III.
C-339/20, C-397/20. sz. VD és SR egyesített ügyekben 2022. szeptember 20-án hozott ítélet
1) A bennfentes kereskedelemről és a piaci manipulációról (piaci visszaélés) szóló, 2003. január 28‑i 2003/6/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 12. cikke (2) bekezdésének a) és d) pontját, valamint a piaci visszaélésekről (piaci visszaélésekről szóló rendelet), valamint a 2003/6 irányelv és a 2003/124/EK, a 2003/125/EK és a 2004/72/EK bizottsági irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2014. április 16‑i 596/2014/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet 23. cikke (2) bekezdésének g) és h) pontját a 2009. november 25‑i 2009/136/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvvel módosított, az elektronikus hírközlési ágazatban a személyes adatok kezeléséről, feldolgozásáról és a magánélet védelméről szóló, 2002. július 12‑i 2002/58/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (Elektronikus hírközlési adatvédelmi irányelv) 15. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben, valamint az Európai Unió Alapjogi Chartájának 7., 8. és 11. cikke, valamint 52. cikkének (1) bekezdése fényében a következőképpen kell értelmezni:
azokkal ellentétesek az olyan jogszabályi intézkedések, amelyek megelőző jelleggel, a piaci visszaélésekkel – köztük a bennfentes kereskedelemmel – kapcsolatos jogsértések elleni küzdelem céljából a forgalmi adatoknak a rögzítés napjától számított egy évig történő általános és különbségtétel nélküli megőrzését írják elő.
2) Az uniós jogot úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes, ha valamely nemzeti bíróság időben korlátozza a nemzeti jog értelmében az ő feladatát képező, amiatt történő érvénytelenné nyilvánítás joghatásait azon nemzeti rendelkezések tekintetében, amelyek egyrészt az elektronikus hírközlési szolgáltatókat a forgalmi adatok általános és különbségtétel nélküli megőrzésére kötelezik, másrészt pedig lehetővé teszik, hogy ezeket az adatokat bíróság vagy független közigazgatási hatóság előzetes engedélye nélkül közöljék a pénzügyek terén illetékes hatósággal, hogy e rendelkezések összeegyeztethetetlenek a 2009/136 irányelvvel módosított 2002/58 irányelv 15. cikkének az Európai Unió Alapjogi Chartájával összefüggésben értelmezett (1) bekezdésével. Az uniós joggal összeegyeztethetetlen nemzeti jogszabályi rendelkezések alkalmazásával megszerzett bizonyítékok elfogadhatósága a tagállamok eljárási autonómiája elvének megfelelően a nemzeti jog hatálya alá tartozik, többek között az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvének tiszteletben tartása mellett.
1 Az előzetes döntéshozatal iránti kérelmek lényegében a bennfentes kereskedelemről és a piaci manipulációról (piaci visszaélés) szóló, 2003. január 28‑i 2003/6/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2003. L 96., 16. o.; magyar nyelvű különkiadás 6. fejezet, 4. kötet, 367. o.) 12. cikke (2) bekezdése a) és d) pontjának, valamint a piaci visszaélésekről (piaci visszaélésekről szóló rendelet), valamint a 2003/6 irányelv és a 2003/124/EK, a 2003/125/EK és a 2004/72/EK bizottsági irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2014. április 16‑i 596/2014/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2014. L 173., 1. o.; helyesbítés: HL 2016. L 287., 320. o.) 23. cikke (2) bekezdése g) és h) pontjának – a 2009. november 25‑i 2009/136/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvvel (HL 2009. L 337., 11. o.) módosított, az elektronikus hírközlési ágazatban a személyes adatok kezeléséről, feldolgozásáról és a magánélet védelméről szóló, 2002. július 12‑i 2002/58/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (Elektronikus hírközlési adatvédelmi irányelv) (HL 2002. L 201., 37. o.; magyar nyelvű különkiadás 13. fejezet, 29. kötet, 514. o.) (a továbbiakban: 2002/58 irányelv) 15. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben, valamint az Európai Unió Alapjogi Chartájának (a továbbiakban: Charta) 7., 8. és 11. cikke, valamint 52. cikkének (1) bekezdése fényében történő – értelmezésére vonatkoznak.
2 E kérelmeket a VD és SR ellen bennfentes kereskedelem, bennfentes kereskedelemben való bűnrészesség, bűnpártolás, vesztegetés és pénzmosás bűncselekmények miatt indított büntetőeljárások keretében terjesztették elő.
Az alapeljárások
26 Egy 2014. május 22‑i vádirattal VD és SR ellen előzetes bírósági vizsgálat indult, amely bennfentes kereskedelemnek és bennfentes kereskedelemben való bűnrészességnek minősülő cselekményekre vonatkozott. Ezt a vizsgálatot később, a 2014. november 14‑én kelt első kiegészítő vádiratban a bűnpártolás bűncselekmény minősítésével kibővítették.
27 2015. szeptember 23‑án és 25‑én az Autorité des marchés financiers (értékpapírpiaci hatóság, AMF) (Franciaország) közölte a vizsgálóbíróval az általa a CMF L. 621‑10. cikke alapján folytatott vizsgálat keretében rendelkezésére álló egyes információkat, többek között VD és SR telefonhívásaiból származó azon személyes adatokat, amelyeket az AMF nyomozói a CPCE L. 34‑1. cikke alapján gyűjtöttek össze az elektronikus hírközlési szolgáltatóktól.
28 Az AMF által ily módon tett jelzést követően a vizsgálatot a 2015. szeptember 29‑i, 2015. december 22‑i és 2016. november 23‑i három kiegészítő vádirattal kiterjesztették a vesztegetés és a pénzmosás minősítésre.
29 VD‑t és SR‑t 2017. március 10‑én, illetve május 29‑én vád alá helyezték, előbbit bennfentes kereskedelem és pénzmosás bűncselekmény, utóbbit bennfentes kereskedelem bűncselekmény vádjával.
30 Mivel a vád alá helyezésük az AMF által szolgáltatott forgalmi adatokon alapult, VD és SR egyaránt keresetet nyújtott be a cour d’appel de Paris‑hoz (párizsi fellebbviteli bíróság, Franciaország), többek között egy olyan jogalapra hivatkozva, amelyet lényegében a 2002/58 irányelv 15. cikkének – a Charta 7., 8. és 11. cikkével, valamint 52. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben értelmezett – (1) bekezdésének megsértésére alapítottak. Konkrétabban a 2016. december 21‑i Tele2 Sverige és Watson és társai ítéletből (C‑203/15 és C‑698/15, EU:C:2016:970) eredő ítélkezési gyakorlatra hivatkozva VD és SR azt kifogásolta, hogy e hatóság az említett adatok összegyűjtése érdekében a CMF L. 621‑10. cikkére és a CPCE L. 34‑1. cikkére támaszkodott, miközben e rendelkezések egyrészt nem feleltek meg az uniós jognak, amennyiben a csatlakozási adatok általános és különbségtétel nélküli megőrzését írták elő, másrészt pedig nem szabtak semmilyen korlátot az AMF vizsgálói azon hatáskörének, hogy kérjék a megőrzött adatok közlését.
31 A cour d’appel de Paris (párizsi fellebbviteli bíróság) 2018. december 20‑i és 2019. március 7‑i két ítéletével elutasította VD és SR keresetét. Az előzetes döntéshozatal iránti kérelmekben szereplő információkból kitűnik, hogy a lényegében a 2002/58 irányelv 15. cikkének – a Charta 7., 8. és 11. cikkével, valamint 52. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben értelmezett – (1) bekezdésének megsértésére alapított jogalap elutasítása érdekében az ügy érdemében határozó bíróság többek között arra a tényre támaszkodott, hogy a piaci visszaélésekről szóló 596/2014 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének h) pontja megengedi az illetékes hatóságok számára, hogy bekérjék a távközlési szolgáltatók meglévő adatforgalmi nyilvántartását, amennyiben a nemzeti jog megengedi, ha alapos okkal feltételezhető, hogy megsértették a bennfentes kereskedelem tilalmát, az e rendelet 14. cikkének a) és b) pontja értelmében, illetve hogy ezek a nyilvántartások e jogsértés kivizsgálása szempontjából lényegesek lehetnek.
