I. A vétőképesség a felróható közrehatásnak is szükségszerű feltétele.
II. A sérelemdíjnál a büntető funkció figyelembevétele nem történhet automatikusan, csak az eset összes körülményének értékelésével.
III. Ha a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatva a sérelemdíj összegét leszállította, a felülvizsgálat kizártságának a Pp. 408. § (2) bekezdésében megkövetelt feltétele nem áll fenn. Ebből a szempontból annak sincs jelentősége, hogy egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletének jogi indokaival – többek között az I. rendű felperes vétőképessége, felróható közrehatása és a közrehatás aránya vonatkozásában – egyetértett [2016. évi CXXX. törvény (Pp.) 279. § (1) és (3) bek. 408. § (2) bek.; 2013. évi V. törvény (Ptk.) 2:52. § (2) bek., 6:522. § (2) bek. c) pont, 6:537. § (1) bek.].
A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás
[1] A II. rendű felperes gyermeke és a III. rendű felperes testvére, a 13 éves I. rendű felperes 2018. szeptember 12-én a délutáni órákban, jó látási és időjárási viszonyok között, az általa évek óta rendszeresen használt útvonalon gyalogosan közlekedett, és egy kijelölt gyalogos-átkelőhely nélküli útkereszteződéshez érve az úttest szélén megállt. Ugyanennek az útkereszteződésnek az irányába haladt 40–45 kilométer/órás sebességgel az alperesnél kötelező gépjármű-felelősségbiztosítással rendelkező személygépkocsi. Az I. rendű felperes balra, majd jobbra nézett, mintegy 3 másodpercig lefelé tekintett, ezután – amikor a személygépkocsi már csak 11–12 méterre volt tőle – anélkül, hogy ismételten balra tekintett volna, hirtelen siető mozgással a balról érkező személygépkocsi elé lépett, annak jobb első részének, majd a szélvédőnek csapódott, és az úttestre esett. A balesetet a személygépkocsi vezetője intenzív fékezés esetén is csak akkor tudta volna elkerülni, ha az úttest szélén várakozó I. rendű felperest észlelve a sebességét 26–29 kilométer/órára csökkenti.
[2] Az I. rendű felperes többszörös koponyacsonttörést, kétoldali agyzúzódást szenvedett, nála keményburok alatti vérzés, agyvizenyő és koponyaűri nyomásfokozódás, az idegrostok diffúz károsodása következett be. Életmentő műtét után 2018. szeptember 26-ig géppel lélegeztették. 2018. november 28-án bocsátották otthonába. Görcsök és légzészavar, majd a rehabilitációs osztályon kialakult lázas állapota miatt ismételten intenzív osztályos kezelése vált szükségessé. 2019 szeptemberében koponyacsontpótlást hajtottak végre rajta, 2022 áprilisában Achilles-ín nyújtó műtétet végeztek.
[3] Az I. rendű felperesnél a sérüléssel összefüggésben négy végtagra terjedő bénulás és izomtónus-fokozódás, alsó végtagi és gerincdeformitás, jobb oldali arcidegbénulás, súlyos beszédzavar, inkontinencia áll fenn. Önálló helyváltoztatásra képtelen. Beszélni nem képes, hangokat ad ki, szükségleteit gesztusokkal jelzi. A komplex fejlesztés, konduktív pedagógiai módszerek és egyéb terápiás eljárások nyomán eljutott oda, hogy kerekesszékben szállítható. Az ellátási és önkiszolgálási képessége teljes mértékben hiányzik, az élet minden területén folyamatos segítséget, állandó felügyeletet igényel. Az állapota lényegében véglegesnek tekinthető, egyes aktív mozgásfunkciói kis mértékben javulhatnak, de önmaga ellátására a jövőben is képtelen lesz.
[4] A büntető bíróság jogerős ítéletében a személygépkocsi vezetőjét bűnösnek találta közúti baleset okozásának vétségében. Az ítélet indokolása szerint a személygépkocsi vezetője a közúti közlekedés szabályairól szóló 1/1975. (II. 5.) KPM–BM együttes rendelet (a továbbiakban: KRESZ) 43. § (4) bekezdés b) pontját megszegve nem kellő óvatossággal közelítette meg az úttest szélén álló I. rendű felperest. A határozat rögzítette, hogy az I. rendű felperes megszegte a KRESZ 21. § (6) bekezdésében foglaltakat, mert az úttestre lépés előtt nem győződött meg annak veszélytelenségéről, váratlan és szabálytalan magatartása a baleset bekövetkeztében közrehatott.
