IV.
C-907/24 - Orefice Generators ügyben 2026. június 11-én hozott ítélet
1) A csoportos létszámcsökkentésre vonatkozó tagállami jogszabályok közelítéséről szóló, 1998. július 20‑i 98/59/EK tanácsi irányelv 1. cikkének (1) bekezdését
a következőképpen kell értelmezni:
a munkaszerződésnek egy vagy több, nem a munkavállaló személyében rejlő ok miatti, azt követően történő, munkáltató általi felmondása, hogy e munkavállaló megtagadta e munkáltató azon egyoldalú döntésének való megfelelést, hogy a munkavégzési helyét az eredeti helytől távol lévő helyre helyezi át, az e rendelkezés első albekezdésének a) pontja értelmében vett „elbocsátások” fogalmába tartozik.
2) A 98/59 irányelv 1. cikke (1) bekezdése első albekezdésének a) pontját
a következőképpen kell értelmezni:
azzal ellentétes, ha a munkaszerződésnek egy vagy több, nem a munkavállaló személyében rejlő ok miatti, azt követően történő, munkáltató általi felmondását, hogy e munkavállaló megtagadta e munkáltató azon egyoldalú döntésének való megfelelést, hogy a munkavégzési helyét az eredeti helytől távol lévő helyre helyezi át, nem veszik figyelembe az elbocsátottak számának az ezen irányelvben meghatározott küszöbértékekre tekintettel történő kiszámítása során.
1 Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a csoportos létszámcsökkentésre vonatkozó tagállami jogszabályok közelítéséről szóló, 1998. július 20‑i 98/59/EK tanácsi irányelv (HL 1998. L 225., 16. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 3. kötet, 327. o.; helyesbítések: HL 2007. L 59., 84. o., HL 2014. L 289., 24. o.) 1. cikke (1) bekezdésének az értelmezésére vonatkozik.
2 E kérelmet a jelenleg felszámolás alatt álló Egenergy Srl, korábban Orefice Generators Srl (a továbbiakban: Egenergy) és MZ, AV, VR, AL, RI, VO, PA és MG (a továbbiakban együttesen: az alapeljárás alperesei) között ez utóbbiak munkaszerződéseinek amiatt történő felmondása tárgyában folyamatban lévő jogvita keretében terjesztették elő, hogy az utóbbiak megtagadták a munkavégzési helyüket áthelyező határozatnak való megfelelést.
Az alapeljárás
10 2021. szeptember 6‑án az Egenergy, egy elektromos generátorok gyártására szakosodott társaság, amely az alapügy tényállásának időpontjában több mint tizenöt munkavállalót foglalkoztatott, úgy határozott, hogy megszünteti tevékenységét a campaniai (Olaszország) termelőegységében, és azt egy szardíniai (Olaszország) termelőegységbe helyezi át, amely az első termelőegységtől több mint 600 km távolságra található (a továbbiakban: áthelyező határozat). Ugyanezen a napon e határozatot közölték az e társaságnál képviselettel rendelkező szakszervezetekkel.
11 2021. szeptember 13‑án az áthelyező határozatot közölték az alapeljárás alpereseivel, jelezve, hogy az őket érintő áthelyezésekre 2021. október 4‑től kerül sor.
12 2021 novemberében az Egenergy, miután megállapította, hogy az alapeljárás alperesei nem vették fel a munkát a szardíniai termelőegységben, fegyelmi eljárást indított velük szemben a 30 napot meghaladó igazolatlan távollét miatt.
13 2021. december 3‑án e társaság elbocsátotta az alapeljárás valamennyi alperesét.
14 Ezt követően ez utóbbiak ideiglenes intézkedés iránti kérelmet nyújtottak be a Tribunale di Napoli Nordhoz (észak‑nápolyi bíróság, Olaszország) az áthelyező határozat jogellenességének megállapítása iránt.
