Mustafa Kurić és mások Szlovénia elleni ügye (26.828/06. sz ügy)1
Az első és második kérelmező hontalan, a harmadik kérelmező horvát, a negyedik bosnyák, az ötödik, hatodik és hetedik kérelmező - a szlovén kormány szerint - szerb, a nyolcadik kérelmező jelenleg macedón állampolgár.
Szlovénia függetlenségének elnyerése, 1991. június 25-e előtt a kérelmezők mindannyian a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság (JSZSZK) és egyik, Szlovénián kívüli tagállamának állampolgárai voltak. A JSZSZK állampolgáraiként Szlovénia állandó lakosainak jogállásába kerültek, amelyet 1992. február 26-ig megtartottak. E napon törölték a nevüket a Szlovén Állandó Lakosok Nyilvántartásából, mert nem kérték a szlovén állampolgárságot az 1991. december 25-ei határidő előtt.
Abból a 200.000 szlovéniai lakosból, akik a korábbi JSZSZK más tagállamainak állampolgárai voltak, 171.132 kérte és kapta meg az új szlovén állampolgárságot. Azok, akik nem igényelték a szlovén állampolgárságot, vagy akiknek a kérelmét nem teljesítették, Szlovéniában illegálisan tartózkodó külföldivé vagy hontalanná váltak. A Szlovén Kormányzat szerint értesítették őket jogállásuk megváltozásáról. A kérelmezők tagadták, hogy valaha kaptak volna erről értesítést, azt állítva, hogy ők véletlenül tudták meg, hogy külföldiek lettek, például amikor személyazonosító okmányaikat megpróbálták megújítani. Azt állította, hogy "törlésük" súlyos és tartós következményekkel járt: okmányaikat elvették tőlük, néhányukat kilakoltatták, nem dolgozhattak illetve utazhattak, elvesztették személyes vagyontárgyaikat, és éveken át súlyos egészségi következményekkel járó, rossz körülmények éltek, míg másokat kitoloncoltak Szlovéniából.
A szlovén Alkotmánybíróság 1999-ben alkotmányellenesnek ítélte az 1991. június 25-én elfogadott idegenrendészeti törvény rendelkezéseit, mert nem szabályozza a „töröltek” jogállását. Megjegyezte többek között, hogy a JSZSZK korábbi tagállamainak állampolgárainak jogállása kedvezőtlenebb volt, mint a többi Szlovéniában élő külföldié. E határozatot követően, 1999 július 8-án, elfogadták a jogállási törvényt annak érdekében, hogy rendezze a „töröltek” jogállását. Az Alkotmánybíróság azonban 2003-ban megállapította, hogy a jogállási törvény részben alkotmányellenes, különösen mivel elmulasztotta megadni a "töröltek" számára visszamenőleges hatályú állandó tartózkodási engedélyt, meghatározni a „ténylegesen Szlovéniában lakó” fogalom jelentését, és szabályozni a kiutasított személyek helyzetét. A jogállási törvény módosítása, amely a jogállási törvény és az Alkotmány összeegyeztetését szolgálta, 2010. július 24-én lépett hatályba.
A JSZSZK korábbi állampolgárainak száma, akik 1991-ben elvesztették állandó tartózkodási engedélyüket, elérte a 25.671 főt. Néhány "törölt" önként hagyta el Szlovéniát, míg néhányan – a fent említett alkotmánybírósági határozatokat követően – tartózkodási engedélyt kaptak, néhányukat kiutasították, további 7.899 fő megszerezte a szlovén állampolgárságot. A „töröltek” közül 13.426 fő szlovéniai jogállása még mindig nem volt rendezett, és akkori tartózkodási helyük ismeretlen volt. Összességében 2010 júniusáig 13.600 állandó tartózkodási engedély iránt benyújtott kérelemből 12.345-öt teljesítettek. A Nagykamara előtt folyó eljárás során hat kérelmező kapott állandó tartózkodási engedélyt. Az állandó tartózkodási engedély kiadása iránti kérelmek benyújtásának határideje 2013. július 24-én lejár.
A Kormányzat 2011 júliusában mintegy 30, "töröltek" által indított kártérítési perben hozott, jogerős ítéletet terjesztett a Bíróság elé. Mindegyik kártérítési keresetet elutasították, elsősorban az előírt határidők elmulasztása miatt.
A kérelmezők – az Egyezmény 8., 13. és 14. cikkére hivatkozással - különösen azt sérelmezték, hogy önkényesen megfosztották őket az állandó lakosok jogállásától.
