I. A túlélési (gyógyulási) esély elvesztését nem az okozatosság, hanem a felróhatóság körében kell értékelni. Ha van orvosi hiba, az egészségügyi szolgáltató csak annak bizonyításával mentesülhet a felelősség alól, hogy a hiba nélkül sem maradt volna esély a túlélésre. Az ezzel ellentétes álláspont azt eredményezné, hogy az alperesnek a kimentésre nem lenne lehetősége, a felróhatóság hiányának bizonyítása kiüresedne.
II. Az esély csökkenése, elvesztése akkor lehet alapja a kártérítési felelősségnek, ha a károkozó magatartás kifejtésekor reálisan fennállt. E tekintetben annak van jelentősége, hogy a reális esély jogi tartalmát abszolút módon meghatározni nem lehet, ennek mércéje nincs, de az adott tényállás mellett a bíróság meghatározhatja azt, hogy mikor veszett el az orvos hibájából olyan esély, amely akár a mértéke, akár a tartalma miatt kártérítési felelősséget keletkeztet [1952. évi III. törvény (régi Pp.) 206. § (1) bek.; 1959. évi IV. törvény (régi Ptk.) 339. § (1) bek., 355. § (1) bek.; 1997. évi CLIV. törvény (Eütv.) 7. § (1)–(2) bek., 77. § (3) bek., 136. § (1), (3) bek., 244. §].
A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás
[1] Az I. rendű felperes a 2011. február 19-én elhalálozott Á. Cs. édesanyja, a II. rendű felperes pedig – a keresetindítás után elhunyt – testvérének jogutódja.
[2] Á. Cs.-t 2011. február 11-én a háziorvos sürgősséggel utalta be az alperes érsebészeti osztályára, mert a jobb alsó végtagi verőereinek pulzusa nem volt tapintható. A műtéti előkészítés során fizikális vizsgálatot és laborvizsgálatot végeztek, valamint véralvadásgátlót, vérkeringés-serkentőt és altató-nyugtatót alkalmaztak. A helyi érzéstelenítésben haladéktalanul elvégzett műtét során a verőereket feltárták, és a vérrögöt eltávolították. A műtét után elkészült laboratóriumi lelet nagyon alacsony vérlemezkeszámot mutatott.
[3] 2011. február 12-én a felperesek hozzátartozóját a véralvadásgátló és savcsökkentő kezelés mellett hematológiai konzíliumra, míg 2011. február 13-án kardiológiai konzíliumra jegyezték elő.
[4] A 2011. február 14-i kardiológiai konzílium keretében fizikális vizsgálatot, EKG-t és szívultrahang-vizsgálatot végeztek, amelynek során vérrögforrást nem észleltek, de a beteg pszichés állapota, zavart viselkedése és merev kéztartása miatt neurológiai szakvizsgálatot tartottak szükségesnek, illetve mielőbbi hematológiai konzíliumot javasoltak. A neurológiai szakvizsgálat során a központi idegrendszer károsodására utaló tüneteket tapasztaltak, a CT vizsgálat során pedig a bal homloklebenyben 12×25 mm-es vérzést észleltek. Az utóbbi hátterében az alacsony vérlemezkeszámot és a véralvadásgátló kezelést valószínűsítették. Az ugyanaznap elvégzett kontroll CT már a bal agyféltekét teljesen kitöltő vérzést mutatott, az MR vizsgálat a sinus sagittalis elzáródását igazolta. Az agyállományi vérzés és az alacsony vérlemezkeszám miatt antikoaguláns kezelés és idegsebészeti beavatkozás nem volt lehetséges.
[5] A felperesek hozzátartozóját 2011. február 15-én az intenzív osztályára helyezték át. 2011. február 16-án a véralvadásgátló és agynyomáscsökkentő kezelés ellenére az agyhalál jeleit észlelték, és a beteg 2011. február 19-én elhalálozott.
