I. A másodfokú bíróságnak kizárólag a büntetés kiszabását támadó korlátozott fellebbezés esetén is törvényi kötelezettsége a bűnösség megállapításának felülbírálata. Ezt azonban kizárólag az elsőfokú ítéleti tényállás alapulvételével kell elvégeznie, melynek során a tényállásban nem szereplő vagy azoktól eltérő tényekre nem lehet figyelemmel [Be. 583. § (3) bek., 590. § (5) bek.].
II. A figyelem megosztásának szükségessége mindig az adott eset körülményei által befolyásolt közlekedési szituáció függvénye. A belátható, egyenes vonalvezetésű, útkereszteződéssel nem érintett, felismerhetően nagy gyalogosforgalmú útszakaszon a terhelt figyelmének megosztását kizárólag a gyalogosforgalom ellenőrzése tehette volna indokolttá, ezért ilyen körülmények között elvárható, hogy a lényegében a haladási irányával egybeeső területen kialakuló, más által keltett veszélyhelyzetet nyomban észlelje. Ha pedig a megengedett sebesség mintegy másfélszeresével közlekedve önmagát hozza olyan helyzetbe, hogy a balesetelhárítási kötelezettségének nem tud eleget tenni, e bekövetkezett balesetért maga is felelős [KRESZ 3. § (1) bek. c) pont; Btk. 235. § (1) bek.].
[1] A törvényszék a 2021. október 20-án kihirdetett ítéletével a II. r. vádlottat „halálos közúti baleset gondatlan okozásának vétsége” [Btk. 235. § (1) bek., (2) bek. b) pont] miatt 1 év 10 hónap szabadságvesztésre és 5 év közúti járművezetéstől eltiltásra ítélte. A szabadságvesztés végrehajtását 4 évi próbaidőre felfüggesztette, és akként rendelkezett, hogy annak végrehajtási fokozata fogház, végrehajtásának elrendelése esetén pedig abból a II. r. vádlott legkorábban a büntetés kétharmad részének kitöltését követő napon bocsátható feltételes szabadságra.
[2] A kizárólag az ítélet büntetéskiszabásra vonatkozó rendelkezései ellen bejelentett ellentétes irányú fellebbezések folytán eljárt ítélőtábla mint másodfokú bíróság a 2022. február 16-án meghozott ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, és a II. r. vádlottat az ellene közúti baleset okozásának vétsége [Btk. 235. § (1) bek., (2) bek. b) pont] miatt emelt vád alól felmentette.
[3] A másodfokú ítélet ellen a fellebbviteli főügyészség jelentett be másodfellebbezést, a II. r. vádlott bűnösségének megállapítása és vele szemben büntetés kiszabása végett.
[4] Indokai szerint az ítélőtábla határozata indokolásának [47] bekezdésében tévesen helyezkedett arra az álláspontra, miszerint az elsőfokú bíróság csak a jogi értékelés körében rögzítette volna, hogy a II. r. vádlottnak mikor kellett észlelnie az I. r. vádlottat. Ezzel szemben az ítéleti tényállás a [11] bekezdésben tartalmazza ezt a tényt.
[5] Álláspontja szerint az ítélőtábla azt is figyelmen kívül hagyta, hogy a veszélyhelyzet elvárt észlelésének helye és az elvárt cselekvés helye jelen esetben nem térhet el egymástól, mert – a tényállás szerint – miután a másik jármű takaró hatása az elütés helyétől 43–44 méterre megszűnt, már észlelnie kellett az úttest bal oldali forgalmi sávjában határozott léptekkel, megállás nélkül haladó I. r. terheltet. A II. r. vádlott azonban az I. r. vádlott által létrehozott veszélyhelyzet ellenére nem fékezett, és 75–80 km/h sebességét még 50 km/h sebességre sem csökkentette, noha az elütés helyétől 43–44 méterre, az I. r. terhelt által kialakított veszélyhelyzet észlelésekor 49–52 km/h sebességet meg nem haladó sebességről lassító fékezéssel is elkerülhette volna a balesetet. A megengedett sebességet meghaladó sebességgel közlekedő II. r. vádlott közlekedési szabályszegése ekként ok-okozati összefüggésben állt a sértett halálával.
[6] Indítványozta ezért, hogy a Kúria az ítélőtábla másodfokú ítéletét megváltoztatva az elsőfokú ítélettel egyezően állapítsa meg a II. r. vádlott bűnösségét, és büntetését az elsőfokú ítélethez képest azzal az eltéréssel határozza meg, hogy vele szemben pénzbüntetést is szabjon ki.
[7] A Legfőbb Ügyészség indítványában a másodfellebbezést – annak indokait is osztva – változatlanul fenntartotta.