32 VD és SR fellebbezést nyújtott be ezen ítéletekkel szemben a kérdést előterjesztő bírósághoz, többek között a Charta és a 2002/58 irányelv előző pontban hivatkozott rendelkezéseinek megsértésére alapított jogalapra hivatkozva.
33 A csatlakozási adatokhoz való hozzáférést illetően a kérdést előterjesztő bíróság a Conseil constitutionnel (alkotmánytanács) 2017. július 21‑i határozatára hivatkozik, amelyből kitűnik, hogy az AMF vizsgálói által a megőrzött személyes adatokhoz való hozzáférésre irányuló, a francia jogban előírt eljárás nem felel meg a magánélet tiszteletben tartásához való jognak, amelyet az emberi és polgári jogokról szóló, 1789. évi nyilatkozat 2. cikke véd, hangsúlyozva, hogy jóllehet a nemzeti jogalkotó az ilyen adatoknak a vizsgálat keretében történő megszerzésére vonatkozó jogosultságot a hivatali titoktartás által kötelezett, felhatalmazott tisztviselők számára tartotta fenn, és nem ruházta fel őket végrehajtási jogkörrel, nem biztosított az említett eljárás számára más garanciát az egyrészről a magánélet tiszteletben tartásához való jog, másrészről a közrendet sértő cselekmények megelőzésének és a bűncselekmények elkövetői felkutatásának kiegyensúlyozott összehangolása biztosítására, így a CMF 621–10. cikke első bekezdésének második mondatát a Constitution française‑zel (francia alkotmány) ellentétesnek kellett nyilvánítani.
34 A kérdést előterjesztő bíróság ezenkívül rámutat egyrészt arra, hogy a Conseil constitutionnel (alkotmánytanács) úgy ítélte meg, hogy figyelembe véve azokat a „nyilvánvalóan túlzott mértékű” következményeket, amelyeket e rendelkezés azonnali hatályon kívül helyezése gyakorolhat a folyamatban lévő eljárásokra, e megsemmisítés időpontját 2018. december 31‑ig kellett elhalasztani, másrészt pedig, hogy a nemzeti jogalkotó a CMF L. 621‑10. cikke első bekezdésének alkotmányellenesnek nyilvánításából levonva a következtetéseket, e törvénykönyvbe beillesztette az L. 621‑10–2. cikket.
35 A kérdést előterjesztő bíróság, miközben emlékeztet a 2016. december 21‑i Tele2 Sverige és Watson és társai ítélet (C‑203/15 és C‑698/15, EU:C:2016:970) 125. pontjából következő megfontolásokra, úgy véli, hogy az alapügyek tényállásának megvalósulása idején alkalmazandó, a CMF L. 621‑10. cikke első bekezdése második mondatának semmissége nem következhet ezen alkotmányellenesnek nyilvánításból, figyelemmel e rendelkezés megsemmisítéséből eredő joghatások elhalasztására. Mindazonáltal úgy véli, hogy az a lehetőség, amellyel az AMF vizsgálói e rendelkezés alapján rendelkeznek, hogy bíróság vagy másik független közigazgatási szerv általi előzetes ellenőrzés nélkül megszerezzék a kapcsolati adatokat, nem felel meg a Charta – Bíróság által értelmezett – 7., 8. és 11. cikkéből eredő követelményeknek.
36 E körülmények között e tekintetben csak a CMF L. 621‑10. cikke megsemmisítésének időbeli elhalasztása lehetőségének kérdése merül fel, jóllehet az nem felel meg a Chartának.
37 A csatlakozási adatok megőrzésével kapcsolatban a kérdést előterjesztő bíróság mindenekelőtt megjegyzi, hogy bár a CPCE L. 34‑1. cikkének II. bekezdése olyan elvi kötelezettséget ír elő, amely szerint az elektronikus hírközlési szolgáltatóknak minden forgalmi adatot törölniük kell vagy anonimmé kell tenniük, e kötelezettség alól azonban több kivétel is van, többek között az e rendelkezés III. pontjában előírt, „a bűncselekmények […] kivizsgálása, megállapítása és üldözése érdeké[re]” vonatkozó kivétel. E sajátos érdekre tekintettel bizonyos számú adat törlésére vagy anonimizálására irányuló műveleteket egy évvel későbbre kell halasztani.
38 E bíróság e tekintetben pontosítja, hogy a CPCE L. 34‑1. cikkének III. bekezdésében meghatározott feltételek által konkrétan érintett öt adatkategóriát a CPCE R. 10–13. cikke sorolja fel. E csatlakozási adatokat a közlést követően állítják elő vagy kezelik, és e közlés körülményeire, valamint a szolgáltatás igénybe vevőire vonatkoznak, de nem szolgálnak semmilyen információval az érintett közlések tartalmáról.
39 Ezt követően, emlékeztetve a 2016. december 21‑i Tele2 Sverige és Watson és társai ítélet (C‑203/15 és C‑698/15, EU:C:2016:970) 112. pontjára, amelynek értelmében a 2002/58 irányelv 15. cikkének (1) bekezdését a Charta 7., 8. és 11. cikkével, valamint 52. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely a bűnözés elleni küzdelem céljából minden elektronikus hírközlési berendezés tekintetében valamennyi előfizető és nyilvántartott felhasználó összes forgalmi és helymeghatározó adatának általános és különbségtétel nélküli megőrzését írja elő, a kérdést előterjesztő bíróság megjegyzi, hogy az alapügyek keretében az AMF hozzáfért az elektronikus hírközlési szolgáltatók által tárolt adatokhoz olyan bennfentes kereskedelemre és piaci visszaélésekre vonatkozó műveletek gyanúja miatt, amelyek több súlyos büntetőjogi tényállást valósíthatnak meg. E hozzáférést az igazolta, hogy e hatóságnak a vizsgálata hatékonysága érdekében egy adott időszak alatt megőrzött különböző adatok összevetésére volt szüksége, amely lehetővé tette bennfentes információk több partner közötti cseréjének feltárását, ami az ezzel kapcsolatos jogellenes gyakorlatok fennállására világított rá.
40 A kérdést előterjesztő bíróság szerint az AMF által végzett vizsgálatok megfelelnek a 2003/6 irányelv 12. cikke (2) bekezdésének d) pontjában és az 596/2014 rendelet 1. cikkével összefüggésben értelmezett 23. cikke (2) bekezdésének g) és h) pontjában a tagállamokat terhelő kötelezettségeknek, köztük többek között annak, hogy előírják az elektronikus hírközlési szolgáltatók birtokában lévő, meglévő forgalmiadat‑nyilvántartások közlését.
41 Ezenkívül e bíróság egyrészt az említett rendelet (65) preambulumbekezdésére hivatkozva hangsúlyozza, hogy ezek a csatlakozási adatok lényeges – esetenként az egyedüli – bizonyítékként szolgálhatnak a bennfentes kereskedelem felderítésében és bizonyításában, mivel ezek alapján azonosítható lehet a hamis vagy félrevezető információ terjesztéséért felelős személy vagy azok a személyek, akik egy adott időpontban kapcsolatban álltak egymással.
42 Másrészt a kérdést előterjesztő bíróság ugyanezen rendelet (66) preambulumbekezdésére hivatkozik, amelyből kitűnik, hogy a pénzügyek terén illetékes hatóságokra ruházott hatáskörök gyakorlása összeütközésbe kerülhet a magánélet és a családi élet, az otthon és a kommunikáció tiszteletben tartásához való joggal, így a tagállamoknak megfelelő és hathatós biztosítékokat kell létrehozniuk mindennemű visszaélés ellen, az említett hatásköröket csak olyan esetekre korlátozva, ahol azok a megfelelő vizsgálat céljaira szükségesek olyan súlyos esetekben, amikor ugyanazon cél hatékony eléréséhez e tagállamok számára más egyenértékű eszközök nem állnak rendelkezésre. E bíróság szerint ebből a preambulumbekezdésből az következik, hogy a piaci visszaélés egyes eseteit súlyos jogsértésnek kell tekinteni.