A kereseti kérelem és az alperes védekezése
[6] A felperesek keresetükben az I. rendű felperes részére 13 000 000 forint, a II. rendű felperes részére 7 000 000 forint nem vagyoni kártérítés, továbbá az I. rendű felperes részére 2012. április 1-jétől havi 50 000 forint tartáspótló járadék és 320 740 forint temetési költség megtérítésére kérték kötelezni az alperest. Állításuk szerint az alperes a hozzátartozójuk kezelése során, a neurológiai konzílium és az agyi képalkotó vizsgálatok elvégzésekor nem az elvárható gondossággal járt el, és ezzel a hozzátartozójuk túlélési esélyeit rontotta.
[7] Az alperes érdemi ellenkérelme a kereset elutasítására irányult.
Az első- és a másodfokú közbenső ítélet
[8] Az elsőfokú bíróság közbenső ítéletével megállapította, hogy néhai Á. Cs. 2011. február 19-én bekövetkezett halálával kapcsolatosan a felpereseket ért kárért az alperes kártérítési felelősséggel tartozik.
[9] Döntését a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény 339. § (1) bekezdésére és 355. § (1) bekezdésére, az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (a továbbiakban: Eütv.). 7. § (1) és (2) bekezdésére, 77. § (3) bekezdésére, 136. § (1) és (3) bekezdésére, valamint 244. §-ára alapította.
[10] A tényállás megállapítása körében rögzítette: a hiányos orvosi iratok tartalma, a felek előadásai és a tanúk vallomásai között ellentmondás állt fenn abban a kérdésben, hogy a műtétet követően orvosi intézkedést igénylő mértékű fejfájás jelentkezett-e a felperesek hozzátartozójánál. Ennek azért tulajdonított jelentőséget, mert míg az általános mértékű fejfájás a műtétnek szinte törvényszerű következménye, addig a hónapokig tartó vagy rendkívül erős mértékű fejfájás már egyértelműen a sinus trombózis vezető tünete, kórjelzője. Mivel pedig az adott esetben a dekurzus és a lázlap elveszett, és a további orvosi dokumentáció sem volt kellően részletes, ezért azt állapította meg, hogy az alperes nem tett eleget a dokumentációs kötelezettségének. Ezzel összefüggésben hivatkozott arra a bírói gyakorlatra, amely szerint az orvosi dokumentáció hiányosságainak következménye, hogy az ebből fakadó bizonyítási nehézségek az egészségügyi intézmény terhére esnek, ami ilyen módon azt eredményezheti, hogy a kártérítési felelősség alól kimenteni magát nem tudja. Emiatt tényként állapította meg, hogy a felperesek hozzátartozójának szokatlan mértékű fejfájása kórjelző tünetként fennállt, és arról az alperes tudott vagy tudnia kellett.
[11] Minthogy a felperesek hozzátartozójának halála az alperes által nyújtott betegellátás folyamán következett be, az okozati összefüggés fennállásának további bizonyítását szükségtelennek tartotta. Ehhez képest az alperes részéről annak bizonyítását követelte meg, hogy nem szegte meg az Eütv. 77. § (3) bekezdésében felállított gondossági követelményt, vagyis nem az egészségügyi ellátás felróható mozzanata okozta a beteg halálát. Ebben a körben értékelte a rendelkezésre álló igazságügyi orvosszakértői véleményeket: a felperesek megbízása alapján a keresetindítás előtt kiállított magánszakértői véleményt, az előzetes bizonyítási eljárás keretében beszerzett szakvéleményt, valamint a perben kirendelt szakértők szakvéleményeit. Álláspontja szerint azok között valós ellentmondás nem volt, és ezt a szakértők együttes meghallgatása is megerősítette. Kiemelte, hogy a perben utóbb kirendelt igazságügyi neurológus szakértő a korábbi szakvéleményekkel egyetértett, csupán szakmai álláspontjának megfelelően pontosította azokat.
