I. A Brüsszel Ia. rendelet 17. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az olyan természetes személy, aki egy brókercéggel kötött, az árfolyam-különbözeti szerződésekhez hasonló szerződés alapján a forex (foreign exchange) nemzetközi devizapiacon ügyleteket hajt végre e brókercég közvetítésével, akkor minősül „fogyasztónak”, ha ez a szerződéskötés nem tartozik e személy szakmai tevékenységébe. Önmagában az a tény, hogy a felek között létrejött szerződés célja devizakereskedelmi tevékenység lebonyolítása és a forex ügyletek révén nyereségszerzésre törekvés, nem zárja ki a fél fogyasztói minőségének megállapítását [1215/2012/EU rendelete (Brüsszel Ia. rendelet) 4. cikk, 17. cikk (1) bek., 18–19. cikk; 593/2008/EK rendelete (Róma I. rendelet) 3. cikk (5) bek., 4. cikk (1) bek. h) pontja, 6. cikk (1)–(3) bek., 10. cikk (2) bek.; 93/13/EGK irányelve 3. cikk (1) bek.; 1979. évi 13. törvényerejű rendelet (Nmjtvr.) 5. § (1) bek.].
II. A különbözetre vonatkozó pénzügyi szerződések mint pénzügyi eszközök nem tartoznak a Róma I. rendelet fogyasztói szerződésekre vonatkozó 6. cikkének hatálya alá.
A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás
[1] A közgazdász egyetemi hallgató felperes 2014 augusztusától 2015. január 23-ig devizatőzsde kereskedelmi tevékenységet végzett, pénzügyi eszközökkel kereskedett az alperessel kötött szerződés alapján, az alperes által biztosított honlap felületen keresztül. Az alperes a felperes nevére szóló nyolc bankszámlán a pénzmozgásokat nyilvántartotta és jóváírta. A bankszámlákon tartotta nyilván a bónuszt (a kereskedést elősegítő ingyenes juttatást), a nyereséget és a veszteséget. A bankszámlák egyikén nyereség keletkezett, és a felperes 2015. január 23-án 10 352 euró összegre kiutalási kérelmet nyújtott be az alperesnél, aki azt először elfogadta, majd megtagadta. Arra hivatkozott, hogy a kiutalni kért összeg nem a felperes nyeresége, hanem az általa juttatott bónusz összege, amely nem váltható át készpénzre.
A kereseti kérelem és az alperes védekezése
[2] A felperes módosított keresetében 10 352 euró és késedelmi kamatai megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Állította, hogy az alperessel online szerződést kötött devizapárokkal történő kereskedésre, és a szerződés megkötése a Trading Terms and Conditions (a továbbiakban: TTC) elfogadásával megtörtént, amelynek alapján az alperes által biztosított felületen utasításokat adott a kereskedésre. Hivatkozása szerint az egyik számlán nyereség keletkezett, amelynek kiutalására az alperes köteles. A követelés jogcímeként elsődlegesen a szerződés teljesítését, másodlagosan a szerződésszegéssel okozott kár megtérítését jelölte meg.
[3] Az alperes ellenkérelmében elsődlegesen a magyar bíróság joghatóságának hiányára hivatkozással a per megszüntetését kérte. Érvelése szerint a felperes nem tekinthető fogyasztónak, és ezért az Európai Parlament és a Tanács 2012. december 12-i 1215/2012/EU rendelete a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról (a továbbiakban: Brüsszel Ia. rendelet) 4. cikke értelmében a szerződés nem fogyasztói szerződés. Érdemi ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. Előadta, hogy a felek jogvitájában a ciprusi anyagi jog szabályai alkalmazandók, amelyre vonatkozóan a felperes által is elfogadott Általános Kereskedelmi Feltételek egyértelmű kikötést tartalmaznak. Álláspontja szerint a felperesnek nyeresége nem keletkezett, az általa ingyenesen juttatott bónuszt és bankszámlákat ugyanis összevontan kell vizsgálni, és ez alapján kell kifizetést teljesíteni. Hivatkozott továbbá arra, hogy a felperes tiltott kereskedelmi tevékenységet folytatott, hedzselt, vagyis az árfolyam-különbözetre vonatkozó kereskedés során egyidejű ellentétes utasításokat adott, amely ellentétes a szerződéssel.
Az első- és a másodfokú ítélet
[4] Az elsőfokú bíróság ítéletével az alperest 10 352 euró és annak 2015. január 24-től számított, az Európai Központi Bank fő refinanszírozási műveleteinél alkalmazott kamatláb szerinti késedelmi kamata felperes javára való megfizetésére kötelezte, ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
[5] Az alperes alaki védekezését illetően utalt a másodfokú bíróság korábbi végzésére, amellyel a per megszüntetését mellőzte, és megállapította a magyar bíróság joghatóságát.
