I.
C-48/24 Vilniaus tarptautinė mokykla ügyben 2026. február 12-én hozott ítélet
1) Az EUMSZ 49. cikket úgy kell értelmezni, hogy az alkalmazandó az adott tagállamban letelepedett olyan magán oktatási intézmény helyzetére, amelynek tőkéjében más tagállamok állampolgára olyan részesedéssel rendelkezik, amely lehetővé teszi számára, hogy irányítást biztosító befolyást gyakoroljon döntéseire, és meghatározza annak tevékenységét, amennyiben ezen intézmény a letelepedése szerinti tagállamban nemzetközi középfokú oktatási programot, valamint az alsó és felső tagozatot, és a gimnázium első két évét lefedő nemzetközi érettségi programot díjazás ellenében nyújt.
2) Az EUMSZ 49. cikket úgy kell értelmezni, hogy azzal a hatálya alá tartozó helyzetben nem ellentétes az olyan tagállami szabályozás, amelynek értelmében az a magán oktatási intézmény, amely e tagállam hivatalos nyelvétől eltérő nyelven nyújt nemzetközi középfokú oktatási programot, valamint az alsó és felső tagozatot, és a gimnázium első két évét lefedő nemzetközi érettségi programot, köteles ellenőrizni, hogy a nyilvánossággal és a közigazgatási hatóságokkal rendszeres kommunikációt folytató tanárai és adminisztratív személyzete megfelelnek‑e az e hivatalos nyelv középfokú ismeretére vonatkozó követelménynek, amennyiben az ilyen szabályozást az említett hivatalos nyelv védelmének és népszerűsítésének célkitűzése igazolja, és e szabályozás szükséges és arányos e cél eléréséhez. E feltétel nem teljesül, ha az említett szabályozás kivétel vagy könnyítés lehetősége nélkül vonatkozik az általa érintett valamennyi személyre, és arra kötelezi őket, hogy a hivatalos nyelv előírt szintje ismeretének igazolása érdekében az érintett tagállam adott szerve által kiállított, e tagállam területén szervezett nyelvvizsga alapján kiadott bizonyítványt mutassanak be.
3) A 2013. november 20‑i 2013/55/EU európai parlamenti és tanácsi irányelvvel módosított, a szakmai képesítések elismeréséről szóló, 2005. szeptember 7‑i 2005/36/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 53. cikkének (1) bekezdését az EUMSZ 49. cikkel összefüggésben úgy kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétes a hatálya alá tartozó helyzetekben az olyan tagállami szabályozás, amelynek értelmében azon magán oktatási intézmény tanárainak, amely e tagállam hivatalos nyelvétől eltérő nyelven nyújt nemzetközi középfokú oktatási programot, valamint az alsó és felső tagozatot, és a gimnázium első két évét lefedő nemzetközi érettségi programot, meg kell felelniük az e hivatalos nyelv középfokú ismeretére vonatkozó követelménynek, amennyiben az ilyen szabályozást az említett hivatalos nyelv védelmének és népszerűsítésének célkitűzése igazolja, és e szabályozás szükséges és arányos e cél eléréséhez. E feltétel nem teljesül, ha az említett szabályozás kivétel vagy könnyítés lehetősége nélkül vonatkozik az általa érintett valamennyi személyre, és arra kötelezi őket, hogy a hivatalos nyelv előírt szintje ismeretének igazolása érdekében az érintett tagállam adott szerve által kiállított, e tagállam területén szervezett nyelvvizsga alapján kiadott bizonyítványt mutassanak be.
1 Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem az EUMSZ 49. cikknek, valamint a 2013. november 20‑i 2013/55/EU európai parlamenti és tanácsi irányelvvel (HL 2013. L 354., 132. o.) módosított, a szakmai képesítések elismeréséről szóló, 2005. szeptember 7‑i 2005/36/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2005. L 255., 22. o.; helyesbítések: HL 2007. L 271., 18. o.; HL 2008. L 93., 28. o.; HL 2014. L 305., 115. o.; a továbbiakban: 2005/36 irányelv) 53. cikkének értelmezésére vonatkozik.
2 E kérelmet a VšĮ „Vilniaus tarptautinė mokykla” (vilniusi nemzetközi iskola, Litvánia; a továbbiakban: VTM) és a Valstybinė kalbos inspekcija (állami nyelvi felügyelőség, Litvánia; a továbbiakban: VKI) között a VTM számára előírt azon követelmény tárgyában folyamatban lévő jogvita keretében terjesztették elő, hogy tanárai és adminisztratív személyzete a litván nyelvtudás meghatározott szintjének ismeretét tanúsító vizsgát tegyenek le.
Az alapeljárás
17 A VTM, egy litván állampolgár által alapított magán oktatási intézmény, 2004 óta folytatja tevékenységét Litvániában. Az alapügy tényállásának megvalósulása idején tőkéje 49,96%‑ban egy finn állampolgár, 25,02%‑ban egy dán állampolgár, 25,02%‑ban pedig az Amerikai Egyesült Államok egy állampolgárának tulajdonában volt.
18 A VTM megszerezte az ahhoz szükséges közigazgatási engedélyeket, hogy az alsó és felső tagozatot és a gimnázium első két évét lefedő nemzetközi érettségi programot, valamint a „Cambridge International AS/A levels” középfokú oktatási programot angol nyelven nyújtsa.