A kereseti kérelem és az alperes védekezése
[5] A felperesek megváltoztatott keresetükben az alperest az I. rendű felperes javára 140 000 000 forint, a II. rendű felperes javára 60 000 000 forint, a III. rendű felperes javára 30 000 000 forint sérelemdíj és ezen összegek 2018. szeptember 12-től számított késedelmi kamata, az I–II. rendű felperesek mint egyetemleges jogosultak javára költségpótló járadékként – egyebek mellett – 2021. július 1-jétől az otthoni rehabilitáció költségeire havi 260 000 forint, a külső terápia igénybevételének költségeire havi 96 000 forint, a II. rendű felperes javára – többek között – az I. rendű felperes otthoni ápolásához, mobilizálásához szükséges tartós használatra rendelt ingóságok költségére 5 271 935 forint és annak 2018. december 31-től járó késedelmi kamata megfizetésére kérték kötelezni.
[6] Az alperes érdemi ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. A perindítás után 5 000 000 forint jogcím nélküli előleget megfizetett, és kérte annak az I. rendű felperes sérelemdíjában történő elszámolását.
[7] Az elsőfokú bíróság ideiglenes intézkedéssel az alperest 2021. október 1-jétől havi 150 000 forint rehabilitációs járadék I. rendű felperes részére való megfizetésére kötelezte.
Az első- és a másodfokú részítélet
[8] Az elsőfokú bíróság – a kijavított és kiegészített – részítéletével az alperest az I. rendű felperes javára 35 000 000 forint, a II. rendű felperes javára 14 000 000 forint, a III. rendű felperes javára 7 000 000 forint és ezeknek az összegeknek a részítélet meghozatalától (2023. március 14-től) járó késedelmi kamata, az I. rendű felperes javára 816 775 forint rehabilitációs járadékhátralék és annak 2018. december 31-től járó késedelmi kamata, valamint 2023. április 1-jétől havi 179 200 forint rehabilitációs járadék, a II. rendű felperes javára az ápoláshoz, mobilizáláshoz szükséges ingóságok költségére 2 354 825 forint és annak 2018. december 31-től járó késedelmi kamata megfizetésére kötelezte. Ezt meghaladóan a sérelemdíj és az I. rendű felperes rehabilitációs költségei tekintetében a keresetet elutasította.
[9] Döntését – egyebek mellett – a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 6:535. § (1) bekezdésére és 6:537. § (1) bekezdésére, valamint a kötelező gépjármű-felelősségbiztosításról szóló 2009. évi LXII. törvény 12. §-ára, 13. §-ára, 27. §-ára és 28. §-ára alapította.
[10] Utalt arra, hogy a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) 264. § (1) bekezdésére tekintettel a ténymegállapítási kötöttség a bűnösség megállapításának alapjául szolgáló tényekre is kiterjed. Ennek megfelelően a büntetőeljárásban hozott jogerős ítélet indokait figyelembe véve az alperes biztosítottjának terhére értékelte, hogy a közlekedés más résztvevőinek szabálykövető magatartásába vetett bizalomra nem lehet támaszkodni, ha a másik résztvevőről felismerhető, hogy koránál, testi fogyatékosságánál vagy más oknál fogva nem várható el tőle a közlekedési helyzet felismerése és az annak megfelelő szabálykövető magatartás megválasztása, a közlekedési szabályok ismerete vagy alkalmazása. Az alperes biztosítottja részéről olyan mértékű körültekintést tartott elvárhatónak, hogy a gyermekkorú I. rendű felperes közlekedési szabályszegésével még annak konkrét észlelhetősége előtt is számolnia kellett. Ezzel szemben rögzítette, hogy bár az I. rendű felperes a KRESZ 21. § (5) bekezdésére figyelemmel a kijelölt gyalogos-átkelőhely hiányában is jogszerűen haladt át az úttesten, de a KRESZ 21. § (8) bekezdése szerint az úttesten közlekedő gépjárművekkel szemben nem volt elsőbbsége, és ezért a KRESZ 21. § (6) bekezdése értelmében az úttestre akkor léphetett volna, ha meggyőződött annak veszélytelenségéről.
[11] A felperesek hivatkozása miatt, a Ptk. 6:544. § (1) bekezdésének alkalmazásával vizsgálta, hogy az I. rendű felperes a baleset idején vétőképtelen személynek minősült-e. Ezzel kapcsolatban abból indult ki, hogy a vétőképesség független a cselekvőképességtől és az életkortól is; a bíróságnak minden esetben az adott tényállás alapján kell eldöntenie, a károkozás idején a konkrét cselekménnyel vagy mulasztással kapcsolatban az adott személy rendelkezett-e belátási képességgel, képes volt-e felfogni magatartásának káros következményeit. Ehhez képest az eset összes körülményére figyelemmel az I. rendű felperest nem tekintette vétőképtelennek, mivel a baleset idején 13 évesen 8. osztályos tanuló volt, és a II. rendű felperes állítása szerint 5. osztályos kora óta egyedül járt iskolába, edzésre, így egyrészt az adott útszakaszt ismernie kellett, másrészt az életkora, a hosszabb időtartamú, egyedül történő utazásai alapján a közlekedés alapvető, a gyalogosokat is érintő szabályaival tisztában kellett lennie. Mindezek miatt a felróható, de elhárítható károsulti közrehatást a Ptk. 6:537. § (1) bekezdése szerinti kármegosztást megalapozónak tekintette.
