I.
A C-7/24 - Deutsche Rentenversicherung Nord és BG Verkehr ügyben 2025. június 12-én hozott ítélet
A szociális biztonsági rendszerek koordinálásáról szóló, 2004. április 29‑i 883/2004/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet 85. cikke (1) bekezdését
a következőképpen kell értelmezni:
amennyiben valamely személy a lakóhelye szerinti tagállam jogszabályai értelmében özvegyi nyugdíjban részesül házastársának egy másik tagállam területén bekövetkezett munkabalesetet követő halála miatt, és az első tagállam jogszabályai az e nyugellátás nyújtására kötelezett intézmény javára átszállási jogot biztosítanak az e munkabalesetből eredő kár megtérítésére köteles harmadik személlyel szemben, az ellátás nyújtására kötelezett intézmény visszkeresete nem függ attól, hogy a második tagállamban létezik‑e olyan jogalap, amely lehetővé teszi az ilyen nyugdíj vagy azzal egyenértékű ellátás megszerzését, mivel ahhoz, hogy az első tagállam jogszabályai által előírt és az e 85. cikk (1) bekezdésében említett átszállási jog kiterjedjen a második tagállam által előírt ellátásra, elegendő, ha a kiváltó eseményt – például munkahelyi balesetet – követően az érintett tagállamok jogszabályai által előírt ellátások a tárgyukat és céljukat tekintve kellőképpen összehasonlíthatók.
1 Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a szociális biztonsági rendszerek koordinálásáról szóló, 2004. április 29‑i 883/2004/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2004. L 166., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 5. kötet, 72. o.) 85. cikke (1) bekezdésének az értelmezésére vonatkozik.
2 E kérelmet az egyrészről a Deutsche Rentenversicherung Nord (a továbbiakban: DRV‑N) és a BG Verkehr (a továbbiakban: BG‑V), másrészről a Gjensidige Forsikring (a továbbiakban: GF), a Gjensidige Forsikring ASA, Norvégia dán leányvállalata, mint a Marius Pedersen A/S (a továbbiakban: MP) képviselője és a saját nevében eljárva, között egy Dániában bekövetkezett munkabaleset következtében elhunyt német állampolgár özvegyének nyújtott ellátásokra vonatkozó visszkereset tárgyában folyamatban lévő jogvita keretében terjesztették elő.
Az alapeljárás
13 2015. július 15‑én egy német állampolgár, aki egy német társaságnál exportra szánt áruk fuvarozása területén sofőrként dolgozott, megsérült egy olyan balesetben, amely akkor következett be, amikor Dániában, az MP egyik üzleti címén segített az áruknak a kamionjára történő berakodásában. E sérülések következtében nem sokkal később elhalálozott.
14 Az MP elismerte polgári jogi felelősségét ezen haláleset miatt. A GF, e társaság felelősségbiztosítója, az elhunyt munkavállaló özvegye ügyvédjének kérelmére a dán jognak megfelelően kiszámított kártérítést fizetett az özvegynek a családfenntartó elvesztése miatt.
15 Egyébként a DRV‑N és BG‑V, amelyeknél az elhunyt német munkavállalóként biztosítással rendelkezett, az SGB VI. 46. §‑ának megfelelően özvegyi nyugdíjat folyósított az özvegyének.
16 Mivel az SGB X 116. §‑a az elhunyt munkavállaló özvegyének a felelős harmadik személlyel szemben fennálló jogai átruházásához való jogról rendelkezik az így folyósított nyugdíj tekintetében, a DRV‑N és a BG‑V e nyugdíj visszatérítését kérte az MP‑től és a GF‑től.
17 Az MP és a GF nem tett eleget e kérésnek, azzal az indokolással, hogy az a dán jog alapján nem volt megalapozott. Egyrészt ugyanis a német jogszabályok szerinti özvegyi nyugdíjra való jogosultság, amelyet a halál okától függetlenül folyósítanak, nem volt megfeleltethető a dán jogszabályok által megállapított, családfenntartó elvesztése miatt járó kártérítéshez való jognak. Másrészt, mivel a GF már kifizette ezt a kártérítést az elhunyt munkavállaló özvegyének, a dán jog alapján semmilyen más kártérítésre nem tarthat igényt.
18 2018. július 6‑án és 12‑én a DRV‑N és a BG‑V visszkeresetet indított az MP‑vel és a GF‑fel szemben a kérdést előterjesztő Retten i Svendborg (svendborgi bíróság, Dánia) előtt, annak elismertetése érdekében, hogy e társaságokat kell az elhunyt munkavállaló özvegyének folyósított ellátások nyújtására kötelezetteknek tekinteni.
