III.
C-674/20. sz. Airbnb Ireland UC kontra Région de Bruxelles-Capitale ügyben 2022. április 27-én hozott ítélet
1) Valamely tagállam adójogszabályának olyan rendelkezése, amely a közvetítőket az e tagállam valamely régiójában található olyan idegenforgalmi szálláshelyek tekintetében, amelyek vonatkozásában közvetítőként járnak el vagy promóciós politikát folytatnak, arra kötelezi, hogy a regionális adóhatósággal az utóbbi írásbeli kérelmére közöljék az üzemeltető adatait és az idegenforgalmi szálláshelyek adatait, valamint az előző évben eltöltött vendégéjszakák és üzemeltetett szállásegységek számát, úgy kell tekinteni, hogy jellegét tekintve nem választható el attól a jogszabálytól, amelynek részét képezi, következésképpen pedig az „adózás területére” tartozik, amelyet kifejezetten kizártak a belső piacon az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások, különösen az elektronikus kereskedelem, egyes jogi vonatkozásairól szóló, 2000. június 8‑i 2000/31/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (Elektronikus kereskedelemről szóló irányelv) hatálya alól.
2) Az alapügyben szóban forgóhoz hasonló szabályozás, amely az ingatlanközvetítési szolgáltatásokat nyújtókat – attól függetlenül, hogy hol telepednek le, és hogy az érintett tagállam valamely régiójában található idegenforgalmi szálláshelyek tekintetében milyen módon lépnek fel közvetítőként vagy folytatnak promóciós politikát – arra kötelezi, hogy a regionális adóhatóság írásbeli felszólítására közöljék az üzemeltető adatait és az idegenforgalmi szálláshelyek adatait, valamint az előző évben eltöltött vendégéjszakák és üzemeltetett szállásegységek számát, nem ellentétes az EUMSZ 56. cikkben rögzített tilalommal.
1 Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a belső piacon az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások, különösen az elektronikus kereskedelem, egyes jogi vonatkozásairól szóló, 2000. június 8‑i 2000/31/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (Elektronikus kereskedelemről szóló irányelv) (HL 2000. L 178., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 13. fejezet, 25. kötet, 399. o.) 1. cikke (5) bekezdése a) pontjának és 15. cikke (2) bekezdésének, valamint a belső piaci szolgáltatásokról szóló, 2006. december 12‑i 2006/123/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2006. L 376., 36. o., helyesbítés: HL 2014. L 287., 33. o.) 1–3. cikkének, továbbá az EUMSZ 56. cikknek az értelmezésére vonatkozik.
2 E kérelmet a Région de Bruxelles‑Capitale‑nak (Brüsszel fővárosi régió, Belgium) az idegenforgalmi szálláshelyekre kivetett regionális adóról szóló, 2016. december 23‑i rendelete 12. cikkének megsemmisítése iránt az Airbnb Ireland UC által benyújtott kereset keretében terjesztették elő.
Az alapeljárás
18 A 2016. december 23‑i rendelet hatálybalépését követően a Région de Bruxelles‑Capitale adóhatósága 2017. február 10‑én adatszolgáltatást kért az Airbnb Irelandtől az idegenforgalmi átalányadónak az utóbbi szolgáltatásait igénybe vevő alanyaival kapcsolatban (a továbbiakban: első adatszolgáltatási felszólítás).
19 2017. március 31‑én az Airbnb Ireland fenntartásait fejezte ki e felszólítással kapcsolatban, és javasolta annak a regionális hatóságokkal való megvitatását. 2017. augusztus 8‑án e hatóság újabb, célzottabb adatszolgáltatást kért a Brüsszel fővárosi régióban található kilenc idegenforgalmi szálláshelyre vonatkozóan (a továbbiakban: második adatszolgáltatási felszólítás).
20 2017. szeptember 8‑án az Airbnb Ireland jelezte, hogy ennek nem fog eleget tenni, aminek következtében 2017. november 10‑én a Région de Bruxelles‑Capitale adóhatósága kilenc, egyenként 10 000 euró összegű bírságot szabott ki vele szemben.
21 Az első és a második adatszolgáltatási felszólítás között az Airbnb Ireland 2017. július 10‑én keresetet indított a kérdést előterjesztő bíróság, azaz a Cour constitutionnelle (alkotmánybíróság, Belgium) előtt a 2016. december 23‑i rendelet 12. cikkének megsemmisítése iránt.
