Amennyiben egy adott szerződés tekintetében maradéktalanul megvalósulnak a Hpt. 6. § (1) bekezdés 102. pontja szerinti elemek, akkor bármennyire is atipikus a szerződés és magában hordozza a Ptk. letéti szerződésre vonatkozó jellemzőit is, széfszolgáltatási szerződésként történő minősítése nem jogszerűtlen [2013. évi CCXXXVII. törvény (Hpt.) 3. § (1) bek. j) pont, 6. § (1) bek. 102. pont, 7. § (2) bek.; 2013. évi V. törvény (Ptk.) 6:361. §, 6:8. § (1) bek.; 1952. évi III. törvény (Pp.) 206. § (1) bek., 164. § (1) bek.].
A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás
[1] A felperes 2012. év novemberétől a tulajdonában lévő, a nagyközönség számára a nap 24 órájában nyitva álló, őrzött helyiségben értékmegőrző széfeket adott bérbe ügyfeleinek. Az akár anonim módon történő szerződéskötést követően az ügyfelek értékeiket maguk helyezték el és vették ki a széfekből. A felperes szolgáltatásait – több nyelven – az interneten is, mint a nap bármely órájában igénybe vehető szolgáltatást, a banki széfek alternatívájaként hirdette. A széfbérlés írásbeli megállapodás alapján történt, az ügyfeleknél semmilyen azonosítást nem végeztek, a bérleti díj megfizetését követően kapták meg a széf hozzáféréshez szükséges kulcsot és mágneskártyát. A szekrények 0–24 órás őrzés mellett mechanikus zárral (kulcs) és elektronikus zárral (PIN-kód) védett nyitásúak, riasztás esetén külső fegyveres őrség érkezik a helyszínre.
[2] Az alperes 2016. október 26. napján hivatalból piacfelügyeleti eljárást indított. 2016. november 10-én előzetes értesítés nélkül helyszíni ellenőrzést és próbaügyletkötést végzett, tanú meghallgatásokat foganatosított, banki adatokat szerzett be, majd a 2016. november 25-én jogerőre emelkedett végzésében a döntése meghozataláig azonnali hatállyal megtiltotta, hogy a felperes engedélyhez kötött letéti vagy széfszolgáltatást végezzen.
[3] Ezt követően az alperes Pénzügyi Stabilitási Tanácsa, mint a hatáskör gyakorlója a 2017. november 2. napján kelt H-PJ-I-B-7/2017. számú határozatával azonnali hatállyal megtiltotta az engedély nélküli pénzügyi szolgáltatási tevékenység, különösen széfszolgáltatási tevékenység folytatását, továbbá a felperest 66 000 000 forint piacfelügyeleti bírság megfizetésére kötelezte.
[4] Az alperes a 2018. augusztus 7. napján kelt H-PJ-B-15/2018. számú egybefoglalt határozatával (a továbbiakban: egybefoglalt döntés) a H-PJ-I-B-7/2017. számú eredeti határozatát a kiadmányozási jogkör átruházására vonatkozó rendelkezés hiánya miatt hivatalból észlelt jogsérelem orvoslása érdekében a határozata közlése időpontjával hatályon kívül helyezte, ezzel egyidejűleg az eredeti határozattal megegyezően megtiltotta, hogy a felperes engedély nélküli pénzügyi szolgáltatási, széfszolgáltatási tevékenységet folytasson, továbbá 66 000 000 forint piacfelügyeleti bírságot szabott ki. Döntését a Magyar Nemzeti Bankról szóló 2013. évi CXXXIX. törvény (a továbbiakban: MNB tv.) 75. § (4) bekezdésére, a 90. § (1) bekezdés a) pontjára, a 93. § (1) bekezdés a) pontjára, a 2013. december 31. napjáig hatályos a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. évi CXII. törvény (a továbbiakban: régi Hpt.) 3. § (1) bekezdés j) pontjára, a 2. számú melléklet I. fejezet 15. pontjára, a 2014. január 1. napjától hatályos hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló 2013. évi CCXXXVII. törvény (a továbbiakban: Hpt.) 3. § (1) bekezdés j) pontjára, a 6. § (1) bekezdés 102. pontjára és a 7. § (2) bekezdésére alapította.