43 E bíróság egyébiránt hangsúlyozza, hogy az alapügyekben a jogellenes piaci gyakorlatok tényállási elemét alkotó bennfentes információk lényegüket tekintve szóbeli és titkos jellegűek voltak.
44 A fenti megfontolásokra tekintettel a kérdést előterjesztő bíróság arra keresi a választ, hogy összeegyeztethető‑e a 2002/58 irányelv 15. cikkének (1) bekezdése – a Charta 7., 8. és 11. cikkével, valamint 52. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben – a 2003/6 irányelv 12. cikke (2) bekezdésének d) pontjából és az 596/2014 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének g) és h) pontjából eredő követelményekkel.
45 Végül abban az esetben, ha a Bíróság úgy ítélné meg, hogy az alapügyekben szóban forgó, a csatlakozási adatok megőrzésére vonatkozó szabályozás nem egyeztethető össze az uniós joggal, az a kérdés merül fel, hogy ideiglenesen fenntarthatók‑e ezen szabályozás joghatásai a jogbizonytalanság elkerülése, valamint annak érdekében, hogy a korábban gyűjtött és megőrzött adatokat a bennfentes kereskedelem felderítése és üldözése céljából felhasználják.
46 E körülmények között határozott úgy a Cour de cassation (semmítőszék), hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a C‑339/20. és C‑397/20. sz. ügyekben azonos módon megfogalmazott kérdéseket terjeszt a Bíróság elé
Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések
„1) A [2003/6] irányelv 12. cikke (2) bekezdésének a) és d) pontja, valamint a 2016. július 3‑tól ez utóbbi helyébe lép[ő] [596/2014] rendelet 23. cikke (2) bekezdésének – az e rendelet (65) preambulumbekezdéssel összefüggésben értelmezett – g) és h) pontja, a kicserélt információk rejtett jellegére és a vizsgálattal esetlegesen érintettek általános közönséghez való tartozására tekintettel nem foglalja‑e magában azt a lehetőséget, hogy a nemzeti jogalkotó kötelezheti az elektronikus hírközlési szolgáltatókat a csatlakozási adatok olyan ideiglenes, mégis általános megőrzésére, amely lehetővé teszi [a 2003/6] irányelv 11. cikkében és [az 596/2014] rendelet 22. cikkében említett közigazgatási hatóságok számára, hogy ha bizonyos személyekkel szemben fennáll annak gyanúja, hogy bennfentes kereskedelemben vesznek részt vagy piaci visszaélést követnek el, bekérjék a szolgáltatótól a meglévő adatforgalmi nyilvántartását, amennyiben joggal feltételezhető, hogy ezek a nyomozás tárgyával kapcsolatban álló nyilvántartások relevánsak lehetnek a jogsértés megvalósulására vonatkozó bizonyítékok szolgáltatása szempontjából, és ezáltal többek között még a gyanú felmerülése előtt lehetővé válik az érdekelt személyek között fennálló kapcsolatok felderítése?
2) Amennyiben a Bíróság [első kérdésre adott] válasza alapján a Cour de cassationnak (semmítőszék) úgy kell tekintenie, hogy a csatlakozási adatok megőrzésére vonatkozó francia jogszabályok nem felelnek meg az uniós jognak, a jogbizonytalanság elkerülése és a korábban összegyűjtött és tárolt adatok e jogi szabályozásban szereplő valamelyik célból történő felhasználása érdekében e jogszabályok joghatásai átmenetileg fenntarthatóak‑e?
3) Valamely nemzeti bíróság átmenetileg fenntarthatja‑e egy olyan jogszabály joghatásait, amely lehetővé teszi valamely független közigazgatási hatóságnak a piaci visszaélésekkel kapcsolatos vizsgálatok lefolytatásával megbízott tisztviselői számára, hogy valamely bíróság vagy más független közigazgatási hatóság előzetes ellenőrzése nélkül hozzájussanak a csatlakozási adatokhoz?”
47 A Bíróság elnöke 2020. szeptember 17‑i határozatával az írásbeli és a szóbeli szakasz lefolytatása, valamint az ítélethozatal céljából egyesítette a C‑339/20. és a C‑397/20. sz. ügyet.
48 2021. április 21‑én a Conseil d’État (államtanács, Franciaország) meghozta a French Data Network és társai ítéletet (393099., 394922., 397844., 397851., 424717., 424718. sz.), amelyben többek között arról határozott, hogy összeegyeztethetők‑e az uniós joggal bizonyos, az alapeljárások szempontjából releváns nemzeti jogszabályi rendelkezések, nevezetesen a CPCE L. 34‑1. cikke és a CPCE R. 10–13. cikke.
49 A Bíróság felhívására a jelen ügyekben a tárgyaláson részt vevőknek lehetőségük volt arra, hogy állást foglaljanak a Conseil d’État (államtanács) ezen ítéletének a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelmekre gyakorolt esetleges hatásáról.
Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekről
Előzetes észrevételek
53 Először is emlékeztetni kell arra, hogy a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelmek benyújtását követően a Conseil d’État (államtanács) meghozta a 2021. április 21‑i French Data Network és társai ítéletét (393099., 394922., 397844., 397851., 424717., 424718. sz.), amely többek között a CPCE L. 34‑1. cikkének és a CPCE R. 10–13. cikkének az uniós joggal való összeegyeztethetőségére vonatkozik.
54 Márpedig, amint arra a főtanácsnok az indítványának 42. pontjában rámutatott, és amint az a kérdést előterjesztő bíróság által nyújtott, a jelen ítélet 27., 37. és 38. pontjában ismertetett magyarázatokból is kitűnik, e cikkek „kulcsfontosságú rendelkezéseknek” minősülnek az alapügyekben szereplő CMF L. 621‑10. cikk alkalmazása keretében.
55 A Bíróság előtti tárgyaláson a francia kormány képviselője, miután hangsúlyozta azt a jogalkotási fejleményt, amelynek tárgyát a CPCE L. 34‑1. cikke képezte a Bíróság által a 2020. október 6‑i La Quadrature du Net és társai ítéletben (C‑511/18, C‑512/18 és C‑520/18, EU:C:2020:791) tett pontosítások nyomán, amint azt a jelen ítélet 21. pontja is említi, lényegében azt fejtette ki, hogy az alapügyekben felmerült jogviták eldöntéséhez a kérdést előterjesztő bíróságnak az emberi és polgári jogokról szóló, 1789. évi nyilatkozat 7. és 8. cikkében szentesített, a törvény időbeli hatályának elvével összhangban kell figyelembe vennie a nemzeti rendelkezéseket az alapügyekben szereplő, a 2014. és 2015. évre visszanyúló tényekre alkalmazandó szövegváltozatukban, így a Conseil d’État (államtanács) 2021. április 21‑i French Data Network és társai ítélete (393099., 394922., 397844., 397851., 424717., 424718. sz.) semmiképpen nem vehető figyelembe a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelmek elemzése során.
56 Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az EUMSZ 267. cikkel bevezetett eljárás keretében az ügyben eljáró és határozathozatalra hivatott nemzeti bíróság hatáskörébe tartozik annak megítélése, hogy – tekintettel az ügy különleges jellemzőire – ítélete meghozatalához szükségesnek tartja‑e az előzetes döntéshozatalt, és ha igen, a Bíróságnak feltett kérdései relevánsak‑e. Következésképpen, ha a feltett kérdések az uniós jog értelmezésére vonatkoznak, a Bíróság főszabály szerint köteles határozatot hozni (lásd ebben az értelemben: 2010. szeptember 8‑i Winner Wetten ítélet, C‑409/06, EU:C:2010:503, 36. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
57 Csak akkor utasíthatja el a nemzeti bíróság előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéséről való határozathozatalt, ha a közösségi jog kért értelmezése nyilvánvalóan semmilyen összefüggésben nincs az alapügy tényállásával vagy tárgyával, ha a probléma hipotetikus jellegű, vagy ha nem állnak a Bíróság rendelkezésére azok a ténybeli vagy jogi elemek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az elé terjesztett kérdésekre hasznos választ adhasson (lásd ebben az értelemben: 2009. november 19‑i Filipiak ítélet, C‑314/08, EU:C:2009:719, 42. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
58 A jelen ügyben az előzetes döntéshozatalra utaló határozatokból kitűnik, hogy az első és a harmadik kérdések nem a CPCE L. 34‑1. cikkét és a CPCE R. 10–13. cikkét érintik közvetlenül, hanem a CMF L. 621‑10. cikkét, amelynek értelmében az AMF az elektronikus hírközlési szolgáltatóktól a VD és SR által folytatott telefonhívásokkal kapcsolatos forgalmi adatok közlését kérte, amelyek alapján ez utóbbiak ellen vádat emeltek, és amelyek bizonyítékként való elfogadhatóságát az alapeljárásokban vitatják.
