A., B. és C. Írország elleni ügye (25.579/05 sz. ügy)1
Az első kérelmező (A.) 2005. február 28-án, kilenc és fél hetes terhesen utazott Angliába magzatelhajtás céljából. Állítása szerint úgy esett teherbe, hogy partnerét meddőnek gondolta. Ebben az időszakban nem volt férjnél, munkanélküli és szegény volt. Négy gyermeke volt, a legkisebb fogyatékos, és mindegyik gyermeke nevelőszülőknél volt elhelyezve a kérelmező alkoholizmussal kapcsolatos problémái miatt; mindegyik terhessége alatt depresszióval küszködött. Az ötödik terhességét megelőző évben józan maradt és folyamatos kapcsolatban maradt a szociális munkásokkal annak érdekében, hogy a gyermekei feletti szülői felügyeleti jogot visszaszerezze. Úgy gondolta, hogy egy újabb terhesség életének abban a szakaszában (az azt kísérő depresszió józanságát fenyegető veszélyére tekintettel) veszélyeztetheti az egészségét és a sikeres családegyesítést. Az utazás és a magánkórházi ellátás legkisebb költségét (650,-Eurot) uzsorakölcsönből fedezte. Úgy gondolta, hogy egyedül és titokban, a szociális munkások értesítése és a láthatás elmulasztása nélkül teszi meg az utat, ezért a terhesség-megszakítást követő napon visszautazott Írországba; a vonaton bőségesen vérezni kellett, ezért mentővel kórházba szállították, ahol ellátták. Ezt követően hetekig fájdalmat és hányingert érzett valamint vérzett, de nem fordult orvoshoz. Az Bíróság előtti eljárás alatt újból teherbe esett és megszülte ötödik gyermekét. Depresszióval küzd, három gyermeke vonatkozásában szülői felügyeleti jogokat gyakorol, két gyermeke (köztük a fogyatékos gyermek) még mindig nevelőszülőknél van elhelyezve.
A második kérelmező (B.) 2005. január 17-én, kilenc és fél hetes terhesen utazott Angliába magzatelhajtás céljából. Állítása szerint nem akart teherbe esni, ezért utólag abortusztablettát vett be; két különböző orvos szerint fennállt a méhen kívüli terhesség veszélye (ami csak a terhesség 6-10 hetében válik felismerhetővé), de elutazása előtt megerősítették, hogy terhessége nem méhen kívüli. Ennek ellenére el akarta végeztetni magán a beavatkozást, mert életének abban a szakaszában nem tudott volna gyermekéről otthonában gondoskodni. Az utazási költségeket fizetési nehézségek miatt egy barátja bankkártyájának felhasználásával fedezte. Angliába érve nem jegyezte fel egyetlen közeli hozzátartozójának a nevét sem és nem adott meg egyetlen ír címet sem, nehogy a családja tudomást szerezzen a magzatelhajtásról. A magzatelhajtást megelőző éjszakát és az azt követő éjszakát Londonban töltötte, majd hazautazott. A hazaút során vérzett, és két hét múlva utógondozás végett felkereste az angol kórház ír leányintézményét.
A harmadik kérelmező (C.) 2005. március 3-án, terhessége első harmadában utazott Angliába magzatelhajtás céljából. Ezt megelőzően három évig a rák egy ritka formája ellen kemoterápiával kezelték. Állítása szerint a kezelést megelőzően megkérdezte orvosát betegsége hatásairól tekintettel arra, hogy gyermeket szeretett volna, és azt a választ kapta, hogy nem lehet terhességének a rákra gyakorolt hatását előre megmondani, és azt, hogy veszélyes lehet a magzatra, ha a terhesség első harmadában kemoterápiában részesül. A daganat csökkent, és ő akaratlanul teherbe esett. Erről a tényről nem tudva, számos rákvizsgálaton esett át, amely a terhesség időszakában nem javallott. Amikor terhességét felismerte, beszélt a háziorvosával, és számos orvosi szaktanácsadóval. Mivel - állítása szerint – az ír jogszabályok bénító hatása miatt nem kapott megfelelő tájékoztatást terhességének egészségére illetve életére, továbbá a korábbi rákvizsgálatoknak a magzatra gyakorolt hatásáról, a világhálón nézett utána a kockázatoknak. A kockázatok bizonytalanságára tekintettel utazott magzatelhajtás végett Angliába, ahol először gyógyszeres terhesség-megszakítást akart, mivel terhessége korai szakaszában volt, de mivel nem talált olyan kórházat, amely elvégezte volna ezt a beavatkozást, hiszen nem volt helybenlakó és utógondozásra lett volna szükség, további nyolc hetet várt a műtéti beavatkozásra. Írországba visszatérve a nem megfelelően végzett magzatelhajtás miatti szövődményektől szenvedett, ideértve a tartós vérzést és fertőzést is. Állítása szerint nem részesült megfelelő orvosi ellátásban; háziorvosa hónapokkal a terhesség-megszakítás után sem észrevételezte, hogy már nem terhes.