[12] A sérelemdíj mértékének meghatározásakor az I. rendű felperes esetében figyelembe vette az elszenvedett baleseti sérüléseit, azok következményeit, azt, hogy életminőségének igen súlyos fokú károsodását egész életén keresztül viselnie kell. Kiemelte, hogy az I. rendű felperes ugyan fejlődik, és érte a II. rendű felperes minden tőle telhetőt – sőt azon felül is – megtesz, a szakvélemény szerint azonban az I. rendű felperes önellátásra sohasem lesz képes, teljes életet nem fog tudni élni, állandó segítségre szorul, folyamatosan fejleszteni kell az állapota fenntartása és javítása érdekében. Arra is utalt, hogy a fejlesztések elmaradása esetén az I. rendű felperes állapota stagnál, illetve rosszabbodhat is. Az I. rendű felperest ért károsodás sérelemdíjban kifejezhető mértékét ezért mérlegeléssel, a Ptk. 6:534. § (1) bekezdésére figyelemmel, az ítélethozatalkori ár- és értékviszonyok alapján 50 000 000 forintban határozta meg.
[13] Megállapította, hogy a II. rendű felperesnek sérült az egészséges családban való éléshez fűződő személyiségi joga. Értékelte, hogy a II. rendű felperesnek minden nap szembesülnie kell a gyermeke sérült fizikai és mentális állapotával, minden idejét és kapacitását az I. rendű felperesről való folyamatos gondoskodás köti le, ami fizikailag is megterhelő számára. E körülmények figyelembevételével, az ápolást végző hozzátartozónak járó sérelemdíj összege körében kialakult bírói gyakorlatot is szem előtt tartva 20 000 000 forint sérelemdíjat talált alkalmasnak a II. rendű felperest ért nem vagyoni hátrányok hozzávetőleges kompenzálására.
[14] A III. rendű felperes esetében jelentőséget tulajdonított annak, hogy ő a II. rendű felperes támasza a mindennapokban, és az igazságügyi pszichológus szakértői vélemény szerint mintegy megszokta az örökös lemondást, az alkalmazkodás jellemző rá. A III. rendű felperest ért nem vagyoni sérelem kompenzációjaként az ítélkezési gyakorlat alapján 10 000 000 forint sérelemdíjat talált adekvátnak. A II–III. rendű felperesek tekintetében hivatkozott továbbá arra, hogy a megélt trauma feldolgozásának pozitív megküzdési mechanizmusa nem ad okot a sérelemdíj csökkentésére.
[15] Miután azonban az I. rendű felperes nem volt vétlen a baleset bekövetkezésében, a felróható közrehatását értékelve a javára 35 000 000 forint, a II. rendű felperes javára 14 000 000 forint, míg a III. rendű felperes javára 7 000 000 forint sérelemdíj megfizetésére kötelezte az alperest azzal, hogy a Ptk. 6:48. § (1) és (3) bekezdése szerint az alperes késedelmi kamat fizetésére az ítélet meghozatala idejétől köteles.
[16] A részítélettel elbírált kártérítési igények közül a rehabilitációs költségek tekintetében az aggálymentesnek minősített gyógypedagógiai szakvéleménnyel alátámasztottnak találta azokat a tanúvallomásokat, amelyek szerint a fejlesztések elmaradása állapotromlást idézne elő az I. rendű felperesnél. Ugyanezen szakvélemény alapján a konduktív pedagógia fontosságát abban határozta meg, hogy az az egész személyiségre kifejti hatását, a nagy- és finommozgások mellett az értelmi, kommunikációs és önkiszolgálási eredményességet is erősíti. Mindezek miatt két alkalommal 1,5 óra konduktív terápia otthoni alkalmazását tartotta indokoltnak, és ugyanígy határozta meg egy nagyon jó tárgyi és személyi feltételekkel rendelkező fejlesztő intézményben végzett gyógytorna gyakoriságának szükségességét is.
[17] A gyógypedagógiai szakvéleményből kiemelte, hogy a mozgásszervi betegségnél a masszázs az orvosi rehabilitáció eszközeként szerepel, a gyógypedagógiai rehabilitáció szempontjából kiegészítő terápiaként alkalmazzák. Értékelte az igazságügyi orvosszakértőnek azt a nyilatkozatát, amely szerint a gyógymasszázsnak nincs orvosi indikációja. Ennek ellenére az I. rendű felperes esetében azt elfogadhatónak és a költségét megtérítendőnek tartotta. Ezt a megállapítását a konduktor, a gyógytornász és fizioterapeuta tanúvallomásaira, valamint a gyógypedagógiai szakvéleményre alapította. Kifejtette: a logika szabályai szerint, ha a mozgásszervi betegségeknél a masszázs az orvosi rehabilitáció része, akkor az a perbeli sérülés következményeinek javítása érdekében is alkalmazandó. Ebbe a körbe sorolta a merev izomzatok nyújtása és ellazítása mellett a reflexzóna terápiát is. Utalt továbbá az igazságügyi orvosszakértőnek arra a nyilatkozatára, amely szerint nincs olyan protokoll, amely a kezelések szükségességét meghatározná, és a kezelések mind a mozgásképességre, mind a központi idegrendszerre hatnak.