[12] Mindezek alapján megállapította, hogy a felperesek hozzátartozója esetében a szakmai szabályoknak megfelelően végzett műtétet követően, sorsszerűen következett be a vénás sinus trombózis, amely semmilyen eszközzel nem lett volna megelőzhető. Az aggálymentes és egybehangzó szakvélemények alapján ugyanakkor arra a következtetésre jutott, hogy az alperes orvosai késedelmesen rendelkeztek a neurológiai és hematológiai konzílium megtartásáról, továbbá nem kellő időben végezték el a CT és MR vizsgálatot. Ezzel összefüggésben figyelemmel volt arra, hogy a szakvélemény szerint a vénás trombózis általában előjelző tünettel, jellemzően fejfájással indul, de nem zárható ki, hogy a rendkívül erős fejfájás, tudatzavar és az egyéb tünetek egyszerre és hirtelen következnek be. Rögzítette: az adott esetben a sinus trombózis bekövetkezésének időpontja nem volt tisztázható, s így az sem volt eldönthető, hogy a sinus trombózis bekövetkezése és az agyvérzés megtörténte között mennyi idő áll rendelkezésre a megfelelő kezeléshez. Utalt arra, hogy a statisztikai adatok szerint a sinus trombózis bekövetkezése esetén az azonnali kezelés az esetek 70%-ában hozhat eredményt, az agyvérzés bekövetkezte után azonban a túlélési esély jelentősen csökken. A perben kirendelt szakértőnek a konkrét esetre vonatkoztatott megállapítását pedig úgy értékelte, hogy a felperesek hozzátartozója a sorsszerűen bekövetkezett sinus trombózis idejekorán történő észlelése esetén kis-közepes mértékű eséllyel túlélhette volna a később bekövetkezett agyvérzést, a maradványtünetek nélküli teljes gyógyulásra azonban reális esélye nem volt.
[13] A fentiek figyelembevételével azt a következtetést vonta le, hogy az alperes késedelme, felróható magatartása folytán csökkent a felperesek hozzátartozójának túlélési esélye, és ez az alperes kártérítési felelősségét megalapozta.
[14] Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság közbenső ítéletével az elsőfokú bíróság közbenső ítéletét – annak helytálló indokaira tekintettel – helybenhagyta.
[15] A fellebbezésben foglaltak miatt kiemelte, hogy az egészségügyi kártérítési perekben a felperes az okozati összefüggés vonatkozásában eleget tesz a bizonyítási kötelezettségének, ha bizonyítja: a károsodása az egészségügyi ellátás során, azzal összefüggésben következett be. Egyetértett az elsőfokú bírósággal abban, hogy az adott esetben a felperesek az okozati összefüggésnek ezt – a joggyakorlat által elvárt – alacsonyabb valószínűségi szinten való fennállását bizonyították, és ezért az alperesnek kellett kimentenie magát a felelősség alól.
[16] Kifejtette, hogy az alperes a hiányos orvosi dokumentáció miatt – az I. rendű felperes előadásával és az azt alátámasztó tanúvallomásokkal szemben – nem tudta igazolni, hogy az erős fejfájás a felperesek hozzátartozójánál nem állt fenn, illetve az az orvosi intézkedést nem igénylő mértékű volt. Hivatkozása szerint ezért az alperes csak annak bizonyításával mentesülhetett volna a felelősség alól, hogy a kórjelző fejfájás észlelése mellett a 2011. február 14. délutánját megelőzően elvégzett neurológiai és hematológiai konzílium, valamint a CT és MR vizsgálatok késedelme hiányában a felperesek hozzátartozójának megbetegedése kétséget kizáróan a halálához vezetett volna. Ennek megfelelően az alperes részéről azt tartotta bizonyítandónak, hogy a korábban elvégzett vizsgálatok és a korábban megkezdett lehetséges Mannisol terápia mellett a túlélés minimális, reális esélye sem állt fenn.
[17] Az említett, az alperes részéről bizonyításra szoruló tények fennállását azonban a szakvélemények együttes értékelése alapján nem tartotta megállapíthatónak. A perben kirendelt igazságügyi neurológus szakértőnek a korábban eljárt szakértőkkel egyező álláspontjaként tüntette fel, hogy egy idejekorán bevezetett véralvadásgátló terápia mellett várható lett volna, hogy rövidebb szakasz alvad be, ezáltal lényegesen kisebb agyterület károsodik, amelynek a kimenetelre lett volna hatása. Az ugyancsak a perben kirendelt igazságügyi orvosszakértő szakvéleményéből idézte, hogy amennyiben korábban következett be a sinus trombózis, és a beteg koponyaűri nyomáscsökkentő infúziós terápiában részesült volna, úgy nagyobb lett volna az esélye a túlélésre.