Írországban a magzatelhajtást a büntetőjog tiltja, és különösen a még hatályos Személy elleni bűncselekményekről szóló 1861. évi törvény 58. cikke. Ez úgy rendelkezik, hogy minden terhes nő vagy harmadik személy, aki bármilyen jogellenes cselekményt követ el azzal a szándékkal, hogy a nő vetélését váltja ki, bűntettet követ el, és életfogytiglani szabadságvesztéssel büntetendő. Egy 1983-as népszavazás következtében az Alkotmány Nyolcadik alkotmánymódosítással beiktatott 40.3.3. cikke elismeri a még meg nem született gyermek élethez való jogát és – az anya élethez való egyenlő jogára kellő tekintettel – biztosítja annak tiszteletben tartását a nemzeti törvényekben. A Nyolcadik alkotmánymódosítás értelmezésével kapcsolatban az ír bíróságok elé került ügyek következtében, a Legfelsőbb Bíróság az 1992-es X-ügyben hozott ítéletében úgy foglalt állást, hogy Írországban a magzatelhajtás jogszerű akkor, ha az anya élete (amely megkülönböztetendő az egészségétől) a terhesség következtében valós és lényeges veszélyben van. Ugyanezen ítéletben és az ezt követő ügyekben is a bíróságok elismerték, hogy a Parlament nem fogadta el eme Alkotmányban biztosított jogot szabályozó törvényt. Egy újabb, 1992-es népszavazás következtében a Tizenharmadik alkotmánymódosítás feloldotta a magzatelhajtási célú kiutazás tilalmát és engedélyezte a külföldön jogszerűen elérhető terhesség-megszakítással kapcsolatos információk írországi terjesztését.
Az első két kérelmező úgy gondolta, hogy nem jogosult Írországban terhesség-megszakításra, hiszen az ír jog nem engedi az egészségügyi vagy jóléti indokokból a magzatelhajtást, kizárólag akkor, ha az anya élete igazoltan veszélyben van, ideértve az öngyilkosságot is. A harmadik kérelmező úgy gondolta, hogy a terhesség az életét veszélyezteti, nincs azonban olyan törvény vagy eljárás, amely alapján ez és – következésképpen – írországi terhesség-megszakításhoz fűződő joga megállapítható lett volna.
A harmadik kérelmező az Egyezmény 2. cikkére hivatkozással azt sérelmezte, hogy a terhesség-megszakítás nem volt elérhető Írországban még az életveszély esetén sem, mert az Alkotmány 40.3.3. cikkét nem hajtották végre. Az Egyezmény 3. cikkére hivatkozással mindhárom kérelmező sérelmezte, hogy a terhesség-megszakítás írországi elvégzésének lehetetlensége az eljárást szükségtelenül költségessé, bonyolulttá és megrázóvá tette; a magzatelhajtás tilalma megbélyegzetté és megalázottá tett őket, veszélyeztette egészségüket. Az Egyezmény 8. cikkére hivatkozva az első és második kérelmező sérelmezte a jogszerű terhesség-megszakítás írországi korlátozását, amelynek következtében egészségügyi vagy jóléti indokra való hivatkozással nem kérhették a terhesség megszakítását. A harmadik kérelmező ugyanezen cikkre hivatkozva a leendő anya alkotmányi rendelkezésben elismert élethez való jogát érvényesítő törvények hiányát sérelmezte. A kérelmezők szerint az a tény, hogy a nők – ha rendelkeznek megfelelő anyagi forrással – terhesség-megszakítás céljával külföldre utazhatnak, meghiúsítja a korlátozás célját, míg az a tény, hogy Írországban csak nagyon korlátozott körülmények között végezhető el a terhesség-megszakítás, aránytalan és túlzott. Ezen túlmenően, az Egyezmény 14. cikkére hivatkozással sérelmezték, hogy a korlátozás rájuk mint nőkre túlzott terhet hárít, különösen az első kérelmezőre, akinek pénzügyi lehetőségei igen korlátozottak.