15 E kérelem alátámasztása érdekében arra hivatkoztak, hogy mivel az áthelyező határozatot az érintett munkavállalókat elbocsátó határozattal egyenértékűnek kell tekinteni, az áthelyező határozatot az érintett munkavállalók száma miatt a 223/1991. sz. törvény 4. cikkének megfelelően szakszervezeti konzultációs eljárásnak kell megelőznie.
16 Az Egenergy az említett kérelem elutasítását kérte, azt állítva, hogy az alapeljárás alpereseinek a szardíniai termelőegységbe történő áthelyezése egyrészt e társaság szervezeti szükségletének felel meg, másrészt pedig, hogy elbocsátásukra azt követően került sor, hogy több mint 30 napig távol voltak e termelőegységtől.
17 2022. január 4‑i végzésével a Tribunale di Napoli Nord (észak‑nápolyi bíróság) megállapította az alapeljárás alpereseit a szardíniai termelőegységbe áthelyező határozat jogellenességét, hangsúlyozva, hogy a munkafeltételek egyoldalú módosítása e határozat elfogadásától kezdve nyilvánvalóan nehezen egyeztethető össze a munkaviszony folytatásával az érintett munkavállalók családi egyensúlyára gyakorolt hatásai, az áthelyezéshez kapcsolódó objektív nehézségek és az „érzelmi kötődésük központjától” való elkerülhetetlen elszakadás miatt.
18 E végzést követően az alapeljárás alperesei 2022. március 9‑én érdemi keresetet indítottak e bíróság előtt többek között az alapügyben szóban forgó elbocsátások semmisségének megállapítása, valamint a munkaviszonyuknak többek között az ezen elbocsátások óta járó teljes díjazás megfizetése révén történő helyreállítása iránt.
19 Az említett bíróság előtt az Egenergy egyrészt azt állította, hogy az említett elbocsátásokra azért került sor, mert az alapeljárás alperesei több mint 30 egymást követő napon keresztül igazolatlanul távol voltak a munkavégzési helyüktől, és megtagadták az áthelyező határozatnak való megfelelést. Másrészt e határozat annak a következménye, hogy e társaságnak a campaniai termelőegységben folytatott tevékenysége megszűnt, e termelőegység bezárása és a termelés más helyre való áthelyezése pedig a polgári törvénykönyv 2103. cikke értelmében vett műszaki, szervezési és termelési oknak minősül.
20 2022. november 11‑i ítéletével a Tribunale di Napoli Nord (észak-nápolyi bíróság) helyt adott az említett keresetnek, megállapította az alapeljárás alpereseit áthelyező határozat és az elbocsátásuk jogellenességét, és elrendelte az alapeljárás alpereseinek az állásukba való visszahelyezését azzal az indokkal, hogy „[a]z áthelyezésből eredő egyoldalú módosítás a szükségszerűen összhangban álló értelmezés alapján a 98/59 irányelv értelmében vett csoportos létszámcsökkentés európai fogalmának hatálya alá tartozik”.
21 Az Egenergy fellebbezést nyújtott be ezen ítélettel szemben a Corte d’appello di Napolihoz (nápolyi fellebbviteli bíróság, Olaszország), amely a kérdést előterjesztő bíróság.
22 E bíróság előtt e társaság vitatta az „elbocsátás” uniós jog értelmében vett fogalmának a Tribunale di Napoli Nord (észak-nápolyi bíróság) által elfogadott értelmezését, arra hivatkozva, hogy a munkaviszony felmondására azért került sor, mert az alapeljárás alperesei az új munkavégzési helyüktől több mint 30 napig igazolatlanul távol maradtak. E felmondásra tehát jogszerűen került sor, nevezetesen azon okból, mert ezen alperesek megtagadták az áthelyező határozatnak való megfelelést. Ezenkívül e határozat elfogadását megelőzte a munkavállalók képviselőinek tájékoztatására és a velük folytatott konzultációra vonatkozó eljárás.