[6] Megállapította, hogy a felek szerződésére a magyar jog, a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 6:272. §-a és 6:281. §-a alkalmazandó. Ezt azzal indokolta, hogy az Európai Parlament és a Tanács 2008. június 17-i 593/2008/EK rendelete a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról (a továbbiakban: Róma I. rendelet) 3. cikk (5) bekezdésére, 4. cikk (1) bekezdés h) pontjára és 10. cikk (2) bekezdésére figyelemmel a fogyasztónak minősülő, magyarországi szokásos tartózkodási hellyel rendelkező felperes érdekeivel ellentétes az alperesnek az a magatartása, amely a ciprusi jogot teszi a felek által alkalmazandó joggá úgy, hogy annak megismerésében a felperes korlátozott lehetőséggel rendelkezik.
[7] Az ügy érdemében abból, a felek között nem vitásnak tekintett tényből indult ki, hogy a felperes devizapárokkal kereskedett, amelyhez az alperes biztosított online felületet és bankszámlavezetést a felperes javára. A felek között létrejött szerződést atipikus szerződésnek minősítette, amely a bizományosi szerződés és a megbízási szerződés elemeit egyaránt tartalmazta, és amelyhez kölcsönszerződés is kapcsolódott. Részletesen ismertette, hogy az egyes bankszámlákon az alperes a felperes részére mekkora összegű bónuszt biztosított, és azokon a felperesnek milyen mértékű vesztesége, illetve nyeresége keletkezett. Kiemelte, hogy a bónusz kiutalása bankszámlánként történt, és ezért annak levonására is csak bankszámlánként jogosult az alperes. Ennek figyelembevételével arra a következtetésre jutott, hogy a bankszámlák egyikén megjelent, a keresetben meghatározott összegű nyereséget az alperes köteles kiutalni a felperesnek. Az alperes részéről bizonyítatlannak találta az általa állított hedzselést. Ennek indokaként azt jelölte meg, hogy az üzletszabályzat csak ugyanazon személy ellentétes biztosítási, kockázatkizáró kereskedelmi tevékenységét minősíti csalárdnak, és ezért nem volt jelentősége annak, hogy a felperes és a perben nem álló harmadik személy végeztek-e ilyen tevékenységet.
[8] Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
[9] Az alperes változatlanul fenntartott permegszüntetés iránti kérelmével kapcsolatban utalt a korábbi végzésének indokaira. Az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: EUB) C-464/01., C-208/18. és C-500/18. számú döntései alapján megállapíthatónak tartotta, hogy a szerződéskötés nem tartozott a felperes szakmai tevékenységébe, míg az alperes által a joghatósággal összefüggésben megjelölt további szempontok irrelevánsak voltak.
[10] Egyetértett az elsőfokú bírósággal abban, hogy a felek jogviszonyának elbírálására a magyar jogot kell alkalmazni, de az elsőfokú bíróság által e körben kifejtett jogi indokokat nem osztotta. Arra a meggyőződésre jutott, hogy az adott esetben a Róma I. rendelet nem alkalmazható, a pénzügyi eszközöknek minősülő, a különbözetre vonatkozó pénzügyi szerződések ugyanis nem tartoznak annak hatálya alá. Ehelyett a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló, Rómában, 1980. június 19-én aláírásra megnyitott egyezmény és jegyzőkönyvei, valamint az azokat módosító egyezmények, továbbá a Ciprusi Köztársaságnak, a Cseh Köztársaságnak, az Észt Köztársaságnak, a Lengyel Köztársaságnak, a Lett Köztársaságnak, a Litván Köztársaságnak, a Magyar Köztársaságnak, a Máltai Köztársaságnak, a Szlovák Köztársaságnak és a Szlovén Köztársaságnak az említett egyezményhez és jegyzőkönyveihez történő csatlakozásáról szóló, Brüsszelben, 2005. április 14-én aláírt egyezmény kihirdetéséről szóló 2006. évi XXVIII. törvényt tartotta szükségesnek alkalmazni. Az e törvénnyel kihirdetett egyezmény (a továbbiakban: Római Egyezmény) 5. cikk (2) bekezdésében írt azt a feltételt, amely szerint a másik fél vagy annak képviselője a fogyasztó megrendelését ezen országban vette át, a felek által sem vitatottan fennállónak tekintette. Emellett hivatkozott a Tanács 1993. április 5-i 93/13/EGK irányelvének 3. cikk (1) bekezdésére és az EUB annak értelmezéséről szóló C-191/15. számú határozatára. Figyelembe vette továbbá, hogy a felperes a perben hivatkozott az alkalmazandó jogra vonatkozó szerződéses kikötés semmisségére. Mindebből azt a következtetést vonta le, hogy a felek jogviszonyára a fogyasztó szokásos tartózkodási helye szerinti jog, azaz a magyar jog az irányadó.