59 Ezenkívül meg kell állapítani, hogy a jelen ügyekben előterjesztett második és harmadik kérdésekkel, amelyek az első kérdésekből következnek, az előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy abban az esetben, ha a szóban forgó, a csatlakozási adatok megőrzésére és az azokhoz való hozzáférésre vonatkozó nemzeti szabályozás összeegyeztethetetlennek bizonyulna az uniós joggal, annak joghatásait nem lehet‑e mégis ideiglenesen fenntartani, hogy elkerülhető legyen a jogbizonytalanság, és lehetővé váljon, hogy az említett jogszabály alapján megőrzött adatok felhasználhatók legyenek a bennfentes kereskedelem felderítése és üldözése céljából.
60 A fentiekre, valamint a főtanácsnok által az indítványa 44–47. pontjában kifejtettekre tekintettel meg kell állapítani, hogy a Conseil d’État (államtanács) 2021. április 21‑i French Data Network és társai ítéletétől (393099., 394922., 397844., 397851., 424717., 424718. sz.), valamint a Conseil constitutionnel (alkotmánytanács) 2022. február 25‑i, a CPCE L. 34‑1. cikkét – a jelen ítélet 20. pontjában hivatkozott szövegváltozatában – részben alkotmányellenesnek nyilvánító (2021–976/977. sz.) határozatától függetlenül, az alapügyek eldöntéséhez továbbra is szükséges, hogy a Bíróság választ adjon az előterjesztett kérdésekre.
61 Másodszor meg kell állapítani, hogy a Bíróság előtti tárgyaláson VD képviselője vitatta az 596/2014 rendelet időbeli alkalmazhatóságát, lényegében arra hivatkozva, hogy az alapügy tényállása e rendelet hatálybalépését megelőzően valósult meg. Következésképpen kizárólag a 2003/6 irányelv rendelkezései relevánsak az előterjesztő bíróság által feltett kérdések vizsgálata szempontjából.
62 E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint valamely új jogszabály azon jogi aktusnak a hatálybalépésétől alkalmazandó, amely e jogszabályt tartalmazza, és bár az nem vonatkozik a korábbi törvény hatálya alatt keletkezett és véglegesen kialakult jogi helyzetekre, azt alkalmazni kell az ilyen helyzetek jövőbeli hatásaira, valamint az új jogi helyzetekre. Ez csak abban az esetben van másképpen – a jogi aktusok visszaható hatályának a tilalmára vonatkozó elv sérelme nélkül –, ha az új szabályhoz olyan különleges rendelkezések kapcsolódnak, amelyek a szabály időbeli alkalmazásának feltételeit külön meghatározzák (lásd ebben az értelemben: 2019. január 15‑i E. B. ítélet, C‑258/17, EU:C:2019:17, 50. pont; 2020. május 14‑i Azienda Municipale Ambiente ítélet, C‑15/19, EU:C:2020:371, 57. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
63 Márpedig, amint az a jelen ítélet 26–29. pontjában megállapításra került, noha az alapügyek által érintett jogi helyzetek valóban az 596/2014 rendelet hatálybalépése előtt keletkeztek, amely 2016. július 3‑án kezdődő hatállyal hatályon kívül helyezte és felváltotta a 2003/6 irányelvet, az alapeljárások azonban ezen időpontot követően zajlottak le, így e helyzetek jövőbeli hatásaira – az előző pontban felidézett elvnek megfelelően – az 596/2014 rendelet irányadó.
64 Ebből következik, hogy a jelen ügyben az 596/2014 rendelet rendelkezései alkalmazandók. Egyébiránt nem kell különbséget tenni a kérdést előterjesztő bíróság által hivatkozott, a 2003/6 irányelvből és az 596/2014 rendeletből eredő rendelkezések között, mivel e rendelkezések hatálya lényegében hasonló a Bíróság által a jelen ügyekben adandó értelmezés szempontjából.
Az első kérdésekről
65 Első kérdéseivel az előterjesztő bíróság lényegében arra keresi a választ, hogy a 2003/6 irányelv 12. cikke (2) bekezdésének a) és d) pontját, valamint az 596/2014 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének g) és h) pontját a 2002/58 irányelv 15. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben és a Charta 7., 8. és 11. cikkének, valamint 52. cikke (1) bekezdésének fényében úgy kell‑e értelmezni, hogy azokkal ellentétesek az olyan jogszabályi intézkedések, mint amelyek az alapügyekben szerepelnek, és amelyek megelőző jelleggel, a piaci visszaélésekkel – köztük a bennfentes kereskedelemmel – kapcsolatos jogsértések elleni küzdelem céljából a forgalmi adatoknak a rögzítés napjától számított egy évig történő általános és különbségtétel nélküli megőrzését írják elő.
66 Az alapeljárások felei és a Bírósághoz írásbeli észrevételeket benyújtó érdekeltek e tekintetben eltérő véleményeket fogalmaztak meg. Az észt kormány, Írország, valamint a spanyol és a francia kormány szerint a 2003/6 irányelv 12. cikke (2) bekezdésének a) és d) pontja, valamint az 596/2014 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének g) és h) pontja hallgatólagosan, de szükségszerűen felhatalmazza a nemzeti jogalkotót arra, hogy az elektronikus hírközlési szolgáltatók számára általános és különbségtétel nélküli adatmegőrzési kötelezettséget vezessen be annak érdekében, hogy a pénzügyek terén illetékes hatóság számára lehetővé tegye a bennfentes kereskedelem felderítését és szankcionálását. Mivel – amint az 596/2014 rendelet (65) preambulumbekezdéséből kitűnik – az említett nyilvántartások lényeges – esetenként az egyedüli – bizonyítékként szolgálhatnak a bennfentes kereskedelem felderítésében és bizonyításában, az ilyen megőrzési kötelezettség elengedhetetlen mind az említett hatóság által folytatott vizsgálatok és eljárások hatékonyságának, mind pedig a 2003/6 irányelv 12. cikke (2) bekezdése a) és d) pontja, valamint az 596/2014/EU rendelet 23. cikke (2) bekezdésének h) pontja hatékony érvényesülésének biztosításához, valamint az ezen eszközök által követett, az Unió pénzügyi piacai integritásának biztosítására és az e piacokba vetett befektetői bizalom megerősítésére irányuló közérdekű célok eléréséhez.
67 VD, SR, a lengyel kormány és az Európai Bizottság ezzel szemben azt állítja, hogy e rendelkezések, amennyiben arra szorítkoznak, hogy az elektronikus hírközlési szolgáltatóktól az e szolgáltatók birtokában lévő, „meglévő” adatforgalmi nyilvántartások közlését megkövetelő hatáskört korlátozzák, csak az ezen adatokhoz való hozzáférés kérdését szabályozzák.
68 E tekintetben először is emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az uniós jogi rendelkezés értelmezéséhez nemcsak annak kifejezéseit, hanem szövegkörnyezetét is figyelembe kell venni, valamint annak a szabályozásnak a célkitűzéseit és keletkezéstörténetét is, amelynek a rendelkezés részét képezi (lásd ebben az értelemben: 2018. április 17‑i Egenberger ítélet, C‑414/16, EU:C:2018:257, 44. pont).