19 2022. május 19‑én és 25‑én a VKI vizsgálatot folytatott a VTM‑nél annak ellenőrzése érdekében, hogy az megfelel‑e a hivatalos nyelvről szóló törvényben és az 1688. sz. rendeletben előírt követelményeknek. E vizsgálat keretében megállapította, hogy a VTM tizennyolc munkavállalója, köztük az igazgató, annak oktatási helyettese, egy szociálpedagógus és tizenöt tanár nem teljesítette a hivatalos nyelv ismerete 1688. sz. rendeletben meghatározott II. kategóriájának megfelelő nyelvvizsgát, illetve nem nyújtotta be a szükséges dokumentumokat. E tizennyolc munkavállaló közül öt tagállami állampolgár, míg tizenhárom harmadik államok állampolgára volt.
20 E körülmények között a VKI 2022. május 26‑i meghagyásában arra kötelezte a VTM‑et, hogy gondoskodjon arról, hogy az említett munkavállalói 2023. február 2‑ig letegyék e nyelvvizsgát, és erről 2023. február 9‑ig tájékoztassák az illetékes hatóságot. A VKI arról is tájékoztatta a VTM‑et, hogy az e követelményeknek való meg nem felelés a litván jogban előírt részletes szabályoknak megfelelően szankcionálandó (a továbbiakban: 2022. május 26‑i meghagyás).
21 A VTM a 2022. május 26‑i meghagyás hatályon kívül helyezése iránti keresetet terjesztett a Vilniaus apygardos administracinis teismas (vilniusi megyei közigazgatási bíróság, Litvánia) elé.
22 Mivel e keresetet elutasították, a VTM fellebbezést nyújtott be a Lietuvos vyriausiasis administracinis teismashoz (Litvánia legfelsőbb közigazgatási bírósága), a kérdést előterjesztő bírósághoz.
23 E bíróság először is arra keres választ, hogy az alapügyben szereplő helyzet az EUMSZ 49. cikk hatálya alá tartozik‑e. E tekintetben megjegyzi, hogy bár a VTM Litvániában telepedett le, és litván állampolgár alapította, tőkéje részben a Litván Köztársaságtól eltérő tagállamok állampolgárai tulajdonában van. Hozzáteszi, hogy a VTM díjazás ellenében nyújtja oktatási programjait. Ezt követően, amennyiben az EUMSZ 49. cikk alkalmazandó egy ilyen helyzetre, a kérdést előterjesztő bíróság arra keresi a választ, hogy a letelepedés szabadságának a litván szabályozásból eredő korlátozását igazolja‑e közérdeken alapuló nyomós ok, és az tiszteletben tartja‑e az arányosság elvét, kiemelve különösen, hogy e szabályozás nem ír elő semmilyen kivételt az általa meghatározott nyelvi követelmény alól. Végül azt a kérdést teszi fel, hogy a 2005/36 irányelv lehetővé teszi‑e ilyen követelmény alkalmazását a VTM‑hez hasonló nemzetközi iskolák szabályozott szakmát gyakorló személyzetére.
24 E körülmények között a Lietuvos vyriausiasis administracinis teismas (Litvánia legfelsőbb közigazgatási bírósága) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából kérdéseket terjeszt a Bíróság elé.
Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések
„1) Úgy kell‑e értelmezni az [EUMSZ 49. cikket], hogy e rendelkezés hatálya alá tartozik az államnyelv ismeretére vonatkozóan a nemzeti jog által előírt azon követelmény, amely a természetes személy által alapított, nemzetközi középfokú oktatási programot, valamint az alsó tagozatot, a felső tagozatot és a gimnázium első két évét lefedő nemzetközi érettségi programot végrehajtó oktatási intézmény adminisztratív személyzetére és tanáraira irányul?
2) Az első kérdésre adott igenlő válasz esetén úgy kell‑e értelmezni az [EUMSZ 49. cikket], hogy azzal ellentétes az alapügyben szereplőhöz hasonló nemzeti szabályozás, amely szerint az államnyelv ismeretére irányuló követelmény az érintett oktatási intézmény tevékenységére jellemző körülményektől függetlenül, kivétel nélkül vonatkozik egyrészt a természetes személy által alapított, nemzetközi középfokú oktatási programot, valamint az alsó tagozatot, a felső tagozatot és a gimnázium első két évét lefedő nemzetközi érettségi programot végrehajtó oktatási intézményben dolgozó valamennyi tanárra, másrészt pedig az ilyen oktatási intézmény adminisztratív személyzetére?
3) Úgy kell‑e értelmezni a [2005/36] irányelv 53. cikkét, hogy azzal ellentétes az alapügyben szereplőhöz hasonló nemzeti szabályozás, amely szerint az államnyelv ismeretére irányuló követelmény az érintett oktatási intézmény tevékenységére jellemző körülményektől függetlenül, kivétel nélkül vonatkozik a természetes személy által alapított, nemzetközi középfokú oktatási programot, valamint az alsó tagozatot, a felső tagozatot és a gimnázium első két évét lefedő nemzetközi érettségi programot megvalósító oktatási intézményben dolgozó valamennyi tanárra?”
Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekről
Az első kérdésről
29 Első kérdésével az előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy az EUMSZ 49. cikket úgy kell‑e értelmezni, hogy az alkalmazandó a valamely tagállamban letelepedett olyan magán oktatási intézmény helyzetére, amelynek tőkéjében más tagállamok állampolgárai részesedéssel rendelkeznek, amennyiben ezen intézmény a letelepedése szerinti tagállamban nemzetközi középfokú oktatási programot, valamint az alsó és felső tagozatot és a gimnázium első két évét lefedő nemzetközi érettségi programot nyújt.