[5] A határozat indokolása szerint a felperes 2012 novembere óta valószínűsíthetően 860 szolgáltatást igénybe vevő személlyel 2276 darab írásbeli megállapodást kötött, amelyből összesen 59 403 290 forint bevétele származott. Tevékenysége üzletszerű széfszolgáltatásnak minősült, mert állandóan őrzött helyiségben található széfeket meghatározott szolgáltatási díj ellenében bocsátotta a bérlők rendelkezésére, akik értékeiket saját maguk helyezhették el és vehették ki. A felperes biztosította a tevékenységhez szükséges költséges infrastruktúrát, berendezéseket, szolgáltatásait széles körben hirdette. A felperes tevékenységében az üzletszerűség fogalmi elemei maradéktalanul megvalósultak, engedély hiányában ennek végzésére nem volt jogosult.
[6] A piacfelügyeleti bírság alapösszegét a felperes által elért bevétel összegében határozta meg, annak növelését nem tartotta indokoltnak. Értékelte az infrastruktúra költségességét, továbbá azt, hogy a pénzügyi szolgáltatási tevékenység végzésére vonatkozó jogszabályi rendelkezések megsértése különös súlyú a pénzpiac biztonságos és zavartalan működésének szempontjából. Súlyosító körülményként vette figyelembe, hogy a felperes jogsértő tevékenységét nagyszámú ügyfélkör részére huzamosabb időn keresztül végezte, azt az eltiltó végzés hatálya alatt is hirdette, új megállapodások megkötésével jogosulatlanul tovább folytatta. Az, hogy a felperes a meglévő ügyfelei részére ingyenesen ajánlotta fel a szerződéshosszabbítás lehetőségét, úgy értékelte, hogy ez a magatartása alkalmas volt a jogosulatlan pénzügyi szolgáltatási tevékenység kedvezményes időszak letelte utáni tovább folytatására. Enyhítő körülményt nem tárt fel.
A kereseti kérelem és az alperes védekezése
[7] A felperes a bíróság felhívására pontosított keresetében az alperes határozatainak hatályon kívül helyezését kérte, fenntartotta az alaphatározatot hatályon kívül helyező határozat vonatkozásában kifejtett kézbesítési kifogását, hangsúlyozva, hogy azt szabályszerűen a perben meghatalmazott jogi képviselő részére kellett volna kézbesíteni.
[8] Vitatta, hogy az alperes hatáskörrel rendelkezett a piacfelügyeleti eljárás lefolytatására, figyelemmel arra, hogy a felperes nem pénzügyi szervezet és tevékenysége nem tartozik a Hpt. hatálya alá, értékmegőrzői tevékenység végzéséhez pedig alperes engedélye nem szükséges. Állította, hogy tevékenysége a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) XVIII. címében szabályozott letéti, őrzési tevékenység alá tartozik, hasonlóan, mint a reptéri, pályaudvari értékmegőrzőkben, szállodákban, fürdőkben, kávéházakban, éttermekben, színházakban, ruhatárakban szokásos letéti, őrzési tevékenység. Hangsúlyozta, hogy az általa végzett tevékenység azért sem felel meg a Hpt. rendelkezésének, mert ügyfélazonosítást nem végzett, a regisztráció során személyazonosságot igazoló okmányok nem kerültek bemutatásra. Az ügyfél az értékeit maga helyezi el és veszi ki, azt az ügyfél által megbízott bármely személy is megteheti, akár csak egy reptéri értékmegőrző használata során.
[9] Szolgáltatóként semmilyen módon nem volt hozzáférése az őrzött értékekhez, azokért felelősséget nem vállalt, a bankoktól eltérő 24 órás nyitvatartással működött. Hangsúlyozta, hogy az ügyleteket valódi tartalmuk és nem a reklámokban foglalt elnevezésük szerint kell értékelni. Kifogásolta, hogy az alperes a szerződések tartalmát és az SZMSZ-ben foglaltakat figyelmen kívül hagyta, pedig SZMSZ-ében széf, illetőleg széfszolgáltatás kifejezés nem szerepel, amely körülményt az alperes egyáltalán nem értékelt. Ezzel megsértette az egyenlő bánásmód követelményét. Nézete szerint az alperes határozata sérti a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 2. § (2) bekezdését és az általános közigazgatási rendtartásról szóló 2016. évi CL. törvény (a továbbiakban: Ákr.) 2. § (2) bekezdés b) pontjában foglalt követelményeket. Rámutatott arra is, hogy a Hpt. rendelkezései nem tartalmazzák differenciáltan a széfszolgáltatási tevékenység mint pénzügyi szolgáltatás fogalmát. Ezzel összefüggésben az alperesi határozat sérti a Ket. 72. § (1) bekezdés e) pontjában foglalt indokolási kötelezettséget, miután az alperes nem adta részletes indokát annak, hogy a felperes tevékenysége miért tartozna a Hpt. hatálya alá.