69 Az első kérdésekben említett rendelkezések szövegét illetően meg kell állapítani, hogy míg a 2003/6 irányelv 12. cikke (2) bekezdésének d) pontja a pénzügyek terén illetékes hatóság azon hatáskörére utal, hogy „meglévő rögzített telefonbeszélgetések[et] és meglévő adatforgalmi nyilvántartások[at] bekér[jen]”, addig az 596/2014 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének g) és h) pontja e hatóság azon hatáskörére utal, hogy bekérje egyrészt a „befektetési vállalkozás, hitelintézet vagy pénzügyi vállalkozás […] adatforgalmi nyilvántartásá[t]”, másrészt pedig a „távközlési szolgáltató meglévő adatforgalmi nyilvántartásá[t], amennyiben a nemzeti jog megengedi”.
70 Márpedig e rendelkezések szövegéből egyértelműen kitűnik, hogy azok az említett hatóság arra vonatkozó hatáskörének korlátozására szorítkoznak, hogy „kérje” vagy „bekérje” az e szolgáltatók birtokában lévő adatokat, ami az ezen adatokhoz való hozzáférésnek felel meg. Ezenkívül az említett szolgáltatók „meglévő” nyilvántartásaira való hivatkozás arra enged következtetni, hogy az uniós jogalkotó nem kívánta szabályozni a nemzeti jogalkotó azon lehetőségét, hogy az ilyen nyilvántartások megőrzésére vonatkozó kötelezettséget vezessen be.
71 E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint valamely uniós jogi rendelkezés értelmezése nem akadályozhatja meg e rendelkezés egyértelmű és pontos szövegének hatékony érvényesülését. Amennyiben tehát az uniós jog valamely rendelkezésének értelme magából a rendelkezés szövegéből egyértelműen kitűnik, a Bíróság nem térhet el ettől az értelmezéstől (2022. január 25‑i VYSOČINA WIND ítélet, C‑181/20, EU:C:2022:51, 39. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
72 A jelen ítélet 70. pontjában vázolt értelmezést megerősíti mind a 2003/6 irányelv 12. cikke (2) bekezdése a) és d) pontjának, valamint az 596/2014 rendelet 23. cikke (2) bekezdése g) és h) pontjának szövegkörnyezete, mind pedig azon szabályozás célkitűzései, amelynek e rendelkezések a részét képezik.
73 Azon szövegkörnyezetet illetően, amelybe e rendelkezések illeszkednek, meg kell jegyezni, hogy bár a 2003/6 irányelv 12. cikkének (1) bekezdése és az 596/2014 rendelet 23. cikkének az e rendelet (62) preambulumbekezdésével összefüggésben értelmezett (3) bekezdése értelmében az uniós jogalkotó arra kívánta kötelezni a tagállamokat, hogy hozzák meg a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy a pénzügyek terén illetékes hatóságok rendelkezzenek hatékony eszköz‑, hatáskör‑ és erőforráskészlettel, valamint a feladataik hatékony ellátásának biztosításához szükséges felügyeleti és vizsgálati hatáskörökkel, ezek a rendelkezések nem mondanak semmit azon esetleges lehetőségről, hogy a tagállamok e célból az elektronikus hírközlési szolgáltatók terhére bevezethetik‑e a forgalmi adatok általános és különbségtétel nélküli megőrzésének kötelezettségét, sem pedig azon feltételekről, amelyek mellett az ilyen adatokat az említett szolgáltatóknak meg kell őrizniük adott esetben az illetékes hatóságok részére történő átadásuk céljából.
74 A 2003/6 irányelv 12. cikkének (2) bekezdésével és az 596/2014 rendelet 23. cikkének (2) bekezdésével az uniós jogalkotó kizárólag a pénzügyek terén illetékes hatóságot kívánta felruházni a vizsgálati és felügyeleti feladatai hatékonyságának biztosítása érdekében olyan klasszikus vizsgálati jogkörökkel, mint amelyek lehetővé teszik e hatóság számára az iratokba való betekintést, ellenőrzéseket és házkutatásokat, illetve azt, hogy végzéseket hozzon vagy eltiltásokat rendeljen el olyan személyekkel szemben, akiket piaci visszaéléssel kapcsolatos bűncselekmények – többek között bennfentes kereskedelem – elkövetésével gyanúsítanak.
75 Egyébiránt meg kell állapítani, hogy az 596/2014 rendeletnek a konkrétan az adatmegőrzés kérdését szabályozó rendelkezései, vagyis az említett rendelet 11. cikke (5) bekezdésének utolsó albekezdése, (6) bekezdésének második albekezdése, (8) bekezdése és (11) bekezdésének c) pontja, 17. cikke (1) bekezdésének első albekezdése, 18. cikkének (5) bekezdése, valamint 28. cikke csak az e rendelet 23. cikke (2) bekezdésének g) pontjában felsorolt pénzügyi szolgáltatók tekintetében keletkeztet ilyen megőrzési kötelezettséget, és ezért csak az e konkrét szolgáltatók által nyújtott pénzügyi tranzakciókkal és szolgáltatásokkal kapcsolatos adatokra vonatkozik.
76 A szóban forgó szabályozás által követett célkitűzéseket illetően meg kell jegyezni, hogy egyrészt a 2003/6 irányelv (2) és (12) preambulumbekezdéséből, másrészt pedig az 596/2014 rendelet (2) és (24) preambulumbekezdésével összefüggésben értelmezett 1. cikkéből kitűnik, hogy ezen eszközök célja az Unión belüli pénzügyi piacok integritásának biztosítása és az e piacokba vetett befektetői bizalom megerősítése, amely bizalom többek között azon a tényen nyugszik, hogy a befektetők egyenlő bánásmódban részesülnek, és megvédik őket a bennfentes információk jogosulatlan felhasználásával szemben. A bennfentes kereskedelem – 2003/6 irányelv 2. cikkének (1) bekezdésében és az 596/2014 rendelet 8. cikkének (1) bekezdésében kimondott – tilalmának a fentiek alapján célja a tőzsdei ügyletben részt vevő felek egyenlőségének biztosítása, elkerülve azt, hogy egyikőjük, aki bennfentes információval rendelkezik, és emiatt kedvezőbb helyzetben van a többi befektetőhöz képest, az információt nem ismerő más személyek rovására ebből hasznot húzzon (lásd ebben az értelemben: 2022. március 15‑i Autorité des marchés financiers ítélet, C‑302/20, EU:C:2022:190, 43., 65. és 77. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
77 Bár az 596/2014 rendelet (65) preambulumbekezdése értelmében a csatlakozási adatok nyilvántartásai lényeges – esetenként az egyedüli – bizonyítékként szolgálhatnak a bennfentes kereskedelem vagy a piaci manipuláció felderítésében és bizonyításában, ez a preambulumbekezdés csak az elektronikus hírközlési szolgáltatók „nyilvántartásaira”, valamint a pénzügyek terén illetékes hatóság azon hatáskörére utal, hogy az említett szolgáltatóktól a „meglévő” adatok közlését „kérje”. Így e preambulumbekezdésből egyáltalán nem következik, hogy az uniós jogalkotó e rendelettel olyan hatáskört kívánt volna elismerni a tagállamok számára, hogy az elektronikus hírközlési szolgáltatókkal szemben általános adatmegőrzési kötelezettséget írjon elő.
78 A fentiekre tekintettel meg kell állapítani, hogy sem a 2003/6 irányelvet, sem pedig az 596/2014 rendeletet nem lehet úgy értelmezni, hogy az a jogalapját képezheti az elektronikus hírközlési szolgáltatók birtokában lévő adatforgalmi nyilvántartások megőrzésére vonatkozó általános kötelezettségnek azon hatáskörök gyakorlása céljából, amelyeket a pénzügyek terén illetékes hatóságra ruháztak a 2003/6 irányelv és az 596/2014 rendelet alapján.