19 Bár a DRV‑N és a BG‑V elismeri, hogy az elhunyt munkavállaló özvegyének a családfenntartó elvesztése miatt járó kártérítést a dán jognak megfelelően számították ki, és hogy az özvegy e jog alapján nem tarthat igényt semmilyen más kártérítésre, úgy vélik, hogy e kártérítés nem mentesítő hatállyal került átutalásra, mivel az MP és a GF a DRV‑N és a BG‑V visszkeresetét illetően nem jóhiszeműen járt el.
20 Egyébként azt állítják, hogy azon jogok feltételeit és terjedelmét, amelyek átszállnak rájuk, a német jognak megfelelően kell meghatározni. Még ha az MP‑vel és a GF‑fel szembeni követelésük terjedelmét a dán jognak megfelelően kellene is meghatározni, a 883/2004 rendelet 85. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az általuk az elhunyt munkavállaló özvegyének folyósított szociális ellátások nem tekinthetők a dán jog által előírt ellátásokkal azonosaknak, vagy jellegüket tekintve azokkal összevethetőknek ahhoz, hogy megtérítés tárgyát képezhessék. E rendelkezésnek ugyanis szerintük nem az a célja, hogy a kötelezett társadalombiztosítási intézménynek a sérülésért felelős személlyel szembeni követelését kizárja azon az alapon, hogy a kötelezett társadalombiztosítási intézmény székhelye szerinti tagállam jogszabályai és a kár bekövetkezésének helye szerinti tagállam jogszabályai szerint igényelhető ellátások nem azonosak.
21 A kérdést előterjesztő bíróság megjegyzi, hogy az alapügyben mindenekelőtt az a kérdés merül fel, hogy a szóban forgó nemzeti szabályozások közül melyik az, amelyik meghatározza azon jogok/követelések terjedelmét, amelyek az ellátások nyújtására kötelezett intézményre átszállnak. Ezt követően e bíróság arra keresi a választ, hogy a visszkereset feltételezi‑e, hogy azok a szociális ellátások, amelyek megtérítését kérik, jellegüknél fogva összehasonlíthatóak azokkal az ellátásokkal, amelyekre egy káresemény áldozata a kár bekövetkezésének helye szerinti tagállam joga alapján igényt tarthat. Végül a kérdést előterjesztő bíróság arra keresi a választ, hogy milyen jelentést kell tulajdonítani a Højesteret (legfelsőbb bíróság, Dánia) által a szóban forgó területre vonatkozó ítélkezési gyakorlatában használt „jellegüknél fogva” kifejezésnek.
22 A dán jog szerinte kimerítő jelleggel részletezi azon különböző kártérítések jellegét, amelyekre a személyi sérülést elszenvedő áldozat vagy túlélő hozzátartozói igényt tarthatnak, mint például a kereső tevékenységből származó jövedelem elvesztése, a pretium doloris, az egészségi állapot tartós megváltozása, a fájdalom és a nem vagyoni kár, a tartós egészségkárosodás, a munkaképtelenség, a családfenntartó elvesztése, a halál esetén fizetendő átmeneti összeg és a jogellenes károkozás miatti kártérítés. E kártérítések többségének van egy felső határa.
23 A munkahelyi balesetbiztosításról szóló törvény 77. §‑a előírja továbbá, hogy a polgári jogi felelősségről szóló törvény alapján kiszámított kártérítés kiegészítő jellegű ahhoz a kártérítéshez képest, amelyre az áldozat vagy a túlélő hozzátartozók a munkahelyi balesetek elleni biztosításról szóló törvény alapján igényt tarthatnak, és hogy a munkabalesetek miatti kártérítés nem szolgálhat a kártérítésre kötelezett károkozóval szembeni visszkereset alapjául.
24 Sem a polgári jogi felelősségről szóló törvény, sem a munkahelyi balesetbiztosításról szóló törvény nem ír elő a túlélő hozzátartozók számára az SGB VI. szerinti jogosultsággal azonos jellegű és az abból következő szabályok szerinti özvegyi nyugdíjra való jogosultságot. Nem lehet tehát előrevetítve azonosságot megállapítani a DRV‑N és a BG‑V kártérítési kérelmei, valamint a polgári jogi felelősségről szóló törvény és a munkahelyi balesetbiztosításról szóló törvény szerinti kártérítések között.