30 E tekintetben az EUMSZ 49. cikk a második bekezdésében kimondja, hogy a szabad letelepedés magában foglalja a jogot gazdasági tevékenység önálló vállalkozóként történő megkezdésére és folytatására, vállalkozások, így különösen az EUMSZ 54. cikk második bekezdése szerinti társaságok alapítására és irányítására, a letelepedés országának joga által a saját állampolgáraira előírt feltételek szerint, figyelemmel a tőkére vonatkozó fejezet rendelkezéseire is.
31 Az állandó ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy az EUM‑Szerződés értelmében vett „letelepedés” fogalma nagyon tág jelentéssel bír, amely magában foglalja azt a lehetőséget, hogy valamely tagállam állampolgára állandó és folyamatos jelleggel részt vegyen a származási államától eltérő tagállam gazdasági életében, és abból hasznot húzzon (2024. október 4‑i Litvánia és társai kontra Parlament és Tanács [Mobilitási csomag] ítélet, C‑541/20–C‑555/20, EU:C:2024:818, 363. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
32 E fogalom tehát a fogadó tagállamban állandó telephelyen, határozatlan ideig ténylegesen végzett gazdasági tevékenységet foglalja magában. A fogalom tehát azt feltételezi, hogy az érintett társaság valóban letelepedett e tagállamban, és ott ténylegesen gazdasági tevékenységet végez (2024. október 4‑i Litvánia és társai kontra Parlament és Tanács [Mobilitási csomag] ítélet, C‑541/20–C‑555/20, EU:C:2024:818, 364. pont).
33 Ekképpen a Bíróság már kimondta, hogy a letelepedés szabadságának körébe tartozik az olyan helyzet, amikor valamely tagállami állampolgár valamely más tagállamban letelepedett társaság tőkéjében fennálló olyan részesedést szerez, amely lehetővé teszi számára, hogy irányítást biztosító befolyást gyakoroljon e társaság döntéseire, és meghatározza annak tevékenységeit (lásd ebben az értelemben: 2016. december 21‑i AGET Iraklis ítélet, C‑201/15, EU:C:2016:972, 46. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
34 A jelen ügyben nem vitatott, hogy a 2022. május 26‑i meghagyás elfogadásának időpontjában a Litvániában letelepedett, és ott állandó és folyamatos jelleggel oktatási programokat nyújtó VTM tőkéje többek között 49,96%‑ban egy finn állampolgár, és 25,02%‑ban egy dán állampolgár tulajdonában volt, ami főszabály szerint lehetővé teszi ezen állampolgárok számára, hogy irányítást biztosító befolyást gyakoroljanak ezen oktatási intézmény döntéseire, és meghatározzák annak tevékenységeit (lásd analógia útján: 2008. december 22‑i Truck Center ítélet, C‑282/07, EU:C:2008:762, 28. és 29. pont).
35 Ebből következik, hogy az alapügyben szóban forgó helyzetre kiterjedhet az EUMSZ 49. cikk hatálya, feltéve hogy a jelen ítélet 31. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlatnak megfelelően megállapítást nyer, hogy a VTM ténylegesen gazdasági tevékenységet folytat Litvániában való letelepedése révén.
36 Mindazonáltal, míg a kérdést előterjesztő bíróság kizárólag az EUMSZ 49. cikk értelmezését kéri, a holland kormány úgy véli, hogy az alapügyben szóban forgó helyzetet az EUMSZ 45. cikkre tekintettel kell megvizsgálni, mivel a litván nyelv ismeretének követelménye a VTM munkavállalói számára előírt kötelezettség.
37 E tekintetben a Bíróság kimondta, hogy amennyiben valamely nemzeti intézkedés egyidejűleg több alapvető szabadsághoz is kapcsolódik, a Bíróság azt főszabály szerint csupán az egyik szabadságra tekintettel vizsgálja meg, ha kiderül, hogy az adott ügy körülményei között a többi szabadság az elsőhöz képest teljesen másodlagos, és ahhoz kapcsolódhat. Az elsődleges alapvető szabadság meghatározása érdekében figyelembe kell venni az érintett szabályozás célját, valamint adott esetben az alapeljárás tényállási elemeit (lásd ebben az értelemben: 2020. június 11‑i KOB‑ítélet, C‑206/19, EU:C:2020:463, 23. és 25. pont; 2022. szeptember 7‑i Cilevičs és társai ítélet, C‑391/20, EU:C:2022:638, 50. és 51. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
38 A Bíróság megállapította továbbá, hogy annak ellenére, hogy az EUMSZ 45. cikkben előírt szabad mozgáshoz való jogok a munkavállalóknak kedveznek, e cikk megfogalmazásában semmi nem utal arra, hogy ezekre a jogokra mások, különösen a munkáltatók nem hivatkozhatnának. A hatékonyság és a hasznosság érdekében ugyanis a munkavállalók azon joga, hogy hátrányos megkülönböztetés nélkül alkalmazzák és foglalkoztassák őket, szükségszerűen együtt jár a munkáltatónak azzal a jogával, hogy a munkavállalók szabad mozgására vonatkozó rendelkezéseknek megfelelően alkalmazza őket (lásd ebben az értelemben: 1998. május 7‑i Clean Car Autoservice ítélet, C‑350/96, EU:C:1998:205, 19. és 20. pont; valamint 2012. december 13‑i Caves Krier Frères ítélet, C‑379/11, EU:C:2012:798, 28. pont).