23 Egyébiránt a Corte suprema di cassazione (semmítőszék, Olaszország) ítélkezési gyakorlatára tekintettel az alapeljárás alperesei munkavégzési helyének áthelyezését alátámasztó műszaki, szervezési és termelési ok nem képezheti bírósági felülvizsgálat tárgyát, mivel e felülvizsgálat az áthelyező határozat és az ilyen határozat alátámasztására hivatkozott okok közötti okozati összefüggés vizsgálatára korlátozódik, és nem vonatkozhat az ilyen áthelyezés célszerűségére, különösen nem annak megfelelő vagy elkerülhetetlen jellegére.
24 A kérdést előterjesztő bíróságnak ugyanakkor kétségei vannak azzal kapcsolatban, hogy egyrészt az alapügyben szóban forgó áthelyezések a „közvetett” „elbocsátások” fogalma alá tartoznak‑e, másrészt pedig, hogy ezeket az áthelyezéseket figyelembe kell‑e venni az elbocsátottak 98/59 irányelv 1. cikke (1) bekezdése első albekezdésének a) pontjában említett számának kiszámítása során.
25 Először is e bíróság a csoportos létszámcsökkentéseket illetően megjegyzi, hogy a Corte suprema di cassazione (semmítőszék) ítélkezési gyakorlatából az következik, hogy a munkavégzési hely „áthelyezése elfogadásának megtagadásából” eredő felmondások ezen irányelv alkalmazásában „elbocsátásoknak” tekinthetők. Ez az ítélkezési gyakorlat azonban nem egyértelmű, mivel az olasz jog által biztosított védelem kiterjedtebb, mint az említett irányelv által biztosított védelem.
26 Másodszor, az említett bíróság úgy ítéli meg, hogy a 98/59 irányelv 1. cikke (1) bekezdésének olyan értelmezése, amely a tájékoztatási és konzultációs eljárások megindítását legalább öt „elbocsátáshoz” – azaz a munkaszerződések munkáltató általi felmondásához vagy a tagállamok nemzeti joga értelmében ilyennek minősíthető jogi aktushoz – köti, az ezen irányelvnek meg nem felelő értelmezésnek minősül, ami ellentétes az uniós jog elsőbbségének elvével.
27 Tényleges különbség van a „közvetett” elbocsátás és az olyan intézkedés között, amelyet az említett irányelv 1. cikke (1) bekezdésének második albekezdése értelmében elbocsátásnak „kell tekinteni”, az elbocsátottak ezen eljárások végrehajtásához szükséges számának kiszámítása céljából.
28 Harmadszor, ugyanezen bíróság úgy véli, hogy mivel a 98/59 irányelv nem határozza meg az „elbocsátás” fogalmát, e fogalmat az uniós jog értelmezési módszereinek megfelelően, a tagállamok jogszabályainak alkalmazása nélkül kell meghatározni annak érdekében, hogy elkerülhető legyen azon tagállamok különböző jogai alapján eltérő bánásmód, amelyekben a munkáltató tevékenykedhet.
29 Negyedszer, az a tény, hogy hatását illetően az „elbocsátást” – amely a munkaviszonyt megszüntető munkáltatói jogi aktusként értendő – a vállalkozás egyéb szervezési intézkedéseivel azonosnak tekintik, amelyek ugyan nem járnak közvetlenül a munkaviszony megszüntetésével, de jelentős „egyenértékű” változást eredményeznek, más uniós rendeleti jellegű jogi aktusokban is megtalálható, és ezért úgy kell tekinteni, hogy az uniós jogban hasonló az elbocsátás és az az intézkedés, amelyet a 98/59 irányelv értelmében annak „kell tekinteni”.
30 Következésképpen az „elbocsátásnak” az ezen irányelv 1. cikke (1) bekezdése első albekezdésének a) pontja értelmében vett fogalma magában foglalja a „közvetett” elbocsátásokat is, vagyis a munkaszerződés lényeges elemének lényegesen és a munkavállaló számára kedvezőtlen módosításából álló egyenértékű intézkedéseket, amelyek alapján ez utóbbi úgy dönthet, hogy megszünteti a munkaviszonyt.
