BANKOVIC ÉS TÁRSAI BELGIUM ÉS TÁRSAI ELLENI KÉRELME (52207/99.)

A Bíróság elfogadhatatlannak nyilvánította a jugoszláv állampolgár panaszosok által összesen 17 NATO-tagállam ellen előterjesztett kérelmet, mert az Egyezmény 1. cikkében szereplő "joghatóság" kifejezést nem lehet olyan kiterjesztő módon értelmezni, hogy az Egyezményt a katonai szövetség légitámadásának belgrádi áldozataira is alkalmazni lehessen. A Bíróság nem értett egyet a kérelmezők azon érvelésével, hogy az a személy, akit bárhol a világon valamely részes állammal összefüggésbe hozható kár ért ipso facto az egyezményes állam joghatósága alá kerül. A Bíróság nem látott okot arra, hogy eltérjen a joggyakorlatában kialakított elvtől, mely szerint a területen kívüli joghatóság csak kivételesen ismerhető el, akkor, ha az alperesi állam tényleges felügyeletet gyakorol valamely határain túli terület (lakossága) felett, és katonai megszállás következtében, vagy a helyi kormánnyal történő megegyezés esetén, illetve annak kérésére, esetleg belenyugvása folytán legalább néhány olyan közhatalmi funkcióval is rendelkezik, amelyek egyébként a helyi kormány hatáskörébe tartoznának.

A kérelmet hat Belgrádban élő jugoszláv állampolgár terjesztette elő. Az 1942-ben született Vlastimir Bankoviæ, és az 1945-ben született Borka Bankoviæ saját nevükben, illetőleg elhunyt lányuk, Ksenija Bankoviæ nevében; az 1937-ben született Živana Stojanoviæ saját és elhunyt fia, Nebojša Stojanoviæ nevében; Mirjana Stoimenovski saját és elhunyt fia, Darko Stoimenovski nevében; az 1956-ban született Dragana Joksimoviæ saját és elhunyt férje, Milan Joksimoviæ nevében; Dragan Sukoviæ a saját nevében.
A koszovói konfliktus miatt a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság ellen intézett NATO-légicsapások során 1999. április 23-án bombatámadás érte a Szerb Rádió és Televízió belgrádi központi épületeit. Kora hajnalban a Szerb Rádió és Televízió Takovska utcában lévő egyik épületét eltalálta egy rakétalövedék. Az épület négy emeletéből kettő és az irányítóterem is összeomlott.
A támadás következtében tizenhatan meghaltak, köztük Ksenija Bankoviæ, Nebojša Stojanoviæ, Darko Stoimenovski, és Milan Joksimoviæ, és további tizenhat személy súlyosan megsérült, így Dragan Sukoviæ is.
A panaszt 1999 októberében tizenhét NATO-tagállam - amelyek egyúttal az Emberi Jogok Európai Egyezményében részes államok is - ellen nyújtották be, nevezetesen Belgium, Cseh Köztársaság, Dánia, Franciaország, Németország, Görögország, Magyarország, Izland, Olaszország, Luxemburg, Hollandia, Norvégia, Lengyelország, Portugália, Spanyolország, Törökország és az Egyesült Királyság.
Az Emberi Jogok Európai Bíróságának Első Kamarája - tekintettel arra, hogy az Egyezmény értelmezése körében lényeges kérdés merült fel - 2000. november 14-én átadta hatáskörét a Nagykamarának (30. cikk), majd 2001. október 24-én tárgyalást tartottak az ügyben a kérelem elfogadhatóságáról.

A kérelmezők szerint a Szerb Rádió és Televízió központi épületei ellen folytatott bombatámadással az alperesi államok megsértették az Emberi Jogok Európai Egyezményének 2. cikkét (élethez való jog), 10. cikkét (véleménynyilvánítás szabadsága), valamint a 13. cikket (hatékony jogorvoslathoz való jog).