[18] E szakértői megállapítások ismeretében alaptalannak tartotta az alperesnek azt az állítását, hogy a korábban elvégzett neurológiai konzíliumot, a CT és MR vizsgálatok, valamint az azok alapján felállított, pontosított terápia esetén is kétséget kizáróan bekövetkezett volna a felperesek hozzátartozójának halála. Emiatt pedig az alperes kimentését eredménytelennek minősítette.
A felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem
[19] A jogerős közbenső ítélet ellen az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben elsődlegesen annak hatályon kívül helyezését és a kereset elutasítását, másodlagosan a jogerős közbenső ítélet hatályon kívül helyezése mellett az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását kérte.
[20] Megsértett jogszabályhelyként a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: régi Pp.) 206. §-át jelölte meg.
[26] A felperesek felülvizsgálati ellenkérelmükben a jogerős közbenső ítélet hatályában való fenntartását kérték.
A Kúria döntése és jogi indokai
[27] A felülvizsgálati kérelem nem megalapozott.
[28] A Kúria a régi Pp. 275. § (2) bekezdése szerint a felülvizsgálati kérelem keretei között eljárva, a felülvizsgálati eljárás eredményeként azt állapította meg, hogy a jogerős közbenső ítélet az alperes által megjelölt és érdemben vizsgálható okból nem jogszabálysértő.
[29] A Kúria mindenekelőtt utal arra, hogy a felülvizsgálati kérelem egymással szorosan összefüggő kötelező tartalmi kellékei a jogszabálysértés és a megsértett jogszabályhely megjelölése, valamint annak kifejtése, hogy a fél a határozat megváltoztatását milyen okból kívánja [régi Pp. 272. § (2) bekezdés]. Ezeknek az együttes törvényi feltételeknek a fél akkor tesz eleget, ha egyrészt a megsértett jogszabályhelyet konkrétan megjelöli, másrészt pedig a hivatkozott jogszabálysértést tartalmilag is körülírja, az arra vonatkozó jogi álláspontját kifejti, vagyis ha a jogszabálysértésre való hivatkozása indokait is ismerteti. Ha a fél a felülvizsgálati kérelmében több, egymástól elkülönülő jogszabálysértésre hivatkozik, valamennyi hivatkozásának rendelkeznie kell az előzőekben meghatározott tartalmi követelményekkel [1/2016. (II. 15.) PK vélemény 3. és 4. pont].
[30] Ezzel szemben az alperes anélkül sérelmezte a bizonyítási feladatoknak a felek közötti megosztását és a bizonyítási teher szabályának alkalmazását, továbbá anélkül hivatkozott a szakvélemények aggályosságára (ellentmondásosságára) és az emiatt indokolt bírói intézkedések téves mellőzésére, hogy az ehhez kapcsolódó, adekvát eljárásjogi jogszabályhelyek [régi Pp. 3. § (3) bekezdés második mondata, 164. § (1) bekezdés, 182. § (3) bekezdés] megsértését állította volna. Emellett, bár kétségbe vonta a bíróságok által levont, a kártérítési felelősség fennállásának megállapításához vezető jogi következtetések megalapozottságát, a felülvizsgálati kérelmében egyetlen, álláspontja szerint tévesen alkalmazott anyagi jogi jogszabályhelyet sem tüntetett fel. Ezek a felülvizsgálati támadások ezért érdemben nem voltak vizsgálhatók.