22 A kérdést előterjesztő bíróság, miután rámutatott arra, hogy az előkészítő parlamenti iratokból kitűnik, hogy a 2016. december 23‑i rendelet célja, hogy az idegenforgalmi átalányadó bevezetése révén az idegenforgalmi ágazat hozzájáruljon az idegenforgalom által okozott pénzügyi terhek viseléséhez, valamint hogy harmonizálják az idegenforgalmi szálláshelyek adóztatását a Brüsszel fővárosi régióban, pontosította, hogy a közvetítők, amelyek közé az Airbnb Ireland is tartozik, nem voltak kötelesek az említett adót megfizetni, sem azt beszedni, azonban e rendelet 12. cikke arra kötelezi őket, hogy az adóhatóság írásbeli felszólítására adatot szolgáltassanak, amely kötelezettség megszegése esetén 10 000 eurós közigazgatási bírsággal sújthatók.
23 Rámutatva arra, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint a közvetítői szolgáltatást – amelynek tárgya, hogy ellenérték fejében kapcsolatba hozzanak potenciális bérlőket olyan hivatásos vagy nem hivatásos bérbeadókkal, akik rövid távra kínálnak szállást, emellett bizonyos, a közvetítést kiegészítő szolgáltatásokat is nyújtva – a 2000/31 irányelv értelmében vett „információs társadalommal összefüggő szolgáltatásnak” kell minősíteni (2019. december 19‑i Airbnb Ireland ítélet, C‑390/18, EU:C:2019:1112, 69. pont), a kérdést előterjesztő bíróságban, amelynek álláspontja szerint a 2016. december 23‑i rendelet hatálya alá tartozó közvetítők elsősorban ilyen közvetítői szolgáltatást nyújtanak, felmerül a kérdés, hogy releváns‑e az említett irányelv a jelen ügyben, amennyiben ez utóbbi 1. cikke (5) bekezdésének a) pontja rögzíti, hogy az nem alkalmazandó „az adózás területén”.
24 A kérdést előterjesztő bíróságot különösen e fordulat értelmezése és a 2016. december 23‑i rendelet 12. cikkének erre tekintettel való minősítése foglalkoztatja. E cikk adójogi szabályozás részét képezi, azonban az Airbnb Ireland mindazonáltal azt állítja, hogy a 2000/31 irányelv 1. cikke (5) bekezdésének a) pontjában előírt, szigorúan értelmezendő kizárás a jelen ügyben nem alkalmazható, így az említett rendelet 12. cikke ezen irányelv hatálya alá tartozik. Márpedig e 12. cikk az általa előírt adatszolgáltatási kötelezettséggel nem felel meg a 2000/31 irányelv 3. cikkének (4) bekezdésében előírt feltételeknek, amelyek alapján a tagállamok elfogadhatnak az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások nyújtásának szabadságát korlátozó intézkedéseket.
25 E körülmények között a Cour constitutionnelle (alkotmánybíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából kérdéseket terjeszt a Bíróság elé.
Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések
„1) A [2000/31] irányelv 1. cikke (5) bekezdésének a) pontját úgy kell‑e értelmezni, hogy az a nemzeti jogszabály, amely az olyan közvetítő szolgáltatás nyújtóit, amelynek a célja, hogy egy elektronikus platformon keresztül díjazás ellenében összekapcsolja a potenciális bérlőket a rövid távú elszállásolást kínáló hivatásos és nem hivatásos bérbeadókkal, arra kötelezi, hogy az adóhatóság írásbeli felhívására és közigazgatási bírság terhe mellett, az idegenforgalmi szálláshelyeket terhelő regionális adó fizetésére kötelezett személyek azonosítása és az utóbbiak adóköteles jövedelmének megállapítása céljából közöljék »az üzemeltető adatait és az idegenforgalmi szálláshely adatait«, valamint »a vendégéjszakák és az előző év során üzemeltetett szálláshelyegységek számát«, az »adózás területére« tartozik, és következésképpen az irányelv hatálya alól kizártnak kell tekinteni?
2) Az első kérdésre adandó igenlő válasz esetén a [2006/123] irányelv 1–3. cikkét úgy kell‑e értelmezni, hogy ezen irányelvet alkalmazni kell az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésben leírthoz hasonló nemzeti jogszabályra? Adott esetben az [EUMSZ 56. cikket] úgy kell‑e értelmezni, mint amelyet alkalmazni kell egy ilyen jogszabályra?