[8] Az átirat szerint az ítélőtábla a Be. 591. § (2) bekezdés a) pontjában írt szabályok figyelmen kívül hagyásával ítélete [46] bekezdésében olyan, általa szekundernek tekintett tényadatokat vett figyelembe, amelyekkel valójában a törvényben tilalmazott módon kiegészítette a tényállást. Ilyen, a másodfokú bíróság által megállapított tényként értékelte azt a megállapítást, amely szerint
– a II. r. vádlott abban az esetben került abba az objektív helyzetbe, hogy a felnőtt gyalogos jelenlétét felismerhesse, amennyiben a sértett édesanyjának irányába nézett, illetve
– az I. r. terhelt objektív észlelhetősége és a veszélyhelyzet II. r. vádlott általi hárításának a megkezdése között nem egészen 1 másodperc telt el.
[9] Az ítélőtábla érvelésével ellentétes álláspontja szerint ugyanakkor nem jogkövetkeztetésnek, hanem elsődlegesen ténytermészettel bíró, bár elvárhatósági elemet is tartalmazó tényadatnak kell tekinteni az ítéleti tényállás elsőfokú ítélet [11] bekezdésében írt megállapítását, amely szerint a II. r. vádlottnak az elütés helye előtt 43–44 méterre már észlelnie kellett az I. r. terheltet.
[10] E megállapítás érvényét ráadásul a másodfokú bíróság ítélete [51], [52] és [53] bekezdésében kifejezetten spekulatív okfejtésekkel igyekezett annulálni, amely az ítélőtábla által megalapozatlannak tartott, de számára irányadó tényállás meg nem engedett felülbírálatát jelentette. A spekulatívnak minősített érveket ráadásul logikai alapon is hibásnak látta, hiszen a II. r. vádlottnak a számára megengedett sebességet legalább másfélszeresen meghaladó sebessége mellett a parkolóhely keresése nem volt lehetséges. A tekintett irányváltást minden ténybeli alapot nélkülöző megállapításnak tartotta. Ezzel együtt az aktuális forgalmi helyzet periférikus jellegű észlelhetősége valóban reálisan felmerülhetett, de ez kizárólag a jelentős mértékű sebességtúllépésre, vagyis a II. r. vádlott szándékos szabályszegő magatartására lett volna visszavezethető.
[11] Az ítélőtábla határozata [39] bekezdésében a tényállás megalapozatlanságát eredményező hiányosságként rótta fel, miszerint az elsőfokú ítélet nem tartalmaz ténymegállapítást arra, hogy a II. r. vádlott rendelkezett-e helyismerettel a baleset környezetéről, az ott zajló gyalogosforgalomról. Ehhez képest az elsőfokú ítélet a [8] bekezdésben kifejezetten azt rögzíti, hogy a parkoló, illetve a parkolónál található élelmiszerüzlet miatt az úttesten gyalogos-átkelőhely hiányában is gyalogosforgalom volt.
[12] Az iménti tényt pedig a Legfőbb Ügyészség a sebességtúllépésben megnyilvánuló közlekedési szabályszegés szempontjából is relevánsnak ítélte, ugyanis az adott útszakaszon és körülmények között a II. r. vádlottnak alappal kellett számítania az úttesten gyalogos-átkelőhely hiányában is áthaladó gyalogosokra.
[13] Az átirat szerint továbbá az ítélőtábla ítélete [56] bekezdésében megjegyzésként olyan adatok rögzítésének elmulasztását kérte számon az elsőfokú bíróságon, amelyek esetleges hiánya egyrészt az irányadó tényállás megalapozatlansága támadásának törvényi tilalma folytán nem képezte felülbírálat tárgyát, másrészt a II. r. vádlott büntetőjogi felelősségének megállapítása tekintetében a tényállás alapulvétele mellett jelentőségük sem volt.
[14] Kitért végül arra is, hogy az ítélőtábla a jogi indokolás körében utalt ugyan a járművezetőtől elvárt fékezési intenzitás mértékére, de a konkrét tényállással összefüggésben nem értékelte. Hangsúlyozta ezért, hogy az elsőfokú ítélet [16] bekezdésében írt erős fékezés az igazságügyi műszaki szakértői vélemény kiegészítése, valamint a 2. számú melléklete figyelembevételével a II. r. vádlottól elvárható lassító fékezésnek feleltethető meg, míg az ugyanezen bekezdésben lassító fékezésként megjelenített adat a normál lassító fékezés tartományába esik.
[15] Indokai alapján indítványozta, hogy a Kúria a másodfokú bíróság ítéletét változtassa meg, és a II. r. vádlottat mondja ki bűnösnek közúti baleset okozása vétségében [Btk. 235. § (1) bek., (2) bek. b) pont], ítélje ezért határozott ideig tartó szabadságvesztésre, amelynek végrehajtási fokozatát fogházban állapítsa meg, azonban a szabadságvesztés végrehajtását próbaidőre függessze fel; állapítsa meg egyúttal, hogy a szabadságvesztés végrehajtása esetére a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontja a büntetés kétharmad részének a kitöltését követő nap. Indítványozta továbbá, hogy a Kúria ítélje a vádlottat pénzbüntetésre is, továbbá határozott ideig tartó közúti járművezetéstől eltiltásra, amelynek tartamába a 2019. augusztus 7. napjától eltelt időt számítsa be, végül kötelezze a II. r. vádlottat az eljárás során felmerült bűnügyi költség megfizetésére.