[10] Támadta az alperes határozatában foglalt súlyosító körülményeket, és hangsúlyozta, hogy a nagyszámú ügyfél részére történő szolgáltatásnyújtás, mint súlyosító körülmény csak az alperes valószínűsítésén alapult. Megalapozatlanul állította továbbá az alperes, hogy a felperes honlapján a tiltás ellenére a tevékenységét tovább hirdette, illetőleg tevékenységét tovább folytatta volna. A felperes ügyvezetője a szolgáltatás megszűnéséről valamennyi felhasználó részére levelet küldött, és a tanúvallomásokból is az derül ki, hogy a felperes nem kötött új szerződést, a szolgáltatásokért a továbbiakban nem fogadott el ellenértéket.
Az első elsőfokú ítélet
[12] Az elsőfokú bíróság 20.K.700.383/2018/26. számú ítéletével a felperes keresetét elutasította. A felperes felülvizsgálati kérelme folytán eljárt Kúria a Kfv.V.35.299/2019/7. számú végzésében az ítéletet hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
A megismételt eljárásban hozott elsőfokú ítélet
[13] Kereseti kérelmének pontosítására történő felhívást követően az elsőfokú bíróság a felperes keresetét nem találta megalapozottnak, azt elutasította.
A felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem
[17] A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, a jogerős ítélet hatályon kívül helyezése és az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára történő utasítását kérte.
[18] Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság nem tett eleget a Kúria hatályon kívül helyező végzésében foglalt utasításnak, az ügy érdemére kiható eljárási jogszabálysértéseket valósított meg, mikor a felperes Ákr.-re történő hivatkozásait nem bírálta el, továbbá az elsőfokú bíróság megsértette a Pp. 336/A § (2) bekezdését, a bizonyítási kötelezettséget a felperesre terhelte. Állította továbbá, hogy az elsőfokú bíróság eljárása formális volt, a jogvitát mélységében, érdemében nem bírálta el, különösen a Ptk. letéti szerződésre vonatkozó szabályainak alaposabb értelmezését hiányolta. Sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság logikailag téves következtetést vont le az egyébként helytálló tényállásból, nem vette figyelembe azokat a lényeges körülményeket, amelyek megkülönböztetik a felperes által végzett szolgáltatást a banki széfszolgáltatástól. Ezen túlmenően a bírságmérték megállapítása körében állította a Pp. 339/B. §-ának sérelmét.
A Kúria döntése és jogi indokai
[19] A Kúria az elsőfokú bíróság ítéletét a Kfv.I.35.293/2021/7. végzésével hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozathozatalára utasította. Alaptalannak találta a bizonyítási kötelezettség, annak terjedelme kapcsán előterjesztett felülvizsgálati kérelmet, a bizonyítási teher átfordulására vonatkozó felperesi álláspontot is, illetve, hogy az orvoslási eljárásban hozott határozat jogi képviselő részére történő kézbesítés elmaradását sem tekintette olyan súlyos eljárási szabálysértésnek, ami a határozat érdemére kiható jogsértést jelentett volna.
[20] Ugyanakkor megállapította, hogy tévedett az elsőfokú bíróság, amikor figyelmen kívül hagyta a felperes Ákr.-re történő hivatkozásait, illetve megállapította, hogy a bizonyítékok mérlegelésére vonatkozó korábbi legfelsőbb bírósági iránymutatásnak az elsőfokú bíróság csak részben tett eleget, miután kizárólag a széf szolgáltatásra és a letéti szerződésre vonatkozó törvényi szabályozást vizsgálta, vetette össze. Elmaradt a szerződések tényleges megvizsgálása, a feleket terhelő kötelezettségek, az őket megillető jogok elemzése, így különösen nem foglalkozott a felperesnek azzal az érvelésével, hogy atipikus szolgáltatást nyújtott, ezért úgy ítélte meg, hogy az ítélet indokolásából hiányzik a két jogintézménynek a felperesi szerződések szempontjából történő mélyebb és alaposabb elemzése.