79 Másodszor emlékeztetni kell arra – amint arra a főtanácsnok az indítványának 53. és 61. pontjában lényegében rámutatott –, hogy a 2002/58 irányelv az elektronikus hírközlési ágazatban a személyes adatok megőrzésére és általánosabban a személyes adatok kezelésére vonatkozó referencia‑jogiaktus, így ezen irányelv Bíróság általi értelmezése az elektronikus hírközlési szolgáltatók által tárolt adatforgalmi nyilvántartásokra is vonatkozik, amelyeket a 2003/6 irányelv 11. cikke és az 596/2014 rendelet 22. cikke értelmében a pénzügyek terén illetékes hatóságok tőlük bekérhetnek.
80 Ugyanis a 2002/58 irányelv 1. cikkének (1) bekezdése értelmében ezen irányelv előírja különösen azon nemzeti rendelkezések összehangolását, amelyek szükségesek ahhoz, hogy biztosítsák az elektronikus hírközlési ágazatban – amely a távközlési ágazatot is magában foglalja – a személyes adatok kezelése vonatkozásában az alapvető jogok és szabadságok védelmének egyenértékű szintjét, különös tekintettel a magánélethez és a bizalmas adatkezeléshez való jogra.
81 Egyébiránt ezen irányelv 3. cikkéből kitűnik, hogy ezt az irányelvet az Unióban a nyilvánosan elérhető hírközlési szolgáltatások nyilvános hírközlő hálózaton – az adatgyűjtést és az azonosító eszközöket támogató nyilvános hírközlő hálózatokat is beleértve – történő nyújtásával összefüggő személyes adatok kezelésére kell alkalmazni. Ezért az említett irányelvet úgy kell tekinteni, mint amely az ilyen szolgáltatások nyújtóinak – köztük többek között a távközlési szolgáltatóknak – a tevékenységeit szabályozza (lásd ebben az értelemben: 2020. október 6‑i La Quadrature du Net és társai ítélet, C‑511/18, C‑512/18 és C‑520/18, EU:C:2020:791, 93. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
82 A fentiekre tekintettel meg kell állapítani, hogy – amint arra lényegében a főtanácsnok az indítványának 62. és 63. pontjában hivatkozik – az elektronikus hírközlési szolgáltatók birtokában lévő – a 2003/6 irányelv 12. cikke (2) bekezdésének d) pontja és az 596/2014 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének g) és h) pontja értelmében vett – nyilvántartások kezelése jogszerűségének értékelését a 2002/58 irányelvben foglalt feltételek, valamint az ezen irányelv Bíróság általi értelmezése fényében kell elvégezni.
83 Ezt az értelmezést támasztja alá az 596/2014 rendelet 3. cikke (1) bekezdésének 27. pontja is, amennyiben előírja, hogy e rendelet alkalmazásában az adatforgalmi nyilvántartás a 2002/58/EK irányelv 2. cikke második bekezdésének b) pontjában meghatározott forgalmi adatok nyilvántartása.
84 Ezenkívül a 2003/6 irányelv (44) preambulumbekezdése, valamint az 596/2014 rendelet (66) és (77) preambulumbekezdése értelmében az ezen aktusokban foglalt célokat a Chartában elismert alapvető jogok és elvek – köztük a magánélet tiszteletben tartásához való jog – tiszteletben tartásával kell megvalósítani. E tekintetben az uniós jogalkotó az 596/2014 rendelet (66) preambulumbekezdésében kifejezetten rámutatott arra, hogy az e rendelet alapján a pénzügyek terén illetékes hatóságra ruházott hatáskörök gyakorlására vonatkozóan, amelyek komoly kölcsönhatásba kerülhetnek a magánélet és a családi élet, az otthon és a kommunikáció tiszteletben tartásához való joggal, a tagállamoknak megfelelő és hathatós biztosítékokat kell létrehozniuk mindennemű visszaélés ellen, szükség esetén például az érintett tagállam igazságügyi szerve által kibocsátott megfelelő előzetes engedély beszerzésének követelményével. A tagállamoknak az illetékes hatóságok számára az ilyen beavatkozó jellegű hatáskörök gyakorlását csak a megfelelő vizsgálat céljaira szükséges mértékben szabad megengedniük olyan súlyos esetekben, amikor ugyanazon cél eléréséhez más egyenértékű eszköz nem áll rendelkezésre. Ebből következik, hogy a 2003/6 irányelv és az 596/2014 rendelet által szabályozott intézkedések alkalmazása semmiképpen nem sértheti a személyes adatoknak a 2002/58 irányelv alapján biztosított védelmét (lásd ebben az értelemben analógia útján: 2008. január 29‑i Promusicae ítélet, C‑275/06, EU:C:2008:54, 57. pont; 2021. június 17‑i M.I.C.M. ítélet, C‑597/19, EU:C:2021:492, 124. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
85 Következésképpen a 2003/6 irányelv 12. cikke (2) bekezdésének a) és d) pontját, valamint az 596/2014 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének g) és h) pontját úgy kell értelmezni, hogy azok nem engedik meg a forgalmi és helymeghatározási adatok általános és különbségtétel nélküli megőrzését a piaci visszaélésekkel kapcsolatos bűncselekmények elleni, és különösen a bennfentes kereskedelem elleni küzdelem céljából, és az ilyen megőrzést előíró nemzeti szabályozás uniós joggal való összeegyeztethetőségét a 2002/58 irányelv 15. cikkének – a Charta 7., 8. és 11. cikkének, valamint 52. cikke (1) bekezdésének fényében értelmezett – (1) bekezdése alapján kell értékelni, amint azt a Bíróság ítélkezési gyakorlata értelmezi.
86 Az ilyen nemzeti szabályozás ez utóbbi rendelkezésekkel való összeegyeztethetőségének vizsgálatát illetően emlékeztetni kell arra, hogy jóllehet – amint az lényegében a jelen ítélet 53., 54. és 58. pontjának együttes olvasatából következik – a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelmek középpontjában álló rendelkezés a CMF L. 621‑10 cikke, amelynek alapján az AMF az elektronikus hírközlési szolgáltatóktól a VD és SR által folytatott telefonhívásokkal kapcsolatos adatok továbbítását kérte, amelyek alapján vád alá helyezték őket, mindazonáltal – amint arra a főtanácsnok az indítványa 42. pontjában rámutatott – a CPCE L. 34‑1. cikke és a CPCE R. 10–13. cikke „kulcsfontosságú rendelkezések” e CMF L. 621‑10. cikk alkalmazásának keretében.
87 A kérdést előterjesztő bíróság által nyújtott, a jelen ítélet 27., 37. és 38. pontjában összefoglalt magyarázatokból ugyanis kitűnik, hogy egyrészt az AMF vizsgálói a szóban forgó forgalmi adatokat a CPCE L.34‑1. cikkének az alapeljárásokra alkalmazandó szövegváltozata alapján gyűjtötték össze, amely cikk III. bekezdése a II. bekezdésben előírt azon elvi kötelezettséghez kapcsolódik, amely szerint az elektronikus hírközlési szolgáltatóknak törölniük vagy anonimizálniuk kellett minden forgalmi adatot, néhány kivételtől eltekintve, köztük a „bűncselekmények […] kivizsgálása, megállapítása és üldözése érdeké[vel]” kapcsolatos kivételt. E sajátos érdekre tekintettel bizonyos számú adat törlésére vagy anonimizálására irányuló műveleteket egy évvel későbbre kell halasztani.
88 Másrészt e bíróság pontosítja, hogy a CPCE L. 34‑1. cikke III. bekezdésének az alapeljárásokra alkalmazandó szövegváltozata által érintett öt adatkategória a CPCE R. 10–13. cikkében volt felsorolva, úgymint a felhasználó azonosítására alkalmas információk; a felhasznált hírközlési végberendezésekre vonatkozó adatok; a műszaki jellemzők, valamint az egyes közlések dátuma, időpontja és időtartama; a kért vagy felhasznált kiegészítő szolgáltatásokra és a szolgáltatóikra vonatkozó adatok, és végül a kommunikáció címzettjének vagy címzettjeinek azonosítását lehetővé tevő adatok. A CPCE R.10–13. cikkének az alapeljárásokra alkalmazandó szövegváltozata szerint továbbá távközlési tevékenység esetén az érintett szolgáltatók megőrizhették a közlés forrásának és helymeghatározásának azonosítását lehetővé tévő adatokat.