25 A kérdést előterjesztő bíróság tehát úgy véli, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlata alapján nem egyértelmű, hogy a kár bekövetkezésének helye szerinti tagállam jogának anyagi jogi szabályai korlátozhatják‑e a kötelezett társadalombiztosítási intézmény megtérítéshez való jogát, ha azon társadalombiztosítási ellátások, amelyek vonatkozásában a megtérítést kérik, nem azonosak, vagy legalább nem összehasonlítható jellegűek azzal a követeléssel, amelyet a károsult az említett anyagi jogi szabályok alapján érvényesíthetne.
26 E körülmények között a Retten i Svendborg (svendborgi bíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából kérdést terjeszt a Bíróság elé.
Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés
„Úgy kell‑e értelmezni a [883/2004] rendelet 85. cikkének (1) bekezdését, hogy annak érdekében, hogy a kötelezett intézményt ezen rendelkezés alapján megtérítéshez való jog illesse meg, azon tagállamban, amelyben a sérülés bekövetkezett, fenn kell állnia az olyan jellegű kártérítést vagy ellentételezést megalapozó jogalapnak, amely vonatkozásában a megtérítést kérik, vagy azzal egyenértékű ellátásnak kell rendelkezésre állnia, amely olyan esemény következtében nyújtandó, amelyért a sérülésért felelős személy a sérülés bekövetkezésének helye szerinti jog alapján kártérítési felelősséggel tartozik?”
Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésről
27 Kérdésével az előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a 883/2004 rendelet 85. cikkének (1) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy amennyiben valamely személy a lakóhelye szerinti tagállam jogszabályai értelmében özvegyi nyugdíjban részesül házastársának egy másik tagállamban bekövetkezett munkahelyi balesetből eredő halála miatt, és az első tagállam jogszabályai az e nyugellátás nyújtására kötelezett intézmény javára átszállási jogot állapítanak meg az e munkahelyi balesetből eredő kár megtérítésére köteles harmadik személy tekintetében, e kötelezett intézmény visszkeresete ahhoz a feltételhez van‑e kötve, hogy a második tagállamban léteznie kell olyan jogalapnak, amely lehetővé teszi az ilyen nyugdíj vagy azzal egyenértékű ellátás megszerzését.
28 A 883/2004 rendelet 85. cikke (1) bekezdésének célja, hogy lehetővé tegye valamely tagállam társadalombiztosítási intézménye számára, amely egy másik tagállam területén bekövetkezett káresemény miatt szociális biztonsági ellátásokat folyósított, hogy a kárért felelős harmadik személlyel szemben éljen az általa alkalmazott jog által biztosított jogorvoslati lehetőségekkel, legyen szó akár a jogátruházásról, akár a közvetlen keresetindításról. A nemzeti társadalombiztosítási intézményekre ily módon átruházott jog az említett intézmények kötelezettségeinek az Unió egész területére való kiterjesztése logikus és méltányos kiegészítésének minősül, amely kiterjesztés e rendelet rendelkezéseiből következik (lásd ebben az értelemben: 1994. június 2‑i DAK‑ítélet, C‑428/92, EU:C:1994:222, 16. pont).
29 E rendelkezés tehát kollíziós szabálynak minősül, amely a károkozóval szembeni kártérítési keresetet elbíráló nemzeti bíróságot arra kötelezi, hogy az adós intézmény tagállamának jogát ne csak annak meghatározása érdekében alkalmazza, hogy ezen intézmény a károsult vagy jogutódjai jogaiba jogszabály alapján átszállt‑e, hanem azon követelések jellegének és terjedelmének meghatározása érdekében is, amelyekbe az adós intézmény átszáll (lásd ebben az értelemben: 1999. szeptember 21‑i Kordel és társai ítélet, C‑397/96, EU:C:1994:432, 22. pont).
30 Ha ugyanis a nemzeti bíróság azon tagállam jogát alkalmazná a kötelezett intézmény jogorvoslathoz való joga terjedelmének meghatározása érdekében, amelynek területén a kár bekövetkezett, teljes egészében vagy részben megfosztaná a 883/2004 rendelet 85. cikkének (1) bekezdését hatékony érvényesülésétől. Ez az eset áll fenn különösen akkor, ha azon tagállam jogszabályai, amelynek területén a kár bekövetkezett, úgy rendelkeztek, hogy a jogszabályon alapuló jogátszállás vagy a közvetlen kereset nem terjed ki bizonyos típusú követelésekre, amelyeket a kötelezett intézmény a saját tagállamában jogátszállás vagy közvetlen keresetindítás útján érvényesíthet (lásd ebben az értelemben: 1994. június 2‑i DAK‑ítélet, C‑428/92, EU:C:1994:222, 19. pont).