[21] Az új eljárásra előírta, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján, különösen a felperes által kötött szerződések tartalmi jellemzőit vizsgálva és elemezve az irányadó jogi szabályozásra tekintettel kell meghatározni, hogy a felperesi tevékenység mely – a Ptk. hatálya alá tartozó letéti vagy a Hpt.-ben szabályozott széfszolgáltatási szerződésnek feleltethető meg. Ezen túlmenően a felperesnek az Ákr.-re vonatkozó kereseti hivatkozásait is el kellett bírálnia az elsőfokú bíróságnak.
A második megismételt eljárásban hozott elsőfokú döntés
[22] Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét ismételten elutasította. Elsőként a felperes által hivatkozott eljárásjogi jogszabálysértéseket vizsgálta. Megállapította, hogy az alperes a tényállást teljeskörűen feltárta, helyszíni ellenőrzést folytatott le, tanúkat hallgatott meg és a rendelkezésre álló dokumentumokat teljeskörűen értékelte.
[23] Arra is rámutatott, hogy a felperes nem azt vitatta, hogy az alperes határozata a döntést megalapozó indokait ne tartalmazná, hanem pusztán az alperesi döntést megalapozó indokokkal nem értett egyet. Az, hogy az alperes a felperes SZMSZ-ében foglaltakat, annak szükségessége hiányában nem vizsgálta, az egyenlő bánásmód követelményének megsértését sem a Ket., sem az Ákr. vonatkozásában nem valósította meg.
[24] A szerződések tartalmi vizsgálata alapján azt rögzítette, hogy a felperes kötelezettsége őrzött tároló helység biztosítása volt ügyfelei részére, ahol a szerződéskötő ügyfél határozta meg, hogy mit rak be és mikor, PIN-kód kiválasztásával pedig biztosította a biztonsági elemet. Idézte a régi Hpt.-nek a széfszolgáltatásra vonatkozó fogalmi meghatározását, annak elemeit az alperes részletesen megvizsgálta és kimerítő indokát adta annak, hogy a felperes által végzett tevékenység tekintetében azok miként valósultak meg és ezek alapján a felperes tevékenysége, annak üzletszerű jellegére is figyelemmel, széfszolgáltatásnak minősült. Rámutatott arra, hogy a Hpt. 2. számú melléklet I. fejezet 15. pontja és a Hpt. 6. § (1) bekezdés 102. pontja szerinti kritériumok fennálltának nem előfeltétele az, hogy a széfszolgáltatást igénybe vevő, a megállapodást megkötő személy legyen, mert a széfszolgáltatási tevékenység megvalósult függetlenül attól, hogy a megállapodást kötő vagy annak megbízottja helyezi el az értékmegőrzőben a megőrzés alatt álló dolgot, illetőleg onnan ő veszi ki.
[25] Ezt követően elemezte a Ptk.-nak a letéti szerződésre vonatkozó szabályozását, és hangsúlyozta a letéti szerződés alapján az őrzésre átadott dolog a letéteményes birtokába kerül. Márpedig a felperesi szerződés alapján az értékmegőrzőben elhelyezett dolgot a felperes nem vette át, nem birtokolta, kizárólag a tárolást biztosította, a szolgáltatás teljesítése során. Nézete szerint ezt támasztja alá a felperesi szerződések 5. pontja is, melynek értelmében a bérlő olyan PIN-kód megadásával kezdi meg a szolgáltatás igénybevételét, melyet csak és kizárólag ő maga ismer, így a bérbeadó ismeretének hiányában nem szerezhet birtokot a széfben elhelyezett tárgyakon. Ezt erősíti és garantálja a szerződés 5. pontban foglalt ujjlenyomat felismerő rendszer használatának lehetősége is. Több fontos fogalmi eleme hiányzik a letétnek, így álláspontja szerint a Ptk. szerinti letéti szerződés feltételei a jelen esetben nem álltak fenn. A letéti szerződés kapcsán idézte az új Ptk. 6:361. §-ához fűzött kommentárt és a régi Ptk. 67. § (1)–(3) bekezdéseiben szabályozott szállodai felelősséget, és hangsúlyozta, hogy a felperes által hivatkozottakkal ellentétben az általa