A Bíróság leszögezte, az ügy mikénti eldöntése szempontjából elsősorban arra a kérdésre kell megtalálnia a helyes választ, hogy a panaszosok az Egyezmény 1. cikke (kötelezettség az emberi jogok tiszteletben tartására) értelmében az alperesi államok joghatósága alá tartoznak-e, továbbá, hogy a sérelmezett légitámadás ezen államoknak, mint NATO-tagállamoknak az Egyezmény alkalmazása körében is felróható magatartásaként értékelhető-e. Vizsgálni kell azt is, hogy a kérelmezők az összes hazai jogorvoslati lehetőséget kimerítették-e az Egyezmény 35. cikkének 1. pontjában foglaltaknak megfelelően.
A Bíróság megállapította, hogy a kifogásolt cselekményt az alperesi államok területén kívül követték el, illetve fejtette ki hatását ("területen kívüli intézkedés"). Különös jelentősége van annak, hogy a vitatott cselekmény területen kívüli jellege folytán a panaszosok (és elhunyt közeli hozzátartozóik) az alperesi államok joghatósága ("juridiction") alá kerültek-e, vagy sem.
Ami az Egyezmény 1. cikkében található "joghatóság" kifejezés eredeti értelmét illeti, a Bíróság rámutatott arra, hogy a nemzetközi közjog szerint a joghatóság elsősorban az államterület határain belül érvényesül. Bizonyos esetekben a nemzetközi jog nem zárja ki az állam területén kívüli joghatóságát a következő jogcímek alapján: állampolgárság, nemzeti lobogó, diplomáciai és konzuli kapcsolatok, joghatály, védelem, passzív személyi joghatóság, egyetemes joghatóság. Az ilyen joghatóságot a többi érintett állam szuverenitáshoz fűződő területi jogai határozzák meg és korlátozzák.
A Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy az Egyezmény 1. cikke a joghatóság általános jelentéséből, azaz mindenekelőtt a területi elvből indul ki, a joghatóság egyéb jogcímei csak kivételesen alkalmazhatók, és csak különleges indokok igazolhatják a területi elvtől való eltérést az ügy összes körülményeire is figyelemmel.
A Bíróság számára a ratifikálás óta az Egyezmény alkalmazása során a részes államok gyakorlata megmutatta, nem féltek területen kívüli felelősséget vállalni a jelen ügyhöz hasonló esetekben. Ha néhány egyezményes állam részt vett területén kívüli katonai akcióban (pl.: az Öböl-válság idején, Bosznia-Hercegovinában, Jugoszláviában), egyikük sem jelezte a 15. cikk (az Egyezmény hatályának felfüggesztése szükséghelyzet esetén) alapján tett derogációval, hogy úgy ítélnék meg, a területen kívüli cselekmények az 1. cikk szerinti joghatóság gyakorlatát maguk után vonták volna.
A Bíróság továbbá kifejtette, hogy a területen kívüli joghatóság a Bíróság joggyakorlata szerint is csak kivételesen ismerhető el. Mindeddig csak akkor ismerte el a Bíróság, ha az alperesi állam tényleges felügyeletet gyakorol az adott határain túli terület (lakossága) felett katonai megszállás következtében, vagy a helyi kormánnyal történő megegyezés esetén, illetve annak kérésére, esetleg belenyugvása folytán az összes, de legalább néhány olyan közhatalmi funkcióval is rendelkezik, amelyek egyébként a helyi kormány hatáskörébe tartoznának.
A kérelmezők érvei alapján az egyezményes államoknak az 1. cikkben meghatározott pozitív kötelezettsége magában foglalja azt is, hogy saját területükön kívül az egyezményes jogokat az adott terület felett ténylegesen gyakorolt ellenőrzéshez mérten kell tiszteletben tartaniuk. A Bíróság szerint ezen az alapon mindenki, akit bárhol a világon a részes államnak tulajdonítható kár ért ipso facto az adott államnak az 1. cikk értelmében vett joghatósága alá kerül.
A Bíróság úgy ítélte meg, hogy ez a meghatározás az 1. cikk szerinti "joghatóság" pontos jelentését nem tárja fel, s a panaszosok felfogása alapján az szinte feleslegesen, céltalanul szerepel az Egyezményben, pedig ha az Egyezmény megalkotói a kérelmezők kiterjesztő értelmezésének megfelelő joghatóságot akartak volna biztosítani, akkor az Egyezményt az 1949-ben született négy Genfi Egyezmény közül az elsővel azonos, vagy hasonló szövegezéssel is elfogadhatták volna.
A Bíróság kiemelte, a kérelmezők megközelítése összemossa azt a két kérdést, hogy valaki egy részes állam joghatósága alá tartozik-e vagy sem, valamint azt, hogy az Egyezmény által biztosított jogok csorbítása folytán a jogsértés áldozatának tekinthető-e. Márpedig itt az elfogadhatóság két egymástól világosan elkülöníthető feltételéről van szó, és mindkettőnek teljesülnie kell ahhoz, hogy az érintett személy, mint panaszos a "Magas Szerződő Féllel" szemben az Egyezmény rendelkezéseire hivatkozhasson.
A Bíróság vitatta, hogy olyan döntés, amely kizárja a kérelmezőket az alperesi államok joghatósága alól, az Egyezménynek a közrend biztosítására irányuló küldetésével ellentétes, és az emberi jogok védelmének rendszerében sajnálatos űrt hagy maga után. A Bíróság leszögezte, hogy az Egyezmény az európai jogrend és az emberi jogok védelmének alapvető eszköze, és fontos feladata, hogy a 19. cikk alapján elősegítse az egyezményt aláíró államok által vállalt kötelezettségek betartását.
Az Egyezmény, mint többoldalú megállapodás tekintetében az 56. cikkben foglaltak (területi hatály) érvényesülnek, azaz elsődlegesen a területi elv az irányadó, különösen a részes államok joghatósága alá eső területeken érvényesül, ezért hatálya a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság területére nem terjed ki. Az Egyezménynek nem célja, hogy mindenhol a világon alkalmazható legyen, még akkor sem, ha egy adott ügy esetleg összefüggésbe hozható valamely részes államokkal.
A fentiekre tekintettel a Bíróság úgy találta, hogy a kérelmezők és elhunyt rokonaik nem tartoznak az alperesi államok joghatósága alá, a sérelmezett cselekmény nem érinti az Egyezmény szerint fennálló felelősséget, ezért a Bíróság nem tartotta szükségesnek vizsgálni az elfogadhatóság körében felmerült további kérdéseket.
Mindezek alapján a Bíróság Nagykamarája a kérelmet egyhangúlag elfogadhatatlannak nyilvánította.

* Eur. Court H. R., Application of Bankoviæ and Others v. Belgium and 16 OtherContracting States, judgment of 19 December 2001