[16] A Kúria a másodfellebbezést a Be. 620. § (1) bekezdésének záró fordulata alapján nyilvános ülésen bírálta el.
[17] A nyilvános ülésen a Legfőbb Ügyészség képviselője az írásbeli átiratával egyező indítványában a fellebbviteli főügyészség fellebbezését fenntartotta.
[18] A védő a nyilvános ülésen kifejtett álláspontja szerint az ítélőtábla részletes, támadhatatlan érveléssel mentette fel a II. r. vádlottat bűncselekmény hiányában az ellene emelt vád alól. Ennek megfelelően a másodfokú ítélet indokolása összességében az ellentétes ügyészi okfejtés valamennyi elemét cáfolja.
[19] Indokai alapján a másodfokú bíróság – a II. r. vádlott felmentéséről rendelkező – ítéletének helybenhagyására tett indítványt.
[20] Az ügyészség másodfellebbezése alapos.
[21] Figyelemmel arra, hogy az ítélőtábla ítéletével az első fokon elítélt II. r. vádlottat másodfokon felmentette, a fellebbviteli főügyészségnek a másodfokú ítélet ellen bejelentett, az elsőfokú bíróságéval ellentétes döntést sérelmező másodfellebbezése a Be. 615. § (1) bekezdése és a (2) bekezdés b) pontja szerint joghatályos.
[22] A joghatályos másodfellebbezés alapján a Kúria a Be. 618. § (1) és (2) bekezdése szerinti terjedelemben bírálta felül a megtámadott másodfokú ítéletet, valamint az azt megelőző első- és másodfokú eljárást.
[23] A felülbírálat tárgyát értelemszerűen és főszabályként először az eljárási szabályok megtartása, azon belül is a feltétlen hatályon kívül helyezést eredményező eljárási szabálysértések, majd az ilyen következményt nem szükségszerűen maga után vonó eljárási szabálysértések vizsgálata képezi.
[24] A felülbírálat során e sorrendben vizsgálódva a harmadfokú bíróság nem észlelt olyan, a Be. 607. § (1) bekezdésében és a Be. 608. § (1) bekezdésében meghatározott eljárási szabálysértést, amely az elsőfokú és/vagy a másodfokú ítélet hatályon kívül helyezésére alapul szolgálna.
[25] Amint arra a másodfokú bíróság is utalt, a törvényszék ítéletével szemben a jogosultak a Be. 583. § (3) bekezdés a) pontja szerint kizárólag a büntetés kiszabására vonatkozó rendelkezések ellen jelentettek be fellebbezést, ezért a másodfokú bíróságnak határozatát az elsőfokú bíróság által megállapított tényállásra kellett alapítania, mellőzve megalapozottságának vizsgálatát is [Be. 591. § (2) bek. a) pont].
[26] Ez egyúttal azzal a következménnyel jár, hogy az ítélőtáblának az elsőfokú bíróságéval ellentétes döntése [Be. 615. § (2) bek. b) pont] miatt a másodfokú bíróság ítélete ellen bejelentett másodfellebbezésben sem volt támadható az ellentétes döntés alapját képező – az elsőfokú bíróság által megállapított tényállással azonos – tényállás [Be. 615. § (4) bek. a) pont].
[27] Következésképpen, e tényállás megalapozottságát a harmadfokú bíróságként eljáró Kúria sem vizsgálhatta, így határozatát a törvényszék által megállapított, és az előbbiek szerint az ítélőtábla számára is irányadó tényállásra alapította [Be. 619. § (4) bek.].
[28] Az ítélőtábla az eljárását meghatározó jogszabályi rendelkezések alapos elemzésének eredményeként – a joggyakorlatot formáló eseti döntéseket is széleskörűen bemutatva – hibátlanul vezette le, hogy (legalábbis elméleti síkon) a büntető anyagi jog szabályainak sérelmeként bírálandó el, ha a korlátozott fellebbezés folytán az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás részleges megalapozatlansága a másodfokú bíróság eljárásában nem reparálható, és a tényállás e hibája folytán a bűnösség kérdésében nem lehet állást foglalni.