31 Ezzel szemben azok az aktusok, amelyeket az említett irányelv 1. cikke (1) bekezdésének második albekezdése értelmében elbocsátásoknak „kell tekinteni”, magukban foglalnak minden más, a munkáltató általi elbocsátást, amely ugyan módosíthatja a szerződéses jogviszonyt, de kisebb jelentőséggel bír a munkaviszony folytatása szempontjából.
32 E különbségtétel a 2017. szeptember 21‑i Ciupa és társai ítéletből (C‑429/16, EU:C:2017:711, 27. és 31. pont) eredő ítélkezési gyakorlatból is következik.
33 Ötödször és végezetül, mivel a 223/1991. sz. törvény 24. cikke öt „elbocsátásban” határozza meg azt a küszöbértéket, amely felett a munkavállalók képviselőinek tájékoztatására és a velük folytatott konzultációra irányuló eljárásokat le kell folytatni, a kérdést előterjesztő bíróság kétségeit fejezi ki azzal kapcsolatban, hogy e küszöbértékre tekintettel az elbocsátottak számának kiszámítása során figyelembe kell‑e venni a munkaviszonyok olyan felmondását, amelyet elbocsátásnak „kell tekinteni”, azaz ami azzal „egyenértékű intézkedésnek” minősül.
34 E bíróság arra keresi a választ, hogy olyan összefüggésben, mint amelyről az alapügyben szó van, a „közvetett” elbocsátásokat e számítás céljából figyelembe kell‑e venni, ami adott esetben azzal a következménnyel jár, hogy ezen elbocsátások önmagukban elegendőek az említett tájékoztatási és konzultációs eljárások megindításához.
35 E körülmények között a Corte d’Appello di Napoli (nápolyi fellebbviteli bíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából kérdéseket terjeszt a Bíróság elé.
Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések
„1) A [98/59 irányelv] 1. cikke (1) bekezdése első albekezdésének a) pontja alkalmazása szempontjából relevanciával bírnak‑e a „közvetett elbocsátások”, azaz a munkaviszony – nem a munkavállaló személyében rejlő okból történő – olyan megszüntetései és/vagy előre látható megszüntetései, amelyek a munkavállaló – a munkaviszony valamely alapvető eleme nem átmeneti jellegű és kedvezőtlen, lényeges egyoldalú módosításának végrehajtására és/vagy előírására irányuló munkáltatói szándékkal összefüggő – olyan szándékos eljárásából és/vagy magatartásából erednek, amely a munkaviszony megszűnését eredményezheti?
2) A »közvetett elbocsátás« [98/59 irányelv] 1. cikke (1) bekezdése első albekezdésének a) pontja értelmében vett fogalmába tartoznak‑e a munkavállalók olyan előre látható magatartásai és/vagy jogügyletei, amelyek a jogviszony megszűnését eredményezhetik, és amelyek okát az képezi, hogy a munkáltató megváltoztatta a munkavégzési helyüket az arra vonatkozó határozatával, hogy megszünteti az eredeti termelőegységben történő munkavégzést, és ezzel összefüggésben úgy rendelkezik, hogy az összes munkavállalót – az átültető nemzeti szabályozás értelmében releváns létszámban – több száz kilométer távolságban lévő termelőegységekhez helyezi át, ami szükségszerűvé teszi a munkavállalóknak attól a helytől történő eltávolodását, amelyhez szociális és érzelmi szempontból kötődnek?
3) A munkafeltételeknek a munkáltató határozatára visszavezethető, nem a munkavállaló személyében rejlő okból történő, lényeges, kedvezőtlen és nem átmeneti jellegű módosításából következő »közvetett elbocsátások« olyan jogügyleteknek és/vagy magatartásoknak minősülnek‑e, amelyek önállóan és önmagukban is lehetővé teszik a [98/59 irányelv] alkalmazásában releváns elbocsátási küszöbérték elérését, így különböznek [az ezen irányelv] 1. cikke (1) bekezdésének második albekezdése szerinti »egyenértékű intézkedésektől« és/vagy »azonosan kezelt« intézkedésektől, tehát – még a munkaszerződés megszüntetését közvetlenül kiváltó munkáltatói jogügyletek hiányában is – elegendők az [említett] irányelv 1. cikke (1) bekezdése első albekezdésének a) pontja szerinti minimális létszám eléréséhez?