3) A [2000/31] irányelv 15. cikkének (2) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy azt alkalmazni kell az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésben leírthoz hasonló nemzeti jogszabályra, mint amely lehetővé tesz egy ilyen jogszabályt?”
Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekről
Az első kérdésről
26 Első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt kívánja megtudni, hogy a 2000/31 irányelv 1. cikke (5) bekezdésének a) pontját úgy kell‑e értelmezni, hogy valamely tagállam adójogszabályának olyan rendelkezése, amely a közvetítőket az e tagállam valamely régiójában található olyan idegenforgalmi szálláshelyek tekintetében, amelyek vonatkozásában közvetítőként járnak el vagy promóciós politikát folytatnak, arra kötelezi, hogy az adóhatósággal az utóbbi írásbeli kérelmére közöljék az üzemeltető adatait és az idegenforgalmi szálláshelyek adatait, valamint az előző évben eltöltött vendégéjszakák és üzemeltetett szállásegységek számát, úgy kell tekinteni, hogy jellegét tekintve nem választható el attól a jogszabálytól, amelynek részét képezi, következésképpen pedig az „adózás területére” tartozik, amelyet kifejezetten kizártak ezen irányelv hatálya alól.
27 Először is emlékeztetni kell arra, hogy a 2000/31 irányelvet többek között az EK 95. cikk alapján fogadták el, amelynek szövegét átvette az EUMSZ 114. cikk, amely (2) bekezdésében kizárja hatálya alól az „adózást”. A 2004. április 29‑i Bizottság kontra Tanács ítéletben (C‑338/01, EU:C:2004:253, 63. pont) a Bíróság megállapította, hogy e kifejezés nemcsak az adózás valamennyi területére vonatkozik, anélkül hogy különbséget tenne az érintett adó‑ vagy illetéktípusok között, hanem e terület minden aspektusára, legyen szó akár anyagi jogi, akár eljárásjogi szabályokról. Azt is pontosította, hogy az adók beszedésére vonatkozó részletszabályok nem választhatók el azon adózási rendszertől, amelyhez kapcsolódnak (2004. április 29‑i Bizottság kontra Tanács ítélet, C‑338/01, EU:C:2004:253, 66. pont).
28 Másodszor, ez az értelmezés kitűnik e rendelkezéseknek a Szerződésekben elfoglalt helyéből is. Az EUMSZ 114. cikk (2) bekezdése ugyanis az EUM‑Szerződés 3., „Jogszabályok közelítése” című fejezetében található, amely a „[a] versenyre, az adózásra és a jogszabályok közelítésére vonatkozó közös szabályok” című VII. címben, az „Adórendelkezések” című 2. fejezetet követi. Következésképpen minden, ami az említett 3. fejezettel, vagyis a jogszabályok közelítésével kapcsolatos, nem vonatkozik, és nem vonatkozhat arra, ami az említett 2. fejezet hatálya alá tartozik, azaz az adórendelkezésekre.
29 Harmadszor, ugyanez az érvelés érvényes az EK 95. cikk, majd az EUMSZ 114. cikk alapján elfogadott másodlagos jog tekintetében is. Ezenkívül ez tűnik ki a 2000/31 irányelv 1. cikke (5) bekezdésének a) pontjában használt tág fordulat, vagyis az „adózás területe” nyelvtani értelmezéséből, amely tehát tágan értelmezendő, amint azt a Bíróság például a „közlekedés területével” kapcsolatban elismerte, amely tágabb a „szállítási szolgáltatások” fogalmánál (2015. október 15‑i Grupo Itevelesa és társai ítélet, C‑168/14, EU:C:2015:685, 41. pont).
30 Negyedszer, e megfontolásokat megerősíti a 2000/31 irányelv (12) és (13) preambulumbekezdésének olvasata, amely kimondja, hogy ezen irányelv kizárja hatálya alól az „adózást”, és hogy az említett irányelvnek „nem célja, hogy fiskális kötelezettségekkel kapcsolatos szabályokat állapítson meg”.
