II.
A C-219/25 PPU Kamekris ügyben 2025. június 19-én hozott ítélet
Az EUMSZ 67. cikk (3) bekezdését és az EUMSZ 82. cikk (1) bekezdését
a következőképpen kell értelmezni:
a tagállam nem köteles megtagadni egy másik tagállam állampolgárának harmadik ország részére történő kiadatását, ha egy harmadik tagállam hatóságai előzőleg megtagadták az e harmadik országtól származó és egy másik tagállam állampolgárságával rendelkező ugyanazon személlyel szemben kiszabott büntetés végrehajtására irányuló kiadatási kérelem végrehajtását az Európai Unió Alapjogi Chartája 19. cikkének (2) bekezdésében és 47. cikkének második bekezdésében biztosított alapvető jogok megsértésének komoly veszélye okán.
1 A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem az EUMSZ 67. cikk (3) bekezdésének és az EUMSZ 82. cikk (1) bekezdésének az Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban: Charta) 19. cikkével és 47. cikkének második bekezdésével összefüggésben történő értelmezésére vonatkozik.
2 E kérelmet a grúz hatóságok által a francia hatóságokhoz intézett, KN görög és grúz állampolgár életfogytig tartó szabadságvesztés‑büntetés Grúziában történő végrehajtása céljából történő kiadatása iránti kérelem keretében terjesztették elő.
Az alapeljárás
12 2010. december 3‑án a poti helyi bíróság (Grúzia) életfogytig tartó szabadságvesztés‑büntetésre ítélte a görög és grúz állampolgárságú KN‑t. Ezt a büntetést 2011. június 3‑án a kutaiszi fellebbviteli bíróság (Grúzia) a távollétében helybenhagyta. A 2008‑ban és 2009‑ben Grúziában és Törökországban elkövetett bűncselekmények különösen jelentős mennyiségre és bűnszövetségben elkövetett nemzetközi kokainkereskedelemre, csoportosan elkövetett emberölés előkészületére és tűzfegyverek jogellenes tartására vonatkoztak.
13 2021. július 2‑án a grúz hatóságok a kutaiszi fellebbviteli bíróság 2011. június 3‑i ítélete alapján KN‑re vonatkozóan – kiadatási ideiglenes letartóztatás iránti kérelemnek minősülő – „vörös riasztás” kiadását kérték az Interpoltól.
14 2021. október 4‑én KN‑t e „vörös riasztás” alapján Belgiumban, ahol lakóhellyel rendelkezett, ideiglenesen letartóztatásba vették. 2021. október 13‑án a grúz ügyészség kiadatási kérelmet terjesztett a belga hatóságok elé. Az eredetileg kiadatási letartóztatásba helyezett KN‑t 2021. október 29‑től szabadon bocsátották, de a belga bíróságok kiadatási kérelemről való határozathozataláig bűnügyi felügyelet alá helyezték.
15 2025. január 20‑án KN‑t az említett „vörös riasztás” alapján Franciaországban elfogták. Másnap a grúz hatóságok a belga hatóságok elé terjesztetthez hasonló kiadatási kérelmet intéztek a francia hatóságokhoz, KN‑t pedig kiadatási letartóztatásba vették Franciaországban.
16 2025. február 19‑i ítéletével a cour d’appel de Bruxelles (brüsszeli fellebbviteli bíróság, Belgium) vádtanácsa a kiadatásra vonatkozó belga szabályozás, valamint az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, 1950. november 4‑én Rómában aláírt európai egyezmény (kihirdette: az 1993. évi XXXI. törvény; a továbbiakban: EJEE) 3. cikke alapján elutasította a grúz hatóságok által előterjesztett kiadatási kérelmet, mivel úgy ítélte meg, hogy alapos okból feltételezhető, hogy KN Grúziának történő kiadatása az igazságszolgáltatás megtagadásának és az embertelen vagy megalázó bánásmód tényleges veszélyének tenné ki.
17 2025. február 28‑án KN a Franciaországban indított kiadatási eljárás keretében megjelent a procureur général de Montpellier (montpellier‑i főügyész, Franciaország) előtt, és kijelentette, hogy nem egyezik bele a kiadatásába.