[18] Az I. rendű felperest megillető költségpótló járadékhátralék összegét a 2021. július 1-jétől 2023. március 31-ig terjedő időre 5 238 250 forintban számolta el, és ezt az összeget csökkentette az I. rendű felperes 30% mértékű közrehatásával, ennek alapján a megtérítendő kár mértékét 3 666 775 forintban határozta meg. A kiegészítő ítéletével az utóbbi összegből levonta az alperes által az ideiglenes intézkedésnek megfelelően a 2021. október 1-jétől 2023. április 30-ig terjedő időre megfizetett 2 850 000 forintot, és így a hátralék összegét 816 775 forintban állapította meg. Az I. rendű felperes rehabilitációs költségének havi összegét a kármegosztás alkalmazásával 179 200 forintban határozta meg, amelynek megfizetésére 2023. április 1-jétől kezdődően folyamatosan kötelezte az alperest. Mellőzte az I–II. rendű felperesek egyetemleges jogosultságának rögzítését, hivatkozva arra, hogy a költség az I. rendű felperesnél merült és merül fel.
[19] A valamennyi fél fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság részítéletével az elsőfokú bíróság részítéletét fellebbezett részében részben, az alábbiak szerint változtatta meg: az I. rendű felperesnek fizetendő sérelemdíj összegét 30 000 000 forintra, a II. rendű felperesnek fizetendő kártérítés összegét 1 886 595 forintra és ezen összegeknek az elsőfokú részítéletben írt kamataira, az I. rendű felperesnek 2023. április 1-jétől fizetendő rehabilitációs járadék havi összegét 131 600 forintra leszállította, mellőzte az alperesnek az I. rendű felperes javára 816 775 forintban történő marasztalását. Egyéb fellebbezett részében az elsőfokú bíróság részítéletét helybenhagyta azzal a pontosítással, hogy a fentieket meghaladóan az ápoláshoz, mobilizáláshoz szükséges tartós használatra rendelt ingóságok költsége címén előterjesztett igényt is elutasítottnak tekintette.
[20] Megalapozatlannak találta a felpereseknek azt a fellebbezési hivatkozását, hogy az elsőfokú bíróság az I. rendű felperes közrehatása vonatkozásában iratellenes ténymegállapításokat tett, és a bizonyítékok okszerűtlen mérlegelésével minősítette vétőképesnek az I. rendű felperest.
[21] A felperesek fellebbezésére tekintettel az elsőfokú bírósággal egyezően vizsgálta, hogy az adott közlekedési szituációban az I. rendű felperes vétőképesnek minősült-e. Ebben a körben maradéktalanul egyetértett az elsőfokú bíróság álláspontjával. Rámutatott: az I. rendű felperes 8. osztályos tanulóként, 13 évesen egy szokványosan előforduló, általa is rutinszerűen kezelendő közlekedési helyzetbe került, amikor egy nem kifejezetten forgalmas útkereszteződésben kellett az úttesten tervezetten áthaladnia. Hivatkozása szerint ebben az életkorban az I. rendű felperesnek egyrészt rendelkeznie kellett azzal az ismerettel, hogy az úttesten való áthaladás érkező személygépkocsi hiányában lehetséges, és ezért a forgalomra figyelmet kell fordítania; másrészt rendelkeznie kellett az arra vonatkozó belátási képességgel, hogy milyen következményekkel járhat, ha az elsőbbséggel rendelkező, közeledő személygépjármű elé az úttestre kilép. E közlekedési szabályok ismeretére és így az I. rendű felperes vétőképességére utalónak tartotta, hogy az I. rendű felperes az útkereszteződésben megállt, előbb balra, majd jobbra tekintett. Az áthaladás lehetőségének ezt követően ismeretlen okból helytelenül történt felmérését nem találta alkalmasnak a vétőképesség megkérdőjelezésére. Emellett megjegyezte, hogy ha az I. rendű felperes valóban vétőképtelen lett volna, akkor nem lehetett volna őt egyedül, felügyelet nélkül a közterületre kiengedni, és a kísérő nélküli közlekedését lehetővé tenni. Rögzítette ugyanakkor, hogy a II. rendű felperes felelőtlen eljárására, a gondozói felelősségének megállapítására alkalmas peradat fel sem merült.
[22] Az I. rendű felperes vétőképességének alátámasztására azt a tényt sem találta alkalmasnak, hogy a bíróságok az alperes biztosítottjának büntetőjogi elmarasztalásakor a KRESZ 43. § (4) bekezdés b) pontjának értelmezése körében a gyermekeket (életkoruktól függetlenül) a saját biztonságukra ügyelni felismerhetően nem képes személyekkel azonos megítélésűnek tekintették.