[29] A tényállás e hibáját pedig az elsőfokú bírósághoz képest eltérő büntető anyagi jogi állásfoglalásából eredeztette, nevezetesen abból, hogy az ügy I. r. terheltjének a II. r. vádlottól elvárt észlelése időpontját nem tartotta azonosíthatónak az I. r. terhelt objektív észlelhetővé válásának pillanatával (amelyet ugyanakkor maga is balesetelhárítási kötelezettséget is megalapozó veszélyhelyzetként értékelt). Álláspontja szerint az elvárt észlelés és az elvárt cselekvés kisebb mértékben ugyancsak eltérhet egymástól. Ebből kifolyólag a II. r. vádlott részéről az úttesten tartózkodó I. r. terhelt objektív észlelhetővé válását követő – saját számításai szerint – mintegy 1 másodpercen belül megkezdett veszélyhelyzet-hárítását nem tartotta kifogásolhatónak. Következésképpen a balesetelhárítás lehetőségét a hárítás tényleges helyéről, az elütési pont előtti 25–26 méteres távolságból és annak pillanatában tartotta vizsgálandónak. Mivel pedig az irányadó tényállás nem tartalmaz ténymegállapítást a megengedett sebességgel haladó vádlotti gépjárműnek az elütést megelőző 25–26 méterről történő balesetelkerülési lehetőségeire, annak alapján a II. r. vádlott bűnösségének kérdését nem tartotta megítélhetőnek, amely megítélése szerint kizárólag a bűncselekmény hiányában történő felmentő rendelkezés meghozatalához vezethetett.
[30] Törvényesen járt el az ítélőtábla amikor megvizsgálta, hogy az elsőfokú ítélet ellen a Be. 583. § (3) bekezdés a) pontja alapján előterjesztett korlátozott fellebbezések okán a felülbírálat során nem érinthető tényállásban írt cselekmény megvalósít-e bűncselekményt.
[31] Ugyanakkor a fellebbviteli főügyészség fellebbezésének és a Legfőbb Ügyészség átiratának érveire figyelemmel a Kúriának állást kellett foglalnia, hogy az ítélőtábla az ügy érdemére vonatkozó jogi következtetését valóban az általa is ismertetett jogszabályi rendelkezéseknek megfelelően, az irányadó tényállás tiszteletben tartásával, avagy attól eltérve vonta-e le.
[32] Kulcskérdésként jelentkezett e körben, hogy az elsőfokú bíróság ítélete indokolásának [11] bekezdésében tényt rögzített vagy jogi értékelő tevékenységet végzett-e, amikor kifejtette, hogy a II. r. vádlottnak 43–44 méterre az elütés helyétől már észlelnie kellett az úttest bal oldali forgalmi sávjában határozott léptekkel, megállás nélkül haladó gyalogost, az I. r. terheltet.
[33] E megállapítás pedig természetét illetően valójában vegyes jellegű, mert egyszerre tartalmaz ténymegállapítást és jogi következtetést.
[34] Ténykérdés, hogy az úttesten áthaladó I. r. terhelt objektív észlelhetősége mikor következett be. Ez a rögzült tényállás mellett a felülbírálat során nem érinthető, a jogi értékelés alapjául szolgáló ténymegállapítás.
[35] Ezzel szemben jogi állásfoglalás kérdése, hogy az objektív észlelhetőség beállásának ténye nyomban elvárhatóvá tette-e a II. r. vádlott részéről az I. r. terhelt észlelését. Az elvárhatóság körében tett megállapítás ugyanis a gondatlanság fennállásának megítéléséhez tartozik, a gondatlanság pedig a bűnösség jogi fogalmát alkotja, ezért eldöntése jogkérdés (BH 2020.257.I.).
[36] Az ítélőtábla tehát a felülbírálat során a perjogi szabályokkal összhangban, az irányadó tényállás sérelme nélkül vizsgálhatta, hogy a II. r. vádlott részéről közlekedése során mikor várt elvárhatóvá az I. r. terhelt objektív veszélyhelyzetet eredményező jelenléte az úttesten.
[37] Ugyanakkor a II. r. vádlottól elvárt elhárító magatartás tanúsításának időpontját a másodfokú bíróság kizárólag a rögzült tényállás alapján ítélhette meg. Ennek ellenére az ítélőtábla az elvárhatóság körében tett állásfoglalását részben olyan, spekulatív jellegű megállapításokra alapította, amelyek a tényállásban megjelenített alappal nem bírtak. Ilyen, spekulatív jellegű megállapításnak tekinthető a II. r. vádlott lehetséges tekintetirányainak számbavétele a másodfokú ítélet [50] bekezdésében.
[38] Az észlelés elvárt helyére vonatkozóan tehát a Kúriának a rögzült tényálláson alapuló jogi következtetést kellett levonnia, azonban az ítélőtábla ítéletében írt spekulatív, a tényálláson kívüli ténybeli felvetések figyelmen kívül hagyásával.
[39] A Kúria pedig úgy ítélte meg, hogy az adott esetben a veszélyhelyzet objektív észlelhetőségének és az elvárt észlelésének a pontja egybeesik, mert a tényállásból egyetlen olyan körülmény sem olvasható ki, amely az elvárt észlelés helyének és idejének az objektív észlelhetőség beálltától való elválasztását indokolttá tenné.
