Magas Szerződő Felek által a jelen Egyezményben vállalt kötelezettségek tiszteletben tartása céljából" hozták létre a bíróságot és a Bizottságot.
A Bíróság megvizsgálta a nyilatkozatok szövegét és a korlátozások megfogalmazását annak érdekében, hogy kiderítse, vajon a vitatott korlátozásokat el lehet-e választani az elfogadó nyilatkozattól avagy azok elválaszthatatlan, integráns részét képezik. Úgy vélte, hogy a vitatott korlátozások a szöveg egyéb részétől elválaszthatók, ezáltal érintetlenül marad a fakultatív záradék, a teljes joghatóság elfogadása.
A kifejtettek alapján a Bíróság tizenhat szavazattal kettő ellenében úgy döntött, hogy a 25. és a 46. cikkek vonatkozásában Törökország által 1987. január 28-án, illetve 1990. január 22-én tett nyilatkozatok a Bizottság és a Bíróság joghatóságát érintő érvényes elfogadó nyilatkozatot képeznek.
A hatáskör hiányának ratione temporis kifogását illetően a Bíróság úgy vélte, hogy a török nyilatkozatok, valamint az Egyezmény állított folyamatos megsértése igen nehéz jogi- és ténybeli kérdéseket vetnek fel. Az ügy jelenlegi állásában nem rendelkezik megfelelő tényanyaggal ahhoz, hogy erről dönthessen. Mindezeken túl e kérdések olyan szorosan kapcsolódnak az érdemi kérdéshez, hogy ez csak azzal együtt dönthető el, ezért egyhangúlag úgy döntött, hogy azt csatolja a főkérdéshez.
Az ítélethez két bíró közös különvéleményt csatolt, valamint mindketten egyéni különvéleményt is kifejtettek.
9.2.1967, Belgian Linguistic case; 7.12.1976, Kjeldsen, Busk Madsen and Pedersen v. Denmark; 18.1.1978, Ireland v. the United Kingdom; 25.4.1978, Tyrer v. the United Kingdom; 13.5.1980, Artico v. Italy; 18.12.1986, Johnston and Others v. Ireland; 29.4.1988, Belilos v. Switzerland; 7.7.1989, Soering v. the United Kingdom; 20.3.1991, Cruz Varas and Others v. Sweden; 30.10.1991, Vilvarjah and Others v. the United Kingdom; 26.6.1992, Drozd and Janusek v. France and Spain; 24.6.1993, Papamichalopoulos and Others v. Greece; 26.10.1993, Stamoulakatos v. Greece.
Törökországnak az Egyezmény 46. cikkére vonatkozó, 1990. január 22-én tett nyilatkozata
"A Török Köztársaság Kormánya nevében, összhangban az emberi jogok és alapvető szabadságok európai Egyezménye 46. cikkével, a következő nyilatkozatot teszem:
A Török Köztársaság Kormánya, összhangban az emberi jogok és alapvető szabadságok európai Egyezménye 46. cikkével, ezennel teljes jogúan és külön megállapodás nélkül kötelezőnek ismeri el az Emberi Jogok Európai Bíróság joghatóságát a jelen Egyezmény értelmezésével és alkalmazásával a Török Köztársaság nemzeti területe határain belül gyakorolt joghatóságával összefüggő üggyel kapcsolatban az Egyezmény 1. cikkének megfelelően, és ezen felül azzal a feltétele, hogy ezeket az ügyeket előzetesen a Bizottság megvizsgálja azon jogi keretek között, amelyeket Törökország biztosított számára.
E nyilatkozatot a kölcsönösség feltételével tettük, magába foglalva az Egyezmény keretei között elfogadott kötelezettségek kölcsönösségét is. Letétbe helyezésétől számított 3 éves időtartamra érvényes és minden olyan tényből eredő ügyre kiterjed, ide értve az e tényekre alapított ítéleteket is, amelyek a jelen nyilatkozat elhelyezésének időpontját követően következtek be."