31 Ebből következik, hogy az olyan rendelkezések, mint a polgári jogi felelősségről szóló törvény 17. §‑ának (1) bekezdése, amelyek a dán társadalombiztosítási intézményeknek a társadalombiztosítási ellátások folyósításával járó károk megtérítésére köteles harmadik személyekkel szembeni keresetindítási jogára vonatkoznak, nem alkalmazhatók annak meghatározására, hogy a Dán Királyságtól eltérő tagállam valamely ellátás nyújtására kötelezett intézménye rendelkezik‑e jogorvoslati joggal azon a dán területen bekövetkezett káresemény okozójával szemben, ahol e rendelkezések alkalmazandók. Az ilyen rendelkezések tehát nem képezik akadályát annak, hogy az azon tagállamtól eltérő tagállam valamely ellátásra kötelezett intézménye keresetet indítson, amelyben azok alkalmazandók (lásd ebben az értelemben: 1994. június 2‑i DAK‑ítélet, C‑428/92, EU:C:1994:222, 22. pont).
32 Mindemellett a 883/2004 rendelet 85. cikkének (1) bekezdése kizárólag annak biztosítására irányul, hogy a kötelezett intézményt az általa alkalmazott jogszabályok alapján megillető keresetindítási jogot a többi tagállam elismerje. Nem célja az annak meghatározására alkalmazandó szabályok módosítása, hogy meg kell‑e állapítani a károkozó harmadik személy szerződésen kívüli felelősségét, és ha igen, milyen mértékben. A harmadik személy felelőssége továbbra is azon anyagi jogi szabályok hatálya alá tartozik, amelyeket az áldozat vagy jogutódjai által megkeresett nemzeti bíróságnak általában alkalmaznia kell, vagyis főszabály szerint azon tagállam jogszabályainak hatálya alá tartozik, amelynek területén a káresemény bekövetkezett (lásd ebben az értelemben: 1999. szeptember 21‑i Kordel és társai ítélet, C‑397/96, EU:C:1999:432, 15. pont).
33 Ebből következik, hogy az áldozatot vagy jogutódait a károkozóval szemben megillető jogokat, valamint a kártérítési keresetnek azon tagállam bíróságai előtti megindításának feltételeit, amelynek területén a kár bekövetkezett, ezen állam joga határozza meg, ideértve az alkalmazandó nemzetközi magánjogi szabályokat is (lásd ebben az értelemben: 1999. szeptember 21‑i Kordel és társai ítélet, C‑397/96, EU:C:1999:432, 16. pont).
34 Kizárólag az így meghatározott jogok szállhatnak át az ellátások nyújtására kötelezett intézményre. Az ilyen jogátszállás ugyanis nem járhat azzal a következménnyel, hogy az ellátások kedvezményezettje számára további jogokat keletkeztessen valamely harmadik személlyel szemben (lásd ebben az értelemben: 1999. szeptember 21‑i Kordel és társai ítélet, C‑397/96, EU:C:1999:432, 17. pont).
35 Ezenkívül a jogátszálláshoz való jog az áldozatnak vagy jogutódainak a kár bekövetkezésének helye szerinti tagállam jogszabályai által elismert kártérítések közül csak azokat a kártérítéseket foglalja magában, amelyek a kötelezett intézmény által nyújtott ellátásoknak felelnek meg, kizárva ebből a körből a nem vagyoni kárért vagy a személyes jellegű sérelmek, illetve károk más elemeitől függő kártérítéseket (1977. február 16‑i Töpfer és társai ítélet, 72/76, EU:C:1977:27, 19. pont).
36 Jelen esetben a jelen ítélet 28–35. pontjában felidézett ítélkezési gyakorlatból először is az következik, hogy az elhunyt munkavállaló özvegyének azon jogai/követelései átszállásának fennállását és terjedelmét, amelyben a DRV‑N és a BG‑V az SGB X 116. §‑a alapján „részesül” azon ellátások címén, amelyeket ez utóbbiak az SGB VI. 46. §‑a alapján folyósítanak számára, a német jog határozza meg, és az MP és a GF állításával ellentétben a polgári jogi felelősségről szóló törvény 17. §‑ának (1) bekezdése nem képezheti akadályát a DRV‑N és a BG‑V ezen átszállt jogokon alapuló visszkeresetének.