[11] Egyetértett az elsőfokú bíróságnak azzal a jogi álláspontjával, hogy a felek között létrejött szerződés a TTC-ben foglalt, online megkötött szerződés. Az elsőfokú bíróságtól eltérően azonban azt állapította meg, hogy a szerződés nem a Ptk.-ban nem nevesített, atipikus szerződés, hanem a különbözetre vonatkozó pénzügyi szerződés, ún. forex ügylet. A felperes részéről okirattal bizonyítottnak tartotta, hogy az egyik számlán nyereség keletkezett, amelynek kiutalását az alperes vállalta.
[12] Utalt arra, hogy bár a felperes személyes meghallgatása valóban nem történt meg, de a felperes a perben írásbeli nyilatkozatot tett. Tévesnek nevezte az alperesnek azt az állítását, hogy a felperes nyilatkozata bizonyítékként lett volna értékelhető, és ezzel kapcsolatban hivatkozott a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: régi Pp.) 163. § (2) bekezdésére és 169. §-ára.
[13] Elfogadta az alperesnek azt a fellebbezési érvelését, hogy a bónuszok összege összevonható és a számlákat egységesen kell kezelni. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy a bónusz levonására vonatkozó szerződéses előírások csak lehetőséget és nem kötelezettséget jelentenek az alperes számára. Ehhez képest értékelte, hogy az alperes 2015-ben a felperest a keresetben követelt összeg kiutalásáról tájékoztatta, amely nyilatkozat kötötte, e kötelezettségét mégsem teljesítette.
[14] Rámutatott: a kiutalás megtagadásához az alperes részéről szükséges volt annak bizonyítása, hogy a hedzselés ténylegesen megtörtént, és noha az alperes ezzel tisztában volt, az állítását nem bizonyította. Ezzel összefüggésben utalt a Ptk. 6:104. § (1) bekezdés a) és i) pontjára, valamint arra is, hogy a felperes hivatkozott a Bónusz Szabályzat idevágó kikötésének semmisségére, és azt a Ciprusi Köztársaság Energetikai, Kereskedelmi, Ipari és Idegenforgalmi Minisztériuma határozatában tisztességtelennek minősítette. Annak is jelentőséget tulajdonított, hogy az alperes a 2015. évi kötelezettségvállalásában a hedzselés gyanújára nem utalt, és amiatt levonást nem érvényesített.
[15] Mindezek alapján megállapította, hogy az alperes a felek közötti szerződést nem teljesítette, a felperesnek a szolgáltatás teljesítésére a Ptk. 6:58. §-a szerint jogosultsága áll fenn, és azt az alperesnek a Ptk. 6:34. §-a alapján teljesítenie kell.
A felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem
[16] A jogerős ítélet ellen az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben elsődlegesen annak hatályon kívül helyezését és a per megszüntetését, másodlagosan a jogerős ítélet hatályon kívül helyezése mellett a kereset elutasítását kérte.
[17] Megsértett jogszabályhelyként az elsődleges kérelme tekintetében a régi Pp. 130. § (1) bekezdés a) pontját és 157/A. § (1) bekezdés b) pontját, a másodlagos kérelme vonatkozásában a régi Pp. 206. § (1) bekezdését és a nemzetközi magánjogról szóló 2017. évi XXVIII. törvény (a továbbiakban: Nmjtv.) 8. § (1) bekezdését jelölte meg.
[18] Kiemelte, hogy a per során mindvégig következetesen hivatkozott a bíróság joghatóságának hiányára. Előadta, hogy a felperes által végzett tevékenység – a felperes és a perben eljárt bíróságok szóhasználata szerint is – kereskedésnek, illetve kereskedelmi tevékenységnek minősül. Éppen ezért állította, hogy a szerződés fogalmilag nem minősülhet a Brüsszel Ia. rendelet értelmében fogyasztói szerződésnek. Lényegesnek tartotta, hogy az EUB gyakorlata szerint a fogyasztói szerződés fogalmát a nemzeti jogtól függetlenül, a Brüsszel Ia. rendelet 17. cikkében foglalt különös joghatósági szabályokat pedig megszorítóan kell értelmezni, és az nem a fogyasztó személyes körülményeitől, hanem a jogvita alapját jelentő szerződés céljától és a szerződéskötő feleknek az abban betöltött szerepétől függ. Egyértelműnek tartotta, hogy a felek között létrejött szerződés célja devizakereskedelmi tevékenység támogatása, lebonyolítása volt. Meglátása szerint tény, hogy a felperes a szerződést szakmai tevékenységi körén kívül eső, kizárólag nyereségszerzési célból kötötte meg, és ezért fogyasztónak, azaz végfelhasználónak semmiképpen sem tekinthető.