kötött szerződések a letét fent idézett speciális nemeinek sem feleltethetők meg, mivel a Hpt. szerinti és a felperes által biztosított őrzés nem feleltethető meg a szállodák, éttermek, kávéházak megőrzésre való átvételi tevékenységével. Mivel a megőrzésre való átvétel az ügyféltől független módon és az átvevő által szabadon választott eszközökkel történik, míg a vizsgált szerződések esetén az őrzés a biztosított PIN-kód és a választható ujjlenyomat rögzítés alapján az ügyfélhez kötődő biztonsági eljárás, mely a felperestől függetlenül valósul meg, továbbá a felperes biztosítja mindehhez az állandó fegyveres őrséget is, mely nem azonos a fenti, a letét speciális esetei szerinti megőrzéssel. Kiemelte, hogy míg a felperes az általa nyújtott szolgáltatást főtevékenységként végzi, addig a letét speciális esetei tekintetében a megőrzés csupán járulékos jellegű, a főtevékenység kiegészítő szolgáltatása. A fürdők, kávéházak, éttermek, színházak és hasonló vállalatok, továbbá a ruhatárat üzemben tartó felelőssége, a megőrzésre átvett dolgok köre is korlátozott, az oda szokásosan bevihető tárgyakra vonatkozik, míg a felperes által kötött szerződésekben az őrzött, tárolással biztosított dolgok köre nem volt korlátozott.
[26] A kiszabott bírság tekintetében utalt az MNB tv. 93. § (5) bekezdés b) pontjára, amely a piacfelügyeleti bírság összege vonatkozásában csupán a bírság kiszabásának tartományát határozza meg. Az, hogy ezen belül az alperes mely módszer alapján, milyen elemek figyelembevételével dönt a bírság összegszerűségéről, a jogszabály nem írja elő. Ekként az alperesnek lehetősége volt a jogszabályi követelményeknek megfelelő keretek között szabadon mozogva, az általa választott és megfelelő indokolással alátámasztott módszerrel meghatározni a bírság alapját és az ahhoz viszonyítottan a mérlegelési szempontok megjelölésével a bírság összegét. Az alperes e követelményeknek teljeskörűen eleget tett, pontosan rögzítette határozatában a lefoglalt szerződések számát, és ezen szerződés szám alapján állapította meg azt, hogy nagy számú ügyféllel kötött szerződést a felperes, és értékelte mindezt súlyosító körülményként.
Felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem
[27] A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, melyben a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára történő utasítását kérelmezte. Állította, hogy az elsőfokú bíróság nem tett eleget a Kúria iránymutatásának, nem annak megfelelően folytatta le a megismételt eljárást. A bizonyításra vonatkozó Pp. 3. § (3) bekezdését, a 164. § (1) bekezdését, a 206. § (1) bekezdését és a 336/A. § (2) bekezdésében rögzített eljárásjogi szabályokat megsértette. Miután az elsőfokú bíróság megismételt eljárása formális volt, a jogvitát mélységében, érdemében nem bírálta el, ezáltal a hatékony bírói jogvédelem követelménye sem érvényesült.
[28] Sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság nem lépett ki vizsgálódásának azon korlátai mögül, melyeket a Kúria hatályon kívül helyező végzésében kifogásolt. Kizárólag a széfszolgáltatásra és a letéti szerződésre vonatkozó törvényi szabályozást vizsgálta meg, és a felperes tevékenységét e két törvényi definíció valamelyike alá kívánta besorolni, azonban elemzése a legcsekélyebb mértékben sem tért ki arra, hogy a felperes atipikus szolgáltatást nyújtott, amelynek a szerződésben megjelenő jellemzői eltértek a Ptk.-ban írt, a letéti szerződésre vonatkozó előírásaitól. Rámutatott arra, hogy a felperesi szolgáltatás atipikus jellegű, voltak olyan jellemzői, amelyek a Ptk. nevesített szerződéseitől eltértek.
