II. C-224/24 - Società Eredi Raimondo Bufarini - II ügyben 2026. július 9-én hozott ítélet

II.

C-224/24 - Società Eredi Raimondo Bufarini - II ügyben 2026. július 9-én hozott ítélet

A veszélyes anyagokkal kapcsolatos súlyos balesetek veszélyének kezeléséről, valamint a 96/82/EK tanácsi irányelv módosításáról és későbbi hatályon kívül helyezéséről szóló, 2012. július 4‑i 2012/18/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv 3. cikkének 12. pontját
a következőképpen kell értelmezni:
azzal nem ellentétes az illetékes közigazgatási hatóság által kiállított hulladékgazdálkodási engedélyben esetlegesen alkalmazott olyan gyakorlat, amely szerint az e rendelkezés értelmében vett „veszélyes anyagok” üzemben való jelenlétének értékelése és annak bizonyítása, hogy mennyiségeik soha nem érik el a 2012/18 irányelv I. melléklete 1. vagy 2. részében meghatározott mennyiségeket, nem alapulhat kizárólag az ezen üzem üzemeltetője által bevezetett, az üzemben ténylegesen jelen lévő ilyen anyagok folyamatos nyomon követését biztosító irányítási rendszeren.

1    Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a veszélyes anyagokkal kapcsolatos súlyos balesetek veszélyének kezeléséről, valamint a 96/82/EK tanácsi irányelv módosításáról és későbbi hatályon kívül helyezéséről szóló, 2012. július 4‑i 2012/18/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2012. L 197., 1. o.) 3. cikke 12. pontjának és 7. cikkének értelmezésére vonatkozik.
2    E kérelmet egyfelől a Società Eredi Raimondo Bufarini Srl – Servizi Ambientali, egy olasz jog szerinti társaság, másfelől a Ministero dell’Interno (belügyminisztérium, Olaszország), és a Ministero della Transizione Ecologica (az ökológiai átállásért felelős minisztérium), a Comitato tecnico regionale delle Marche (Marche regionális műszaki bizottsága, Olaszország; a továbbiakban: műszaki bizottság) és a Coordinamento per l’uniforme applicazione sul territorio nazionale di cui all’art. 11 del D. Lgs 105/2015 (a 105/2015. sz. törvényerejű rendelet 11. cikkében előírt, az ország egész területén történő egységes alkalmazást biztosító koordinációs szolgálat) között a műszaki bizottság által hozott azon határozat tárgyában folyamatban lévő jogvita keretében terjesztették elő, amelyben felszólították e társaságot a veszélyes anyagokkal kapcsolatos súlyos balesetek veszélyének kezelésére vonatkozó dokumentumok benyújtására.

Az alapeljárás
24    Az alapeljárás felperese egy folyékony, veszélyes és nem veszélyes hulladékok kezelésére szolgáló üzemet üzemeltet Falconara Marittimában (Olaszország) az Ancône megye (Olaszország) által 2012. szeptember 5‑én kiadott integrált környezetvédelmi engedély alapján, amely lehetővé teszi számára, hogy legfeljebb 800 tonna veszélyes hulladékot tároljon, és naponta legfeljebb 200 tonna veszélyes hulladékot kezeljen.
25    2020. február 18‑án a műszaki bizottságon belül létrehozott, a 2012/18 irányelv értelmében vett illetékes hatóságként eljáró munkacsoport arra a következtetésre jutott, hogy az alapeljárás felperesének üzeme nem zárható ki a veszélyes anyagokkal kapcsolatos súlyos balesetek veszélyeinek ellenőrzésére vonatkozó olasz szabályozás, és különösen a 105/2015. sz. törvényerejű rendelet hatálya alól.
26    Következésképpen a műszaki bizottság 2020. május 28‑i határozatával felszólította az alapeljárás felperesét, hogy nyújtsa be az e törvényerejű rendelet 13. cikkében előírt bejelentést, valamint a szintén az említett törvényerejű rendeletben meghatározott biztonsági jelentést.
27    Egy új ellenőrzési eljárást követően a műszaki bizottság 2020. november 24‑i határozatával megismételte e felszólítást, és jelezte, hogy ennek hiányában az alapeljárás felperesének fizikailag korlátoznia kell az üzemében található tartályok egy részének használatát oly módon, hogy az ne lépje túl a 105/2015. sz. törvényerejű rendeletben előírt határértékeket.
28    Az alapeljárás felperese megtámadta ez utóbbi határozatot a Tribunale amministrativo regionale per le Marche (Marche tartományi közigazgatási bíróság, Olaszország) előtt, amely 2021. június 23‑i ítéletével elutasította a keresetét.
29    Az alapeljárás felperese fellebbezést nyújtott be ezen ítélettel szemben a Consiglio di Statóhoz (államtanács, Olaszország), amely a kérdést előterjesztő bíróság, azt állítva, hogy az érintett olasz szabályozás ellentétes a veszélyes anyagokkal kapcsolatos súlyos balesetek veszélyeinek ellenőrzésére vonatkozó uniós joggal, és ennélfogva azt kérve e bíróságtól, hogy előzetes döntéshozatal céljából a 2012/18 irányelv 3. cikke 12. pontjának értelmezésére vonatkozó kérdést terjesszen a Bíróság elé.