[19] A másodfokú bíróságnak az alkalmazandó anyagi jogra vonatkozó indokait hiányosnak, homályosnak és teljes mértékben tévesnek tartotta. Azokkal szemben továbbra is állította, hogy a per elbírálása során a ciprusi anyagi jog szabályai alkalmazandók. Ezt azzal indokolta, hogy egyrészt a felperes által is elfogadott Általános Kereskedelmi Feltételek ezzel kapcsolatban egyértelmű kikötést tartalmaznak, másrészt az általa nyújtott szolgáltatási tevékenység egyetlen eleme sem köthető Magyarországhoz. Ennélfogva a jogerős ítélet teljes indokolását tévesnek nevezte, mert az nem az alkalmazandó ciprusi anyagi jog szabályain alapul, és a külföldi jog tartalma megállapításának elmulasztása miatt a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését tartotta indokoltnak. Álláspontja szerint ezzel az eljárási szabálysértéssel a másodfokú bíróság az érdemi védekezés lehetőségétől megfosztotta, és a per tisztességes lefolytatásához való joga is sérült.
[20] Változatlanul hiányolta a precízen kidolgozott kereseti kérelmet, és utalt arra, hogy ezt az álláspontját az elsőfokú bíróság is osztotta, amikor erről a feleket tájékoztatta, továbbá a felperest figyelmeztette arra, hogy távolmaradása esetén a bizonyítatlanság következményeit a terhére értékeli. Sérelmezte, hogy a felperes személyes meghallgatása elmaradásának következményeit a másodfokú bíróság nem értékelte. Érvelése szerint a felperes személyes meghallgatását az általa előterjesztett írásbeli nyilatkozat nem pótolta, és anélkül a perben releváns információk nem váltak megismerhetővé. A perben alapvető jelentőségű kérdésnek tartotta, hogy a következetes állítása szerint nem végzett értékesítést a felperes nevében és javára, a felperes mindig saját döntése alapján, a saját kockázatára kereskedett. Hivatkozása szerint pedig ennek vitatása esetén szükség lett volna a felek nyilatkozattételre való felhívására, bizonyítás lefolytatására a felperes személyes meghallgatásával.
[21] A másodfokú bíróságnak a hedzseléssel kapcsolatos megállapításával sem értett egyet, és hangsúlyozta: nem szükséges bizonyítania a visszaélésszerű kereskedést, a felperes által elfogadott Kereskedelmi Feltételek alapján már a puszta gyanú is lehetővé teszi a profit elvonását. Álláspontja szerint ezért jogszerűen tagadhatta meg a bónusz kiutalását.
[22] Mindezek miatt hivatkozott arra, hogy a másodfokú bíróság az ítéletét bizonyítatlan tényekre alapította, és a bizonyítékokat tévesen, kirívóan okszerűtlenül mérlegelte.
[23] A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte.
A Kúria döntése és jogi indokai
[24] A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint megalapozott.
[25] A Kúria a régi Pp. 275. § (2) bekezdése szerint a felülvizsgálati kérelem keretei között eljárva, a felülvizsgálati eljárás eredményeként azt állapította meg, hogy a jogerős ítélet sérti a nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Nmjtvr.) 5. § (1) bekezdését.
[26] Az alperes az elsődleges kérelmében az eljárás korábbi szakaszaiban előterjesztett joghatósági kifogásának indokait ismételte meg. E körben megsértett jogszabályhelyként a régi Pp. 130. § (1) bekezdés a) pontját is feltüntette. Az itt meghatározott abszolút perakadály azonban akkor áll fenn, és arra tekintettel a régi Pp. 157. § a) pontja szerint a pert akkor kell megszüntetni, ha megállapítható, hogy a perre a magyar bíróság joghatósága a törvény vagy nemzetközi egyezmény rendelkezése alapján kizárt. A magyar bíróság joghatóságának kizártsága hiányában a per az említett okból nem szüntethető meg. Ha azonban ilyen esetben a magyar bíróság joghatósága egyetlen joghatósági ok alapján sem állapítható meg, a bíróságnak a régi Pp. 157/A. § (1) bekezdése értelmében az alperes percselekményeitől függően kell határoznia az eljárás megszüntetéséről [Kúria Pfv.V.21.201/2018/8. (BH 2019.325.)]. E szerint a bíróság az eljárást megszünteti, amennyiben az alperes az első tárgyalást elmulasztotta, és írásbeli védekezést sem terjesztett elő, vagy az alperes a bíróság joghatóságának hiányát kifogásolja. Mivel pedig az adott esetben az alperes a perbe bocsátkozása előtt az utóbbiaknak megfelelő alaki védekezést terjesztett elő, ezért a régi Pp. 157/A. § (1) bekezdés b) pontjának sérelmére alapított felülvizsgálati támadás megalapozottságát kellett vizsgálni.