A Szlovén Kormányzat hivatkozott arra, hogy a szóban forgó eseményekre azt megelőzően került sor, hogy az Egyezmény Szlovénia tekintetében hatályba lépett (1994. június 28.). A Nagykamara is elutasította ezt a kifogást, tekintettel arra, hogy a lakóhely elvesztése szempontjából a "törlés" káros hatásai "folyamatos" helyzetnek minősülnek. A Szlovén Kormányzat hivatkozott arra is, hogy az a hat kérelmező, akik megkapták tartózkodási engedélyt, elvesztették áldozati jogállást. A Nagykamara azonban úgy ítélte, hogy az emberi jogok megsértésének hatóságok általi elismerése és az állandó tartózkodási engedély kibocsátása az első, harmadik, negyedik, hatodik, hetedik és nyolcadik kérelmezőnek nem minősül nemzeti szinten „megfelelő” és „elégséges” jogorvoslatnak. Ennek megfelelően e kérelmezők még mindig állíthatják azt, hogy az állítólagos jogsértések áldozatai. Végül a Szlovén Kormányzat arra is hivatkozott, hogy a kérelmezők nem merítették ki a Szlovéniában számukra elérhető jogorvoslatokat. Ennek kapcsán a Nagykamara először is elfogadhatatlannak ítélte a a második és negyedik kérelmező panaszát, minthogy soha sem nyilvánították ki abbéli szándékukat, hogy Szlovéniában akarnak lakni, és semmilyen megfelelő jogi lépést nem tettek jogállásuk rendezésére. A többi hat panaszos tekintetében azonban a Bíróság elutasította a Kormányzat kifogását. A jelen ügy különleges körülményeire korlátozva értékelését úgy ítélte meg: először is, a kérelmezők mentesültek az egyéni alkotmányjogi panasz előterjesztése alól, tekintettel az általuk indított közigazgatási eljárások együttes hosszára, és a hatóságok hosszadalmas tétlensége által okozott csalódottság érzésére. Másodszor, nem voltak kötelesek a vitatott jogi szabályozás alkotmányosságának absztrakt felülvizsgálata iránt, mivel az Alkotmánybíróság e tekintetben 1999-ben és 2003-ban már iránymutató döntéseket hozott. Végül, ami a módosított jogállásáról szóló törvényt illeti, az azt követően lépett hatályba, hogy a kérelmezők panaszát a Bíróság elfogadhatónak nyilvánította.
A Bíróság megállapította, hogy az Egyezmény 8. cikke alkalmazandó volt a kérelmezők helyzetére, mivel a "törlés" és annak következményei – ezt a tényt a Kormányzat sem vitatta – beavatkozást jelentettek a magán-, illetve családi életükbe, amelyet Szlovéniában éltek, az országban kialakított társadalmi, kulturális és gazdasági kapcsolatokra alapítottan.
A Bíróság először a beavatkozás törvényi alapjának kérdését vizsgálta. Ez az állampolgársági törvényen és a idegenrendészeti törvényen alapult, amely jogszabályok minden érintett személy számára hozzáférhetőek voltak. Mindazonáltal, bár a kérelmezők előreláthatták, őket külföldiként fogják kezelni, ha nem folyamodnak szlovén állampolgárságért, ésszerűen nem várhatták, hogy szlovén területen jogellenesen tartózkodókká fognak válni, és olyan szélsőséges intézkedés alanyaivá válnak, mint a "törlés". Értesítés hiányában azt hihették, hogy állandó lakos jogállásuk változatlan marad.
A Bíróság jelentőséget tulajdonított az az Alkotmánybíróság 1999-es megállapításainak is, amely szerint a kérelmezők jogi vákuum találták magukat, mivel az idegenrendészeti törvény nem volt rájuk alkalmazható. Legalább 2010-ig, a szlovén jogrendszer elmulasztotta világosan szabályozni a "töröltek" jogállást és tartózkodási engedélyüket. Több mint hét éve telt el - jogállásáról szóló törvény 2010. július 24-ei hatálybalépéséig - amíg az Alkotmánybíróság 2003-as, általános intézkedéseket elrendelő határozatának eleget tettek. Ennek megfelelően, a kérelmezők magán- illetve családi életébe való beavatkozásnak nem volt kellő törvényi alapja.
A "törlés" széleskörű hatásaira tekintettel azonban a Bíróság úgy ítélte meg, meg kell vizsgálni azt is, hogy a szóban forgó intézkedésnek volt-e legitim célja. E kérdésben az volt az álláspontja, hogy a „szlovén állampolgárok közössége” létrehozásának vágya, amely a korábbi JSZSZK Szlovéniában lakó állampolgárainak csak egy rövid időszakot biztosított arra, hogy megszerezzék a szlovén állampolgárságot, a nemzet biztonsága érdekében állt, és így legitim célnak minősült.