39 Mindemellett azonkívül, hogy az alapkeresetet a VTM saját kezdeményezésére terjesztette elő, az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, és ezt a Bíróság elé terjesztett észrevételek sem kérdőjelezik meg, hogy az e keresettel érintett 2022. május 26‑i meghagyást nem a személyi állomány érintett tizennyolc tagjának, hanem magának a VTM‑nek címezték, mivel a VKI azt rótta fel neki, hogy nem tett eleget az annak biztosítására irányuló kötelezettségének, hogy személyzete megfeleljen a litván nyelv ismeretére vonatkozó, a nemzeti szabályozásban előírt követelménynek. E szabályozás alapján ugyanis a külföldi államok és nemzetközi szervezetek által kidolgozott oktatási programok alkalmazására vonatkozó engedély jogosultja köteles többek között ellenőrizni az oktatási és tudományügyi miniszter által jóváhagyott általános programoknak megfelelően a hivatalos nyelv ismeretét, biztosítani, hogy a tanárok és oktatási szolgáltatók képzése és képesítése megfeleljen az oktatási programban meghatározott követelményeknek, köteles továbbá tiszteletben tartani az oktatásról szóló törvény és más jogi aktusok követelményeit, valamint a felügyeleti hatóságok kérésére rendelkezésükre köteles bocsátani az oktatási program végrehajtásával kapcsolatos dokumentumokat és adatokat, és lehetővé tenni azok ellenőrzését.
40 Végül az előzetes döntéshozatal iránti kérelem nem utal arra, hogy a VTM a kérdést előterjesztő bíróság előtt hivatkozott volna azon jogára, hogy munkavállalóit a munkavállalók szabad mozgására vonatkozó szabályoknak megfelelően alkalmazza.
41 Így, figyelembe véve mind az alapügyben szóban forgó nemzeti szabályozás tárgyát, mind pedig az alapeljárás tárgyát, az alapügyet az EUMSZ 49. cikkre tekintettel kell értékelni.
42 E tekintetben a Bíróság kimondta, hogy a felsőoktatási képzések díjazás ellenében történő szervezése az EUMSZ harmadik részének IV. címében a letelepedési jogról szóló 2. fejezet hatálya alá tartozó gazdasági tevékenységnek minősül, ha azt valamely tagállam állampolgára egy másik tagállamban az ez utóbbi tagállamban található elsődleges vagy másodlagos lakóhelyről állandó és folyamatos jelleggel végzi (2022. szeptember 7‑i Cilevičs és társai ítélet, C‑391/20, EU:C:2022:638, 52. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Mivel valamely oktatási tevékenység gazdasági tevékenységnek minősítése attól függ, hogy a képzéseket díjazás ellenében nyújtják‑e, nem pedig az oktatás azon fokától, amelyhez kapcsolódnak, ez az ítélkezési gyakorlat analógia útján alkalmazandó az alsó és felső tagozatos, illetve a középfokú képzések díjazás ellenében történő, adott tagállamban letelepedett olyan magán oktatási intézmény általi szervezésére, amelynek tőkéjében valamely másik tagállam állampolgára olyan részesedéssel rendelkezik, amely lehetővé teszi számára, hogy irányítást biztosító befolyást gyakoroljon döntéseire, és meghatározza annak tevékenységét.
43 A jelen ügyben tehát a kérdést előterjesztő bíróság feladata annak vizsgálata, hogy a VTM az általa biztosított oktatási programokat díjazás ellenében nyújtja‑e.
44 Az eddigi megfontolásokra tekintettel az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy az EUMSZ 49. cikket úgy kell értelmezni, hogy az alkalmazandó a valamely tagállamban letelepedett olyan magán oktatási intézmény helyzetére, amelynek tőkéjében más tagállamok állampolgára olyan részesedéssel rendelkezik, amely lehetővé teszi számára, hogy irányítást biztosító befolyást gyakoroljon döntéseire, és meghatározza annak tevékenységét, amennyiben ezen intézmény a letelepedése szerinti tagállamban nemzetközi középfokú oktatási programot, valamint az alsó és felső tagozatot és a gimnázium első két évét lefedő nemzetközi érettségi programot díjazás ellenében nyújt.
A második kérdésről
45 Előzetesen meg kell állapítani, hogy a litván szabályozás arra kötelezi a magán oktatási intézményeket, hogy ellenőrizzék, hogy a nyilvánossággal és a közigazgatási hatóságokkal rendszeres kommunikációt folytató tanáraik és adminisztratív személyzetük rendelkezik‑e a litván nyelv II. kategóriának megfelelő ismeretével, amely megfelel többek között e személyek azon képességének, hogy megértsenek számukra ismerős témákról szóló beszélt vagy írott szövegeket, a mindennapi élet vagy a munka számos témájáról kifejezzék gondolataikat, vagy egyszerű és összefüggő szöveget írjanak számukra ismerős témákról.
46 Így második kérdésével az előterjesztő bíróság lényegében arra keres választ, hogy az EUMSZ 49. cikket úgy kell‑e értelmezni, hogy azzal ellentétes a hatálya alá tartozó helyzetekben az olyan tagállami szabályozás, amelynek értelmében az a magán oktatási intézmény, amely e tagállam hivatalos nyelvétől eltérő nyelven nyújt nemzetközi középfokú oktatási programot, valamint az alsó és felső tagozatot és a gimnázium első két évét lefedő nemzetközi érettségi programot, köteles ellenőrizni, hogy a nyilvánossággal és a közigazgatási hatóságokkal rendszeres kommunikációt folytató tanárai és adminisztratív személyzete megfelel‑e az e hivatalos nyelv középfokú ismeretére vonatkozó követelménynek.