[27] A Brüsszel Ia. rendelet 4. cikk (1) bekezdésében foglalt általános joghatósági szabály szerint valamely tagállamban lakóhellyel rendelkező személy, állampolgárságára való tekintet nélkül az adott állam bíróságai előtt perelhető. Az 5. cikk (1) bekezdése értelmében valamely tagállamban lakóhellyel rendelkező személy más tagállam bíróságai előtt kizárólag e fejezet 2–7. szakaszában megállapított rendelkezések alapján perelhető. A fogyasztói szerződések esetében érvényesülő különös joghatósági szabályokat a Brüsszel Ia. rendelet 4. szakasza, a 17–19. cikkek tartalmazzák. Azok értelmezésekor figyelemmel kell lenni a preambulum (18) bekezdésére, amely szerint a biztosítási, fogyasztói és munkaszerződésekkel kapcsolatban a gyengébb felet az érdekeinek megfelelő, az általános szabályoknál kedvezőbb joghatósági szabályok kell védelemben részesíteni. A preambulum (19) bekezdése rögzíti, hogy a felek szerződéses szabadságát – a biztosítási, fogyasztói és munkaszerződések kivételével, amelyeknél a joghatósággal rendelkező bíróság meghatározása tekintetében csak korlátozott szerződéses szabadság engedhető meg – az e rendeletben megállapított kizárólagos joghatósági okok figyelembevételével tiszteletben kell tartani. A Brüsszel Ia. rendelet 18. cikk (1) bekezdése alapján a fogyasztó a másik szerződő fél ellen akár annak a tagállamnak a bíróságai előtt, ahol a fél székhellyel rendelkezik, akár – függetlenül a másik fél székhelyétől – saját lakóhelyének bíróságai előtt indíthat eljárást. A 19. cikk pedig meghatározza azokat a vagylagos feltételeket, amelyek valamelyikének fennállása esetén a felek a fogyasztói szerződésekre vonatkozó rendelkezésektől megállapodással eltérhetnek.
[28] A joghatóság kérdésében való állásfoglaláshoz ezért a perben érvényesített követelést megalapozó szerződés minősítésére volt szükség, azt kellett vizsgálni, hogy a felperes fogyasztóként kötött-e szerződést az alperessel. Az EUB ítélkezési gyakorlata értelmében a Brüsszel Ia. rendelet 17. cikkének (1) bekezdése abban az esetben alkalmazható, ha három feltétel teljesül: először is a szerződő felek egyike fogyasztói minőségben jár el, a szakmai tevékenységétől kívül esőnek tekinthető keretek között, másodszor a fogyasztó és a szakmai tevékenységet folytató személy közötti szerződést ténylegesen megkötötték, és harmadszor e szerződés a 17. cikk (1) bekezdés a)–c) pontjaiban említett kategóriák egyikébe tartozik. E feltételeknek kumulatíve kell teljesülniük, miáltal a joghatóság már az egyik hiányában sem határozható meg a fogyasztói szerződésekre vonatkozó szabályok alapján (C-208/18., C-297/14., C-375/13). A felek között az elsőként említett feltétel teljesülése volt vitás: az alperes mindvégig vitatta a felperes fogyasztói minőségét, és a felülvizsgálati kérelmében is az ehhez kapcsolódó érveit fejtette ki. Helyesen hivatkozott arra, hogy az EUB következetes gyakorlata szerint a főszabály alóli kivételeket megállapító joghatósági szabályok szigorúan értelmezendők (C-498/16., C-464/01.). Az EUB azt is megállapította, hogy a „fogyasztónak” a Brüsszel Ia. rendelet 17. és 18. cikke szerinti fogalmát megszorítóan kell értelmezni, és – a szerződés céljára és természetére tekintettel – az említett személynek a szerződésben fennálló helyzetére, nem pedig az érintett személy szubjektív körülményeire kell hivatkozni, mivel ugyanazt a személyt bizonyos ügyletekkel kapcsolatban fogyasztónak, míg másokkal összefüggésben már gazdasági szereplőnek lehet tekinteni (C-500/18., C-269/95.). Az EUB ebből arra a következtetésre jutott, hogy a kizárólag az egyén magánfogyasztásával kapcsolatos szükségleteinek kielégítését célzó, szakmai tevékenységtől vagy ilyen céltól függetlenül kötött szerződés tartozik azon különleges rendelkezések hatálya alá, amelyeket az említett rendelet a fogyasztó – mint gyengébbnek tartott fél – védelmére előír (C-208/18., C-498/16., C-464/01.).