18 Ezen elutasítást követően KN‑t 2025. március 1‑jén a kérdést előterjesztő bíróság, a cour d’appel de Montpellier (montpellier‑i fellebbviteli bíróság, Franciaország) vizsgálati tanácsa elé állították. E bíróság előtt azt állítja, hogy az uniós jog, különösen a kölcsönös bizalom és a tagállamok által hozott bírósági határozatok kölcsönös elismerésének elve arra kötelezi a francia hatóságokat, hogy ismerjék el a cour d’appel de Bruxelles (brüsszeli fellebbviteli bíróság) vádtanácsának 2025. február 19‑i ítéletét, és következésképpen tagadják meg a Grúziának történő kiadatását. E büntető jellegű határozat elismerte számára az Unió által biztosított jogot, nevezetesen azt, hogy ne adják ki harmadik országnak, amennyiben fennáll annak valós veszélye, hogy embertelen vagy megalázó bánásmódnak vagy az igazságszolgáltatás megtagadásának vetik alá.
19 A kérdést előterjesztő bíróság előtt a montpellier‑i főügyész hangsúlyozta, hogy e kiadatási kérelem francia hatóságok általi elbírálása az EJEE 3. és 6. cikkének tiszteletben tartásától függ, és hogy KN, aki görög és grúz állampolgár, arra hivatkozott, hogy komoly veszélye áll fenn annak, hogy a grúziai fogvatartási körülmények miatt nemcsak az igazságszolgáltatás megtagadásának, hanem embertelen vagy megalázó bánásmódnak is ki lenne téve. Az ebben az országban 2024 novembere óta fennálló politikai instabilitásra tekintettel e főügyész annak megállapítását kérte e bíróságtól, hogy nem tud megbízható garanciákat szerezni a grúz hatóságoktól az e cikkekben előírt jogok tiszteletben tartását illetően.
20 A kérdést előterjesztő bíróság emlékeztet arra, hogy az európai kiadatási egyezmény – amelynek Grúzia az Európa Tanács tagjaként részes fele – 1. cikke előírja, hogy a jogi feltételek teljesülése esetén a kiadni kért személyt ki kell adni, kivéve ha a szerződő felek által előírt kivételek és fenntartások másként nem rendelkeznek. E bíróság hangsúlyozza, hogy a Francia Köztársaság fenntartásokat fogalmazott meg, amelyek értelmében a kiadatás nem engedélyezhető, ha a kiadni kért személy ügyét olyan bíróság bírálja el, amely nem biztosítja a védelemhez való alapvető jogot, és a kiadatás megtagadható, ha az kivételesen súlyos következményekkel járhat e személyre nézve.
21 A kérdést előterjesztő bíróság arra keresi a választ, hogy a cour d’appel de Bruxelles (brüsszeli fellebbviteli bíróság) vádtanácsának 2025. február 19‑i ítélete, amelyben e bíróság megállapította, hogy KN Grúziának történő kiadatása esetén fennállna annak komoly veszélye, hogy az igazságszolgáltatás megtagadásának, kínzásnak és embertelen vagy megalázó bánásmódnak vetnék alá, a kölcsönös bizalom és a kölcsönös elismerés elve alapján nem bír‑e jogerőhatással a francia bíróságokra nézve. A kérdést előterjesztő bíróság szerint valamely tagállam bíróságai csak akkor kötelesek ezen elveknek megfelelően elismerni a más tagállam bíróságai által hozott határozatok jogerejét, ha az uniós jog kifejezetten rendelkezik az elismerésről.
22 E körülmények között a cour d’appel de Montpellier (montpellier‑i fellebbviteli bíróság) vizsgálati tanácsa úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából kérdést terjeszt a Bíróság elé.
Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés
„Úgy kell‑e értelmezni az EUMSZ 67. cikk (3) bekezdését és az EUMSZ 82. cikk (1) bekezdését [a Charta] 19. és 47. cikkével összefüggésben, hogy valamely tagállam köteles megtagadni egy európai uniós polgár harmadik [ország] részére történő kiadatása iránti kérelem végrehajtását, ha egy másik tagállam korábban megtagadta ugyanezen kiadatási kérelem végrehajtását azzal az indokkal, hogy az érintett személy átadása sértheti [a Charta] 19. cikkében rögzített, a kínzás vagy embertelen, illetve megalázó bánásmód tilalmára vonatkozó alapvető jogot és [a Charta] 47. cikkének második bekezdésében rögzített tisztességes eljáráshoz való jogot?”
A sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárás alkalmazása iránti kérelemről
23 A kérdést előterjesztő bíróság az Európai Unió Bírósága alapokmányának 23a. cikkében és a Bíróság eljárási szabályzatának 107. cikkében meghatározott sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárás alkalmazását kérte.
24 E rendelkezésekből következik, hogy ezen eljárás alkalmazása két együttes feltételtől függ. Egyrészt az szükséges, hogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelem az EUM‑Szerződés harmadik része V. címének tárgyát képező, a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térséggel kapcsolatos értelmezési kérdéseket vessen fel. Másrészt pedig az, hogy az alapeljárásnak a kérdést előterjesztő bíróság által ismertetett körülményei sürgős helyzet fennállását tükrözzék.
25 Az első feltételt illetően meg kell jegyezni, hogy a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem többek között az EUMSZ 67. cikk (3) bekezdésének és az EUMSZ 82. cikk (1) bekezdésének értelmezésére vonatkozik, amely rendelkezések e Szerződés harmadik részének a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térségre vonatkozó V. címe alá tartoznak. Következésképpen e kérelem sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárás tárgyát képezheti.
26 Ami a második, a sürgősségre vonatkozó feltételt illeti, az állandó ítélkezési gyakorlatból az következik, hogy e feltétel akkor teljesül, ha az érintett személy jelenleg meg van fosztva szabadságától, és további fogva tartása az alapjogvita kimenetelétől függ, mindamellett, hogy e személy helyzetét azon időpontra tekintettel kell értékelni, amelyben az előzetes döntéshozatalra utalás sürgősségi eljárásban történő elbírálására irányuló kérelmet vizsgálják (lásd különösen: 2024. július 29‑i Breian ítélet, C‑318/24 PPU, EU:C:2024:658, 26. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
27 A jelen ügyben az előzetes döntéshozatal iránti kérelemből kitűnik, hogy KN‑t 2025. január 21‑én kiadatási letartóztatásba helyezték, így jelenleg meg van fosztva szabadságától. Egyébiránt a kérdést előterjesztő bíróság által feltett kérdés annak meghatározására irányul, hogy az uniós jog alapján meg kell‑e tagadnia e személy kiadatását. A Bíróság által e kérdésre adott igenlő válasz tehát főszabály szerint KN szabadon bocsátásához vezetne.
28 E körülmények között az előadó bíró javaslatára, a főtanácsnok meghallgatását követően a Bíróság harmadik tanácsa 2025. április 3‑án úgy határozott, hogy helyt ad a kérdést előterjesztő bíróság azon kérelmének, hogy a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelmet sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárásban bírálják el.
Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésről
29 Kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy az EUMSZ 67. cikk (3) bekezdését és az EUMSZ 82. cikk (1) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy a tagállam köteles megtagadni egy másik tagállam állampolgárának harmadik ország részére történő kiadatását, ha egy harmadik tagállam hatóságai előzőleg megtagadták az e harmadik országtól származó és egy másik tagállam állampolgárságával rendelkező ugyanazon személlyel szemben kiszabott büntetés végrehajtására irányuló kiadatási kérelem végrehajtását a Charta 19. cikkének (2) bekezdésében és 47. cikkének második bekezdésében biztosított alapvető jogok megsértésének komoly veszélye okán.
30 Elöljáróban emlékeztetni kell arra, hogy az Unió és az érintett harmadik ország közötti kiadatási megállapodás hiányában a kiadatással kapcsolatos szabályok a tagállamok hatáskörébe tartoznak (lásd ebben az értelemben: 2016. szeptember 6‑i Petruhhin ítélet, C‑182/15, EU:C:2016:630, 26. pont; 2020. december 17‑i Generalstaatsanwaltschaft Berlin [Ukrajnába történő kiadatás] ítélet, C‑398/19, EU:C:2020:1032, 28. pont).