Az EUMSZ 49. cikkben biztosított szabadság korlátozásának fennállásáról
47 Az EUMSZ 6. cikk értelmében az Unió hatáskörrel rendelkezik – többek között az oktatás területén – a tagállamok intézkedéseit támogató, összehangoló vagy kiegészítő intézkedések végrehajtására. Bár az uniós jog nem sérti a tagállamoknak egyrészt az oktatás tartalmára és az oktatási rendszer szervezeti felépítésére vonatkozó hatáskörét, valamint a kulturális és nyelvi sokszínűségét, másrészt a szakképzés tartalmát és szervezeti felépítését, amint az az EUMSZ 165. cikk (1) bekezdésből, illetve az EUMSZ 166. cikk (1) bekezdésből következik, e hatáskör gyakorlása során a tagállamok kötelesek azonban tiszteletben tartani az uniós jogot, különösen a letelepedés szabadságára vonatkozó rendelkezéseket (2022. szeptember 7‑i Cilevičs és társai ítélet, C‑391/20, EU:C:2022:638, 58. és 59. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
48 E tekintetben az EUMSZ 49. cikk első albekezdése úgy rendelkezik, hogy az EUM‑Szerződés harmadik része IV. címének 2. fejezetében megállapított rendelkezéseknek megfelelően tilos a valamely tagállam állampolgárainak egy másik tagállam területén történő szabad letelepedésére vonatkozó minden korlátozás. A letelepedés szabadsága korlátozásának tekintendő minden olyan intézkedés, amely az EUMSZ 49. cikk által biztosított szabadságok gyakorlását tiltja, zavarja, vagy kevésbé vonzóvá teszi (2022. szeptember 7‑i Cilevičs és társai ítélet, C‑391/20, EU:C:2022:638, 60. és 61. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
49 A jelen esetben, bár igaz, hogy a Litván Köztársaságtól eltérő tagállamok állampolgárai letelepedhetnek e tagállam területén, és ott magán oktatási intézmény keretében a litván nyelvtől eltérő nyelven nyújthatnak oktatási programokat, e lehetőség főszabály szerint továbbra is a hatályos szabályozásban előírt nyelvi követelmény tiszteletben tartásától függ. Így a VKI a 2022. május 26‑i meghagyással e követelmény megsértése miatt írta elő a VTM számára, hogy a nyilvánossággal és a közigazgatási hatóságokkal rendszeres kommunikációt folytató tanárai és adminisztratív személyzete bizonyítsák a litván nyelv II. kategóriának megfelelő ismeretét.
50 50 Márpedig az alapügyben szóban forgó nemzeti szabályozás – azon kötöttségek miatt, amelyeket a megfelelően képzett személyzet felvétele terén vonhat maga után – alkalmas arra, hogy kevésbé vonzóvá tegye más tagállamok állampolgárai számára, hogy Litvániában olyan oktatási intézményt hozzanak létre és működtessenek, amelynek célja, hogy a litván nyelvtől eltérő nyelven nyújtson oktatási programokat, és ez a letelepedés szabadsága korlátozásának minősül.
Az EUMSZ 49. cikkben biztosított szabadság korlátozásának igazolásáról
51 Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a letelepedési szabadság korlátozása csak akkor fogadható el, ha azt először is közérdeken alapuló kényszerítő ok igazolja, másodszor pedig megfelel az arányosság elvének, ami azt jelenti, hogy alkalmas az elérni kívánt cél koherens és szisztematikus módon történő megvalósításának biztosítására, nem lépi túl az e cél eléréséhez szükséges mértéket, és nem aránytalan e célhoz képest (lásd ebben az értelemben: 2022. szeptember 7‑i Cilevičs és társai ítélet, C‑391/20, EU:C:2022:638, 65. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
52 Jelen esetben, ami a közérdeken alapuló kényszerítő ok fennállását illeti, a Bíróság rendelkezésére álló iratokból kitűnik, hogy az alapügyben vitatott nemzeti szabályozás célja a Litván Köztársaság hivatalos nyelve használatának védelme és előmozdítása, amely olyan jogos cél, amely főszabály szerint alkalmas az uniós jog által előírt alapvető szabadságok korlátozásának igazolására (lásd analógia útján: 2022. szeptember 7‑i Cilevičs és társai ítélet, C‑391/20, EU:C:2022:638, 67–70. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
53 Az EUSZ 3. cikk (3) bekezdésének negyedik albekezdése, valamint az Európai Unió Alapjogi Chartájának 22. cikke értelmében ugyanis az Unió tiszteletben tartja saját kulturális és nyelvi sokféleségét, és az EUSZ 4. cikk (2) bekezdésével összhangban tiszteletben tartja tagállamai nemzeti identitását is, amelynek részét képezi az érintett tagállam hivatalos nyelvének védelme is (2022. szeptember 7‑i Cilevičs és társai ítélet, C‑391/20, EU:C:2022:638, 68. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
54 Azon kérdést illetően, hogy az alapügyben vitatott nemzeti szabályozás alkalmas‑e a litván nyelv védelme és népszerűsítése jogos céljának elérésére, nem haladja‑e meg az e cél eléréséhez szükséges mértéket, és nem aránytalan‑e ezen célhoz képest, végső soron a kérdést előterjesztő, az alapeljárásbeli tények értékelésére és a nemzeti jogszabályok értelmezésére kizárólagos hatáskörrel rendelkező bíróság feladata annak meghatározása, hogy az említett szabályozás mennyiben felel meg e követelményeknek (lásd analógia útján: 2022. szeptember 7‑i Cilevičs és társai ítélet, C‑391/20, EU:C:2022:638, 72. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
55 Mindazonáltal a Bíróság, amelynek az a feladata, hogy hasznos választ adjon az előterjesztő bíróságnak, hatáskörrel rendelkezik arra, hogy az alapeljárás iratai, valamint az elé terjesztett írásbeli és szóbeli észrevételek alapján útmutatást adjon e bíróságnak a döntéshez (lásd analógia útján: 2022. szeptember 7‑i Cilevičs és társai ítélet, C‑391/20, EU:C:2022:638, 73. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).).