[29] Az EUB ugyanakkor a már hivatkozott C-208/18. számú ügyben 2019. október 3-án hozott ítéletében a következő, a perbeli joghatósági vita eldöntése szempontjából is kiemelt jelentőségű megállapításokat tette. E határozat szerint a Brüsszel Ia. rendelet 17. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az olyan természetes személy, aki egy brókercéggel kötött, az árfolyam-különbözeti szerződésekhez hasonló szerződés alapján a forex (foreign exchange) nemzetközi devizapiacon ügyleteket hajt végre e brókercég közvetítésével, e rendelkezés értelmében „fogyasztónak” minősül, ha e szerződéskötés nem tartozik e személy szakmai tevékenységébe, amit a kérdést előterjesztő bíróságnak kell megvizsgálnia. E minősítés szempontjából egyrészt főszabály szerint önmagukban irrelevánsak az olyan tényezők, mint például az árfolyam-különbözeti szerződésekhez hasonló szerződések alapján végrehajtott ügyletek értéke, az ilyen szerződések megkötéséhez kapcsolódó, pénzügyi veszteségre vonatkozó kockázatok mértéke, az említett személynek a pénzügyi eszközök területén fennálló esetleges ismeretei vagy szakértelme, vagy az ilyen ügyletek keretében tanúsított aktív magatartása, és másrészt főszabály szerint önmagában irreleváns az, hogy a pénzügyi eszközök nem tartoznak a Róma I. rendelet 6. cikkének hatálya alá, illetve az, hogy e személy a pénzügyi eszközök piacairól, a 85/611/EGK és a 93/6/EGK tanácsi irányelv, és a 2000/12/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv módosításáról, valamint 93/22/EGK tanácsi irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2004. április 21-i 2004/39/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 4. cikke (1) bekezdésének 12. pontja értelmében vett „lakossági ügyfélnek” minősül. Az EUB ezzel lényegében azonosan határozott a fentiekben ugyancsak megjelölt C-500/18. számú ügyben 2020. április 2-án hozott ítéletében, és a fogyasztói minősítés szempontjából főszabály szerint önmagában olyan tényezőt is irrelevánsnak nevezett, mint azt a körülményt, hogy az említett személy viszonylag rövid időn belül nagyszámú tranzakciót hajtott végre, vagy hogy e tranzakciókba jelentős összegeket fektetett be.
[30] Mindezek figyelembevételével az a tény, hogy a felek között létrejött szerződés célja devizakereskedelmi tevékenység lebonyolítása, és a felperes a forex ügyletek révén nyereségszerzésre törekedett, a felperes fogyasztói minőségének megállapítását nem zárta ki. Ebből a szempontból önmagában annak sem lehetett jelentőséget tulajdonítani, hogy a felperesnek közgazdász egyetemi hallgatóként a pénzügyi eszközök területén miféle ismeretei voltak. Ehhez képest a jogerős ítéletben megállapított tényállás további elemei sem tették lehetővé annak megállapítását, hogy az említett szerződések megkötése a felperes szakmai tevékenységének körébe tartozott. A másodfokú bíróság ezért a per megszüntetését mellőző és a magyar bíróság joghatóságát megállapító végzésében helyesen rögzítette, hogy a felperesnek a szerződéssel elérni kívánt célja kizárólag a magánfogyasztásával kapcsolatos szükségleteinek kielégítése volt. Ennélfogva pedig helytállóan jutott arra a következtetésre, hogy a perben a Brüsszel Ia. rendelet fogyasztói szerződésre meghatározott különös joghatósági szabályát kellett alkalmazni. Az elsődleges felülvizsgálati kérelem emiatt nem volt teljesíthető, és a per a Pp. 157/A. § (1) bekezdés b) pontja alapján nem volt megszüntethető.