[29] Rámutatott arra, hogy a felperesi szolgáltatás atipikus jellegű, mely atipikus szolgáltatás jelleget a bíróság nem vizsgálta. Megítélése szerint a széfszolgáltatás Hpt. szerinti definíciója nem kellően pontos, ezáltal egyfajta gumiszabályként funkcionál, az alperesi hatóság precízen behatárolható jogszabályi definíció nélkül döntheti el, hogy mit tekint piacfelügyeleti engedélyhez kötött tevékenységnek, és mit nem, és a piaci szereplők előtt sem világos, nem egyértelmű, hogy milyen tevékenységet folytathatnak engedély nélkül. Ezt a jogbizonytalanságot nem lehet a felperes terhére értékelni, a szabályozatlanságból eredő hiányokat pedig az alperesi hatóság nem töltheti ki jogértelmezéssel, a definíciót nem értelmezheti kiterjesztő módon. Kifogásolta az elsőfokú bíróság szerződés értelmezési szempontját is, mert nem vette figyelembe a Ptk. 6:8. § (1) bekezdését, melynek értelmében a jognyilatkozatot vita esetén úgy kell értelmezni, ahogyan azt a címzettnek a nyilatkozó feltehető akaratára és az eset körülményeire tekintettel a szavak általánosan elfogadott jelentése szerint értenie kellett. Másrészt nem tett eleget a szerződések mélyebb és alaposabb értelmezési kötelezettségének, ugyanazt a hiányos vizsgálatot folytatta le, mint a megelőző eljárás során, azaz nem tárta fel a felek szerződéses akaratát. A felperes a letéti szerződésre mint példára hivatkozott, a jogvita szempontjából azonban teljesen irreleváns, hogy a perbeli szerződések letéti, bérleti vagy letét és a bérlet jellemzőit egyaránt tartalmazó vegyes atipikus szerződések voltak.
[31] Azt is kifogásolta, hogy a bizonyítási eljárás nem kontradiktórius módon került lefolytatásra, a szerződések tartalmával kapcsolatos értelmezésre, kérdések feltevésére, érvelésre, vitára a tárgyaláson nem került sor, az elsőfokú bíróság a szerződéseket nem a felek bevonásával vizsgálta, hanem maga vizsgálta meg melynek módszerét, eredményét a peres felek csak az ítéletből ismerhették meg. Erre tekintettel az eljárás sérti a Pp. 164. § (1) bekezdésében és a 206. § (1) bekezdésében foglalt előírásokat. Ezen túlmenően a bíróság megsértette a Pp. 3. § (3) bekezdésében a bizonyítási teherről, illetve a bizonyítás sikertelenségének következményeiről történő tájékoztatást, a tájékoztatásra vonatkozó kioktatást elmulasztotta, illetve a bíróság helytelenül állapította meg azt, hogy a felperes mit köteles bizonyítani.
A Kúria döntése és jogi indokai
[33] Az alperes felülvizsgálati kérelme alapos.
[36] A felülvizsgálati eljárásban a Kúriának tekintettel kellett lennie arra is, hogy az elsőfokú bíróság döntését megismételt eljárásban hozta, mely kúriai döntés az egységes bírói gyakorlat szerint az elsőfokú bíróságra kötelező (EBH 2006.1414., BH 2006.325., KGD 2010.64., KGD 2010.187., KGD 2014.138.). A Kúria ezekben a döntéseiben leszögezte, hogy a megismételt eljárásban az elsőfokú bíróságot a hatályon kívül helyező végzésben foglaltak kötik, és lényeges eljárási szabályt sért az elsőfokú bíróság, ha a felülvizsgálati bíróságnak a megalapozott döntéshez szükséges iránymutatásait figyelmen kívül hagyva hoz újabb határozatot, illetőleg az újabb eljárásban az utasításban foglaltakat nem veszi figyelembe, és az előírt bizonyítás kiegészítését mellőzi.
[37] Mindebből következően a jelen megismételt eljárás során az elsőfokú bíróságnak a Kfv.I.35.293/2021/7. számú (a továbbiakban: korábbi kúriai végzés) végzésben foglaltak szerint kellett eljárnia, e végzés kijelölte az elsőfokú bíróság számára a vizsgálata kereteit.
[38] A korábbi kúriai végzésben szereplő megállapítás kizárta, hogy a megismételt eljárásban a felperes ismételten vitássá tegye a bizonyítási teher átfordulását, miután a korábbi kúriai végzés [31] pontja ebben már állást foglalt, amikor leszögezte, hogy a felperes nem a tényállás hiányos feltárását állította, hanem a feltárt tényállásból levont jogi következtetéseket kifogásolta, ami az alperes bizonyíték értékelési tevékenységét érinti, de nem magát bizonyítási eljárást.