30    2022. január 25‑i határozatával a kérdést előterjesztő bíróság úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és az alapeljárás keretében előzetes döntéshozatal iránti kérelmet terjeszt a Bíróság elé. E kérelemmel a kérdést előterjesztő bíróság három kérdést terjesztett a Bíróság elé előzetes döntéshozatalra, amelyek közül az első kettő az EUMSZ 267. cikk értelmezésére vonatkozott, egyrészt a végső fokon eljáró nemzeti bíróság azon jogát illetően, hogy eltekinthet attól, hogy előzetes döntéshozatal céljából kérdést terjesszen a Bíróság elé, ha úgy ítéli meg, hogy az érintett uniós jogi rendelkezés értelmezése nem enged teret semmilyen észszerű kétségnek, másrészt pedig az olyan nemzeti szabályozás EUMSZ 267. cikkel való összeegyeztethetőségét illetően, amely lehetővé teszi az ilyen nemzeti bíróság polgári jogi és fegyelmi felelősségének megállapítását, amennyiben e bíróság elutasítja az előtte folyamatban lévő eljárásban részt vevő egyik fél által előterjesztett, arra irányuló kérelmet, hogy előzetes döntéshozatal iránti kérelemmel forduljanak a Bírósághoz. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdés, amelyet arra az esetre tettek fel, ha a Bíróság az első két kérdésre igenlő választ adna, arra vonatkozott, hogy összeegyeztethető‑e a 2012/18 irányelv 3. cikkének 12. pontjával a hulladékkezelő üzemben jelen lévő veszélyes anyagok mennyiségének meghatározására irányuló gyakorlat.
31    A 2022. december 15‑iSocietà Eredi Raimondo Bufarini végzésben (C‑144/22, EU:C:2022:1013) a Bíróság az első kérdésre lényegében azt a választ adta, hogy az EUMSZ 267. cikket úgy kell értelmezni, hogy az a nemzeti bíróság, amelynek határozatai ellen a nemzeti jog értelmében nincs jogorvoslati lehetőség, eltekinthet attól, hogy az uniós jog értelmezésére vonatkozó kérdést terjesszen a Bíróság elé, és e kérdésről a saját felelősségére határozhat, amennyiben az uniós jog helyes értelmezése olyan nyilvánvaló, hogy az minden észszerű kétséget kizár. Az ilyen helyzet fennállását az uniós jog sajátos jellemzőinek, az értelmezésével kapcsolatos különös nehézségeknek és az Unión belüli eltérő ítélkezési gyakorlat veszélyének függvényében kell megítélni.
32    E tekintetben a Bizottság kifejtette, hogy az ilyen nemzeti bíróságnak nem kell részletesen bizonyítania, hogy a tagállamok végső fokon eljáró többi bírósága és a Bíróság ugyanazon értelmezést fogadná el, azonban az említett szempontokat figyelembe vevő vizsgálat végén meg kell győződnie arról, hogy az érintett uniós jogi rendelkezések értelmezése ugyanolyan nyilvánvaló lenne e többi bíróság és a Bíróság számára is.
33    A Bíróság ezenkívül e végzésben úgy ítélte meg, hogy a jelen ítélet 30. pontjában említett második kérdés elfogadhatatlan, mivel semmilyen kapcsolatban nem áll az alapeljárás tárgyával, és az előterjesztett első kérdésre adott válaszra tekintettel a harmadik kérdésre nem szükséges válaszolni.
34    A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelemmel a kérdést előterjesztő bíróság ugyanezen alapeljárás keretében úgy határozott, hogy ismét a 2012/18 irányelv értelmezésére vonatkozó kérdéseket terjeszt a Bíróság elé. Úgy véli ugyanis, hogy észszerű kétség áll fenn ezen irányelv rendelkezéseinek értelmezését illetően.
35    Az alapeljárás felperese e tekintetben úgy érvel a kérdést előterjesztő bíróság előtt, hogy a veszélyes anyagokkal kapcsolatos súlyos balesetek veszélyeinek ellenőrzésére vonatkozó uniós jog alapján a hulladékkezelő üzem üzemeltetője számára lehetővé kell tenni annak bizonyítását, hogy az ilyen anyagoknak a létesítményében való jelenléte soha nem éri el a 2012/18 irányelv értelmében vett alacsony küszöbértéket, egy olyan irányítási rendszer segítségével, amely lehetővé teszi az ezen üzemben jelen lévő anyagok folyamatos nyomon követését. Így az az olasz szabályozás, amely nem tesz ilyen megoldást lehetővé, ellentétes ezzel az irányelvvel.
36    A kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy a 2012/18 irányelv 3. cikkének 12. pontjában szereplő „veszélyes anyagok jelenléte” fogalmának értelmezése meghatározó az előtte folyamatban lévő jogvita megoldása szempontjából, különösen az ilyen jelenlétnek az alapeljárás felperese által hivatkozott rendszer segítségével történő értékelésének lehetőségét illetően.