[40] A II. r. vádlott ugyanis nyílegyenesen vezető, belátható úttesten, nappali fényviszonyok között közlekedett az általa vezetett gépkocsival, miközben az adott útszakaszon útkereszteződés, illetve más, a figyelem másodfokú ítélet szerinti megosztását igénylő forgalmi körülmény az irányadó tényállás szerint nem volt.
[41] Valóban nem vitás, hogy a forgalmi viszonyok áttekintése egyenes haladás esetén sem mellőzhető. A járművezetőnek észlelnie kell továbbá a közlekedési helyzetek változásait, az előtte, mellette haladó járművek közlekedését, alkalmasint a visszapillantó tükörbe, a műszerfalra kell tekintenie, márpedig az ilyen észlelés tekintetváltásokkal jár, bizonyos mértékben osztott figyelmet igényel (BH 2010.174.).
[42] A figyelem megosztásának szükségessége azonban kézenfekvő módon az adott eset körülményei által befolyásolt közlekedési szituáció függvénye. Ennek megfelelően az útkanyarulat, a párhuzamos közlekedés, az úttesten kialakított villamospálya, illetve kiemelten az útkereszteződés stb. kivétel nélkül olyan körülményeket jelentenek, amelyek a figyelem megosztásának szükségességét indokolják. Ilyen, az adott közlekedési szituáció felmérését megnehezítő tényezők azonban jelen ügyben nem érvényesültek. A forgalmi viszonyok áttekintése ezért jelen esetben pontosan a II. r. vádlott haladási irányának megfelelő és a szemközti forgalom céljaira kialakított forgalmi sávok területének figyelemmel követését igényelte, azaz a közlekedési környezet azon részét, amely területen a veszélyhelyzet kialakult.
[43] Ehhez hozzá kell tenni, hogy a gyalogos a közelben kijelölt gyalogos-átkelőhely hiányában a legrövidebb áthaladást biztosító irányban bárhol átkelhet az úttesten [1/1975. (II. 5.) KPM–BM együttes rendelet (a továbbiakban: KRESZ) 21. § (5) bek. b) pont]. Az ítélőtábla okfejtése a közelben kialakított gyalogos-átkelőhely létét illetően (másodfokú ítélet [56] bekezdés) az irányadó tényállással kifejezett ellentétben áll, amely azt rögzíti, hogy az úttest e szakaszán kijelölt gyalogos-átkelőhely nem volt (elsőfokú ítélet [7] bekezdés).
[44] A KRESZ idézett szabályának ismeretében a járművezetőnek lakott területen belül számítania kell arra, hogy az úttesten átkelő gyalogosok tűnhetnek fel. Különösen számítania kell a gyalogosok esetleges megjelenésére az irányadó tényállás szerint irányonként egy-egy forgalmi sávos, ezért szélességére, forgalmára tekintettel az átkelésre reális lehetőséget biztosító mellékútvonal úttestén.
[45] Az irányadó tényállás ráadásul azt is rögzíti, hogy a II. r. vádlott által vezetett gépkocsi haladási irányát tekintve jobb oldalon, az úttest mellett kialakított parkoló van (elsőfokú ítélet [7] bekezdés); továbbá, hogy a parkoló, illetve a parkolónál található élelmiszerüzlet miatt a gyalogos-átkelőhely hiányában is gyalogosforgalom volt ([8] bekezdés).
[46] A másodfokú bíróság álláspontja szerint e tények feltüntetése mellett az irányadó tényállás arra már nem tért ki, hogy a – baleset helyszínétől mintegy 900 méterre található lakóhellyel bíró – II. r. vádlott rendelkezett-e helyismerettel a baleset környezetében, vagy más felismerhető okból volt-e tudomása a tényként, de általánosságban megállapított gyalogosforgalomról. Ez azonban valójában közömbös.
[47] Az ítélőtábla idézett érveléséhez képest az úttesten zajló gyalogosforgalom felismerhető oka félreérthetetlenül kitűnik a tényállásból. E gyalogosforgalom ugyanis könnyen belátható, de az elsőfokú ítéletből is kiolvasható módon az úttest a II. r. vádlott haladási irányának megfelelő jobb oldalán létesített, a közlekedés valamennyi résztvevője számára azonosítható élelmiszerüzlet, illetve parkoló szükségszerű velejárója. A mindennapi élet szokásos szükségleteinek beszerzésére szolgáló üzlet e rendeltetésénél fogva olyan forgalmat bonyolít, amelynek együtt járó következménye az élelmiszerüzlet közelében tapasztalható megnövekedett gyalogosforgalom, ideértve a G. A. tér II. r. vádlott által igénybe vett úttestén zajló gyalogosforgalmat is.