31 Mindazonáltal a tagállamok e hatáskörüket kötelesek úgy gyakorolni, hogy tiszteletben tartják az uniós jogot, különösen pedig a hátrányos megkülönböztetés EUMSZ 18. cikkben előírt tilalmát, valamint az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdésében biztosított, a tagállamok területén való szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogot (lásd ebben az értelemben: 2022. december 22‑i Generalstaatsanwaltschaft München [Bosznia‑Hercegovinába történő kiadatás] ítélet, C‑237/21, EU:C:2022:1017, 29. pont).
Az EUMSZ 18. és EUMSZ 21. cikk értelmezéséről
32 Elsősorban megjegyzendő, hogy valamelyik tagállam állampolgára, aki uniós polgárként jogszerűen egy másik tagállam területére utazott vagy ott tartózkodik, hivatkozhat az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdésére, és a Szerződések alkalmazási körébe tartozik az állampolgárságon alapuló megkülönböztetés tilalmának elvét tartalmazó EUMSZ 18. cikk értelmében (lásd ebben az értelemben: 2018. szeptember 6‑i Petruhhin ítélet, C‑247/17, EU:C:2016:898, 27. pont; 2022. december 22‑i Generalstaatsanwaltschaft München [Bosznia‑Hercegovinába történő kiadatás] ítélet, C‑237/21, EU:C:2020:1017, 30. pont).
33 Az a tény, hogy valamely más, a kiadatása iránt megkeresett tagállamtól eltérő tagállam állampolgára egy harmadik ország – a megkereső állam – állampolgárságával is rendelkezik, nem akadályozhatja meg az említett állampolgárt abban, hogy az uniós polgár jogállásából eredő, különösen az EUMSZ 18. cikkben és az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdésében biztosított jogokra és szabadságokra hivatkozzon. Az a körülmény ugyanis, hogy a kiadni kért személy egyidejűleg valamely tagállam és egy harmadik ország állampolgára, nem foszthatja meg őt e jogoktól és szabadságoktól (lásd ebben az értelemben: 2022. december 22‑i Generalstaatsanwaltschaft München [Bosznia‑Hercegovinába történő kiadatás] ítélet, C‑237/21, EU:C:2022:1017, 31. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
34 A jelen ügyben az előzetes döntéshozatal iránti kérelemből kitűnik, hogy KN, aki többek között görög állampolgársággal rendelkezik, uniós polgárként gyakorolta az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdésében biztosított, más tagállamban való szabad mozgáshoz való jogát, így helyzete az EUMSZ 18. cikk értelmében a Szerződések alkalmazási körébe tartozik – amely cikk tiltja az állampolgárság alapján történő bármely megkülönböztetést – annak ellenére, hogy a kiadatását kérő harmadik országnak egyaránt állampolgára.
35 Egyébiránt az a körülmény, hogy KN‑nek nem a Francia Köztársaság területén volt az állandó tartózkodási helye abban az időpontban, amikor e tagállam hatóságai elé az alapügy tárgyát képező kiadatási kérelmet terjesztették, hanem a Belga Királyság területén, nem cáfolhatja e megállapítást. A megkeresett tagállam területén való tartózkodás átmeneti jellege ugyanis az EUMSZ 18. cikk értelmében nem zárhatja ki a más tagállam e kérelemmel érintett állampolgárának helyzetét a Szerződések alkalmazási köréből (lásd ebben az értelemben: 2018. április 10‑i Pisciotti ítélet, C‑191/16, EU:C:2018:222, 34. pont).
36 Másodsorban, a francia kormány pontosította, hogy a büntetőeljárási törvénykönyv 696‑4. cikkének 1º pontja értelmében a Francia Köztársaság nem adja ki saját állampolgárait harmadik országba, ugyanakkor e rendelkezéssel nem ellentétes az, hogy e tagállam más tagállamok állampolgárait harmadik országnak kiadja az ebben az országban kiszabott büntetés végrehajtása céljából.
37 Márpedig a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy az olyan nemzeti szabályozás, amely kizárólag az érintett tagállam állampolgárainak kiadatását tiltja, eltérő bánásmódot vezet be aszerint, hogy a kiadni kért személy e tagállam állampolgára vagy valamely más tagállam állampolgára, és így olyan egyenlőtlen bánásmódot teremt, amely kihatással lehet a más tagállambeli állampolgárok Unión belüli szabad mozgására és tartózkodására (lásd ebben az értelemben: 2016. szeptember 6‑i Petruhhin ítélet, C‑182/15, EU:C:2016:630, 32. pont; 2018. november 13‑i Raugevicius ítélet, C‑247/17, EU:C:2018:898, 28. pont).