[39] Az új eljárásban a bíróságnak a felperes által kötött szerződések alapján kellett állást foglalnia abban, hogy a felperes tevékenysége mely – a Ptk. hatálya alá tartozó letéti vagy a Hpt.-ben szabályozott széfszolgáltatási – szerződésnek feleltethető meg. Az elsőfokú bíróságnak el kell bírálnia továbbá a felperesnek az Ákr.-re vonatkozó kereseti hivatkozásait is.
[40] Miután a felperes az elsőfokú bíróság szerződések minősítésével kapcsolatos eljárását, következtetéseit vitatta felülvizsgálati kérelmében a Kúria is ebben a körben vizsgálhatta az elsőfokú bíróság ítéletének jogszerűségét.
[41] Elsőként a Kúria azt a felperesi érvelést vizsgálta, mely azt kifogásolta, hogy az elsőfokú bíróság nem kontradiktórius módon folytatta le a bizonyítási eljárást, nem biztosította a felperesnek az általa kötött szerződések értelmezése során nyilatkozattételi jogosultságát.
[42] A kontradiktórius eljárás elve főszabályként magában foglalja az eljárásban részt vevő felek jogát arra, hogy megismerjék a bírósághoz benyújtott bizonyítékokat és észrevételeket, és hogy azokat megvitathassák. A Kúria által adott utasítás értelmében a bíróságnak jogkérdésben kellett állást foglalnia, a felperes által kötött szerződések tartalmi elemzése alapján kellett döntenie az alperesi határozat jogszerűségéről. A felperes maga sem vitatta, hogy a szerződéseket a bíróság bekérte, kizárólag azt hiányolta, hogy a bíróság nem jelenlétében végezte el azok értékelését. Ilyen kötelezettség azonban a kontradiktórius eljárás elvéből nem következik. Nem köteles a bíróság megvitatni a felekkel, hogy hogyan értelmezi a szerződéseket, milyen jogviszony létrejöttét tartja igazoltnak. Csupán abban az esetben kellene a feleket nyilatkozattételre felhívni, ha azok tartalma a bíróság számára kétséges, homályos, és úgy ítéli meg, hogy ebben a kérdésben további bizonyítási eljárás lefolytatásának van helye. Ilyen azonban a perben a Kúria álláspontja szerint nem következett be.
[43] Lényegtelen kérdés, hogy a szerződő felek akarata mire irányult, mert nem a szerződő felek között jogvitában kellett dönteni, hanem arról, hogy a felperes a Hpt. 3. § (1) bekezdése j) pontja szerinti engedélyhez kötött pénzügyi szolgáltatást végzett -e, ezt pedig a szerződések tartalma alapján kellett megítélni. A bíróság ítéletének indokolásában a bizonyítékok bírói mérlegeléséről, értékeléséről köteles számot adni, a perbeli esetben a szerződések tartalmának értékelését kellett elvégeznie, ítéletében megjeleníteni, hogy a szerződések mely jellemzői alapján milyen jogviszony létesítését látta megvalósultnak. Nem kellett tehát a felekkel ezt a minősítési folyamatot megosztani, az ítéletben kellett bemutatnia ezt, azáltal, hogy a jogszabályi előírások és a szerződések tartalmát összeveti egymással és dönt az adott jogvitáról.
[44] Az elsőfokú bíróság a szerződések minősítését elvégezte, ítéletében elegendő és szükséges mértékben elvégezte azt az értékelést mely alapján állást tudott foglalni abban, hogy a felperes által nyújtott szolgáltatás megfelelt-e Hpt. 6. § (1) bekezdés 102. pontjában írt fogalomnak.