56 E tekintetben először is meg kell állapítani, hogy az olyan tagállami szabályozás, mint amelyről az alapeljárásban szó van, alkalmasnak tűnik e tagállam hivatalos nyelvének védelmére és népszerűsítésére irányuló cél megvalósításának biztosítására. Az ilyen szabályozás ugyanis elősegíti az említett nyelv azon személyek általi használatát, akikre e nyelvi követelmény vonatkozik a tanulókkal, a tanulók szüleivel és általában a nyilvánossággal, valamint különösen az adminisztratív személyzet esetében a nemzeti közigazgatási hatóságokkal fenntartott kapcsolataikban.
57 E szabályozás azonban csak akkor tekinthető a megvalósítani kívánt cél elérésére alkalmasnak, ha azt koherensen és szisztematikusan hajtják végre (2022. szeptember 7‑i Cilevičs és társai ítélet, C‑391/20, EU:C:2022:638, 75. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
58 Márpedig úgy tűnik, hogy a jelen ügyben ez a helyzet, mivel – amint az a Bíróság rendelkezésére álló iratokból kitűnik – az alapügyben szóban forgó nemzeti szabályozás nemcsak a Litvániában található valamennyi oktatási intézményre alkalmazandó, hanem ezen intézmények valamennyi olyan munkavállalójára is, akiknek a feladatai magukban foglalják többek között a más személyekkel folytatott rendszeres kommunikációt és hivatalos formanyomtatványok kitöltését.
59 Másodszor, az alapügyben vitatott nemzeti szabályozás szükségességét, és különösen az abban szereplő nyelvi követelményt illetően, emlékeztetni kell arra, hogy az alapvető szabadságokat korlátozó intézkedések csak akkor igazolhatók, ha e célkitűzés kevésbé korlátozó intézkedésekkel nem érhető el (lásd ebben az értelemben: 2022. szeptember 7‑i Cilevičs és társai ítélet, C‑391/20, EU:C:2022:638, 81. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
60 Ebben az összefüggésben, bár a tagállamok széles mérlegelési jogkörrel rendelkeznek a hivatalos nyelv védelmére irányuló politikájuk célkitűzéseinek elérésére alkalmas intézkedések megválasztásában, mivel e politika az EUSZ 4. cikk (2) bekezdésének értelmében a nemzeti identitás kifejeződése), ez a mérlegelési jogkör azonban nem igazolhatja a magánszemélyeket megillető, a Szerződésekben az alapvető szabadságaikat rögzítő rendelkezésekből fakadó jogok súlyos sérelmét (2022. szeptember 7‑i Cilevičs és társai ítélet, C‑391/20, EU:C:2022:638, 83. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
61 A jelen ügyben, noha a Litván Köztársaság – amint azt a jogszabályai tanúsítják – hivatalos nyelve magas szintű védelmét és népszerűsítését kívánja biztosítani, nem bizonyított – amint arra a főtanácsnok az indítványának 54. pontjában rámutatott –, hogy az alapügyben szóban forgó nyelvi követelménynél kevésbé korlátozó intézkedések elérhetik‑e ugyanolyan hatékonysággal a kitűzött célt.
62 Ily módon úgy tűnik, hogy az alapügyben szóban forgó nyelvi követelmény önmagában megfelel a szükségességre vonatkozó feltételének.
63 E feltétel vizsgálata során azonban figyelembe kell venni a nemzeti szabályozás által az e nyelvi követelmény teljesülésének megállapításához előírt bizonyítási módokat is.
64 E tekintetben a kérdést előterjesztő bíróság a jelen ítélet 27. pontjában említett információkérésre adott válaszában jelezte, hogy a nemzeti szabályozás szerint az a személynek, aki bizonyítani kívánja, hogy rendelkezik a litván nyelv elvárt szintű ismeretével, a Nacionalinė švietimo agentūra (Nemzeti Oktatási Ügynökség, Litvánia) által kiállított, Litvánia területén szervezett nyelvvizsga alapján kiadott bizonyítványt kell bemutatnia.
65 Egy bizonyítvány bemutatása valóban tekinthető olyan tényezőnek, amely lehetővé teszi az előírt nyelvismeret értékelését (lásd analógia útján: 2015. február 5‑i Bizottság kontra Belgium ítélet, C‑317/14, EU:C:2015:63, 27. pont). Mindazonáltal az, hogy egy magánoktatási intézményben betöltendő állásra pályázó személy a litván jogszabályokban előírt bizonyítvány megszerzésén kívül más módon nem tudja igazolni, hogy megfelel a nyelvismeretre vonatkozó követelménynek, túllépni látszik az elérni kívánt jogszerű cél megvalósításához szükséges mértéket, mivel kizárja a valamely más tagállamban szerzett bizonyítvány vagy diploma birtokosa azon szintű ismereteinek tekintetbevételét, amelyek megszerzése, tekintettel azon tanulmányok jellegére és időtartamára, amelynek befejezését a bizonyítvány vagy diploma tanúsítja, vélelmezhető (lásd analógia útján: 2015. február 5‑i Bizottság kontra Belgium ítélet, C‑317/14, EU:C:2015:63, 29. pont).