38 Ebből következik, hogy az alapügyben szóban forgóhoz hasonló helyzetben az abban álló egyenlőtlen bánásmód, hogy engedélyezik valamely uniós polgár kiadatását, aki más tagállam állampolgára – mint KN –, a szabad mozgáshoz való jog korlátozásának minősül az EUMSZ 21. cikk értelmében véve (lásd ebben az értelemben: 2016. szeptember 6‑i Petruhhin ítélet, C‑182/15, EU:C:2016:630, 33. pont; 2018. november 13‑i Raugevicius ítélet, C‑247/17, EU:C:2018:898, 30. pont).
39 A jelen ügyben, noha a kérdést előterjesztő bíróság nem arról kérdezi a Bíróságot, hogy az ilyen korlátozás közérdeken alapuló kényszerítő indokkal igazolható‑e, arra vár választ, hogy a Chartában előírt bizonyos alapvető jogok akadályát képezhetik‑e az alapügyben szóban forgóhoz hasonló kiadatásnak.
Az alapvető jogok megsértése komoly veszélyének vizsgálatáról
40 Amennyiben valamely nemzeti szabályozás akadályát képezheti a Szerződések által biztosított egy vagy több alapvető szabadság – a jelen esetben az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdésében előírt, a tagállamok területén való szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jog – gyakorlásának, e szabályozás csak akkor igazolható az uniós jog alapján, ha összhangban áll a Bíróság által védelemben részesített alapvető jogokkal (lásd ebben az értelemben: 1991. június 18‑i ERT ítélet, C‑260/89, EU:C:1991:254, 42. és 43. pont). Ezenkívül az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az ilyen szabályozást úgy kell tekinteni, mint amely a Charta 51. cikkének (1) bekezdése értelmében „az Unió jogát hajtja végre” (lásd ebben az értelemben: 2023. szeptember 14‑i Bezirkshauptmannschaft Feldkirch ítélet, C‑55/22, EU:C:2023:670, 29. pont; 2024. december 12‑i Nemzeti Földügyi Központ ítélet, C‑419/23, EU:C:2024:1016, 60. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
41 Ebből következik, hogy a megkeresett tagállamnak, amely nem adja ki saját állampolgárait, mielőtt úgy döntene, hogy többek között az európai kiadatási egyezmény alapján kiadja valamely másik tagállam állampolgárát, meg kell vizsgálnia, hogy e határozat az uniós jognak a Charta 51. cikkének (1) bekezdése értelmében vett végrehajtásaként sértheti‑e a Chartában biztosított alapvető jogokat, köztük különösen a 47. cikkének második bekezdésében rögzített tisztességes eljáráshoz való alapvető jogot, vagy a 19. cikkének (2) bekezdésében meghatározott jogot, amely szerint senki sem toloncolható ki vagy utasítható ki olyan államba, vagy adható ki olyan államnak, ahol komolyan fenyegeti az a veszély, hogy halálra ítélik, kínozzák, vagy más embertelen bánásmódnak vagy büntetésnek vetik alá (lásd ebben az értelemben: 2018. november 13‑i Raugevicius ítélet, C‑247/17, EU:C:2018:898, 49. pont; 2022. december 22‑i Generalstaatsanwaltschaft München [Bosznia‑Hercegovinába történő kiadatás] ítélet, C‑237/21, EU:C:2022:1017, 55. pont).