A Bíróság ezt követően megvizsgálta, hogy a szóban forgó beavatkozás „szükséges” volt-e „egy demokratikus társadalomban", vagyis nyomós társadalmi igényre válaszolt-e, és arányos volt-e az elérni kívánt céllal. A Bíróság ismételten hangsúlyozta, hogy az Egyezmény nem garantálja a jogot egy külföldi számára, hogy egy adott országba belépjen és ott tartózkodjék, de az országban való tartózkodási jogát korlátozó intézkedések bizonyos esetekben 8. cikk sérelmével járnak, ha aránytalanul nagy hátrányt jelentenek a magán-, illetve családi életre. Megjegyezte, hogy a kérelmezők attól a jogállástól fosztották meg, amely korábban széles körben biztosított számukra jogokat (beleértve az egészségügyi ellátáshoz és nyugdíjhoz való jogot) és lehetőségeket például a foglalkoztatás terén. A Bíróság úgy ítélte, hogy a szlovén államnak szabályozni kellett volna az egykori JSZSZK állampolgárainak tartózkodási jogát annak biztosítása érdekében, hogy a szlovén állampolgárság megszerzésének elmulasztásának ne érintse aránytalanul a "töröltek" 8. cikk szerinti jogait. Az Állam nem tette így, amint azt a kérelmezők által az érvényes tartózkodási engedély megszerzése során tapasztalt állandósult problémák is mutatták. A szóban forgó beavatkozás ezért nem volt "szükséges egy demokratikus társadalomban". Összefoglalva, az Alkotmánybíróság 1999-es és 2003-as határozatait és a jogállásáról szóló törvény módosításának elfogadását követően tett erőfeszítések ellenére, a szlovén hatóságok elmulasztották átfogóan és a szükséges gyorsasággal orvosolni a "törlés" tömeges jellegét és annak a kérelmezők számára súlyos következményeit.
Hivatkozva a hazai jogorvoslati lehetőségek kimerítésére vonatkozó megállapításaira, a Bíróság úgy találta, hogy a kérelmezőknek nem állt rendelkezésére "megfelelő" és "hatékony" jogorvoslat, amellyel a megfelelő időben orvoslást nyerhetett volna a magán- és családi élet tiszteletben tartásához fűződő jog állítólagos megsértése, ezért megállapította, hogy az Egyezmény 13. cikkét – az Egyezmény 8. cikkével összefüggésben – megsértették.
Figyelemmel arra, hogy a jelen ügyben milyen fontos a hátrányos megkülönböztetés kérdése, a Nagykamara a kérelmezők panaszát 14. cikke alapján külön is megvizsgálta.
A Bíróság úgy találta, hogy az Egyezmény 14. cikke alkalmazható volt, mivel a függetlenség elnyerése után – minthogy az egykori JSZSZK állampolgárait eltérően kezelték más külföldiekhez képest – eltérően bántak két olyan csoporttal, amelyek a tartózkodás kapcsolatos ügyek tekintetében hasonló helyzetben voltak. Az egykori JSZSZK Szlovéniában lakó állampolgárai egy jogi vákuumban találták magukat, míg a az országban élő "valódi" külföldiek az idegenrendészeti törvény alapján megtarthatták állandó tartózkodási engedélyüket. Ez az eltérő bánásmód, amelyre az Alkotmánybíróság is rámutatott 1999 február 4-ei határozatában, nemzeti hovatartozáson alapult, és nem volt legitim célja. A Bíróság ezért úgy találta, hogy az Egyezmény 14. cikkét a 8. cikk tekintetében megsértették.
Bár ez volt az alperes Állam feladata, hogy a Miniszteri Bizottság felügyelete alatt, kiválassza azokat az eszközöket, amelyek eleget révén kíván tenni a határozat végrehajtására vonatkozó, az Egyezmény 46. cikkéből eredő kötelezettségének, a Bíróság kivételes esetekben jelezheti azon eszközök típusát, amelyeket meg lehet tenni annak érdekében, hogy véget vessenek egy általa feltárt helyzetnek. A bevett hazai gyakorlat hiányában még korai lenne megítélni a Szlovénia által az elmúlt években a "töröltek" tartózkodási jogára vonatkozóan megalkotott jogalkotási intézkedések hatékonyságát. Mindazonáltal, mivel a kérelmezők nem kaptak kártérítést, és jelenleg nem sok kilátás van arra, hogy kapjanak, a szlovén jogrendben van egy hiba, amelynek eredményeként a "töröltektől" továbbra is megtagadják alapvető jogaik megsértéséért járó kár megtérítését.
A jelen ügy tehát alkalmas egy irányadó döntés elfogadására, tekintettel arra, hogy a helyzet nagyszámú személyt érint. Bár jelenleg csak néhány hasonló kérelem van előtte folyamatban, a Bíróság tudatában volt jövőbeni esetek lehetséges előterjesztésének. Ezért jelezte a Kormányzatnak, hogy a Szlovéniában "töröltek" emberek részére egy éven belül létre kellene hozni egy kártérítési rendszert; ezen időszakban minden hasonló ügy tárgyalását el fogja napolni.
A Bíróság az első, harmadik, negyedik, hatodik, hetedik és nyolcadik kérelmező javára fejenként 20.000,-Euro nemvagyoni kártérítést ítélt meg.
1Az ítéletet a Nagykamara 2012. június 26-án hozta.