[45] A Kúria a felperes felülvizsgálati kérelme ismeretében, az ott felhozott példákkal kapcsolatban az alábbiakra kíván rámutatni: a Hpt. 6. §(1) bekezdés 102. pontja szerint a széfszolgáltatás fogalmának elemei az ügyféllel kötött megállapodás, állandóan őrzött helyisége, a széf rendelkezésre bocsátása, az értékek ügyfél általi elhelyezése, illetve kivétele. A jellemzők mindegyikének folyamatosan teljesülnie kell a széfszolgáltatás, mint pénzügyi szolgáltatás végzése során. A felperes ügyfeleivel írásbeli megállapodást kötött, a széfet a széfszolgáltató felperes bocsájtotta rendelkezésükre, elismerten a banki széfszolgáltatás szintjét elérő minőségben. Az állandóan őrzött kritérium is megvalósult, a szerződések szerint: „A szekrények 0–24 órás őrzés mellett mechanikus zárral (kulcs) és elektronikus zárral (PIN kód) védett nyitásúak, riasztás esetén külső fegyveres őrség érkezik a helyszínre.” Ugyanígy teljesült az ügyfél által behelyezés, illetve kivétel elem is. A Kúria lényegesnek tekintette, hogy a felperes főtevékenysége a széfek üzemeltetése, míg az általa felhozott példákban így különösen a szállodai, vasúti, reptéri csomagmegőrzés csupán a főszolgáltatást kísérő mellékszolgáltatásoknak tekinthetők, értékmegőrző szolgáltatásnak tekinthetők. Ez az értékmegőrzés valamilyen főtevékenység végzését segítő, járulékos jellegű szolgáltatás, ezzel szemben a széfszolgáltatás az üzleti tevékenység szerves részét képező, „fő” szolgáltatás. A felperes által felsorolt értékmegőrző szolgáltatások rendeltetésüknél fogva egyszerűbb biztonsági megoldásokat alkalmaznak, ezzel szemben a széfszolgáltatás esetében fokozott biztonsági követelmények érvényesülnek. Az ilyen értékmegőrzőbe a hétköznapi használati tárgyakat helyezik el, ezek kizárólagos rendeltetése, hogy az ügyfél arra az időre helyezi be használati vagy értéktárgyát, amíg nincs abban a helyzetben, hogy őrzését maga lássa el, illetve amíg a főszolgáltatást igénybe nem veszi vagy azt igénybe veszi. Nem tekinthetők azonosnak a csomagküldő szolgáltatások által kialakított átvevő pontok a széfszolgáltatással, hiszen alapvető céljuk az, hogy a csomagok átvételét biztosítsák, nem pedig az, hogy magasszintű őrzést kínáljanak, nyújtsanak. Nem vitásan ezeknek a szolgáltatásoknak vannak azonos, átfedő elemei a széfszolgáltatással, de összességében nem a magasszintű értékmegőrzést kínálják, hanem egy rövidebb időre, az utazás megkezdéséig vagy a szállodai tartózkodás idejére biztosítják az értékmegőrzést.
[46] Alaptalanul kifogásolta a felperes azt, hogy az elsőfokú bíróság a letéti szerződés fogalmi elemeit szükségtelenül vizsgálta, hiszen a felperes kereseti kérelme tartalmazta az ezzel kapcsolatos támadást, így a kereseti kérelemhez kötöttség elvéből fakadóan az elsőfokú bíróságnak ezt az érvelést is vizsgálnia kellett. Nincs annak jelentősége, hogy a felperes milyen, a Ptk. rendszerébe sorolható szerződést kötött, azok milyen atipikus jellemzőket mutattak, mert még egy atipikus szerződés is minősülhet széfszolgáltatási szerződésnek, ha kielégíti a Hpt.-ben írt tartalmi jellemzőket. Az alperes határozatával nem akadályozni kívánta felperes tevékenységének végzését, csak a törvényi előírások betartását kikényszeríteni. A felperes nem járt el kellő körültekintéssel, mikor tevékenységét úgy kezdte meg, hogy előtte nem győződött meg arról, hogy az általa végezni kívánt gazdasági tevékenység pénzügyi engedélyhez kötött-e.
[47] A Kúria összegző értékelése szerint az elsőfokú bíróság helytállóan állapította meg, hogy az alperesi határozat nem jogsértő, az kellő mélységben tartalmazta azt az elemzést, mely alapján jogszerűen vonta le azt a következtetést, hogy a felperes széfszolgáltatási szerződést kötött ügyfeleivel. Az elsőfokú bíróság ítélete teljeskörűen megfelelt a Pp. 206. § (1) bekezdésében, 221. § (1) bekezdésében foglaltaknak, nem sértette meg a bizonyításra vonatkozó szabályokat sem, így a Pp. 3. § (3) bekezdésében előírt kioktatási kötelezettség sérelme sem igazolható.
[48] Mindezekre figyelemmel a Kúria a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.
(Kfv.I.35.262/2022/6.)