4) Lehetővé teszi‑e [a 98/59 irányelv] 1. cikke (1) bekezdése első albekezdésének a) pontja szerinti »elbocsátások« létszámának meghatározása az [ezen irányelv] 1. cikk[e] (1) bekezdése első albekezdésének a) pontjában előírt küszöbérték hatálya alá tartozó elbocsátások létszámának ötre korlátozása révén kedvezőbb szabályozást elfogadó tagállamok számára, hogy a közvetett elbocsátásokat teljesen kizárják [az elbocsátottak számának e küszöbértékre tekintettel történő kiszámítása során]? Ellentétes‑e az uniós joggal, különösen [ugyanezen irányelvvel] az olyan tagállami szabályozás, amely a tájékoztatási és konzultációs eljárást már pusztán öt olyan elbocsátás esetére is előírja, amelyek a munkáltatónak a munkaviszony megszűnését eredményező egyoldalú jogügyletei, és kizárja annak hatálya alól azokat a – nem a munkavállalók személyében rejlő okokból történő – megszüntetéseket és/vagy előre látható megszüntetéseket, amelyek a munkavállalók olyan szándékos eljárásából és/vagy magatartásából erednek, amelynek okát a jogviszony releváns elemének a munkáltató által elhatározott, nem átmeneti jellegű és kedvezőtlen módosítása képezi?”
Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadhatóságáról
36 Az alapeljárás alperesei azzal az indokkal vitatják az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadhatóságát, hogy az áthelyező határozatnak az ideiglenes intézkedés tárgyában 2022. január 4‑én hozott, nem vitatott végzésben megállapított jogellenessége szükségszerűen hatással van az alapügyre, mivel az lényegében az alapeljárás alperesei munkaszerződéseinek az új munkavégzési helyüktől való távollétük miatti felmondása jogellenességének megállapítására irányul.
37 Az áthelyező határozat esetleges jogellenességének kérdése ugyanis az ideiglenes intézkedés iránti eljárás keretében már felmerült és azt jogerősen el is döntötték, így az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadhatatlan.
38 E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a Bíróság és a nemzeti bíróságok között az EUMSZ 267. cikk alapján létrehozott együttműködés keretében kizárólag az alapügyben eljáró és a meghozandó bírósági határozatért felelős nemzeti bíróság feladata, hogy az ügy sajátosságaira tekintettel megítélje az előzetes döntéshozatalra utaló határozatnak az ítélete meghozatala tekintetében fennálló szükségességét és a Bíróság elé terjesztett kérdések relevanciáját. Következésképpen, ha a feltett kérdések az uniós jog értelmezésére vonatkoznak, a Bíróság főszabály szerint köteles határozatot hozni (2025. szeptember 11‑i Cairo Network és társai ítélet, C‑764/23–C‑766/23, EU:C:2025:691, 48. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
39 Ebből következik, hogy az uniós jogra vonatkozó kérdések releváns voltát vélelmezni kell. A Bíróság csak akkor tagadhatja meg a nemzeti bíróság által előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelem elbírálását, ha az uniós jog kért értelmezése nyilvánvalóan nincs összefüggésben az alapügy tényállásával vagy tárgyával, ha a probléma hipotetikus jellegű, vagy ha nem állnak a Bíróság rendelkezésére azok a ténybeli vagy jogi elemek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az elé terjesztett kérdésekre hasznos választ adhasson (2025. szeptember 11‑i Cairo Network és társai ítélet, C‑764/23–C‑766/23, EU:C:2025:691, 49. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
40 A jelen ügyben a kérdést előterjesztő bíróság az alapjogvita megoldása érdekében szükségesnek tartja többek között azt megkérdezni a Bíróságtól, hogy a „közvetett” elbocsátások, vagyis az abból eredő felmondások, hogy az érintett munkavállaló megtagadta a munkavégzési helyet áthelyező határozatnak való megfelelést, a 98/59 irányelv 1. cikke (1) bekezdése első albekezdésének a) pontja értelmében vett „elbocsátások” fogalma alá tartoznak‑e, és adott esetben azokat figyelembe kell‑e venni az elbocsátottak ezen irányelv 1. cikke (1) bekezdése első albekezdésének a) pontjában említett számának kiszámítása során.