37 Másodszor, e jogátszállás ugyanakkor sem az elhunyt munkavállaló özvegye, sem a DRV‑N vagy a BG‑V számára nem keletkeztethet a dán jog által az özvegy számára biztosított jogokon felüli további jogokat.
38 E tekintetben, amint az az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, a dán jogban nem ismert a német jog által létrehozotthoz hasonló özvegyi nyugdíjra való jogosultság. Ugyanakkor, e jog először is a polgári jogi felelősségről szóló törvény 13. §‑a 1. bekezdésében és a munkahelyi balesetbiztosításról szóló törvény 20. §‑ában úgy rendelkezik, hogy a családfenntartó elvesztése miatt a túlélő házastársat kártérítés illeti meg, amelyet a GF már kifizetett az elhunyt munkavállaló özvegyének. Ezenfelül, a polgári jogi felelősségről szóló törvény 26a. §‑ának 1. bekezdése előírja az elhunyttal különösen szoros kapcsolatban álló túlélő hozzátartozók által elszenvedett nem vagyoni kár megtérítését. Végül a munkahelyi balesetbiztosításról szóló törvény 19. §‑ának 1. bekezdése bizonyos feltételek mellett átmeneti ellátás nyújtását írja elő a túlélő házastárs számára.
39 Egyrészt hangsúlyozni kell, hogy az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból nem derül ki egyértelműen, hogy az elszenvedett nem vagyoni károk miatt kártérítés illette‑e meg a jelen esetben az elhunyt munkavállaló özvegyét, sem az, hogy a GF fizetett‑e ilyen kártérítést. Egyébiránt, jóllehet a kérdést előterjesztő bíróság e határozatban jelezte, hogy az Arbejdsmarkedets Erhvervssikring i Danemak (dán munkaerőpiaci biztosító) szerint az alapügy alapját képező baleset nem nyitja meg a jogot ezen özvegy számára a munkahelyi balesetbiztosításról szóló törvény szerinti olyan ellátásokhoz, mint az átmeneti ellátás és a családfenntartó elvesztése miatti kártérítés, amelyekről e törvény 19. §‑ának 1. bekezdése és 20. §‑a rendelkezik, ebből nem derül ki, hogy ezen értékelés végleges jellegű‑e és ennélfogva kizárja‑e e kártérítések relevanciáját az alapeljárás tekintetében.
40 Másrészt, amennyiben a GF e kártérítések közül egyet vagy akár többet már megfizetett az elhunyt munkavállaló özvegyének, kizárólag a kérdést előterjesztő bíróság feladata annak meghatározása, hogy az ilyen kifizetések az alkalmazandó nemzeti jog értelmében mentesítő hatással voltak‑e az MP‑re és a GF‑re nézve a DRV‑N és a BG‑V által a visszkeresetük keretében előterjesztett kérelmek tekintetében.
41 Harmadszor, ami azt a kérdést illeti, hogy a dán jog által előírt és a GF által az elhunyt munkavállaló özvegyének fizetett családfenntartó elvesztése miatt járó kártérítés a jelen ítélet 35. pontjában felidézett ítélkezési gyakorlat értelmében megfeleltethető‑e a DRV‑N és a BG‑V által fizetett özvegyi nyugdíjnak, emlékeztetni kell arra, hogy a 883/2004 rendelet nem hoz létre közös szociális biztonsági rendszert, és hogy az e területre vonatkozó uniós szintű harmonizáció hiányában az egyes tagállamok feladata, hogy jogszabályaikban meghatározzák többek között a szociális ellátásokra való jogosultság feltételeit (lásd ebben az értelemben: 2024. április 11‑i Sozialministeriumservice ítélet, C‑116/23, EU:C:2024:292, 61. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
42 Következésképpen, amint arra a cseh kormány és az Európai Bizottság helyesen hivatkozik, egy olyan kiváltó eseményt követően folyósított ellátások, mint egy munkabaleset, tagállamonként jelentősen eltérhetnek, és a szóban forgó különböző tagállamok jogában előírt ellátások közötti megfeleltethetőségre vonatkozó túl szigorú követelmények megfoszthatják hatékony érvényesülésétől a 883/2004 rendelet 85. cikkének (1) bekezdését.