89 Ebből következik, hogy az alapügyekben szóban forgó szabályozás a telefonhívások valamennyi eszközére kiterjed, és magában foglalja ezen eszközök valamennyi felhasználóját, anélkül hogy e tekintetben különbséget vagy kivételt tenne. Továbbá ezen adatok körébe, amelyek megőrzésére e szabályozás az elektronikus hírközlési szolgáltatókat kötelezi, elsősorban azok az adatok tartoznak, amelyek a közlés forrásának és rendeltetési helyének megtalálásához szükségesek, meghatározzák a közlés napját, időpontját, időtartamát és típusát, azonosítják az alkalmazott hírközlési eszközöket, valamint meghatározzák a végberendezések és a közlések helyét; ilyen adat például a felhasználó neve és címe, a hívó és a hívott fél telefonszáma.
90 Így azok az adatok, amelyeket a szóban forgó nemzeti szabályozás értelmében egy éven keresztül meg kell őrizni, még ha nem is fedik le az érintett közlések tartalmát, lehetővé teszik többek között annak megismerését, hogy a telefonos kommunikációs eszköz használója mely személlyel kommunikált, és milyen módon került sor e közlésre, lehetővé teszik a közlés napjának, időpontjának és időtartamának, valamint azon helynek a meghatározását, amelyen a közlésre sor került, valamint lehetővé teszik a végberendezések helyének megismerését, anélkül hogy szükségszerűen valamely közlés továbbítására kerülne sor. Lehetővé teszik továbbá annak meghatározását is, hogy a felhasználó bizonyos személyekkel egy adott időszakban milyen gyakorisággal kommunikál. Ennélfogva meg kell állapítani, hogy ezen adatok összességükben véve igen pontos következtetések levonását tehetik lehetővé azon személyek magánéletét illetően, akiknek adatait megőrizték, mint például a napi szokások, az állandó vagy ideiglenes tartózkodási helyek, a napi vagy egyéb helyváltoztatások, a gyakorolt tevékenységek, e személyek társadalmi kapcsolatai és az általuk látogatott társadalmi közegek tekintetében. Konkrétan, ezen adatok eszközül szolgálnak az érintett személyek profiljának megalkotásához, amely információ a magánélet tiszteletben tartásához való jog tekintetében ugyanolyan érzékeny, mint a közléseknek maga a tartalma (lásd ebben az értelemben: 2022. április 5‑i Commissioner of An Garda Síochána és társai ítélet, C‑140/20, EU:C:2022:258, 45. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
91 Ami az elérni kívánt célokat illeti, meg kell állapítani, hogy a szóban forgó szabályozás többek között a bűncselekmények kivizsgálására, megállapítására és üldözésére irányul, beleértve a piaci visszaéléseket, amelyeknek a bennfentes kereskedelem is részét képezi.
92 A jelen ítélet 86–91. pontjában kifejtett tényezőkre tekintettel meg kell állapítani, hogy a nemzeti jogalkotó a szóban forgó szabályozással többek között a bűncselekmények kivizsgálása, megállapítása és üldözése, valamint a bűnözés elleni küzdelem céljából előírta a forgalmi adatoknak a rögzítés napjától számított egy évig történő általános és különbségtétel nélküli megőrzését.
93 Márpedig különösen a 2020. október 6‑i La Quadrature du Net és társai ítélet (C‑511/18, C‑512/18 és C‑520/18, EU:C:2020:791) 140–168. pontjából, valamint a 2022. április 5‑i Commissioner of An Garda Síochána és társai ítélet (C‑140/20, EU:C:2022:258) 59–101. pontjából kitűnik, hogy az ilyen megőrzés nem igazolható a 2002/58 irányelv 15. cikkének (1) bekezdése szerinti ilyen célokkal.
94 Ebből következik, hogy az olyan nemzeti szabályozás, mint amely az alapügyek tárgyát képezi, és amely arra kötelezi az elektronikus hírközlési szolgáltatókat, hogy megelőző jelleggel, a piaci visszaélésekkel – köztük a bennfentes kereskedelemmel – szembeni küzdelem céljából, általánosan és különbségtétel nélkül megőrizzék az elektronikus hírközlési eszközök összes felhasználójának forgalmi adatait, anélkül hogy e tekintetben bármilyen különbséget vagy kivételt tennének, és anélkül, hogy a megőrzendő adatok és az elérni kívánt cél között megteremtenék a szükséges kapcsolatot a jelen ítélet előző pontjában említett ítélkezési gyakorlatnak megfelelően, túllép a feltétlenül szükséges mérték korlátain, és egy demokratikus társadalomban nem tekinthető igazoltnak, amint azt a 2002/58 irányelv 15. cikkének – a Charta 7., 8. és 11. cikkével, valamint 52. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben értelmezett – (1) bekezdése megköveteli (lásd ebben az értelemben analógia útján: 2020. október 6‑i Privacy International ítélet, C‑623/17, EU:C:2020:790, 81. pont).
95 A fentiekre tekintettel a C‑339/20. és C‑397/20. sz. ügyekben előterjesztett első kérdésekre azt a választ kell adni, hogy a 2003/6 irányelv 12. cikke (2) bekezdésének a) és d) pontját, valamint az 596/2014 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének g) és h) pontját a 2002/58 irányelv 15. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben és a Charta 7., 8. és 11. cikkének, valamint 52. cikke (1) bekezdésének fényében úgy kell értelmezni, hogy azokkal ellentétesek az olyan jogszabályi intézkedések, amelyek megelőző jelleggel, a piaci visszaélésekkel – köztük a bennfentes kereskedelemmel – kapcsolatos jogsértések elleni küzdelem céljából a forgalmi adatoknak a rögzítés napjától számított egy évig történő általános és különbségtétel nélküli megőrzését írják elő.
A második és harmadik kérdésről
96 A jelen ügyekben előterjesztett második és harmadik kérdésével, amelyeket együttesen kell vizsgálni, az előterjesztő bíróság lényegében arra keresi a választ, hogy az uniós jogot úgy kell‑e értelmezni, hogy valamely nemzeti bíróság időben korlátozhatja a nemzeti jog értelmében amiatt történő érvénytelenné nyilvánítás joghatásait az olyan nemzeti jogszabályi rendelkezések tekintetében, amelyek egyrészt az elektronikus hírközlési szolgáltatókat a forgalmi adatok általános és különbségtétel nélküli megőrzésére kötelezik, másrészt pedig lehetővé teszik, hogy ezeket az adatokat bíróság vagy független közigazgatási hatóság előzetes engedélye nélkül közöljék a pénzügyek terén illetékes hatósággal, hogy e szabályozás összeegyeztethetetlen a 2002/58 irányelv 15. cikkének a Chartával összefüggésben értelmezett (1) bekezdésével.