[31] Az alperesnek az előzőekben ismertetett tartalmi követelményeket kielégítő egyedüli jogállítása az volt, hogy a jogerős közbenső ítélet sérti a régi Pp. 206. §-át. Minthogy ezzel összefüggésben nem a régi Pp. 206. § (2) bekezdésében meghatározott valamely percselekmény értékelésének elmaradását kifogásolta, és a bíróságok nem a régi Pp. 206. § (3) bekezdésében írt szabad belátás szerinti döntést hoztak, a felülvizsgálat során – a régi Pp. 272. § (3) bekezdésére is tekintettel – abban a kérdésben kellett állást foglalni, hogy a jogerős közbenső ítélet sérti-e a bizonyítékok szabad mérlegelésének elvét rögzítő régi Pp. 206. § (1) bekezdését. Ennek vizsgálatakor pedig abból kellett kiindulni, hogy a felülvizsgálati eljárás nem ad alapot a bizonyítékok felülmérlegelésére, ha az egyes bizonyítékokból eltérő következtetés is levonható lett volna; az minősíthető nyilvánvalóan okszerűtlen következtetésnek, amikor a bizonyítékokból csak egyfajta, a felülvizsgálattal támadott ítélettől eltérő következtetésre lehet jutni (BH 2013.119.II.). A bizonyítékok okszerűtlen mérlegelésének hiányában a bizonyítékok felülmérlegelésére a felülvizsgálati eljárásban nincs lehetőség (BH 2017.155., BH 2012.179.).
[32] A perben eljárt bíróságok a fentieknek megfeleltethető bizonyítékmérlegelési hibát nem vétettek. A bizonyításra szoruló tények körének és a felek bizonyítási feladatainak meghatározásakor helyesen indultak ki abból, hogy – az egészségügyi szolgáltatók ellen indított kártérítési perekben követett bírói gyakorlatnak (Kúria Pfv.III.20.581/2021/5., Pfv.III.21.294/2020/8.) megfelelően – a felpereseknek elegendő volt a hozzátartozójuk halálának az alperes által nyújtott ellátás során, azzal okozati összefüggésben való bekövetkezését bizonyítaniuk. Ehhez képest – miként a jogerős közbenső ítélet indokolása is helytállóan rögzíti – a túlélési esély elvesztését nem az okozatosság, hanem a felróhatóság körében kellett értékelni (Kúria Pfv.III.22.388/2016/6.). Ez azt jelenti, hogy ha van orvosi hiba, az egészségügyi szolgáltató csak annak bizonyításával mentesülhet a felelősség alól, hogy a hiba nélkül sem maradt volna esély a túlélésre (Kúria Pfv.III.22.375/2016/6.). Az ezzel ellentétes álláspont (vagyis, ha a felpereseknek az okozati összefüggést kellene olyan szinten bizonyítaniuk, hogy a hozzátartozójuknak az alperes mulasztása folytán nem volt reális esélye a túlélésre) azt eredményezné, hogy az alperesnek a kimentésre nem lenne lehetősége, a felróhatóság hiányának bizonyítása kiüresedne. Az egészségügyi kártérítési perekben is alkalmazandó deliktuális kárfelelősségi alakzat felróhatósági alapú, lényege a jogellenes magatartás, a kár és az azok közötti okozati összefüggés károsult által történő bizonyítása, amelynek esetén a károkozónak lehetősége van a kimentésre, vagyis a felróhatósága hiányának igazolására. Ha a bírói gyakorlat a felek között úgy osztaná meg a bizonyítási feladatokat, hogy elvárná a felperesektől annak igazolását, hogy az alperes ellátás során elkövetett szakmai szabályszegése, mulasztása vagy az elvárható gondosságnak meg nem felelő magatartása okán nem maradt reális, értékelhető esély a túlélésre, akkor az alperes számára ennek ellenkezőjének a bizonyítása már fogalmilag kizárt, tehát a károsult ez esetben a károkozó felróhatóságát is bizonyítaná, ami vele szemben nem követelmény. Ez egyrészt ellentétes lenne a felróhatósági alapú felelősség alapelveivel, másrészt a bizonyítási feladatok aránytalan elosztását jelentené, illetve méltánytalan lenne a károkozóra, hiszen gyakorlatilag elzárná őt a kártérítési felelősség alóli mentesülés lehetőségétől.