66 E körülmények között úgy tűnik, hogy az olyan nemzeti szabályozás, mint amelyről az alapügyben szó van, amely az általa érintett személyek számára előírja, hogy annak bizonyítása érdekében, hogy rendelkeznek a hivatalos nyelv elvárt szintű ismeretével, az érintett tagállam adott szerve által kiállított, e tagállam területén szervezett nyelvvizsga alapján kiadott bizonyítványt kell bemutatniuk, túllépi a jogszerű céljának eléréséhez szükséges mértéket, aminek vizsgálata a kérdést előterjesztő bíróság feladata.
67 Harmadszor, az alapügyben vitatott nemzeti szabályozás szigorú értelemben vett arányos jellegét illetően emlékeztetni kell arra, hogy egy olyan közérdekű célkitűzést, mint a hivatalos nyelv védelme és népszerűsítése, nem lehet anélkül megvalósítani, hogy a nemzeti intézkedés ne venné figyelembe, hogy azokat össze kell egyeztetni az ezen intézkedéssel érintett – a Szerződésekben foglalt – alapvető jogokkal és elvekkel, mivel el kell végezni egyrészről e célkitűzések, másrészről pedig a szóban forgó jogok és elvek közötti kiegyensúlyozott mérlegelést annak biztosítása érdekében, hogy az ezen intézkedéssel okozott hátrányok ne legyenek aránytalanok az említett célokhoz képest (lásd analógia útján: 2025. december 18‑i Slagelse Almennyttige Boligselskab, Afdeling Schackenborgvænge ítélet, C‑417/23, EU:C:2025:1017, 168. pont).
68 Így olyan helyzetben, amikor valamely tagállam a hivatalos nyelvének védelmére és népszerűsítésére irányuló cél elérése érdekében nyelvi követelményt kíván előírni a magán oktatási intézmények tanáraival és adminisztratív személyzetének bizonyos tagjaival szemben, el kell végeznie e közérdekű cél és az EUMSZ 49. cikkből eredő jogok kiegyensúlyozott mérlegelését. Ilyen kiegyensúlyozott mérlegelésre kerülne sor például egy olyan nemzeti szabályozás esetében, amely rendelkezne a hivatalos nyelv ismerete szintjének a felvételt követő fokozatos megfelelés lehetőségéről, az elvárt nyelvismereti szintnek a munkaviszony időtartamának függvényében történő csökkentése lehetőségéről, vagy e nyelvi követelmény alóli mentesség bevezetésének lehetőségéről olyan esetekben, ahol azt megfelelő körülmények indokolják, különösen akkor, ha a megüresedett álláshelyre nem jelentkezik egyetlen teljes képesítéssel rendelkező jelölt sem (lásd ebben az értelemben: 2022. szeptember 7‑i Cilevičs és társai ítélet, C‑391/20, EU:C:2022:638, 84. és 85. pont).
69 A jelen ügyben az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy az alapügyben szóban forgó nyelvi követelmény – e tekintetben kivételek és könnyítések meghatározása nélkül – a munkába lépéstől kezdve és a munkaszerződés időtartamától függetlenül vonatkozik valamennyi olyan tanárra és az adminisztratív személyzet valamennyi olyan tagjára, akik valamely magán oktatási intézmény alkalmazásában állnak, és a nyilvánossággal és a közigazgatási hatóságokkal rendszeres kommunikációt folytatnak.
70 Következésképpen úgy tűnik, hogy az alapügyben szóban forgó nemzeti szabályozás nem felel meg a szigorú értelemben vett arányosság elvének abban az értelemben, hogy aránytalannak tűnik az elérni kívánt célhoz képest, aminek megítélése a kérdést előterjesztő bíróság feladata.
71 A fenti megfontolásokra tekintettel a második kérdésre azt a választ kell adni, hogy az EUMSZ 49. cikket úgy kell értelmezni, hogy azzal a hatálya alá tartozó helyzetben nem ellentétes az olyan tagállami szabályozás, amelynek értelmében az a magán oktatási intézmény, amely e tagállam hivatalos nyelvétől eltérő nyelven nyújt nemzetközi középfokú oktatási programot, valamint az alsó és felső tagozatot és a gimnázium első két évét lefedő nemzetközi érettségi programot, köteles ellenőrizni, hogy a nyilvánossággal és a közigazgatási hatóságokkal rendszeres kommunikációt folytató tanárai és adminisztratív személyzete megfelelnek‑e az e hivatalos nyelv középfokú ismeretére vonatkozó követelménynek, amennyiben az ilyen szabályozást az említett hivatalos nyelv védelmének és népszerűsítésének célkitűzése igazolja, és e szabályozás szükséges és arányos e cél eléréséhez. E feltétel nem teljesül, ha az említett szabályozás kivétel vagy könnyítés lehetősége nélkül vonatkozik az általa érintett valamennyi személyre, és arra kötelezi őket, hogy a hivatalos nyelv előírt szintje ismeretének igazolása érdekében az érintett tagállam adott szerve által kiállított, e tagállam területén szervezett nyelvvizsga alapján kiadott bizonyítványt mutassanak be.