97 Előzetesen emlékeztetni kell arra, hogy az uniós jog elsőbbségének elve kimondja, hogy az uniós jog elsőbbséget élvez a tagállamok jogával szemben. Ez az elv tehát arra kötelezi a tagállamok valamennyi szervét, hogy biztosítsák az uniós jog különböző rendelkezéseinek teljes érvényesülését, mivel a tagállamok joga nem befolyásolhatja az e rendelkezéseknek az említett államok területén elismert hatályát. Ezen elv értelmében, amennyiben a nemzeti jogszabályoknak az uniós jog követelményeivel összhangban álló értelmezése nem lehetséges, az uniós jogi rendelkezéseket hatáskörének keretei között alkalmazni hivatott nemzeti bíróság köteles biztosítani e normák teljes érvényesülését, szükség esetén – saját hatáskörénél fogva – mellőzve a nemzeti jogszabályok uniós joggal ellentétes rendelkezéseinek alkalmazását, utólagosan is, anélkül hogy előzetesen kérelmeznie vagy várnia kellene azok jogalkotói vagy bármilyen egyéb alkotmányos úton történő megsemmisítésére (lásd ebben az értelemben: 2022. április 5‑i Commissioner of An Garda Síochána és társai ítélet, C‑140/20, EU:C:2022:258, 118. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
98 Kizárólag a Bíróság engedélyezheti, kivételesen és jogbiztonságon alapuló kényszerítő megfontolások alapján, azon kizárás joghatásainak ideiglenes felfüggesztését, amelyeket valamely uniós rendelkezés a vele ellentétes nemzeti jogra gyakorol. A Bíróság által adott jogértelmezéshez fűződő joghatások időbeli korlátozására kizárólag ugyanazon ítéletben kerülhet sor, amely a kért értelmezésről szól. Sértené az uniós jog elsőbbségét és egységes alkalmazását, ha a nemzeti bíróságoknak lehetőségük lenne – akár ideiglenesen – elsőbbséget biztosítani az uniós joggal ellentétes nemzeti rendelkezéseknek az uniós joggal szemben (2022. április 5‑i Commissioner of An Garda Síochána és társai ítélet, C‑140/20, EU:C:2022:258, 119. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
99 Kétségtelen, hogy a Bíróság korábban egy olyan ügyben, amelyben az uniós jog által előírt azon kötelezettség megsértésével elfogadott intézkedések jogszerűségéről volt szó, amely szerint a projektek környezetre és védett területre gyakorolt hatásait előzetes vizsgálatnak kell alávetni, kimondta, hogy a nemzeti bíróság, amennyiben a belső jog ezt lehetővé teszi, kivételesen fenntarthatja az ilyen intézkedések joghatásait, ha a joghatások fenntartását az érintett tagállam villamosenergia‑ellátásának a megszakadásával fenyegető, valós és súlyos veszély elhárításának szükségességéhez kapcsolódó kényszerítő megfontolások igazolják, és ezt a veszélyt más eszközökkel és alternatív megoldásokkal – többek között a belső piac keretében – nem lehetne elhárítani, továbbá a joghatások fenntartása csupán az említett jogellenesség megszüntetéséhez feltétlenül szükséges időtartamra terjedhet ki (lásd ebben az értelemben: 2019. július 29‑i Inter‑Environnement Wallonie és Bond Beter Leefmilieu Vlaanderen ítélet, C‑411/17, EU:C:2019:622, 175., 176., 179. és 181. pont).
100 Márpedig ellentétben egy olyan eljárási kötelezettség elmulasztásával, mint a projekteknek a környezetvédelem sajátos területére gyakorolt hatásainak előzetes vizsgálata, a 2002/58 irányelv 15. cikkének a Charta 7., 8. és 11. cikkével, valamint 52. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben értelmezett (1) bekezdésének megsértése nem orvosolható az előző pontban említetthez hasonló eljárás útján (lásd ebben az értelemben: 2022. április 5‑i Commissioner of An Garda Síochána és társai ítélet, C‑140/20, EU:C:2022:258, 121. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
101 Az alapügyek tárgyát képezőhöz hasonló nemzeti szabályozás joghatásainak fenntartása ugyanis azt jelentené, hogy e szabályozás továbbra is olyan kötelezettségeket ír elő az elektronikus hírközlési szolgáltatóknak, amelyek ellentétesek az uniós joggal, és amelyek súlyos beavatkozást jelentenek azon személyek alapvető jogaiba, akiknek az adatait megőrizték (lásd analógia útján: 2022. április 5‑i Commissioner of An Garda Síochána és társai ítélet, C‑140/20, EU:C:2022:258, 122. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
102 Következésképpen a kérdést előterjesztő bíróság időben nem korlátozhatja az alapügyben szereplő nemzeti jogszabály tekintetében a nemzeti jog értelmében az ő feladatát képező érvénytelenné nyilvánítás joghatásait (lásd analógia útján: 2022. április 5‑i Commissioner of An Garda Síochána és társai ítélet, C‑140/20, EU:C:2022:258, 123. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
103 Pontosítani kell továbbá, hogy az elfogadott értelmezés időbeli hatályának korlátozása nem történt meg a 2016. december 21‑i Tele2 Sverige és Watson és társai ítéletben (C‑203/15 és C‑698/15, EU:C:2016:970) és a 2020. október 6‑i La Quadrature du Net és társai ítéletben (C‑511/18, C‑512/18 és C‑520/18, EU:C:2020:791), így a jelen ítélet 98. pontjában említett ítélkezési gyakorlatnak megfelelően arra nem kerülhet sor a Bíróság későbbi ítéleteiben sem.
104 Végül, figyelembe véve azt a tényt, hogy a kérdést előterjesztő bírósághoz a forgalmi adatok alapján szerzett bizonyítékok elfogadhatatlanná nyilvánítása iránti kérelmeket terjesztettek elő azon az alapon, hogy a szóban forgó nemzeti rendelkezések ellentétesek az uniós joggal, mind az adatok megőrzése, mind pedig az azokhoz való hozzáférés tekintetében, meg kell határozni hogy milyen hatással van a VD és SR ellen az alapeljárások keretében felhozott bizonyítékok elfogadhatóságára annak a megállapításnak, hogy a CMF L. 621‑10. cikke az alapügyek tényállására alkalmazandó szövegváltozatában esetlegesen összeegyeztethetetlen a 2002/58 irányelv 15. cikkének – a Charta 7., 8. és 11. cikkének, valamint 52. cikkének (1) bekezdésének fényében értelmezett – (1) bekezdésével.
105 E tekintetben elegendő a Bíróság ítélkezési gyakorlatára, különösen a 2021. március 2‑i Prokuratuur (Az elektronikus hírközléssel kapcsolatos adatokhoz való hozzáférés feltételei) ítélet (C‑746/18, EU:C:2021:152) 41–44. pontjában felidézett elvekre utalni, amelyekből az következik, hogy ezen elfogadhatatlanság a tagállamok eljárási autonómiája elvének megfelelően a nemzeti jog hatálya alá tartozik, többek között az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvének tiszteletben tartása mellett.
106 Ez utóbbi elvet illetően emlékeztetni kell arra, hogy ez alapján a nemzeti büntetőbíróság köteles a bűncselekmények elkövetésével gyanúsított személyekkel szemben indított büntetőeljárásban figyelmen kívül hagyni azokat az információkat és bizonyítékokat, amelyeket a forgalmi és helymeghatározó adatoknak az uniós joggal összeegyeztethetetlen, általános és különbségtétel nélküli megőrzése révén, vagy pedig az említett adatokhoz a hatáskörrel rendelkező hatóság által, az uniós jog megsértésével történő hozzáférés révén szereztek meg, ha e személyek nem tudnak hatékony módon észrevételt tenni ezekkel az információkkal és bizonyítékokkal kapcsolatban, amelyek a bíróság tudomásán kívüli területről származnak, és döntő befolyással lehetnek a tényállás megállapítására (lásd ebben az értelemben: 2021. március 2‑i Prokuratuur [Az elektronikus hírközléssel kapcsolatos adatokhoz való hozzáférés feltételei] ítélet, C‑746/18, EU:C:2021:152, 44. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
107 A fenti megfontolásokra tekintettel a jelen ügyekben előterjesztett második és harmadik kérdésre azt a választ kell adni, hogy az uniós jogot úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes, ha valamely nemzeti bíróság időben korlátozza a nemzeti jog értelmében az ő feladatát képező, amiatt történő érvénytelenné nyilvánítás joghatásait azon nemzeti rendelkezések tekintetében, amelyek egyrészt az elektronikus hírközlési szolgáltatókat a forgalmi adatok általános és különbségtétel nélküli megőrzésére kötelezik, másrészt pedig lehetővé teszik, hogy ezeket az adatokat bíróság vagy független közigazgatási hatóság előzetes engedélye nélkül közöljék a pénzügyek terén illetékes hatósággal, hogy e rendelkezések összeegyeztethetetlenek a 2002/58 irányelv 15. cikkének a Chartával összefüggésben értelmezett (1) bekezdésével. Az uniós joggal összeegyeztethetetlen nemzeti jogszabályi rendelkezések alkalmazásával megszerzett bizonyítékok elfogadhatósága a tagállamok eljárási autonómiája elvének megfelelően a nemzeti jog hatálya alá tartozik, többek között az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvének tiszteletben tartása mellett.