[23] A felperesek fellebbezésében foglaltakkal szemben nem talált olyan körülményt, amely szerint az I. rendű felperest a balról általa is észlelten közeledő gépkocsi sebességét, haladási irányát tekintve indokolatlanul megtévesztette volna, és így az elvárható körültekintés tanúsítása esetén semmilyen szempontból nem tulajdoníthatott (volna) jelentőséget a jobbról érkező személygépkocsi lassításának. Az I. rendű felperestől elvárható magatartásnak azt tekintette, hogy megvárja a balról érkező, elsőbbséggel rendelkező személygépjármű elhaladását, és nem lép féktávolságon belül az elé. Az ezzel ellentétes magatartás miatt pedig megállapította, hogy az I. rendű felperes nyilvánvalóan megszegte a KRESZ gyalogos közlekedésre előírt, a büntető ítéletben és az elsőfokú részítéletben is felhívott szabályait.
[24] Az alperes biztosítottjának mint üzembentartónak a terhére vette figyelembe a tevékenység fokozottan veszélyes jellegét. Azt is értékelte azonban, hogy az alperes biztosítottjának közlekedési magatartása csak áttételesen, az I. rendű felperes szabálytalan közlekedése folytán, annak következtében vezetett balesethez, hogy a személygépkocsi vezetője könnyelműen bízott az I. rendű felperes szabálykövető közlekedési magatartásában. Nem tartotta figyelmen kívül hagyhatónak azt sem, hogy a baleset az alperes biztosítottja részéről kizárólag abban az esetben lett volna elkerülhető, ha az I. rendű felperest észlelve a haladási sebességét haladéktalanul 26–29 kilométer/órára csökkenti, majd a tényleges veszélyhelyzet kialakulásakor vészfékez. Ehhez képest az I. rendű felperes terhére értékelte, hogy a közlekedési veszélyhelyzetet maga idézte elő. Ilyen szempontok mellett az elsőfokú bíróság által meghatározott 30%-os közrehatási mértéket a károsult részéről nem tekintette a Ptk. 6:525. § (1) és (2) bekezdésében írtak megsértésének. Álláspontja szerint az alperes részéről fellebbezéssel nem támadott kármegosztási arány mértéktartó, és hangsúlyosan kifejezi, hogy a fokozott veszéllyel járó tevékenységet az alperes biztosítottja folytatta.
[25] Megítélése szerint az elsőfokú bíróság az eset összes körülményét megfelelően értékelve és mérlegelve határozta meg a sérelemdíjak összegét. Nem tartotta kétségesnek, hogy a sérelemdíj mértékét a Ptk. 2:52. § (3) bekezdésében írt szempontokat befolyásoló valamennyi körülmény eseti mérlegelésével, mindenkor egyedileg kell megállapítani. Különösen nehéz megítélésűeknek nevezte ebben a tekintetben (is) a súlyos egészségkárosodással járó, az életminőséget radikálisan befolyásoló, csaknem felmérhetetlen hátránnyal járó jogsérelmeket. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy a jogegység és a jogbiztonság érvényre juttatása érdekében megkerülhetetlenné válik, hogy a joggyakorlat bizonyos zsinórmértéket alakítson ki annak biztosítására, hogy a hasonló súlyú jogsérelmekhez fűződjenek nagyságrendileg eltérő jogkövetkezmények. Ehhez képest a felperesek által igényelt sérelemdíjat az irányadó bírói gyakorlat által kimunkált összegszerűségi korlátok között, még a felpereseket sújtó extrém mértékű hátrányok mellett is eltúlzottnak találta.
[26] A felperesek fellebbezési ellenkérelmében hivatkozott, a sérelemdíjat a minimálbér változásához igazodóan indexáló módszert nem tekintette követhetőnek. Ezt azzal indokolta, hogy a minimálbér változásai nem függetlenek az ár- és értékviszonyok változásaitól, és azok nagyon sokrétű szempontrendszerre vezethetőek vissza. Kifejtette, hogy ehhez képest az ár- és értékviszonyok változása közvetlenebbül fejeződik ki az inflációs mutatókban, ami azonban az elsőfokú bíróság döntésében megfelelően elismerést nyert, figyelemmel arra is, hogy a korábbi évek felsőbírósági döntéseiben a perbelihez hasonlóan súlyos jogsérelmek esetén 30 000 000–35 000 000 forintnál magasabb összegű sérelemdíjat jellemzően nem alkalmaztak.