37    Egyébiránt e bíróság úgy véli, hogy a 2012/18 irányelv 7. cikkének értelmezése annak értékelése szempontjából is releváns, hogy az illetékes olasz hatóság köteles‑e engedélyezni az alapeljárás felperese számára a veszélyes anyagok jelenlétének az olasz szabályozásban előírtaktól eltérő módon történő azonosítását lehetővé tevő információk közlését, következésképpen pedig azt, hogy az alapügyben szóban forgó felszólítás jogszerű‑e, vagy sem. E bíróság szerint e 7. cikk a tagállamokra bízza azon legmegfelelőbb módszer megválasztását, amellyel az üzemeltetőnek bejelentést kell tennie ezen információkról. Ezen irányelv azzal, hogy általános jelleggel megköveteli a „rendszer hatékonyságának” biztosítását, nem akadályozza meg a tagállamokat abban, hogy az említett információk bejelentésének egyetlen adott módját válasszák. Mindemellett az említett 7. cikkben használt „bejelentés” fogalma azt sugallja, hogy az említett irányelv nem ír elő konkrét részletszabályt e közlést illetően. Ezenkívül annak meghatározása érdekében, hogy a tagállamok előírhatnak‑e egységes bejelentési módot, egyensúlyba kell hozni egyrészt a szabad verseny és a letelepedés szabadságának elvét, másrészt pedig a környezet védelme és a biztonság szükségességét.
38    E körülmények között a Consiglio di Stato (államtanács) úgy határozott, hogy felfüggeszti az eljárást, és előzetes döntéshozatal céljából kérdéseket terjeszt a Bíróság elé.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések
„1)    Ellentétes‑e a »veszélyes anyagok jelenlétének« a [2012/18 irányelv] 3. cikkének 12. pontjában szereplő meghatározásával a valamely hulladékkezelő üzemben jelen lévő veszélyes hulladékok mennyiségének előírását az üzemelő által bevezetett (és adott esetben a [2008/98 irányelv] 23. cikke szerinti vagy a [2010/75 irányelv] 4. cikke szerinti engedélyből átültetett) üzemeltetési eljárásra utaló olyan gyakorlat, amely a hulladékoknak a [2012/18 irányelv] 3. cikkének 11. pontja értelmében vett keverékekként való minősítésével az üzemben jelen lévő veszélyes anyagok mennyiségének folyamatos nyomon követését irányozza elő, és biztosítja, hogy e veszélyes anyagok mennyisége ne lépje túl a [2012/18 irányelv] I. mellékletének 2. oszlopában szereplő alsó küszöbértéket, illetve az annak 3. oszlopában szereplő felső küszöbértéket?
2)    Ellentétes‑e a [2012/18 irányelv] verseny és a letelepedés szabadsága elvei szerint értelmezett 7. cikkével – amely előírja, hogy az üzemeltető köteles »az illetékes hatóságnak bejelentést« tenni az irányelv 7. cikkének (1) bekezdésében felsorolt információkról – a [105/2015. sz. törvényerejű rendelet] 13. cikkének 1., 2. és 5. bekezdésében foglaltakhoz hasonló olyan rendelkezés, amelynek értelmében az információk közlése kizárólag »a hatályos szabályozásnak megfelelően öntanúsítás formájában aláírt« (2. bekezdés), »az üzemeltető által az 1. bekezdésben meghatározott címzettek részére elektronikus formában, az 5. cikk 3. bekezdése szerinti súlyos balesetek okozására alkalmas üzemek jegyzéke révén a rendelkezésre bocsátott elektronikus kézbesítési szolgáltatások és eszközök igénybevételével továbbított« vagy »kizárólag digitális aláírással ellátott, tanúsított elektronikus levél útján [továbbított]« (5. bekezdés), »az 5. mellékletben szereplő formanyomtatványnak megfelelően elkészített bejelentés« (1. bekezdés) útján történhet, ezáltal kizárja a kommunikációnak »az üzemeltető által bevezetett« olyan módszerét, amely az üzemben jelen lévő veszélyes anyagok mennyiségének folyamatos nyomon követését irányozza elő, és biztosítja, hogy e veszélyes anyagok mennyisége ne lépje túl a [2012/18 irányelv] I. mellékletének 2. oszlopában szereplő alsó küszöbértéket, illetőleg az annak 3. oszlopában szereplő felső küszöbértéket?”

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekről
Az első kérdésről
39    Első kérdésével az előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a 2012/18 irányelv 3. cikkének 12. pontját úgy kell‑e értelmezni, hogy azzal ellentétes az illetékes közigazgatási hatóság által kiállított hulladékgazdálkodási engedélyben esetlegesen alkalmazott olyan gyakorlat, amely szerint az e rendelkezés értelmében vett „veszélyes anyagok” üzemben való jelenlétének értékelése és annak bizonyítása, hogy mennyiségeik soha nem érik el az ezen irányelv I. melléklete 1. vagy 2. részében meghatározott mennyiségeket, nem alapulhat kizárólag az ezen üzem üzemeltetője által bevezetett, az üzemben ténylegesen jelen lévő ilyen anyagok folyamatos nyomon követését biztosító irányítási rendszeren.
40    E tekintetben a 2012/18 irányelv 2. cikkének (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az irányelvet az annak 3. cikkében meghatározott üzemekre kell alkalmazni. Amint az e 3. cikk 1–3. és 10. pontjának együttes olvasatából kitűnik, az „üzem” fogalma az üzemeltető irányítása alatt lévő terület egészét jelöli, ahol egy vagy több létesítményben az említett irányelv I. mellékletének 1. részének vagy 2. részének hatálya alá tartozó veszélyes anyagok találhatók az ezen I. mellékletben meghatározott mennyiségekkel megegyező vagy azt meghaladó mennyiségben.