A Bíróság hangsúlyozta, hogy a terhesség-megszakítás írországi jogi szabályozását csak annyiban kell vizsgálnia, ameddig az közvetlen hatással volt a kérelmezőkre.
Ezt követően kiemelte: nem vitatott, hogy mindhárom kérelmező terhesség-megszakítási célzattal utazott Angliába: az első kettő egészségügyi illetve jóléti indokkal, abból a félelméből adódóan, hogy a terhesség az életét veszélyezteti. Noha a külföldre utazás kétségkívül lélektani megterhelést jelentett mindhármuknak, sőt az első kérelmezőnek anyagi megrendülést is, a Bíróság úgy találta, hogy a szükséges egészségügyi tanácsadás és ellátás Írországban mind a terhesség-megszakítás előtt, mind azt követően rendelkezésükre állt. A bíróság úgy találta, hogy eltekintve annak a kérelmezőkre gyakorolt lélektani hatásától, hogy külföldre mennek olyat tenni, ami saját országukban bűncselekmény, a magzatelhajtás esetén alkalmazandó büntetőjogi szankciók nem álltak közvetlen összefüggésben az első és második kérelmező panaszaival. nincsenek közvetlen relevanciával az első és második kérelmező kérelmére. A Bíróság az ilyen szankciók veszélyét a harmadik kérelmező esetében panasza érdemi vizsgálata körében értékelte.
Az Egyezmény 2. cikke megsértésének vizsgálata körében a Bíróság utalt arra, hogy a harmadik kérelmező esetében sem volt jogi akadálya annak, hogy terhesség-megszakítás céljából külföldre utazzanak. Abból adódóan, hogy a harmadik kérelmező, aki terhesség-megszakítást követő szövődményekben szenvedett, nem állította, hogy ezek életére fenyegetést jelentettek volna, panaszát a Bíróság – mint elfogadhatatlan – elutasította.
Az Egyezmény 3. cikke megsértésének vizsgálata körében a Bíróság mindhárom kérelmező kérelmét visszautasította, mert úgy találta, hogy az a fizikai és lélektani megterhelés, amelyet kétségkívül mindhárman elszenvedtek annak következtében, hogy magzatelhajtási célzattal külföldre utaztak, nem elég súlyos ahhoz, hogy az Egyezmény 3. cikkében tiltott embertelen vagy megalázó bánásmód fogalmát kimerítse.
Az Egyezmény 8. cikke megsértésének vizsgálata körében a Bíróság azt az álláspontot foglalta el, hogy bár az Egyezmény 8. cikke nem értelmezhető úgy, mint amelyik biztosítaná a terhesség-megszakításhoz való jogot, annak írországi tilalma mégis a kérelmezők testi és lelki sértetlenséghez, ebből adódóan a magánélethez fűződő jogának, vagyis az Egyezmény 8. cikkének hatálya alá tartozik. A Bíróság az első és második kérelmező kérelmét a harmadik kérelmező kérelmétől elkülönítve vizsgálta.
A Bíróság úgy találta, hogy az első és második kérelmező terhesség-megszakításának tilalma a magánélet tiszteletben tartásához fűződő jogának korlátozását jelentette. Ez a beavatkozás azonban összhangban volt a törvénnyel, és a közerkölcs védelmének legitim célját követte, ahogyan azt Írországban értik. Azt a kérdést vizsgálva, hogy a terhesség-megszakítás tilalma vajon szükséges-e egy demokratikus államban, és különösen, hogy fennállt-e olyan társadalmi szükséglet, amely igazolja azt, a Bíróság észrevételezte, hogy az Európa Tanács tagállamainak többségében a terhesség-megszakítás írországinál szélesebb körben való megengedése tekintetében egyetértés van: harminc-egynéhány európai országban a terhesség-megszakítás kérelemre elérhető; megközelítőleg 40 országban egészségügyi indokokból érhető el, ezek közül 35 országban jóléti indokokból is. Csak három tagállamban (Andorra, Málta, San Marino)szigorúbb a terhesség-megszakítás tilalma, mint Írországban, amelyekben a terhes nő életének veszélyeztetésére való tekintet nélkül tilos az terhesség-megszakítás. Írország az egyetlen olyan Európa Tanácsbeli tagállam, mely csak abban az esetben engedélyezi a terhesség-megszakítást, ha a terhesség veszélyezteti a várandós anya életét. Ugyanakkor a Bíróság megállapította, hogy az Európa Tanács tagállamai között lévő vitathatatlan egyetértés nem elegendő ahhoz, hogy döntő mértékben