[27] Az elsőfokú bíróság által mérlegeléssel meghatározott sérelemdíjak összegét egyik felperes esetében, egyik irányban sem találta megváltoztatandónak, mert azok a károsulti közrehatásra is tekintettel szükségesek és egyúttal elégségesek is a jogsérelmek hozzávetőleges kompenzálásához. Arra is utalt, hogy a sérelemdíj funkciói közül az adott esetben a kompenzációnak és nem a magánjogi büntetésnek volt hangsúlyos szerepe. Ebben a körben nem értett egyet az alperesnek azzal az álláspontjával, hogy a sérelemdíj utóbbi funkciója a felelősségbiztosító helytállási kötelezettségének meghatározásakor nem érvényesíthető; azonban sem az alperes biztosítottja jogsértő magatartásának súlyát, sem a felróhatóság mértékét nem tartotta kiemelkedőnek. Megalapozottnak minősítette ugyanakkor az alperesnek azt a fellebbezési hivatkozását, hogy az 5 000 000 forint jogcím nélküli előleget a perindítás után fizette meg, és azt az I. rendű felperes sérelemdíjára kérte elszámolni. E részteljesítés miatt az I. rendű felperest megillető sérelemdíj összegét 30 000 000 forintra leszállította.
[28] Megalapozottnak találta továbbá az alperesnek a rehabilitációs költségeket érintő fellebbezését. Egyetértett azzal, hogy a mulasztás szükségességének megítélése orvosi szakkérdés, az igazságügyi orvosszakértő pedig ebben a kérdésben kategorikusan kizárta az indikációt. Nem tartotta releváns kérdésnek, hogy a masszázs általában milyen hatású, mert az indokoltságot az I. rendű felperes állapotához képest kellett megítélni, és e szakkérdésben nincs lehetőség az orvosszakértői álláspont bíróság általi felülmérlegelésére. Az alperesnek azt a hivatkozását is helytállónak tartotta, hogy a reflexzóna terápia indokoltságának alátámasztására a terápiát folytató személy állásfoglalása nyilvánvalóan nem elégséges.
[29] Indokolt költségnek tekintette az alperes által sem vitatottan heti két alkalommal folytatott konduktív terápiát, az ugyancsak heti két alkalommal folytatott komplex terápiát, valamint a DSGM terápia költségét. Rámutatott: ezek a terápiák lényegében ugyanazt a célt szolgálják, a mozgás fejlődését és az idegrendszer stimulálását, amihez képest további terápiák, fejlesztő foglalkozások igénybevétele az I. rendű felperes előnyére szolgálna, és bizakodásra adhat okot a II–III. rendű felperesek esetében, ami azonban önmagában nem elégséges ahhoz, hogy a Ptk. 6:522. § (2) bekezdés c) pontja szerinti indokoltan felmerülő költségek minősülhessenek. Abban a felek között vitás kérdésben, hogy az I. rendű felperes fejlődése az intenzív rehabilitáció folytán milyen szintre jutott el, szükségtelennek találta mind a részletkérdésekbe menő állásfoglalást, mind a felperesek által indítványozott utólagos bizonyítást, mivel a vitatott részletek sem a rehabilitáció szükségességének, sem az I. rendű felperes végállapotának megítélését nem érintették.
[30] Mindezekre tekintettel az elsőfokú bíróság által a 2021. július 1-jétől 2023. március 31-ig terjedő időre elszámolt rehabilitációs költség összegét a reflexzóna terápia 588 000 forint és a masszázs 840 000 forint költségével csökkentette, és a fentiekben megjelölt arányú kármegosztást alkalmazva a megtérítendő kár összegét 2 667 175 forintban határozta meg. Megállapította, hogy ezt az összeget az alperes az ideiglenes intézkedés alapján maradéktalanul megfizette, és ezért hátralék nem maradt fenn. A 2023. április 1-jétől fizetendő járadék havi mértékét – az indokolt terápiák költségének alapulvételével és a kármegosztás alkalmazásával – 131 600 forintban határozta meg.
[31] Az alperes által a II. rendű a felperes részére megtérítendő, az ápoláshoz, mobilizálásához szükséges ingóságok költségének összegét a kereset leszállítására figyelemmel csökkentette.
A felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem
[32] A jogerős részítélet ellen a felperesek terjesztettek elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben annak az elsőfokú részítéletre is kiterjedő hatályon kívül helyezését és az alperest az I. rendű felperes javára 85 000 000 forint, a II. rendű felperes javára 25 000 000 forint, a III. rendű felperes javára 15 000 000 forint sérelemdíj, az I. rendű felperes javára 5 238 250 forint költségpótló járadék hátralék (rehabilitációs költség) és annak 2018. december 31-től számított késedelmi kamata, valamint az I. rendű felperes javára 2023. április 1-jétől havi 256 000 forint járadék megfizetésére kötelezését kérték. Kérték továbbá a jogerős részítélet indokolásának oly módon történő „megváltoztatását”, hogy az I. rendű felperest nem terheli közrehatás, és az alperes költségpótló járadékként köteles megfizetni az I. rendű felperes részére az I. rendű felperes által bizonyítottan igénybe vett rehabilitációs ellátások költségét.
[33] Megsértett jogszabályhelyként a Pp. 263. § (1) bekezdését, 267. §-át, 268. § (1) és (2) bekezdését, 279. § (1) és (3) bekezdését, 316. § (1) bekezdés c) pontját, a Ptk. 2:52. § (2) és (3) bekezdését, 2:53. §-át, a 6:522. § (1) bekezdését és (2) bekezdése c) pontját, a 6:534. § (1) bekezdését, a 6:537. § (1) és (2) bekezdését.