41 E körülmények között, és figyelembe véve az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések relevanciájának vélelmét, az áthelyező határozatnak a 2022. január 4‑i végzésben megállapított jogellenességét nem lehet felhozni annak érdekében, hogy a jelen ügyben az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadhatatlanságára hivatkozzanak, mivel a jogellenesség e megállapításával nem ellentétes az EUMSZ 267. cikk értelmében vett előzetes döntéshozatalnak az alapügy megoldása szempontjából való szükségessége.
42 Ebből következően a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadható.
Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekről
Az első, a második és a harmadik kérdésről
43 Első, második és harmadik kérdésével, amelyeket együttesen kell vizsgálni, az előterjesztő bíróság lényegében arra keresi a választ, hogy a 98/59 irányelv 1. cikkének (1) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy a munkaszerződésnek egy vagy több, nem a munkavállaló személyében rejlő ok miatti, azt követően történő, munkáltató általi felmondása, hogy e munkavállaló megtagadta e munkáltató azon egyoldalú döntésének való megfelelést, hogy a munkavégzési helyét az eredeti helytől távol lévő helyre helyezi át, az e rendelkezés első albekezdésének a) pontja értelmében vett „elbocsátások” fogalmába tartozik, vagy a „munkaszerződés megszüntetésének” e rendelkezés második albekezdése értelmében vett fogalmába.
44 E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy ezen irányelv 1. cikke (1) bekezdése első albekezdésének a) pontja a „csoportos létszámcsökkentést” úgy határozza meg, mint az olyan elbocsátásokat, amelyeket a munkáltató egy vagy több, nem a munkavállalók személyében rejlő ok miatt foganatosít, és amelyeknél bizonyos mennyiségi és időbeli feltételek teljesülnek (2025. szeptember 4‑i Ineo Infracom ítélet, C‑249/24, EU:C:2025:661, 38. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
45 Az „elbocsátások” e rendelkezés értelmében vett fogalmának kifejezett meghatározása hiányában a Bíróság kimondta, hogy e fogalmat úgy kell értelmezni, hogy abba beletartozik a munkaszerződés minden olyan megszüntetése, amely nem a munkavállaló akaratából, és így nem a beleegyezésével történt (lásd ebben az értelemben: 2025. szeptember 4‑i Ineo Infracom ítélet, C‑249/24, EU:C:2025:661, 39. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
46 Tekintettel a 98/59 irányelv céljára, amely – amint az a (2) preambulumbekezdéséből kitűnik – a munkavállalók védelmének a csoportos létszámcsökkentések esetén történő biztosítására irányul, ezen irányelv hatályát megjelölő fogalmak – köztük az irányelv 1. cikke (1) bekezdése első albekezdésének a) pontjában szereplő „elbocsátás” fogalma – nem értelmezhetők megszorítóan (2025. szeptember 4‑i Ineo Infracom ítélet, C‑249/24, EU:C:2025:661, 40. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
47 Következésképpen ezen irányelvet úgy kell értelmezni, hogy a munkaszerződés lényeges elemeinek a munkáltató általi egyoldalú és a munkavállalóra hátrányos lényeges megváltoztatása, amelyre nem az érintett egyéni munkavállaló személyében rejlő ok miatt kerül sor, e fogalomba tartozik (2025. szeptember 4‑i Ineo Infracom ítélet, C‑249/24, EU:C:2025:661, 41. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
48 Ezzel szemben az, hogy a munkáltató a munkaszerződés valamely lényeges elemét egyoldalúan és a munkavállalóra nézve hátrányosan, nem ezen munkavállaló személyében rejlő ok miatt és nem lényegesen változtatja meg, vagy az említett szerződés valamely nem lényeges elemét nem az említett munkavállaló személyében rejlő ok miatt lényegesen megváltoztatja, ezen irányelv 1. cikke (1) bekezdése első albekezdésének a) pontja értelmében nem minősíthető „elbocsátásnak” (2025. szeptember 4‑i Ineo Infracom ítélet, C‑249/24, EU:C:2025:661, 42. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
49 A jelen ügyben először is meg kell állapítani, hogy a Bíróság rendelkezésére álló iratokból kitűnik, hogy az Egenergy egyoldalúan és az alapeljárás alpereseinek hátrányára hajtotta végre a szóban forgó szerződésmódosításokat, vagyis ezen alperesek munkavégzési helyének áthelyezését egy Campaniában lévő termelőegységből egy onnan több mint 600 km‑es távolságra lévő szardíniai termelőegységbe, nem az említett alperesek személyében rejlő okok miatt.