szűkítsék az egyes államok mérlegelési körét, amelyet ezzel kapcsolatban élveznek. A Bíróság egy korábbi ügyben megállapította, hogy az a kérdés: mikor kezdődik az élet, az Államok mérlegelési jogkörébe tartozik. Minthogy nincs európai egyetértés az élet kezdetének tudományos és jogi meghatározásáról, és a magzat és az anya jogai egymástól nem választhatóak el, az Államoknak az élet kezdete kérdésében fennálló mérlegelési jogköre magában foglal egy hasonló mérlegelési jogkört az anya és a magzat ellentétes érdekeinek kiegyensúlyozása tekintetében. A mérlegelési jogkör kereteinek túllépésének vizsgálata alapján - utalva az első és második kérelmezőnek arra a jogára, hogy terhesség-megszakítás céljából külföldre utazzon, a terhesség-megszakítás előtti és utáni megfelelő írországi egészségügyi ellátásra, továbbá arra, hogy az egészségügyi és jóléti indokokra alapított terhesség-megszakítás írországi tilalma a meg nem született gyermekek élethez való jogának az ír nép általi szilárd erkölcsi megbecsülésén alapul - a Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a terhesség-megszakítás jelenlegi írországi tilalma tisztességes egyensúlyt teremt az első és a második kérelmező magánélethez való joga és a még meg nem született élethez való joga között, így az első és második kérelmező tekintetében az Egyezmény 8. cikkét nem sértették meg.
A Bíróság megjegyezte, hogy a harmadik kérelmező a rák egyik ritka formájában szenvedett és attól félt, hogy terhessége a betegség kiújulását eredményezheti. A Bíróság úgy ítélte, hogy e kockázat fennállta nyilvánvalóan érinti a magánélet tiszteletben tartásához való jog alapvető értékeit és lényeges elemeit.
A Bíróság megállapította, hogy az egyetlen, nem bírósági eszköz a kockázat megállapítására, melyre a kormány hivatkozott – a rendes orvosi konzultáció a kérelmező és az orvosa között – nem volt hatékony. Az effajta eljárás körüli bizonytalanság olyan mértékű, mely egyértelművé teszi, hogy az 1861. évi törvény büntető rendelkezései lényeges bénító körülményként hatnak a nőkre és az orvosokra, minthogy mindketten súlyos büntetőjogi felelősségre vonásnak és szabadságvesztés veszélyének teszik ki magukat, ha a kezdeti orvosi vélemény, hogy a terhesség-megszakításra lehetőség van, mivel a nő élete veszélyben van, utóbb alkotmányellenesnek bizonyul. A Bíróság úgy ítélte, hogy a kérelmező bírósághoz (különösen az Alkotmánybírósághoz) való fordulása sem lehet volna hatékony, hiszen az Alkotmánybíróság nem alkalmas annak elsődleges megállapítására, hogy egy nő törvényes terhesség-megszakításra jogosultnak minősíthető-e. Hasonlóképpen aránytalan lenne arra kérni a nőktől, hogy ilyen összetett alkotmányjogi eljárásokat folytassanak le, ha az életüket veszélyeztető terhességre alapított, terhesség-megszakításhoz való joguk nem vitatott. Mindenesetre az Írországban törvényesen végrehajtott terhesség-megszakítások tekintetében a Kormányzat által a Bíróságnak adott világos tájékoztatás hiányában nem volt világos, hogy hogyan tudnak a bíróságok érvényt szerezni bármilyen, az orvosokat terhesség-megszakításra kötelező végzésüknek. A Bíróság megállapította, hogy sem az orvosi konzultáció, sem az ír kormány által hivatkozott a peres eljárási lehetőségek, nem voltak hatékony és hozzáférhető eljárások ahhoz, hogy a harmadik kérelmező terhesség-megszakításhoz való jogát érvényesítsék. Arra sem volt magyarázat, hogy a meglévő alkotmányos jogot miért nincs máig sem törvénybe iktatva. Következésképpen a Bíróság megállapította, hogy Írország megsértette a harmadik kérelmező magánélet tiszteletben való tartásához való jogát azáltal, hogy nem szabályozta az Alkotmányban biztosított törvényes terhesség-megszakításhoz való jogot, ezzel összhangban az Egyezmény 8. cikkét megsértették. A Bíróság a harmadik kérelmező részére 15.000,-Euro nemvagyoni kártérítést ítélt meg.
1Az ítéletet a Nagykamara 2010. december 16-án hozta.