[31] Az alperes a másodlagos kérelmét részben az Nmjtv. 8. § (1) bekezdésének megsértésére alapította. E jogszabályhely azonban – az Nmjtv. időbeli hatályát meghatározó, a 125. §-ban írt hatályba léptető rendelkezésre, valamint a 126. §-ban foglalt átmeneti rendelkezésekre is tekintettel – a perben nem volt alkalmazható. A régi Pp. 272. § (3) bekezdése szerint, ha a felülvizsgálati kérelemben tartalmilag helyesen történik hivatkozás a jogszabálysértés tényére, de a megsértett jogszabályhely megjelölése téves, ezen okból a felülvizsgálati kérelem nem utasítható el. Erre az értelmezési szabályra figyelemmel nem volt eljárásjogi akadálya annak, hogy a Kúria érdemben vizsgálja a felülvizsgálati kérelemben feltüntetett Nmjtv. 8. § (1) bekezdésének tartalmilag megfeleltethető Nmjtvr. 5. § (1) bekezdésének megsértését.
[32] A perben eljárt bíróságok az alkalmazandó jog kérdésében úgy foglaltak állást, hogy a felek jogválasztása, a felperes által is elfogadott Általános Kereskedelmi Feltételek kikötése ellenére a jogvita eldöntésekor nem a ciprusi, hanem a magyar anyagi jog szabályait kell alkalmazni. Mindezt eltérően indokolták: míg az elsőfokú bíróság a Róma I. rendelet 3. cikk (5) bekezdésének, 4. cikk (1) bekezdés h) pontjának és 10. cikk (2) bekezdésének értelmezése alapján a felperest mint fogyasztót nem tartotta elzárhatónak a szokásos tartózkodási helye szerinti jog alkalmazásától; addig a másodfokú bíróság egyrészt a Római Egyezmény 5. cikk (2) bekezdésében meghatározott feltételek egyikének fennállása, másrészt a vonatkozó szerződéses kikötés tisztességtelensége miatt tekintette irányadónak a magyar jogot. Noha az elsőfokú bíróság a Róma I. rendelet fogyasztói szerződésekre vonatkozó 6. cikkére külön nem hivatkozott, az ítéletében e körben felhozott indokokból következően a felperes fogyasztói minősége jelentette számára azt a szempontot, amelyre figyelemmel az alkalmazandó jogot a jogválasztással szemben meghatározta. A fogyasztó definícióját a Róma I. rendelet 6. cikk (1) bekezdése tartalmazza, és – bizonyos feltételek fennállása esetére – rendelkezik a fogyasztó szokásos tartózkodási helye szerinti jog alkalmazásáról, a 6. cikk (2) bekezdése pedig a fogyasztói szerződések esetében gyakorolható jogválasztással szemben támasztott követelményekről szól. A másodfokú bíróság helyesen indult ki abból, hogy a Róma I. rendelet 6. cikk (4) bekezdés d) pontja a 6. cikk (1) és (2) bekezdésében foglalt szabályok hatálya alól a „valamely pénzügyi eszköz által megtestesített jogok[at] és kötelezettségek[et]” kizárja, amennyiben azok nem minősülnek pénzügyi szolgáltatás nyújtásának. A Róma I. rendelet (30) preambulumbekezdése szerint e rendelet alkalmazásában pénzügyi eszközök a 2004/39/EK irányelv 4. cikkében meghatározott eszközök, amelyek között az említett irányelv I. melléklet C. szakasz 9. pontja értelmében a különbözetre vonatkozó pénzügyi szerződések is szerepelnek. Az EUB a korábbiakban már hivatkozott és a másodfokú bíróság által is felhívott C-208/18. számú ügyben hozott ítéletében ennek megfelelően fejtette ki, hogy a pénzügyi eszközök nem tartoznak a Róma I. rendelet 6. cikkének hatálya alá. [Kiemelte ugyanakkor azt is, hogy mindez irreleváns valamely személynek a Brüsszel Ia. rendelet 17. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „fogyasztókénti” minősítése szempontjából.] Mindebből azonban a másodfokú bíróság tévesen vonta le azt a következtetést, hogy az alkalmazandó jogot a Római Egyezmény alapján kellett meghatározni. Figyelmen kívül hagyta ugyanis egyrészt azt, hogy a Róma I. rendeletnek a Római Egyezménnyel való kapcsolatát szabályozó 24. cikk (1) bekezdése szerint a Róma I. rendelet – főszabályként – a Római Egyezmény helyébe lépett a tagállamokban, másrészt azt, hogy a Róma I. rendeletet annak 28. cikke értelmében a 2009. december 17-től kötött szerződésekre kell alkalmazni. Ennélfogva, a párhuzamos alkalmazás kizártsága miatt a perben a Róma I. rendelet szabályai által meghatározott jogot kellett irányadónak tekinteni.