50 Az áthelyező határozat tehát kizárólag e társaság azon stratégiai és gazdasági döntésén alapul, hogy megszünteti tevékenységét a campaniai termelőegységben, és azt teljes egészében egy szardíniai termelőegységbe helyezi át. Az alapeljárás alpereseinek az új munkavégzési helytől való távolléte azonban tekinthető úgy, hogy a munkaszerződéseik olyan nemteljesítésének minősül, amely e szerződéseknek az ezen alperesek személyében rejlő okból történő felmondásához vezet, ha e szerződések kikötéseiből vagy az első fokon hozott bírósági határozatokból az következik, hogy az említett alperesek kötelesek voltak megfelelni az említett társaság által hozott áthelyező határozatnak, aminek a vizsgálata a rendelkezésére álló összes tény alapján a kérdést előterjesztő bíróság feladata.
51 Ugyanakkor ha e bíróság azt állapítja meg, hogy az alapeljárás alperesei nem voltak kötelesek elfogadni az áthelyező határozatot, e bíróságnak ezt követően azt kell meghatároznia, hogy az alapeljárás releváns körülményeire tekintettel a szóban forgó áthelyezések a jelen ítélet 47. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében a munkaszerződés „lényeges elemei lényeges megváltoztatásának” minősíthetők‑e.
52 E tekintetben először is, ami azt a kérdést illeti, hogy a munkavégzés helyét a jelen ítélet 47. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében a munkaszerződés „lényeges elemének” kell‑e tekinteni, hangsúlyozni kell, hogy a munkavégzés helyének bármilyen megváltozása jelentős gazdasági és szervezési következményekkel járhat az érintett munkavállalóra nézve, és következésképpen a munkaszerződés ilyen lényeges elemének minősülhet (2025. szeptember 4‑i Ineo Infracom ítélet, C‑249/24, EU:C:2025:661, 47. pont).
53 Másodszor, ami azt a kérdést illeti, hogy a munkavégzés helyének az alapügyben szóban forgóhoz hasonló áthelyezését az ezen ítélkezési gyakorlat értelmében vett „lényeges változásnak” kell‑e minősíteni, meg kell állapítani, hogy az ilyen áthelyezés lényeges jellege többek között attól függ, hogy a tervezett munkaszerződés‑módosítás ideiglenes‑e, vagy sem, függ a származási munkavégzési hely és az új beosztás helye közötti távolságtól, valamint a tervezett beosztás ellentételezését célzó egyéb esetleges kísérő intézkedésektől (2025. szeptember 4‑i Ineo Infracom ítélet, C‑249/24, EU:C:2025:661, 48. pont).
54 E tekintetben hangsúlyozni kell egyrészt, hogy az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból nem az tűnik ki, hogy az alapügyben szóban forgó áthelyezések ideiglenesek, hanem éppen ellenkezőleg, az Egenergy tevékenységének a szardíniai termelőegységbe történő áthelyezése a tevékenységének a campaniai termelőegységben való végleges beszüntetésének közvetlen következménye. Másrészt e határozatból az következik, hogy e két termelőegység több mint 600 km‑re van, és egy tenger is elválasztja őket egymástól.