[33] Kiemeli a Kúria: az esély csökkenése, elvesztése csak akkor lehet alapja a kártérítési felelősségnek, ha a károkozó magatartás kifejtésekor reálisan fennállt (Kúria Pfv.III.22.587/2017/8.). E tekintetben pedig annak van jelentősége, hogy a reális esély jogi tartalmát abszolút módon meghatározni nem lehet, ennek mércéje nincs, de az adott tényállás mellett a bíróság meghatározhatja azt, hogy mikor veszett el az orvos hibájából olyan esély, amely akár a mértéke, akár a tartalma miatt kártérítési felelősséget keletkeztet (Kúria Pfv.III.20.381/2015/4.).
[34] A perben jelentős, a felülvizsgálati kérelemmel támadott jogalapi döntést megalapozó tények megállapítása az előzőekben bemutatott szempontok figyelembevételével történt. A felperesek hozzátartozójának a műtétet követő, kórjelző tünetnek tekinthető erős fejfájása mint tény megállapításakor az elsőfokú bíróság helyesen tulajdonított meghatározó jelentőséget a dokumentációs kötelezettség megsértésének. Az a felülvizsgálati kérelemben előadottakkal szemben nem minősült a felelősséget megalapozó mulasztásnak, de annak eljárásjogi jogkövetkezményeként, a bizonyítási teher szabályának megfelelően az említett, a felróhatóság kapcsán lényeges tény bizonyítatlanságát az alperes terhére kellett értékelni (Kúria Pfv.III.22.388/2016/6.). Mindazonáltal az alperesnek ehhez kapcsolódó, az Eütv. 136. §-ának vagy a régi Pp. 164. § (1) bekezdésének sérelmére alapított, érdemben vizsgálható felülvizsgálati hivatkozása sem volt. A szóban forgó ténymegállapítás pedig azért volt lényeges, mert az egészségügyi dokumentáció hiányosságai miatt ugyan a sinus trombózis bekövetkezésének időpontját és ahhoz képest a visszafordíthatatlan károsodással járt agyvérzés bekövetkezéséig eltelt időtartamot meghatározni a szakértői bizonyítás eredményének ismeretében sem lehetett, de a fejfájást a szakértők a folyamat indulásának jelzésére alkalmas panaszként írták le. Éppen ezért – ahogyan a másodfokú bíróság is kiemelte – az alperes annak bizonyításával mentesülhetett volna a felelősség alól, hogy a felperesek hozzátartozójának a kórjelző fejfájás észlelése esetén, a szakértők által megnevezett vizsgálatok elvégzése és az általuk indokoltnak tartott terápia alkalmazása mellett sem lett volna reális esélye a túlélésre. Ilyen következtetésre azonban a szakvélemények alapján nem lehetett jutni. A perben kirendelt szakértők szakvéleményei szerint ugyanis az idejekorán bevezetett véralvadásgátló terápia mellett lényegesen kisebb agyterület károsodott volna, és jóllehet a korábban elvégzett neurológiai konzílium, valamint a CT és MR vizsgálatok alapján elrendelt agyi nyomáscsökkentő infúziós terápia sem előzhette volna meg biztosan az agyvérzés bekövetkezését, de a túlélés esélyét növelhette volna. Habár az utóbbi megállapítást tett igazságügyi orvosszakértő ezt az esélyt – a beszűkült kezelési lehetőségekre tekintettel – „kis, közepes” mértékűnek tartotta, és nyilatkozata szerint az nem jelenthette a maradványtünetek nélküli teljes gyógyulás esélyét, a leírt tartalma miatt a túlélés reális esélyével volt azonosítható.
[35] Mindezek miatt a jogerős közbenső ítéletnek a felülvizsgálati kérelemben vitássá tett ténymegállapításai a bizonyítékok helyes és okszerű mérlegelésén alapultak. Azok alapján pedig helytállónak minősült a bíróságoknak az a következtetése, hogy az alperes hibája a felperesek hozzátartozóját megfosztotta a reális túlélési esélyétől. Ennélfogva a régi Pp. 206. § (1) bekezdésén nyugvó felülvizsgálati támadás nem volt megalapozott.
[36] A Kúria a kifejtettekre figyelemmel a jogerős közbenső ítéletet hatályában fenntartotta.
(Kúria Pfv.III.21.396/2021/7.)