A harmadik kérdésről
72 Harmadik kérdésével az előterjesztő bíróság lényegében arra keres választ, hogy a 2005/36 irányelv 53. cikkének (1) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy azzal ellentétes a hatálya alá tartozó helyzetekben az olyan tagállami szabályozás, amelynek értelmében azon magán oktatási intézmény tanárainak, amely e tagállam hivatalos nyelvétől eltérő nyelven nyújt nemzetközi középfokú oktatási programot, valamint az alsó és felső tagozatot és a gimnázium első két évét lefedő nemzetközi érettségi programot, meg kell felelniük az e hivatalos nyelv középfokú ismeretére vonatkozó követelménynek.
73 Emlékeztetni kell arra, hogy a 2005/36 irányelv 2. cikke (1) bekezdésének első albekezdése értelmében ezen irányelv rendelkezéseit a tagállamok minden olyan állampolgárára alkalmazni kell, aki egy attól eltérő tagállamban kíván egy szabályozott szakmát gyakorolni, mint amelyben szakmai képesítését szerezte.
74 Egyébiránt ezen irányelv 53. cikkének (1) bekezdése szerint a szakmai képesítések elismerésének hatálya alá tartozó szakembereknek a szakma fogadó tagállamban történő gyakorlásához szükséges nyelvismerettel kell rendelkezniük.
75 Így a jelen ügyben annak ellenőrzése érdekében, hogy az alapjogvita a 2005/36 irányelv 53. cikke (1) bekezdésének hatálya alá tartozik‑e, a kérdést előterjesztő bíróság feladata előzetesen megvizsgálni, hogy a VTM azon oktatói, akik nem litván állampolgárok, a Litván Köztársaságtól eltérő tagállamokban szerezték‑e meg szakmai képesítésüket, és Litvániában elismerték‑e ezen szakmai képesítéseiket.
76 E megfontolásra figyelemmel, meg kell állapítani, hogy – tekintettel az oktatásnak a tagállamok hivatalos nyelve védelmére és népszerűsítésére irányuló politika megvalósításában betöltött jelentőségére, valamint arra, hogy a tanárok nem csupán az általuk nyújtott oktatás révén, hanem az oktatási intézmény mindennapos életében való részvételük és a diákjaikkal ápolt kiváltságos kapcsolataik révén is lényeges szerepet játszanak ‑ azon tagállam hivatalos nyelvének ismerete, amelyben szakmájukat gyakorolják, olyan követelménynek tekinthető, amely a szakmájuk gyakorlásához szükséges nyelvismeretnek minősül a 2005/36 irányelv 53. cikke (1) bekezdésének értelmében (lásd analógia útján: 1989. november 28‑i Groener ítélet, C‑379/87, EU:C:1989:599, 19–21. pont).
77 Mindazonáltal figyelembe kell venni azon tényt, hogy a 2005/36 irányelvet az uniós jog, különösen az EUMSZ 49. cikk által biztosított alapvető szabadságok fényében kell értelmezni abban az esetben, ha – mint az alapügyben is – a tagállami szabályozás arra kötelezi a területén letelepedett oktatási intézményeket, hogy gondoskodjanak arról, hogy tanáraik megfeleljenek egy meghatározott nyelvi követelménynek.
78 Így az ilyen szabályozásnak a 2005/36 irányelv 53. cikkének – EUMSZ 49. cikkel összefüggésben értelmezett – (1) bekezdésével való összhangját ugyanazon kritériumok alapján kell értékelni, mint amelyek az ilyen szabályozás EUMSZ 49. cikkel való összhangjának vizsgálatára alkalmazandók, és amelyekre a jelen ítélet 51–68. pontja hivatkozik, ami azt jelenti, hogy meg kell vizsgálni, hogy az említett szabályozást igazolja‑e az érintett tagállam hivatalos nyelve védelmének és népszerűsítésének célkitűzése, valamint hogy az szükséges és arányos‑e ezen cél eléréséhez.
79 Mellékesen meg kell jegyezni, hogy a 2005/36 irányelv 53. cikkének (3) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az e cikk (1) bekezdése szerinti kötelezettségnek való megfelelés ellenőrzését a betegek biztonságára kihatással nem bíró szakmák esetében csak a szakember által folytatni kívánt szakmai tevékenység tekintetében elégséges nyelvismerete vonatkozásában fennálló „komoly és valós kétségek” esetén lehet előírni.
80 A fenti megfontolásokra tekintettel a harmadik kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 2005/36 irányelv 53. cikkének (1) bekezdését az EUMSZ 49. cikkel összefüggésben úgy kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétes a hatálya alá tartozó helyzetekben az olyan tagállami szabályozás, amelynek értelmében azon magán oktatási intézmény tanárainak, amely e tagállam hivatalos nyelvétől eltérő nyelven nyújt nemzetközi középfokú oktatási programot, valamint az alsó és felső tagozatot és a gimnázium első két évét lefedő nemzetközi érettségi programot, meg kell felelniük az e hivatalos nyelv középfokú ismeretére vonatkozó követelménynek, amennyiben az ilyen szabályozást az említett hivatalos nyelv védelmének és népszerűsítésének célkitűzése igazolja, és e szabályozás szükséges és arányos e cél eléréséhez. E feltétel nem teljesül, ha az említett szabályozás kivétel vagy könnyítés lehetősége nélkül vonatkozik az általa érintett valamennyi személyre, és arra kötelezi őket, hogy a hivatalos nyelv előírt szintje ismeretének igazolása érdekében az érintett tagállam adott szerve által kiállított, e tagállam területén szervezett nyelvvizsga alapján kiadott bizonyítványt mutassanak be.