55 Az alapügyben szóban forgó áthelyezések tehát a jelen ítélet 47. pontjában említett ítélkezési gyakorlat értelmében véve a munkaszerződés lényeges eleme lényeges megváltozásának minősülnek, aminek vizsgálata mindazonáltal a kérdést előterjesztő bíróság feladata.
56 A fenti megfontolásokra tekintettel az első, a második és a harmadik kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 98/59 irányelv 1. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy a munkaszerződésnek egy vagy több, nem a munkavállaló személyében rejlő ok miatti, azt követően történő, munkáltató általi felmondása, hogy e munkavállaló megtagadta e munkáltató azon egyoldalú döntésének való megfelelést, hogy a munkavégzési helyét az eredeti helytől távol lévő helyre helyezi át, az e rendelkezés első albekezdésének a) pontja értelmében vett „elbocsátások” fogalmába tartozik.
A negyedik kérdésről
57 Negyedik kérdésével az előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a 98/59 irányelv 1. cikke (1) bekezdése első albekezdésének a) pontját úgy kell‑e értelmezni, hogy azzal ellentétes, ha a munkaszerződésnek egy vagy több, nem a munkavállaló személyében rejlő ok miatti, azt követően történő, munkáltató általi felmondását, hogy e munkavállaló megtagadta e munkáltató azon egyoldalú döntésének való megfelelést, hogy a munkavégzési helyét az eredeti helytől távol lévő helyre helyezi át, nem veszik figyelembe az elbocsátottak számának az ezen irányelvben meghatározott küszöbértékekre tekintettel történő kiszámítása során.
58 E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy – amint az a jelen ítélet 44–56. pontjából következik – a munkaszerződések alapügyben szóban forgóhoz hasonló felmondásai, a kérdést előterjesztő bíróság által elvégzendő vizsgálatra is figyelemmel, amely bíróság kizárólagos hatáskörrel rendelkezik az előtte folyamatban lévő ügy tényállásának megítélésére, az ezen 1. cikk (1) bekezdése első albekezdésének a) pontja értelmében vett „elbocsátások” fogalma alá tartozhatnak.
59 E körülmények között az elbocsátottak számának a 98/59 irányelvben meghatározott küszöbértékekre tekintettel történő kiszámítása során e felmondások kizárása pusztán amiatt, hogy az ezen irányelvet átültető nemzeti szabályozás, a jelen esetben a 223/1991. sz. törvény 24. cikkének (1) bekezdése az említett irányelvben rögzítetteknél alacsonyabb küszöbértéket ír elő, azzal a veszéllyel járna, hogy megfosztja e munkavállalókat az ugyanezen irányelvben előírt védelemtől.
60 Márpedig az ilyen kizárás nemcsak hogy figyelmen kívül hagyná a 98/59 irányelv célját, amely – amint az a (2) preambulumbekezdéséből kitűnik – a munkavállalók védelmének a csoportos létszámcsökkentések esetén történő biztosítására irányul, hanem megfosztaná az egységességtől magát az ezen irányelv 1. cikke (1) bekezdése első albekezdésének a) pontja értelmében vett „elbocsátások” fogalmát is.
61 A fenti megfontolások összességére tekintettel a negyedik kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 98/59 irányelv 1. cikke (1) bekezdése első albekezdésének a) pontját úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes, ha a munkaszerződésnek egy vagy több, nem a munkavállaló személyében rejlő ok miatti, azt követően történő, munkáltató általi felmondását, hogy e munkavállaló megtagadta e munkáltató azon egyoldalú döntésének való megfelelést, hogy a munkavégzési helyét az eredeti helytől távol lévő helyre helyezi át, nem veszik figyelembe az elbocsátottak számának az ezen irányelvben meghatározott küszöbértékekre tekintettel történő kiszámítása során.