[48] Amennyiben pedig a belátható, egyenes vonalvezetésű, útkereszteződéssel az adott útszakaszon nem érintett úttest mellett szükségképpen megnövekedett gyalogosforgalmat generáló, a közlekedés valamennyi résztvevője számára felismerhető rendeltetésű élelmiszerüzlet helyezkedik el, úgy az adott helyszínen a II. r. vádlott figyelmének megosztását az irányadó tényállás alapján egyetlen ok: éppen az üzlet által keletkeztetett gyalogosforgalom ellenőrzése tehette volna indokolttá.
[49] Ilyen körülmények között tehát elvárható volt, hogy a II. r. vádlott a lényegében a haladási irányával egybeeső területen kialakuló, más által keltett veszélyhelyzetet nyomban észlelje.
[50] Nem kerülhető meg továbbá az észlelés és a cselekvés lehetőségének a haladási sebességgel fennálló összefüggése sem.
[51] A KRESZ 26. § (1) bekezdés a) pont ad) alpontja alapján személygépkocsival lakott területen 50 km/óra sebességgel szabad közlekedni. Következésképpen a II. r. vádlott az általa megválasztott, ezt meghaladó, legalább 75 km/óra sebességgel minimálisan 50%-kal átlépte az adott útszakaszon érvényesülő sebességkorlátot.
[52] A lakott területre éppen azért ír elő a KRESZ jelentősen alacsonyabb sebességértékeket, mert az ilyen terület jellegéből, a gyakoribb váratlan közlekedési helyzetek felismerhetőségének követelményéből adódóan csak alacsonyabb sebesség mellett, rövidebb fékút biztosításával növelhető a forgalom biztonsága (BH 2008.140.). A lakott területre meghatározott sebességhatárhoz képest legalább annak másfélszeresét elérő haladási sebesség ekként eleve kétségessé teszi a KRESZ 3. § (1) bekezdés c) pontjában meghatározott általános gondossági szabály teljesíthetőségét.
[53] Ebből fakadóan: aki a megengedett sebesség túllépésével közlekedve önmagát hozza olyan helyzetbe, hogy a balesetelhárítási kötelezettségének nem tud eleget tenni, e bekövetkezett balesetért felelős (BH 2016.107.).
[54] Az előbbiekben kifejtettekhez képest az ítélőtábla valójában a II. r. vádlott sebességtúllépésben jelentkező közlekedési szabályszegését a javára értékelve jutott arra az álláspontra, hogy az elütési ponttól visszafelé számított 43–44 méteres távolság helyett csak 25–26 méterről lett volna elvárható a részéről a veszélyhelyzet észlelése.
[55] Okfejtésének kiindulópontjaként határozata [36] bekezdésében helyesen rögzítette az elvárhatóság vizsgálatának menetét. Ehhez képest a [46] bekezdésben az objektív és a tényleges észlelés helye közötti 17 méteres távolság megtételéhez szükséges időtartamot kizárólag a II. r. vádlott tényleges haladási sebességének alapulvételével számította ki „az elemi ismeretek” segítségül hívásával, mellőzve a [36] bekezdésben írt vizsgálódás lefolytatását. Nem mutatta ki tehát, hogy ugyanazon 17 méteres távolság megtétele a KRESZ 26. § (1) bekezdés a) pont ad) alpontjában meghatározott legfeljebb 50 km/óra haladási sebesség mellett milyen időtartamot igényelt volna, noha ugyanezen számítási módszerrel megállapítható, hogy az esetben az adott távolság megtétele 0,7–0,8 másodperc helyett már mintegy 1,2 másodperc alatt ment volna végbe.
[56] Amikor tehát az ítélőtábla ítélete [52] bekezdésében arra jutott, hogy az objektív észlelhetőség pillanatától számítva kevesebb, mint egy másodperccel később megkezdett veszélyhelyzet hárítás nem kifogásolható, akkor nem vette figyelembe, hogy szabályos sebesség mellett a II. r. vádlott gépkocsijával ugyanezen időtartam alatt nem 17 métert tett volna meg, hanem ennél kevesebbet, mintegy 11 métert. Ugyanezen összefüggést a másik oldalról szemlélve: a vádlotti gépjármű sebességét elvi síkon tetszőlegesen növelve a megengedett sebességhatár kétszeresére vagy akár háromszorosára, könnyen belátható, hogy ebben az elméleti esetben a szóban forgó 17 méteres távolság megtétele a valós eseményekhez képest is jóval rövidebb, a nullát alig meghaladó időtartam alatt ment volna végbe, azaz a II. r. vádlottnak még rövidebb idő állt volna rendelkezésére a veszélyhelyzet észlelésére és esetleges elhárítására. Ez azonban távolról sem azt jelentené, hogy a megengedett sebességhatár akár többszörös túllépésével közlekedő terhelt felelőssége ilyen durva sebességtúllépés mellett ne lenne megállapítható; ellenkezőleg, pontosan arra a megállapításra adna alapot, hogy kirívó közlekedési szabályszegésével maga zárta volna ki a veszélyhelyzet észlelésének és hárításának lehetőségét.