41    Ebből következik, hogy a valamely üzemben jelen lévő veszélyes anyagok mennyisége határozza meg, hogy az a 2012/18 irányelv hatálya alá tartozik‑e. Így ezen irányelv nem alkalmazható azokra a vállalkozásokra, amelyeknél a veszélyes anyagok az irányelv I. melléklete 1. vagy 2. részének 2. oszlopában meghatározottnál kisebb mennyiségben vannak jelen. Ezen mennyiségek alapján az üzemek „alacsony küszöbértékű” vagy „felső küszöbértékű” üzemek az említett irányelv 3. cikkének 2. pontja, illetve ugyanezen 3. cikk 3. pontja értelmében. E minősítés határozza meg ugyanezen irányelv alapján az érintett tagállamot és az üzemeltetőt terhelő kötelezettségek terjedelmét.
42    A 2012/18 irányelv 3. cikkének 12. pontja, amelynek értelmezését a kérdést előterjesztő bíróság kéri, a „veszélyes anyagok jelenléte” fogalmát úgy határozza meg, mint az ilyen anyagok tényleges vagy várható jelenléte az üzemben, valamint azoknak a veszélyes anyagoknak a jelenléte, amelyekről észszerűen feltételezhető, hogy akkor keletkezhetnek, amikor a folyamatok az üzemen belül bármely létesítményben kikerülnek az ellenőrzés alól, amennyiben e veszélyes anyagok mennyisége eléri vagy meghaladja az I. melléklet 1. vagy 2. részében meghatározott „küszöbértékeket”.
43    E rendelkezés tehát három olyan esetet ír elő, amelyben úgy kell tekinteni, hogy a veszélyes anyagok „jelen vannak” egy üzemben, nevezetesen amikor az ilyen anyagok bizonyos mennyiségeinek tényleges jelenlétét megállapítják, amikor e jelenlét várható, illetve amikor a folyamatok ellenőrzés alóli kikerülése esetén észszerűen feltételezhető.
44    Márpedig, mivel a 2012/18 irányelv nem határozza meg a „tényleges jelenlét”, a „várható jelenlét” és „azoknak a veszélyes anyagoknak a jelenléte, amelyekről észszerűen feltételezhető, hogy akkor keletkezhetnek, amikor a folyamatok […] kikerülnek az ellenőrzés alól” kifejezéseket, és az irányelv nem utal a tagállamok jogára ezek meghatározása tekintetében, az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében azon kifejezések értelmét és terjedelmét, amelyekre az uniós jog semmilyen meghatározást nem ad, és nem utal a tagállamok jogára, az általános nyelvhasználatban elfogadott szokásos jelentésük szerint kell meghatározni, figyelembe véve azon szövegkörnyezetet, amelyben a kifejezéseket használják, és azon szabályozás célkitűzéseit, amelynek e kifejezések részét képezik (lásd ebben az értelemben: 2011. október 18‑i Brüstle ítélet, C‑34/10, EU:C:2011:669, 25. és 31. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2026. február 12‑i Stichting Koskea ítélet, C‑490/24, EU:C:2026:89, 24. pont).
45    E tekintetben meg kell állapítani először is e kifejezések szokásos jelentését illetően, hogy a veszélyes anyag „tényleges jelenléte” magában foglalja annak tényleges vagy bizonyított létezését, másodszor, hogy az ilyen anyag „várható jelenléte” úgy értelmezhető, mint amely olyan anyagot jelöl, amelynek beszerzését vagy előállítását tervezik, harmadszor pedig, hogy az olyan veszélyes anyag jelenléte, amelynek keletkezése a folyamatok ellenőrzés alóli kikerülése esetén „észszerűen feltételezhető”, olyan esemény bekövetkezését jelenti, amely az adott körülmények között észszerűen elképzelhető.
46    Következésképpen a 2012/18 irányelv 3. cikkének 12. pontja mind a valamely üzemben bizonyos mennyiségben ténylegesen jelen lévő veszélyes anyagokra, mind azon veszélyes anyagokra vonatkozik, amelyek jelenléte ezen üzemben bizonyos körülmények között várható vagy észszerűen feltételezhető. Így az ilyen anyagok valamely üzemben egy adott időpontban való tényleges hiánya önmagában nem elegendő ahhoz, hogy ezen üzemet a 2012/18 irányelv 2. és 3. cikke értelmében ki lehessen zárni ezen irányelv hatálya alól, mivel figyelembe kell venni azok várható vagy észszerűen feltételezhető jelenlétét is.
47    Ezt követően meg kell állapítani, hogy a 2012/18 irányelv 3. cikke 12. pontjának e szó szerinti értelmezését megerősíti az a szövegkörnyezet, amelybe e rendelkezés illeszkedik.