43 Következésképpen meg kell állapítani, hogy a 883/2004 rendelet 85. cikkének (1) bekezdése értelmében vett, valamely tagállam jogszabályai által az ugyanezen jogszabályok alapján folyósított ellátás tekintetében előírt átszállási jog kiterjedhet az azon tagállam jogszabályai által előírt ellátásra, amelynek területén a munkabalesetet kiváltó esemény alapjául szolgáló események bekövetkeztek, amennyiben ezen ellátások tárgya és célja tekintetében kellőképpen összehasonlíthatók.
44 A jelen ügyben úgy tűnik, hogy a dán és a német ellátást a családfenntartó elhalálozását követően nyújtják, és mindkettő a közeli túlélő hozzátartozók kártalanítására irányul, többek között az elhunyt jövedelmének megszűnéséhez kötődő keresetkiesés miatt.
45 Ezenkívül a kérdést előterjesztő bíróság szerint a munkahelyi balesetbiztosításról szóló törvény 77. §‑ának 1. bekezdése többek között azt írja elő, hogy a balesetet elszenvedő személyek túlélő hozzátartozóinak a kárért felelős személlyel szembeni jogai/követelései csökkennek, amennyiben e törvény értelmében számukra már ellátást nyújtottak, vagy ellátás nyújtása esedékes. Ebből következik, hogy a családfenntartó elvesztése esetén járó térítés tárgyát és céljait a dán jogszabályok értelmében úgy lehet tekinteni, mint amelyek megfeleltethetők az e jogszabályok alapján, munkabaleset következtében nyújtott szociális ellátások tárgyának és céljainak.
46 E körülmények között meg kell állapítani, hogy – a kérdést előterjesztő bíróság által elvégzendő vizsgálat függvényében – az alapügy tárgyát képező két ellátás a tárgy és cél tekintetében kellőképpen összehasonlítható ahhoz, hogy az SGB X 116. §‑ában előírt és a 883/2004 rendelet 85. cikkének (1) bekezdésében említett átszálláshoz való jog a dán jogszabályok által előírt felső határokon belül kiterjeszthető legyen a családfenntartó elvesztéséért járó térítésre.
47 Negyedszer, ami a dán jog által előírt átmeneti támogatást és az elszenvedett nem vagyoni kár megtérítésére irányuló kártérítést illeti, amelyek a felek között a Bíróság előtti tárgyaláson vita tárgyát képezték, elegendő rámutatni egyrészt arra, hogy a Bíróság elé terjesztett iratok nem tartalmazzák az ahhoz szükséges információkat, hogy hasznos információkkal szolgálhasson a kérdést előterjesztő bíróság számára arra vonatkozóan, hogy az átmeneti ellátás tárgya és célja kellően összehasonlítható‑e a DRV‑N és a BG‑V által az elhunyt munkavállaló özvegyének nyújtott ellátás tárgyával és céljával. Másrészt a jelen ítélet 35. pontjában felidézett ítélkezési gyakorlatból következik, hogy az elszenvedett nem vagyoni kár megtérítésére irányuló kártérítés tárgya és céljai nem tekinthetők kellőképpen összehasonlíthatóknak a jelen esetben a DRV‑N és a BG‑V által fizetett özvegyi nyugdíj tárgyával és céljaival.
48 A fenti megfontolások összességére tekintettel az előterjesztett kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 883/2004 rendelet 85. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy amennyiben valamely személy a lakóhelye szerinti tagállam jogszabályai értelmében özvegyi nyugdíjban részesül házastársának egy másik tagállam területén bekövetkezett munkabalesetet követő halála miatt, és az első tagállam jogszabályai az e nyugellátás nyújtására kötelezett intézmény javára átszállási jogot biztosítanak az e munkabalesetből eredő kár megtérítésére köteles harmadik személlyel szemben, az ellátás nyújtására kötelezett intézmény visszkeresete nem függ attól, hogy a második tagállamban létezik‑e olyan jogalap, amely lehetővé teszi az ilyen nyugdíj vagy azzal egyenértékű ellátás megszerzését, mivel ahhoz, hogy az első tagállam jogszabályai által előírt és az e 85. cikk (1) bekezdésében említett átszállási jog kiterjedjen a második tagállam által előírt ellátásra, elegendő, ha a kiváltó eseményt – például munkahelyi balesetet – követően az érintett tagállamok jogszabályai által előírt ellátások a tárgyukat és céljukat tekintve kellőképpen összehasonlíthatók.