[33] Mivel a fentebb írtak szerint a Róma I. rendelet 6. cikk (4) bekezdés d) pontjára tekintettel a 6. cikk (1) és (2) bekezdése nem volt alkalmazható, ezért – a 6. cikk (3) bekezdését is figyelembe véve – a felperes mint fogyasztó és az alperes mint vállalkozó közötti szerződésre alkalmazandó jogot a 3. és 4. cikk alapján kellett megállapítani. Az utóbbi két rendelkezés közül a 3. cikk szabályozza a jogválasztást, és annak (5) bekezdése az alkalmazandó jogra vonatkozó megállapodás létrehozására és érvényességére a 10., 11. és 13. cikk alkalmazását írja elő. Tekintve azt, hogy a jogválasztás az adott esetben is megtörtént, és a felek a ciprusi jog alkalmazásában megállapodtak, abban a kérdésben kellett volna állást foglalni, hogy a jogválasztás megfelelt-e az azzal szemben támasztott követelményeknek. A másodfokú bíróság viszont a jogválasztástól való eltérést azzal is indokolta, hogy az azzal összefüggő szerződéses kikötés tisztességtelennek minősült. E körben utalt a Tanács 1993. április 5-i 93/13/EGK irányelvének 3. cikk (1) bekezdésére és az EUB annak értelmezéséről szóló C-191/15. számú határozatára. Figyelembe vette továbbá, hogy a felperes a perben hivatkozott az alkalmazandó jogra vonatkozó szerződéses kikötés semmisségére. Az alperesnek ugyanakkor ehhez kapcsolódó, a régi Pp. 272. § (2) bekezdésében, valamint az 1/2016. (II. 15.) PK vélemény 3. és 4. pontjában foglaltaknak megfelelő felülvizsgálati hivatkozása nem volt: a jogerős ítélet indokolása említett részének hiányosságát és téves voltát az adekvát jogszabályhelyek feltüntetése és jogi indokainak kifejtése nélkül állította. A Kúria ezért a jogválasztást tartalmazó szerződéses kikötés tisztességtelenségét, illetve a jogerős ítélet azt kimondó megállapítását érdemben nem vizsgálhatta. Ez pedig azt kellett, hogy jelentse, hogy az alkalmazandó jog kérdésében a Róma I. rendelet 4. cikke alapján kellett állást foglalni, amely a jogválasztás hiányában alkalmazandó jogra vonatkozó szabályokat rögzíti. Az itt felsorolt és egymással eshetőleges viszonyban álló kapcsolóelvek közül akár a szolgáltatást nyújtó fél szokásos tartózkodási helye [4. cikk (1) bekezdés b) pontja], akár a szerződés jellegéből adódó teljesítésre kötelezett fél szokásos tartózkodási helye [4. cikk (2) bekezdés], vagy akár a legszorosabb kapcsolat elve [4. cikk (4) bekezdés] figyelembevételével a felek szerződéses kötelezettségeire alkalmazandó jogként a ciprusi jog volt meghatározható. Az alperes a felülvizsgálati kérelmében helyesen mutatott rá arra, hogy mivel ciprusi székhelyű gazdasági társaságként szolgáltatásait kizárólag Cipruson nyújtja, az ügyletkötések céljából igénybe vehető platformot Cipruson üzemelteti, és a felperes részére nyitott bankszámlát is ugyanitt vezette, az általa nyújtott szolgáltatás egyetlen eleme sem volt Magyarországhoz köthető.
[34] Következésképpen az alperes megalapozottan sérelmezte, hogy a perben eljárt bíróságok nem a ciprusi anyagi jogot alkalmazták, és annak tartalmát nem tárták fel. A jogerős ítélet ezért sérti az Nmjtvr. 5. § (1) bekezdését. [Mindez a régi Pp. 206. § (1) bekezdésének sérelmére alapított felülvizsgálati támadás érdemi vizsgálatát szükségtelenné tette.]
[35] A Kúria a kifejtettekre figyelemmel, a régi Pp. 275. § (4) bekezdése szerint a jogerős ítéletet az elsőfokú bíróság ítéletére is kiterjedően hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
[36] Az elsőfokú bíróságnak a megismételt eljárásban a felek közötti jogvitában alkalmazandó ciprusi anyagi jog releváns tartalmát meg kell állapítania, és a felek ahhoz igazodó jogállításainak figyelembevételével kell az érdemi döntését meghoznia.
(Kúria Gfv.III.30.388/2022/6.)