48    Közelebbről, az említett rendelkezés a valamely üzemben jelen lévő veszélyes anyagok mennyiségének meghatározása érdekében a 2012/18 irányelv I. mellékletében meghatározott „küszöbértékekre” hivatkozik. Márpedig az ezen I. mellékletre vonatkozó 3. megjegyzés szerint az ezen irányelv egyes cikkeinek alkalmazásában figyelembe veendő mennyiségek azok a maximális mennyiségek, amelyek egy adott időpontban az adott üzemben ténylegesen vagy valószínűsíthetően jelen vannak. Az említett I. mellékletre vonatkozó 5. megjegyzés a veszélyes anyagok adott csoportjába való besorolásukat illetően megemlíti azokat az anyagokat is, amelyek valamely üzemben ténylegesen vagy valószínűsíthetően jelen vannak.
49    Egyébiránt, amint az a 2012/18 irányelv (12) preambulumbekezdéséből kitűnik, az üzemeltetőket általános kötelezettség terheli arra vonatkozóan, hogy minden szükséges intézkedést megtegyenek a súlyos balesetek megelőzése, következményeik mérséklése és helyreállítása érdekében, figyelembe véve azokat a veszélyes anyagokat is, amelyek az üzemben bekövetkező súlyos balesetek során keletkezhetnek. Ezen irányelv e (12) preambulumbekezdéssel összefüggésben értelmezett 5. cikke (1) bekezdésének, valamint 7. és 8. cikkének megfelelően az üzemeltetőknek e célból be kell jelenteniük az illetékes hatóságnak azon információkat, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az illetékes hatóság azonosítani tudja a ténylegesen vagy valószínűsíthetően jelen lévő veszélyes anyagokat, beleértve azok csoportját, mennyiségét és fizikai formáját, előzetesen tájékoztatniuk kell e hatóságot az említett rendelkezésekben említett információkban bekövetkező jelentős változásokról, valamint meg kell fogalmazniuk és adott esetben meg kell küldeniük e hatóságnak a súlyos balesetek megelőzésére kidolgozott tervüket meghatározó dokumentumot.
50    Ezenkívül a 2012/18 irányelv (15) és (16) preambulumbekezdésével összefüggésben értelmezett 10. és 12. cikke szerint annak bizonyítása érdekében, hogy a súlyos balesetek megelőzése terén megtették a szükséges intézkedéseket, a „felső küszöbértékű üzemeknek” biztonsági jelentéseket és védelmi terveket kell készíteniük, amelyek többek között az ilyen balesetek lehetséges forgatókönyveinek, kockázatai elemzésének és a megelőző intézkedéseknek a részleteit tartalmazzák.
51    A jelen ítélet 49. és 50. pontjában említett rendelkezésekből az is kitűnik, hogy bizonyos esetekben, különösen, ha új üzemekről van szó, az e rendelkezésekben említett dokumentumokat az ilyen üzemek építésének megkezdése vagy azok üzembe állítása előtt el kell készíteni, és adott esetben meg kell küldeni az illetékes hatóságnak. Ezenfelül e hatóság előzetesen megvizsgálja a biztonsági jelentést, és adott esetben az ilyen vizsgálatot követően megtilthatja az érintett üzem üzembe helyezését vagy további üzemeltetését.
52    Ezenfelül a 2012/18 irányelv 11. cikke előírja, hogy többek között a veszélyes üzemeket, létesítményeket vagy anyagokat érintő olyan módosítások esetén, amelyeknek jelentős következménye lehet a súlyos balesetek veszélyeit illetően, vagy amelyek azt eredményezhetik, hogy egy „alsó küszöbértékű üzem”„felső küszöbértékű üzemmé” válik, vagy fordítva, az üzemeltetőnek felül kell vizsgálnia, és, ahol szükséges, naprakésszé kell tennie a bejelentést, a MAPP‑ot, a biztonsági irányítási rendszert és a biztonsági jelentést, és még a módosítás végrehajtása előtt tájékoztatnia kell az illetékes hatóságot a szükséges részletekről.
53    A jelen ítélet 49–52. pontjában említett kötelezettségek tartalmából kitűnik, hogy azok megelőző jellegűek. Így e kötelezettségek tiszteletben tartása – a 2012/18 irányelv érintett rendelkezései hatékony érvényesülésének megőrzése és az ezen irányelv által követett célok megvalósításának biztosítása érdekében – megköveteli, hogy az említett kötelezettségeket kellő időben teljesítsék ahhoz, hogy biztosítsák a veszélyes anyagokkal kapcsolatos súlyos balesetek kockázatának előzetes értékelését.
54    Az ilyen megelőző jelleg tehát kizárja a 2012/18 irányelv 3. cikke 12. pontjának olyan értelmezését, amely szerint önmagában azon tény, miszerint egy üzemben egy adott időpontban ténylegesen hiányoznak a veszélyes anyagok érintett mennyiségei, mentesíti ezen üzem üzemeltetőjét a fent említett kötelezettségek alól. Az ezen irányelv által létrehozott, a súlyos balesetek ellenőrzésére szolgáló mechanizmust ugyanis úgy alakították ki, hogy a valamely létesítményben ténylegesen vagy valószínűsíthetően jelen lévő anyagok mennyiségének ingadozásait – amint az a jelen ítélet 48. pontjából kitűnik – az említett anyagok maximális mennyiségének vonatkozásában vegyék figyelembe.