42 Ennek érdekében a megkeresett tagállam illetékes hatóságának objektív, megbízható, pontos és kellően aktuális adatokra kell támaszkodnia. Ezek az adatok származhatnak többek között nemzetközi bírósági határozatokból, így az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítéleteiből, a megkereső harmadik ország bírósági határozataiból, valamint az Európa Tanács szervei által elfogadott vagy az Egyesült Nemzetek rendszeréből eredő határozatokból, jelentésekből és más dokumentumokból. Önmagában az, hogy léteznek olyan nyilatkozatok, illetve hogy elfogadtak olyan nemzetközi egyezményeket, amelyek főszabály szerint biztosítják az alapvető jogok tiszteletben tartását, nem elegendő az embertelen vagy megalázó bánásmód veszélye elleni megfelelő védelem biztosításához abban az esetben, ha megbízható források e harmadik ország hatóságainak az EJEE szellemével nyilvánvalóan ellentétes gyakorlatairól – vagy ezeknek a hatóságok általi elfogadásáról – tanúskodnak (lásd ebben az értelemben: 2016. szeptember 6‑i Petruhhin ítélet, C‑182/15, EU:C:2016:630, 57. és 59. pont).
43 A kérdést előterjesztő bíróság ebben az összefüggésben teszi fel azt a kérdést, hogy az EUMSZ 67. cikk (3) bekezdése és az EUMSZ 82. cikk (1) bekezdése alapján el kell‑e ismernie a cour d’appel de Bruxelles (brüsszeli fellebbviteli bíróság) vádtanácsának a jelen ítélet 16. pontjában említett, 2025. február 19‑i ítéletét, amelyben e bíróság azzal az indokkal tagadta meg KN kiadatását, hogy a kiadatás őt a Charta 19. cikkének (2) bekezdésében rögzített, a kínzás vagy az embertelen vagy megalázó bánásmód tilalmára vonatkozó alapvető jog, valamint a Charta 47. cikkének második bekezdésében említett tisztességes eljáráshoz való alapvető jog megsértése komoly veszélyének tenné ki.
44 E tekintetben először is megjegyzendő, hogy sem az EUMSZ 67. cikk (3) bekezdése, sem pedig az EUMSZ 82. cikk (1) bekezdése nem alapozhatja meg a valamely harmadik országtól származó kiadatási kérelmet elutasító tagállami határozatok tekintetében a kölcsönös elismerési kötelezettséget.
45 Egyrészt ugyanis az EUMSZ 67. cikk (3) bekezdése úgy rendelkezik, hogy „az Unió a bűncselekmények, a rasszizmus és az idegengyűlölet megelőzésére és leküzdésére irányuló intézkedésekkel […] a biztonság magas szintjének garantálásán munkálkodik”, különösen „a büntetőügyekben hozott bírósági határozatok kölcsönös elismerése és – amennyiben szükséges – a [tagállami] büntető jogszabályok közelítése révén”. Másrészt az EUMSZ 82. cikk (1) bekezdésének első albekezdése előírja, hogy „az Unióban a büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés a büntetőügyekben hozott bírósági ítéletek és határozatok kölcsönös elismerésének elvén alapul, és magában foglalja a tagállamok törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezéseinek közelítését”, különösen az e 82. cikk (1) bekezdése második albekezdésének a) pontjában említettek közelítését, amely pont értelmében „az Európai Parlament és a Tanács rendes jogalkotási eljárás keretében intézkedéseket állapít meg a bírósági ítéletek és határozatok minden formájának az Unió egészén belüli kölcsönös elismerését biztosító szabályok és eljárások megállapítása céljából”.
46 E rendelkezések szövegéből kitűnik, hogy azok önmagukban nem állapítják meg a tagállamokban büntetőügyekben hozott bírósági ítéletek és határozatok kölcsönös elismerésének kötelezettségét, hanem csupán azt írják elő, hogy az Unióban a büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés az ilyen elismerés elvén alapul. Az EUMSZ 82. cikk (1) bekezdése második albekezdésének a) pontja tehát csupán azt írja elő, hogy a Parlament és a Tanács intézkedéseket fogad el a bírósági ítéletek és határozatok minden formájának elismerését biztosító szabályok és eljárások megállapítására.