[34] Fenntartották azt, az eljárás korábbi szakaszaiban is kifejtett álláspontjukat, hogy az I. rendű felperes a káreseményt előidéző, konkrét közlekedési szituációban vétőképtelennek minősült. Állították, hogy a bíróságok a bizonyítékok okszerűtlen mérlegelésével jutottak arra a következtetésre, hogy az adott közlekedési helyzet szokványos, rutinszerű volt. Azt a ténymegállapítást is vitatták, hogy az I. rendű felperes ismeretlen okból helytelenül mérte fel a balról észlelt személygépkocsi előtti áthaladás lehetőségét. Ezekkel kapcsolatban hivatkoztak az alperes biztosítottjának és a másik személygépkocsi vezetőjének a büntetőeljárásban tett vallomásaira. Tévesnek nevezték a másodfokú bíróságnak azt a megállapítását, hogy ha az I. rendű felperes valóban vétőképtelen lett volna, akkor nem lehetett volna őt egyedül, felügyelet nélkül a közterületre kiengedni, a kísérő nélküli közlekedését lehetővé tenni, és ilyen esetben a felügyeletet elmulasztó gondozót terhelné felelősség. Érvelésük szerint a konkrét helyzetben, az I. rendű felperes lakóhelyén történő önálló közlekedés a vétőképesség mellett sem eredményezheti, hogy a gondviselőjének a felügyelet elmulasztása felróható lenne.
[35] Kifogásolták, hogy a sérelemdíj összegének meghatározásakor a bíróságok ugyan helytállóan hivatkoztak az ár- és értékviszonyok utóbbi években történt nagymértékű megváltozására, de álláspontjuk szerint ezt nem kellően értékelték. Előadták, hogy e változások miatt a jogerős részítéletben meghatározott sérelemdíjak nem képesek a kompenzációs funkciójukat betölteni. Ezzel összefüggésben egyrészt szükségesnek tartották az ítélkezési gyakorlat figyelembevételét, másrészt fenntartották a minimálbérrel kapcsolatos érvelésüket, hangsúlyozva, hogy a minimálbér változása közép- és hosszútávon jól jelzi az ár- és értékviszonyok változását. Ennek alátámasztásaként ismertették a Központi Statisztikai Hivatal által közzétett, a minimálbér mértékének alakulását mutató adatokat. Azt is lényegesnek tartották, hogy a tényállások egyediségének a sérelemdíj meghatározásakor is érvényre kell jutnia, és ezért a sérelemdíj meghatározását nem lehet automatizálni. A jogirodalomra és a joggyakorlatra utalással kiemelték, hogy a sérelemdíj egyfelől közvetett kompenzációs szerepet tölt be, másfelől magánjogi büntetésnek is tekinthető.
[36] A rehabilitációs ellátások költségeit illetően az általuk csatolt videofelvételekkel bizonyítottnak tartották, hogy az I. rendű felperes állapotában az igazságügyi orvosszakértő által is elképzelhetetlennek véleményezett mértékű javulás, fejlődés tapasztalható. Álláspontjuk szerint az elsőfokú bíróság a kereset e részének elbírálásakor nem a szakvéleményt bírálta felül, hanem a szabad mérlegelés jogát gyakorolta, és a döntését okszerűen, logikusan megindokolta. Állították, hogy a masszázs alkalmazási köre, hatékonysága és szükségessége a köztapasztalat szintjét is eléri. Utaltak arra, hogy a bírói gyakorlat kárként megtéríteni rendeli mindazokat a költségeket, amelyek a károsultat ért hátránnyal okozati összefüggésben, szükségszerűen merültek fel, függetlenül attól, hogy azokkal a hátrány ténylegesen kiküszöbölhető-e. A jogerős részítélet indokaival szemben kiemelték, hogy az említett költségek megítélése nem pusztán szakkérdés, hanem gondos bírói mérlegelés eredménye, és a bíróság nincs kötve alakszerű bizonyításhoz.
[37] Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében elsődlegesen az I. rendű felperes vétőképessége, felróható közrehatása és a közrehatás aránya, valamint a sérelemdíjak mértéke tekintetében a felülvizsgálati kérelem visszautasítását, másodlagosan a jogerős részítélet hatályában fenntartását kérte. Az elsődleges kérelmét azzal indokolta, hogy a másodfokú bíróság az említett körben azonos jogszabályi rendelkezésre és jogi indokolásra utalással hagyta helyben az elsőfokú bíróság részítéletét, és ezért a Pp. 408. § (2) bekezdése szerint nincs helye felülvizsgálatnak, a felperesek pedig a felülvizsgálat engedélyezését nem kérték.
[38] A Kúria a Pfv.III.20.104/2024/4. számú végzésével a II–III. rendű felperesek felülvizsgálati kérelmét visszautasította.