55    Végül a 2012/18 irányelv 3. cikke 12. pontjának ilyen szó szerinti és rendszertani értelmezése lehetővé teszi ezen irányelv célkitűzései megvalósítását is, amely irányelv a (2)–(4) és (6) preambulumbekezdésével összefüggésben értelmezett 1. cikkének megfelelően arra irányul, hogy az egész Unióban következetes és hatékony módon megerősítse a veszélyes anyagokkal kapcsolatos súlyos balesetek megelőzésére, valamint e balesetek emberi egészségre és a környezetre gyakorolt következményeinek korlátozására vonatkozó védelem szintjét, ami biztonsági és kockázatcsökkentő intézkedések bevezetését és alkalmazását feltételezi. Ezenkívül e (2) preambulumbekezdés megemlíti a „megfelelő óvintézkedések” szükségességét.
56    E tekintetben hangsúlyozni kell, hogy a 2012/18 irányelvet az EUMSZ 192. cikk (1) bekezdése alapján fogadták el, amely arra vonatkozik, hogy az Uniónak a környezetvédelem területén milyen lépéseket kell tennie az EUMSZ 191. cikkben említett célkitűzések elérése érdekében. Ezen utóbbi cikk (1) bekezdésének első és második franciabekezdése úgy rendelkezik, hogy az Unió környezetpolitikája hozzájárul a környezet minőségének megőrzésére, védelmére és javítására, valamint az emberi egészség védelmére irányuló célkitűzések eléréséhez. Az említett EUMSZ 191. cikk (2) bekezdése szerint az Unió környezetpolitikájának célja a magas szintű védelem, és ez többek között az elővigyázatosság és a megelőzés elvén alapul. E rendelkezésekből következik, hogy a környezet minőségének védelme és javítása, valamint az emberi egészség védelme e politikának – amelyhez a 2012/18 irányelv is tartozik – két szorosan összefüggő alkotóeleme. Az irányelv által megállapított szabályok tehát az Uniót a környezet és az emberi egészség védelmére vonatkozóan terhelő, többek között az EUMSZ 191. cikk (1) és (2) bekezdéséből eredő kötelezettségeket konkretizálják (lásd analógia útján: 2024. június 25‑i Ilva és társai ítélet, C‑626/22, EU:C:2024:542, 67., 68. és 70. pont).
57    A Bíróság ítélkezési gyakorlata értelmében az elővigyázatosság elve helyes alkalmazásának előfeltételét képezi elsősorban az érintett veszélyes anyagok környezetre gyakorolt lehetséges negatív hatásainak azonosítása, másodsorban pedig egy, a rendelkezésre álló legmegbízhatóbb tudományos adatokon és a nemzetközi kutatások legújabb eredményein alapuló átfogó környezeti kockázatfelmérés. Amennyiben lehetetlennek bizonyul bizonyossággal meghatározni az állítólagos kockázat meglétét vagy terjedelmét az elvégzett vizsgálatok eredményének elégtelen, nem meggyőző vagy pontatlan jellege miatt, de a környezetet ténylegesen fenyegető károsodás valószínűsége fennáll abban az esetben, ha a kockázat bekövetkezik, akkor az elővigyázatosság elve igazolja korlátozó intézkedések elfogadását, feltéve hogy azok nem hátrányosan megkülönböztető jellegűek és hogy azok objektívek (lásd ebben az értelemben: 2019. március 28‑i Verlezza és társai ítélet, C‑487/17–C‑489/17, EU:C:2019:270, 57. és 58. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
58    Ekképpen, figyelembe véve a magas szintű védelem biztosításának szükségességét és az elővigyázatosság elvének tiszteletben tartását, a 2012/18 irányelv 3. cikkének 12. pontjában szereplő „veszélyes anyagok jelenléte” fogalmát nem lehet szűken értelmezni (lásd analógia útján: 2020. október 14‑i Sappi Austria Produktion és Wasserverband Region Gratkorn‑Gratwein ítélet, C‑629/19, EU:C:2020:824, 43. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
59    A fentiek fényében meg kell állapítani, hogy még ha az üzemben egy adott időpontban ténylegesen jelen lévő veszélyes anyagok folyamatos nyomonkövetési rendszere szolgáltathat is helytálló valószínűsítő körülményeket az ilyen anyagok ezen üzemben való „tényleges jelenlétét” illetően, e rendszer önmagában nem teszi lehetővé a „veszélyes anyagok” említett üzemben való, a 2012/18 irányelv 3. cikkének 12. pontja értelmében vett jelenlétének meghatározását.
60    Egyébiránt azon körülményeket illetően, amelyek a veszélyes anyagok üzemben való „várható jelenlétére” vagy az ilyen anyagok e 3. cikk 12. pontja értelmében a folyamatok ellenőrzés alóli kikerülése esetén „észszerűen feltételezhető” jelenlétére utalnak, emlékeztetni kell arra, hogy – amint az a jelen ítélet 45., 46., 53. és 54. pontjából kitűnik – e fogalmak az e üzemben esetlegesen jelen lévő veszélyes anyagokra vonatkoznak, vagyis azokra, amelyek jelenléte előre látható vagy észszerűen elképzelhető, és e jelenlétet előzetesen ezen anyagok maximális mennyiségének figyelembevételével kell értékelni.