[57] A megengedett sebességhatárnak – a konkrét esetben – legalább másfélszeres túllépése és a veszélyhelyzet észlelésére és elhárítására rendelkezésre álló időtartam rövidsége közötti összefüggés feltárása és értékelése ugyanakkor az ítélőtábla részéről elmaradt. Kifejezetten félrevezető ezért a másodfokú ítélet [51] bekezdésében az objektív észlelhetővé válást követő kevesebb, mint egy másodperccel megkezdett veszélyhelyzet-hárítás nem kifogásolható jellegűként való értékelése.
[58] Megjegyzendő továbbá, hogy az idézett megállapítás ráadásul csak annyiban érvényes, amennyiben a veszélyhelyzet-hárítás fogalmába a tényleges cselekvést megelőző reakcióidő is beleértendő, amely a lassító fékezés számításánál további 0,9 másodpercet jelent. Ez azt jelenti, hogy a II. r. vádlott által vezetett gépjármű 75–80 km/óra sebességét alapul véve, az I. r. vádlott objektív észlelhetővé válásától a tényleges hárításig – az észlelésig megtett 17 méteres távolsághoz szükséges 0,7–0,8 másodperc időtartam és az észlelést követő lassító fékezés megkezdéséig számított 0,9 másodperc reakcióidő összeadásával helyesen – 1,6–1,7 másodperc telt el.
[59] A veszélyhelyzet felismerhetővé válásának és elvárt észlelésének időbeli és térbeli egybeesése mellett az irányadó tényállás értelemszerűen nem szenved az ítélőtábla által felrótt hiányosságokban, mert tartalmazza az elvárt észlelés helyére és pillanatára alapított hárítás lehetőségére vonatkozóan megállapított tényeket.
[60] Szóba sem kerülhet tehát, hogy a tényállás alapján ne lehetne a II. r. vádlott bűnösségének vagy cselekménye büntetőjogi minősítésének kérdésében állást foglalni.
[61] Az abszolút sebességtúllépésben megnyilvánuló közlekedési szabályszegés a másodfokú ítéletben helyesen kifejtettek szerint abban az esetben alapozza meg a II. r. vádlott büntetőjogi felelősségét, ha okozati összefüggésben áll a bekövetkezett eredménnyel, a sértett halálával.
[62] Az eredményért viselt felelősség fennállását az sem zárja ki, hogy a II. r. vádlott az úttesten áthaladó gyalogosokkal szemben elsőbbségre jogosult volt [KRESZ 21. § (7) és (8) bek.]. A közúti közlekedés szabályai szerint elsőbbségadásra kötelezett felelőssége tárgyában meghozott 6/1998. BJE határozatban meghatározott elvek ugyanis az elsőbbségadásra jogosult járművezető és az elsőbbségadásra kötelezett gyalogos viszonylatában is irányadóak. Ennek megfelelően az elsőbbségre jogosult jármű vezetője felelős az elsőbbségadási kötelezettségét megszegő gyalogos elgázolásáért, ha a baleset a jármű megengedett legnagyobb sebességgel haladása esetén nem következik be (EBH 2007.1681.).
[63] Az irányadó tényállás szerint pedig a konkrét esetben az elvárt észleléssel azonos objektív észlelhetőség időpontjában és helyén, az elütési pont előtt 43–44 méterrel a II. r. vádlott 49–52 km/óra sebességgel haladva, lassító fékezéssel elkerülhette volna a balesetet.
[64] Következésképpen, az elsőbbségre jogosult II. r. vádlottnak az abszolút sebességtúllépésben jelentkező közlekedési szabályszegése oksági kapcsolatban állt a sértett halálával, mert a közlekedési szabályok betartása mellett közlekedve, az elsőbbségre kötelezett I. r. vádlott által kialakított veszélyhelyzet elhárítható, így a sértett halála elkerülhető lett volna.
[65] Figyelemmel arra, hogy a II. r. vádlott bűnösségét a másodfokú ítélet felmentő rendelkezésének megváltoztatásával a harmadfokú bíróság állapította meg, a jogkövetkezmények alkalmazásáról is a Kúriának kellett döntenie. Ez azt jelenti, hogy a harmadfokú bíróság nem az elsőfokú bíróság büntetéskiszabásra vonatkozó rendelkezéseit bírálta felül, hanem önállóan szabott ki büntetést.