47 Másodszor, bár az uniós jog több olyan másodlagos jogi eszközt foglal magában, amelyek a büntetőügyekben hozott egyes bírósági ítéletek és határozatok kölcsönös elismerésének kötelezettségét írják elő, többek között az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásokról szóló, 2002. június 13‑i 2002/584/IB tanácsi kerethatározatot (HL 2002. L 190., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 6. kötet, 34. o.), valamint a kölcsönös elismerés elvének büntetőügyekben hozott, szabadságvesztés-büntetéseket kiszabó vagy szabadságelvonással járó intézkedéseket alkalmazó ítéleteknek az Európai Unióban való végrehajtása céljából történő alkalmazásáról szóló, 2008. november 27‑i 2008/909/IB tanácsi kerethatározatot (HL 2008. L 327., 27. o.), meg kell állapítani, hogy egyetlen uniós jogi aktus sem írja elő a tagállamok által a harmadik országoktól származó kiadatási kérelmeket illetően elfogadott határozatok kölcsönös elismerésének kötelezettségét.
48 Következésképpen a kölcsönös elismerés elve nem alkalmazandó a kiadatás iránti kérelmeket elutasító tagállami határozatokra.
49 Ezzel szemben a kölcsönös bizalom elve, különösen a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség tekintetében mindegyik tagállamtól megköveteli, hogy – kivételes körülményektől eltekintve – úgy tekintse, hogy az összes többi tagállam tiszteletben tartja az uniós jogot, és különösen az uniós jog által biztosított alapvető jogokat (2024. július 29‑i Alchaster ítélet, C‑202/24, EU:C:2024:649, 57. pont; 2024. július 29‑i Breian ítélet, C‑318/24 PPU, EU:C:2024:658, 36. pont).
50 A 2002/584 kerethatározat által szabályozott európai elfogatóparancsot illetően a Bíróság megállapította, hogy ez az elv a Charta 47. cikkének második bekezdésében rögzített, a tisztességes eljáráshoz való alapvető jog megsértésének veszélye miatt egy másik tagállamban hozott, a végrehajtást megtagadó határozat fennállása esetén megköveteli, hogy azon tagállam végrehajtó hatósága, amelyhez az érintett személy átadása iránti újabb kérelmet intéztek, a végrehajtás megtagadása okának fennállására vonatkozó saját vizsgálata keretében megfelelően figyelembe vegye az e határozat alapjául szolgáló okokat (2024. július 29‑i Breian ítélet, C‑318/24 PPU, EU:C:2024:658, 46. pont).
51 Ugyanezen okokból meg kell állapítani, hogy a kölcsönös bizalom elve megköveteli, hogy a kiadni kért személy harmadik országba történő kiadatását amiatt megtagadó határozat esetén, mert az érintett személyt a Charta 19. cikkének (2) bekezdésében biztosított, a kínzás vagy az embertelen vagy megalázó bánásmód tilalmára vonatkozó alapvető jog, valamint a Charta 47. cikkének második bekezdésében említett tisztességes eljáráshoz való alapvető jog megsértése komoly veszélyének tenné ki, a valamely másik tagállam hatáskörrel rendelkező hatósága, amelyhez ugyanazon harmadik ország ugyanazon személyre vonatkozóan újabb kiadatási kérelmet intézett, a Charta által biztosított alapvető jogok megsértése veszélyének fennállására vonatkozó saját vizsgálata keretében megfelelően figyelembe vegye az e megtagadó határozat alapjául szolgáló okokat.
52 Ugyanis, amint azt a főtanácsnok az indítványának 49. pontjában hangsúlyozta, egy másik tagállamban hozott, a Chartában biztosított alapvető jogok megsértésének komoly veszélye okán a kiadatást megtagadó korábbi határozat a jelen ítélet 42. pontjában felidézett ítélkezési gyakorlatban említett azon tényezők közé tartozik, amelyeket az új kiadatási kérelemmel megkeresett tagállamnak a saját vizsgálata során figyelembe kell vennie.
53 A fenti indokok összességére tekintettel az előterjesztett kérdésre azt a választ kell adni, hogy az EUMSZ 67. cikk (3) bekezdését és az EUMSZ 82. cikk (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy a tagállam nem köteles megtagadni egy másik tagállam állampolgárának harmadik ország részére történő kiadatását, ha egy harmadik tagállam hatóságai előzőleg megtagadták az e harmadik országtól származó és egy másik tagállam állampolgárságával rendelkező ugyanazon személlyel szemben kiszabott büntetés végrehajtására irányuló kiadatási kérelem végrehajtását a Charta 19. cikkének (2) bekezdésében és 47. cikkének második bekezdésében biztosított alapvető jogok megsértésének komoly veszélye okán.