31 A jelen ügyben nem vitatott, hogy az Airbnb Ireland által nyújtottakhoz hasonló szolgáltatások a 2000/31 irányelv hatálya alá tartozó, információs társadalommal összefüggő szolgáltatásnak minősülnek, mivel a Bíróság ilyennek minősítette az olyan közvetítői szolgáltatást, amelynek tárgya, hogy ellenérték fejében kapcsolatba hozzanak potenciális bérlőket olyan hivatásos vagy nem hivatásos bérbeadókkal, akik rövid távra kínálnak szállást, emellett bizonyos, a közvetítést kiegészítő szolgáltatásokat is nyújtva (2019. december 19‑i Airbnb Ireland ítélet, C‑390/18, EU:C:2019:1112, 49. és 69. pont).
32 Amint azonban a kérdést előterjesztő bíróság megjegyezte, ezen irányelv alapügyben felmerült jogvitára való alkalmazhatóságának feltétele, hogy a 2016. december 23‑i rendelet 12. cikke, amely a Brüsszel fővárosi régióban található olyan szálláshelyek tekintetében, amelyek vonatkozásában közvetítőként járnak el vagy promóciós politikát folytatnak, a közvetítőket arra kötelezi, hogy közöljék az adóhatósággal az utóbbi írásbeli felszólítására az üzemeltető adatait és az idegenforgalmi szálláshelyek adatait, valamint az előző évben eltöltött vendégéjszakák és üzemeltetett szállásegységek számát, ne legyen az „adózás területére” tartozónak tekinthető, aminek hiányában a 2000/31 irányelv 1. cikke (5) bekezdésének a) pontja értelmében nem tartozna ezen irányelv hatálya alá.
33 E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy bár igaz ugyan, hogy a 2016. december 23‑i rendelet 12. cikkének önmagában nem az idegenforgalmi átalányadó megfizetésére kötelezett személyek, hanem az idegenforgalmi szálláshelyek üzemeltetésében ellenszolgáltatás fejében közvetítőként közreműködő személyek a címzettjei, és hogy tárgya az, hogy bírság terhe mellett adatot szolgáltassanak a Brüsszel fővárosi régió hatóságának, ez nem érinti azt, hogy először is az a hatóság, amely ezen adatszolgáltatás címzettje, az adóhatóság, másodszor azt, hogy amint arra maga a kérdést előterjesztő bíróság is rámutat, ez a cikk adószabályozás, nevezetesen a 2016. december 23‑i rendelet részét képezi, harmadszor pedig azt, hogy az e rendelkezés által előírt adatszolgáltatás tárgyát tekintve elválaszthatatlan e szabályozástól, mivel csak ez alkalmas az adó megfizetésére ténylegesen kötelezett személy, az adó alapja, nevezetesen a lakásbeli szálláshely, a szállásegyégek és a vendégéjszakák száma, valamint következésképpen az adó összege azonosítására.
34 Az első kérdésre tehát azt a választ kell adni, hogy valamely tagállam adójogszabályának olyan rendelkezése, amely a közvetítőket az e tagállam valamely régiójában található olyan idegenforgalmi szálláshelyek tekintetében, amelyek vonatkozásában közvetítőként járnak el vagy promóciós politikát folytatnak, arra kötelezi, hogy a regionális adóhatósággal az utóbbi írásbeli kérelmére közöljék az üzemeltető adatait és az idegenforgalmi szálláshelyek adatait, valamint az előző évben eltöltött vendégéjszakák és üzemeltetett szállásegységek számát, úgy kell tekinteni, hogy jellegét tekintve nem választható el attól a jogszabálytól, amelynek részét képezi, következésképpen pedig az „adózás területére” tartozik, amelyet kifejezetten kizártak a 2000/31 irányelv hatálya alól.
A második kérdésről
Az elfogadhatóságról
35 Az olasz és az osztrák kormány úgy véli, hogy a második kérdés elfogadhatatlan, mivel a kérdést előterjesztő bíróság nem tette meg a Bíróság eljárási szabályzata 94. cikkének c) pontjában a 2006/123 irányelv 1–3. cikkére, valamint az EUMSZ 56. cikkre való hivatkozás alátámasztása érdekében megkövetelt pontosításokat, és nem jelölte meg, hogy milyen következtetéseket kíván levonni az alapjogvita megoldása tekintetében e rendelkezések kért értelmezéséből. E kérdés szükségessége tehát nem tűnik ki az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból.