[66] A II. r. vádlott terhére megállapított közúti baleset okozásának vétsége egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
[67] A Kúria a büntetés kiszabása során enyhítő körülményként értékelte a II. r. vádlott javára a négy évet meghaladó időmúlást, és ezzel összefüggésben a különösebb bizonyítási nehézséget fel nem vető bűncselekmény miatt indított büntetőeljárás elhúzódott voltát. A II. r. vádlott javára szól emellett büntetlen előélete, továbbá az a körülmény, hogy a baleset bekövetkezésében felelőssége kisebb fokú, mint az elsőbbségadási kötelezettségének megsértésével a veszélyhelyzetet kialakító, ráadásul gyermeke testi épségére kellő figyelmet nem fordító, a sértett mozgását nem kontrolláló I. r. terhelt.
[68] Ezzel szemben a harmadfokú bíróság kizárólag azt értékelte a II. r. vádlott terhére, hogy a baleset bekövetkezése a közlekedés biztonságát szolgáló egyik legalapvetőbb közlekedési szabály megszegésével állt okozati összefüggésben.
[69] A vázolt büntetéskiszabási körülmények ismeretében a II. r. vádlottal szemben a Btk. 33. § (1) bekezdés a) pontjában meghatározott szabadságvesztés szolgálja a Btk. 79. §-ában szabott büntetési célokat.
[70] Az enyhítő körülmények túlsúlya mellett a Kúria a szabadságvesztés tartamát a törvényi minimumot némileg meghaladó, ugyanakkor a Btk. 80. § (2) bekezdése szerinti törvényi középmértéktől, 3 évtől érezhetően elmaradó 1 év 6 hónapi tartamban állapította meg.
[71] A szabadságvesztés végrehajtási fokozata fogház [Btk. 37. § (1) bek.].
[72] Alappal feltehető ugyanakkor, hogy a büntetlen előéletű, gondatlan vétség miatt elmarasztalt, kedvezőnek tekinthető személyi körülményekkel bíró II. r. vádlott esetében a szabadságvesztés célja annak tényleges végrehajtása nélkül is realizálható, ezért a Kúria a kiszabott szabadságvesztés végrehajtását a Btk. 85. § (1) bekezdése alapján próbaidőre felfüggesztette.
[73] A próbaidő tartamát a Btk. 85. § (2) bekezdésében meghatározott keretek között 2 évben határozta meg. A próbaidő ennél hosszabb tartamban való megállapítását szükségtelennek ítélte, utalva arra is, hogy a büntetéskiszabás körében értékelendő múltbeli tények a kiszabott büntetés végrehajtásának hosszabb távú fenyegetettségét nem indokolják, e múltbeli tények ismeretében a II. r. vádlott részéről az újabb bűnelkövetés kockázata csekély fokúnak ítélhető.
[74] A szabadságvesztés végrehajtásának esetleges elrendelése esetén a Btk. 38. § (2) bekezdés a) pontjával összhangban a II. r. vádlott legkorábban a büntetés kétharmad részének kitöltését követő napon bocsátható feltételes szabadságra.
[75] A bűncselekményt az engedélyhez kötött járművezetés szabályainak megsértésével elkövető, halálos eredményt okozó II. r. vádlottat a Kúria a Btk. 55. § (1) bekezdés a) pontja alapján közúti járművezetéstől eltiltásra is ítélte.
[76] A járművezetéstől eltiltás tartamát a Btk. 56. § (3) bekezdésében szabott korlátok között a közlekedési szabályszegés súlyával arányban álló, ugyanakkor a II. r. vádlott kirívónak nem tekinthető közlekedési előéletét is szem előtt tartó 3 év 6 hónapi tartamban határozta meg.
[77] A Btk. 56. § (2) bekezdése alapján rendelkezett a II. r. vádlott vezetői engedélyének a hatóságnál történt leadása óta eltelt időnek a járművezetéstől eltiltás tartamába való beszámításáról.
[78] Az erre irányuló ügyészi indítvány ellenére is szükségtelennek ítélte ugyanakkor a Btk. 33. § (1) bekezdés d) pontjában írt pénzbüntetés kiszabását, ugyanis a Btk. 33. § (3) bekezdésének alkalmazásával a gondatlan vétség miatt elmarasztalt II. r. vádlottal szemben e büntetés további visszatartó hatást nem fejt ki.
[79] Végül, a Kúria a Be. 574. § (1) és (2) bekezdése szerint kötelezte a II. r. vádlottat a terhére rótt cselekmény bizonyításával összefüggésben felmerült, az igazságügyi műszaki szakértő díjából, a pályaalkalmassági vélemény díjából és a nyomozás során lefoglalt gépkocsi tárolási díjából összetevődő bűnügyi költség viselésére.
[80] Mindezek alapján a harmadfokú bíróság a másodfokú bíróság ítéletét a II. r. vádlott tekintetében a Be. 624. § (1) bekezdése alapján megváltoztatta, egyebekben pedig a másodfellebbezéssel támadott határozatot a Be. 623. §-a szerint helybenhagyta.
(Kúria Bhar.II.549/2022/4.)