61    Ennélfogva meg kell állapítani, hogy tekintettel arra, hogy e maximális mennyiségeket észszerű módon előre kell jelezni, a jelen ítélet előző pontjában említett körülmények között szerepel az érintett üzem veszélyes anyagok tárolására vagy kezelésére vonatkozó, az üzemeltető működési engedélyében megadott maximális kapacitása. Az ilyen engedély ugyanis, amelyet adott esetben más releváns tényezőkkel együtt értékelnek, főszabály szerint lehetővé teszi az ezen üzemben ténylegesen vagy valószínűsíthetően jelen lévő veszélyes anyagok maximális mennyiségének objektív értékelését.
62    E megállapítás különösen érvényes a 2008/98 irányelv 23. cikkében, illetve a 2010/75 irányelv 4. cikkében meghatározott engedélyekre, amelyekre mind a kérdést előterjesztő bíróság, mind pedig az alapeljárás felperese hivatkozik, egyébiránt megjegyezve, hogy ezen irányelveket a 2012/18 irányelvhez hasonlóan az Unió környezetpolitikájának végrehajtása érdekében fogadták el. E tekintetben először is e 23. cikk (1) bekezdése a) pontjának szövegéből magából kitűnik, hogy a hulladékgazdálkodásra vonatkozó engedélyekben meg kell határozni legalább a kezelhető hulladék típusait és mennyiségeit.
63    Másodszor, a 2010/75 irányelv I. mellékletének 5. részével összefüggésben értelmezett 4. és 12. cikkének megfelelően az ezen irányelv hatálya alá tartozó létesítmények, amelyek magukban foglalják a hulladékgazdálkodást végző létesítményeket is, engedély nélkül nem üzemeltethetők. Márpedig az ilyen engedély megadása magában foglalja többek között az érintett létesítményben felhasznált vagy termelt nyers‑ és segédanyagok, valamint egyéb anyagok meghatározását. A Bíróság kimondta, hogy az ilyen létesítmény üzemeltetési engedélyének kiadására vagy újraértékelésére irányuló eljárások szerves része a létesítmény tevékenysége hatásainak előzetes értékelése mind a környezetre, mind pedig az emberi egészségre gyakorolt hatások tekintetében (lásd ebben az értelemben: 2024. június 25‑i Ilva és társai ítélet, C‑626/22, EU:C:2024:542, 105. pont).
64    Következésképpen a 2012/18 irányelvet végrehajtó nemzeti szabályozásnak az érintett létesítményre való alkalmazhatóságára, és különösen a „veszélyes anyagok” ezen létesítményben való jelenlétének értékelésére vonatkozó jogvitában eljáró nemzeti bíróságnak meg kell vizsgálnia, hogy az ezen irányelv I. mellékletének hatálya alá tartozó veszélyes anyagok ténylegesen az e mellékletben említettekkel azonos vagy annál nagyobb mennyiségben vannak‑e jelen, illetve hogy az ilyen jelenlét várható vagy észszerűen feltételezhető‑e. E vizsgálatot az adott ügy összes körülményének figyelembevételével kell elvégezni, ügyelve az említett irányelv által kitűzött cél tiszteletben tartására és az irányelv hatékonyságának biztosítására.
65    Ezenkívül bizonyos körülmények helytálló valószínűsítő körülmények lehetnek a „veszélyes anyagok” említett irányelv 3. cikkének 12. pontja szerinti „jelenlétét” illetően (lásd analógia útján: 2020. október 14‑i Sappi Austria Produktion és Wasserverband Region Gratkorn‑Gratwein ítélet, C‑629/19, EU:C:2020:824, 45. pont). E körülmények között szerepelnek azon anyagok maximális mennyiségei, amelyeket valamely üzem a működési engedély alapján tárolhat vagy kezelhet, különösen akkor, ha ezen engedélyt a jelen ítélet 62. és 63. pontjában említett uniós jogi rendelkezéseket végrehajtó szabályozás alapján adták ki.
66    A fenti megállapításokra tekintettel az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 2012/18 irányelv 3. cikkének 12. pontját úgy kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétes az illetékes közigazgatási hatóság által kiállított hulladékgazdálkodási engedélyben esetlegesen alkalmazott olyan gyakorlat, amely szerint az e rendelkezés értelmében vett „veszélyes anyagok” üzemben való jelenlétének értékelése és annak bizonyítása, hogy mennyiségeik soha nem érik el az ezen irányelv I. melléklete 1. vagy 2. részében meghatározott mennyiségeket, nem alapulhat kizárólag az ezen üzem üzemeltetője által bevezetett, az üzemben ténylegesen jelen lévő ilyen anyagok folyamatos nyomon követését biztosító irányítási rendszeren.

A második kérdésről
67    Második kérdésével az előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a 2012/18 irányelv 7. cikkét úgy kell‑e értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely megköveteli, hogy a 7. cikk értelmében vett információknak az illetékes hatóság részére történő bejelentését kizárólag az e szabályozás által meghatározott formanyomtatvány útján és az e szabályozásban előírt részletes szabályok szerint tegyék meg, ami kizárja az ilyen bejelentés üzem üzemeltetője által bevezetett, az üzemben jelen lévő veszélyes anyagok mennyiségének folyamatos nyomon követését ellátó irányítási rendszeren keresztül történő megtételének lehetőségét.