36 Meg kell állapítani, hogy a második kérdés két részre oszlik, az első rész pedig arra irányul, hogy a 2006/123 irányelv 1–3. cikkével ellentétes‑e az alapügyben szereplőhöz hasonló nemzeti szabályozás, a második pedig az ilyen szabályozásnak az EUMSZ 56. cikkel való összeegyeztethetőségére vonatkozik.
37 Ami a második kérdés első részét illeti, igaz, hogy a kérdést előterjesztő bíróság semmilyen információval nem szolgált annak alátámasztására, hogy a 2006/123 irányelv 1–3. cikkére hivatkozik, ily módon a Bíróság nem ismeri azokat az okokat, amelyek az előbbi bíróságot arra indították, hogy felvesse e rendelkezések értelmezését, sem azt a kapcsolatot, amelyet e rendelkezések és a 2016. december 23‑i rendelet 12. cikke között felállít, ami ellentétes az eljárási szabályzat 94. cikkének c) pontjában rögzített követelményekkel (lásd ebben az értelemben: 2020. június 30‑i Airbnb Ireland és Airbnb Payments UK végzés, C‑723/19, nem tették közzé, EU:C:2020:509, 29. pont). Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdés ezen első része tehát elfogadhatatlan.
38 Ezzel szemben a második kérdés második részét illetően az előzetes döntéshozatal iránti kérelem több alkalommal említi az EUMSZ 56. cikket az Airbnb Ireland által hivatkozott jogalapok összességének a kérdést előterjesztő bíróság általi összefoglalásában. Következésképpen a Bíróság képes azonosítani az előbbi bíróság által az alapügy sajátos körülményei között megállapított pontos kapcsolatot e rendelkezés és a 2016. december 23‑i rendelet 12. cikke között. A második kérdés második részét tehát elfogadhatónak kell tekinteni, és arra érdemi választ kell adni.
A kérdés érdeméről
39 Második kérdésének második részével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keresi a választ, hogy az alapügyben szóban forgóhoz hasonló szabályozás, amely az ingatlanközvetítési szolgáltatásokat nyújtókat – attól függetlenül, hogy hol telepednek le, és hogy az érintett tagállam valamely régiójában található idegenforgalmi szálláshelyek tekintetében milyen módon lépnek fel közvetítőként vagy folytatnak promóciós politikát – arra kötelezi, hogy a regionális adóhatóság írásbeli felszólítására közöljék az üzemeltető adatait és az idegenforgalmi szálláshelyek adatait, valamint az előző évben eltöltött vendégéjszakák és üzemeltetett szállásegységek számát, ellentétes‑e vagy sem az EUMSZ 56. cikkben rögzített tilalommal.
40 Mindenekelőtt hangsúlyozni kell, hogy a 2016. december 23‑i rendelet 12. cikke arra kötelez minden olyan közvetítőt, akinek tevékenysége Brüsszel fővárosi régióban található idegenforgalmi szálláshelyekre vonatkozik, hogy eleget tegyenek az adóhatóságok adatszolgáltatási felszólításának, függetlenül e közvetítők letelepedési helyétől, és következésképpen attól, hogy melyik tagállamban telepednek le, anélkül hogy releváns lenne, hogy e gazdasági szereplők miként lépnek fel, akár digitális úton teszik ezt, akár a kapcsolatteremtés más eszközeit használva járnak el.
41 Az ilyen szabályozás tehát nem hátrányosan megkülönböztető, és mint olyan nem a közvetítési szolgáltatások nyújtásának feltételeire vonatkozik, hanem csupán arra kötelezi a szolgáltatókat, hogy e szolgáltatás teljesítését követően megőrizzék az adatokat annak érdekében, hogy pontosan lehessen beszedni a szóban forgó ingatlanok bérbeadásával kapcsolatos adókat az érintett tulajdonosoktól.
42 E tekintetben az állandó ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy az olyan nemzeti szabályozás, amely minden olyan gazdasági szereplőre vonatkozik, aki az adott állam területén tevékenykedik, és nem célja az érintett vállalkozások általi szolgáltatásnyújtás feltételeinek szabályozása, és végül az általa a szolgáltatásnyújtás szabadságára gyakorolt korlátozó hatások túl esetlegesek és túl közvetettek ahhoz, hogy az általa előírt kötelezettség e szabadság korlátozásának minősülhessenek, nem ütközik az EUMSZ 56. cikkben rögzített tilalomba (2014. május 8‑i Pelckmans Turnhout ítélet, C‑483/12, EU:C:2014:304, 25. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
43 Elismerve e hátrányos megkülönböztetéstől mentes jelleget elméletben, az Airbnb Ireland úgy véli, hogy a gyakorlatban a 2016. december 23‑i rendelet 12. cikke különösebben érinti az általa nyújtottakhoz hasonló közvetítési szolgáltatásokat.