68    Az alapeljárás felperese arra hivatkozik, hogy e kérdés nyilvánvalóan elfogadhatatlan, mivel nem áll kapcsolatban az alapeljárással.
69    Emlékeztetni kell arra e tekintetben, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint kizárólag az alapügyben eljáró és a meghozandó döntésért felelős nemzeti bíróság feladata, hogy az ügy sajátosságaira tekintettel megítélje mind az előzetes döntéshozatal szükségességét a határozatának meghozatala szempontjából, mind pedig az általa a Bíróság elé terjesztett kérdések relevanciáját, amelyet vélelmezni kell. Ennélfogva, amikor az előterjesztett kérdés az uniós jog valamely szabályának értelmezésére vagy érvényességére vonatkozik, a Bíróság főszabály szerint köteles a kérelmet elbírálni, kivéve ha a kért értelmezés nyilvánvalóan semmilyen összefüggésben nincs az alapeljárás tényállásával vagy tárgyával, ha a probléma hipotetikus jellegű, vagy ha nem állnak a Bíróság rendelkezésére azok a ténybeli és jogi elemek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az említett kérdésre hasznos választ adhasson (2000. július 13‑i Idéal tourisme ítélet, C‑36/99, EU:C:2000:405, 20. pont; 2025. március 20‑i Arce ítélet, C‑365/23, EU:C:2025:192, 38. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
70    A jelen ügyben a Bíróság rendelkezésére álló iratokból kétségtelenül kitűnik, hogy az alapeljárásban alkalmazandó 105/2015. sz. törvényerejű rendelet átültette az olasz jogba a 2012/18 irányelv 7. cikkét, amely annak szükségességére vonatkozik, hogy a tagállamok megköveteljék az üzemeltetőtől, hogy bejelentést tegyen az illetékes hatóságnak, amely tartalmazza többek között az érintett üzemre és az azon belül található veszélyes anyagokra vonatkozó információkat.
71    Ugyanakkor, amint az az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, az alapeljárás felperese vitatja az illetékes hatóságként eljáró műszaki bizottság határozatának jogszerűségét, azt állítva, hogy az általa üzemeltetett folyékonyhulladék‑kezelő létesítmény nem tartozik e törvényerejű rendelet hatálya alá. E határozat jogellenessége szerinte abból ered, hogy e hatóság tévesen értelmezte a „veszélyes anyagok jelenléte” – 2012/18 irányelv 3. cikkének 12. pontját az olasz jogba átültető nemzeti rendelkezés által meghatározott – fogalmát. E felperes szerint ugyanis az említett hatóság tévesen állapította meg, hogy az általa bevezetetthez hasonló irányítási rendszer önmagában nem teszi lehetővé annak bizonyítását, hogy az adott üzemben nincsenek jelen ilyen anyagok.
72    Így a Bíróság rendelkezésére álló iratanyag egyetlen eleméből sem tűnik ki, hogy az alapeljárás a 2012/18 irányelv 7. cikkét átültető nemzeti rendelkezések által előírt információk bejelentésének szabályaira, és különösen arra vonatkozna, hogy e rendelkezések az ilyen bejelentés egységes módját írják elő. Amint ugyanis mind az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból, mind pedig az alapeljárás felperesének írásbeli észrevételeiből kitűnik, a felperes az általa bevezetett irányítási rendszerre nem az említett rendelkezésekben felsorolt információk bejelentésének módjaként, hanem üzemében a veszélyes anyagok 105/2015. sz. törvényerejű rendelet alkalmazásához szükséges mennyiségben való hiányának bizonyítására szolgáló eszközként hivatkozik. Márpedig e 7. cikk nem szabályozza a veszélyes anyagok valamely üzemben való jelenlétére vonatkozó bizonyítási eszközöket, hanem az ezen irányelv értelmében vett „alacsony küszöbértékű üzemek” üzemeltetőit terhelő azon kötelezettség konkretizálására irányul, hogy ezeket az információkat az illetékes hatóság rendelkezésére bocsássák.
73    Ezenfelül a kérdést előterjesztő bíróság megemlíti, hogy annak meghatározása érdekében, hogy a tagállamok a 2012/18 irányelv 7. cikke alapján előírhatnak‑e egységes bejelentési módot, mérlegelni kell egyrészt a szabad verseny és a letelepedés szabadságának elvét, másrészt pedig a környezet és a biztonság védelmének szükségességét. Mindazonáltal egyáltalán nem fejti ki, hogy az ilyen mérlegelés mennyiben lenne releváns az előtte folyamatban lévő jogvita megoldása szempontjából.
74    Ebből következik, hogy a második kérdésre való válaszadás nyilvánvalóan egy hipotetikus kérdésre vonatkozó tanácsadó jellegű vélemény adásának minősülne, tévesen értelmezve az EUMSZ 267. cikk által létrehozott bírósági együttműködés keretében a Bíróságra bízott feladatot (lásd ebben az értelemben: 2022. február 22‑i Stichting Rookpreventie Jeugd és társai ítélet, C‑160/20, EU:C:2022:101, 84. pont).
75    Következésképpen a második kérdés elfogadhatatlan.