44 Kétségtelen, hogy a technológiai eszközök fejlődése, valamint az ingatlanközvetítési szolgáltatások piacának jelenlegi szerkezete arra a megállapításra vezet, hogy a telematikus portál segítségével szolgáltatást nyújtó közvetítők az olyan szabályozás alapján, mint amely az alapügy tárgyát képezi, a más közvetítőket terhelőnél gyakoribb és jelentősebb, az adóhatósággal szembeni adatszolgáltatási kötelezettséggel szembesülhetnek. Ez a nagyobb kötelezettség azonban csupán az említett közvetítők által lebonyolított ügyletek nagyobb számát és piaci részesedésüket tükrözi. Ekképpen ebből nem következik semmilyen hátrányos megkülönböztetés.
45 Ezt követően meg kell állapítani, hogy az adókötelezettségek jellegüknél fogva többletterhekkel járnak a szolgáltatók számára.
46 Márpedig a Bíróságnak már volt alkalma hangsúlyozni, hogy nem tartoznak az EUMSZ 56. cikk hatálya alá azon intézkedések, amelyek egyedüli hatása az, hogy a szóban forgó szolgáltatások nyújtását illetően többletköltséget eredményeznek, és ugyanolyan módon érintik a tagállamok közötti, mint a tagállamon belüli szolgáltatásnyújtást (lásd: 2018. november 22‑i Vorarlberger Landes‑ und Hypothekenbank ítélet, C‑625/17, EU:C:2018:939, 32. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
47 Végül, még ha valamennyi közvetítőt terhelő azon kötelezettség, hogy az adóhatósággal az utóbbi írásbeli kérelmére közöljék az üzemeltető adatait és az idegenforgalmi szálláshelyek adatait, valamint az előző évben eltöltött vendégéjszakák és üzemeltetett szállásegységek számát, olyan többletköltségeket eredményezhet, amelyek többek között az érintett adatok kereséséhez és tárolásához kapcsolódnak, meg kell jegyezni, hogy – különösen a digitális úton nyújtott közvetítői szolgáltatások esetében – az Airbnb Irelandhoz hasonló közvetítők memóriákban tárolják az érintett adatokat, és ekképpen az e közvetítőknél e kötelezettség nyomán felmerülő többletköltségek mindenesetre csekélynek tűnnek.
48 E tekintetben elegendő az Airbnb Ireland által a 2019. december 19‑i Airbnb Ireland ítélet (C‑390/18, EU:C:2019:1112) alapjául szolgáló ügyben tett nyilatkozatokra hivatkozni, amelyek szerint az Airbnb Ireland szolgáltatásként „a jövőbeli bérbeadók és bérlők számára is elérhető bérbeadói és bérlői minősítési rendszert is kínál”, ami automatikusan magában foglalja az ahhoz kapcsolódó adatok megőrzését.
49 A második kérdés második részére tehát azt a választ kell adni, hogy az alapügyben szóban forgóhoz hasonló szabályozás, amely az ingatlanközvetítési szolgáltatásokat nyújtókat – attól függetlenül, hogy hol telepednek le, és hogy az érintett tagállam valamely régiójában található idegenforgalmi szálláshelyek tekintetében milyen módon lépnek fel közvetítőként vagy folytatnak promóciós politikát – arra kötelezi, hogy a regionális adóhatóság írásbeli felszólítására közöljék az üzemeltető adatait és az idegenforgalmi szálláshelyek adatait, valamint az előző évben eltöltött vendégéjszakák és üzemeltetett szállásegységek számát, nem ellentétes az EUMSZ 56. cikkben rögzített tilalommal.
A harmadik kérdésről
50 Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdés a 2000/31 irányelv 15. cikke (2) bekezdésének értelmezésére vonatkozik, és azon az előfeltevésen alapul, hogy ez utóbbi irányelv alkalmazandó az alapeljárásban. Márpedig az első kérdésre adott válaszból következik, hogy nem ez a helyzet. A harmadik kérdésre tehát nem szükséges válaszolni.