A Kúria döntése és jogi indokai
[39] A Kúria mindenekelőtt utal arra, hogy az alperes elsődleges ellenkérelmében foglaltakkal szemben, az ott meghatározott részben az I. rendű felperes felülvizsgálati kérelme visszautasításának nem lehetett helye. Ennek oka az volt, hogy a másodfokú bíróság jogerős részítéletével az elsőfokú bíróság részítéletének részbeni megváltoztatásával az alperes által az I. rendű felperesnek fizetendő sérelemdíj összegét leszállította, és ezért a felülvizsgálat kizártságának a Pp. 408. § (2) bekezdésében megkövetelt feltétele nem állt fenn. Ebből a szempontból közömbös, hogy a másodfokú bíróság az I. rendű felperes javára megítélt sérelemdíj összegét csupán az alperes részteljesítésére tekintettel szállította le. Mint ahogy annak sem volt jelentősége, hogy egyebekben az elsőfokú bíróság részítéletének jogi indokaival – többek között az I. rendű felperes vétőképessége, felróható közrehatása és a közrehatás aránya vonatkozásában – egyetértett.
[40] A felülvizsgálati kérelem nem megalapozott.
[41] A Kúria a Pp. 423. § (1) bekezdése szerint a felülvizsgálati kérelem keretei között eljárva, a felülvizsgálati eljárás eredményeként azt állapította meg, hogy a jogerős részítélet felülvizsgálati kérelemmel támadott rendelkezése az I. rendű felperes által megjelölt okokból nem jogszabálysértő.
[42] Míg az alperes az érdemi védekezésében az I. rendű felperes felróható károsulti közrehatására, és arra tekintettel a Ptk. 6:537. § (1) bekezdése alkalmazásának szükségességére hivatkozott, addig a felperesek az I. rendű felperes vétőképtelenségét állították, és az erre vonatkozó álláspontjukat az eljárás későbbi szakaszaiban is fenntartották. Ennek jelentősége abban állt, hogy a vétőképesség a felróható közrehatásnak is szükségszerű feltétele (Kúria Pfv.III.20.434/2020/5.), a vétőképtelen személynek magatartása nem róható fel: kármegosztásnak csak felróható közrehatás esetén van helye (Kúria Pfv.III.21.392/2015/5.). A perben eljárt bíróságok ennek megfelelően elsődlegesen a vétőképesség kérdésében foglaltak állást, mégpedig akként, hogy az I. rendű felperest vétőképesnek minősítették. Az I. rendű felperes a felülvizsgálati kérelmében az említett jogi következtetést megalapozó egyes ténymegállapításokat vitatta, és a bizonyítékok e körben okszerűtlen mérlegelését sérelmezte.
[43] Az utóbbiak vizsgálatakor abból kellett kiindulni, hogy a Pp. alkalmazása körében is irányadó az a korábbi, a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény rendelkezésein alapuló bírói gyakorlat, amely szerint a bizonyítékok okszerűtlen mérlegelésének hiányában a bizonyítékok felülmérlegelésére a felülvizsgálati eljárásban nincs lehetőség [Kúria Pfv.III.20.229/2022/5. (BH 2022.293.)]. A felülvizsgálati eljárás nem ad alapot a bizonyítékok felülmérlegelésére, ha az egyes bizonyítékokból eltérő következtetés is levonható lett volna; az minősíthető nyilvánvalóan okszerűtlen következtetésnek, amikor a bizonyítékokból csak egyfajta, a felülvizsgálattal támadott ítélettől eltérő következtetésre lehet jutni [Kúria Pfv.I.21.474/2011/10. (BH 2013.119.II.)].
[44] A bizonyíték-mérlegelésnek a fentiekkel azonosítható hibája az adott esetben nem volt. Azt a tényt, hogy a balesetet megelőző közlekedési helyzet szokványosan előforduló volt, a rendelkezésre álló peradatok egyértelműen alátámasztották: az I. rendű felperesnek egy nem kifejezetten forgalmas, kijelölt gyalogos-átkelőhely nélküli útkereszteződésben kellett az úttesten gyalogosként áthaladnia. Az I. rendű felperes a felülvizsgálati kérelmében valójában nem is ezt vonta kétségbe, hanem azt, hogy a másodfokú bíróság a szóban forgó közlekedési helyzetet általa is rutinszerűen kezelendőnek tartotta. Ehhez képest az elsőfokú bíróság a II. rendű felperes tényelőadása alapján állapította meg, hogy az I. rendű felperes a baleset előtt már három éve, 5. osztályos kora óta egyedül járt iskolába, edzésre. Ebből a körülményből és az I. rendű felperes életkorából mindkét fokú bíróság helyesen vonta le azt a következtetést, hogy az I. rendű felperesnek a közlekedés alapvető, a gyalogosokat is érintő szabályaival tisztában kellett lennie. Éppen ezért – ahogyan a jogerős részítélet indokolása is tartalmazza – az I. rendű felperesnek arról is kellett tudnia, hogy az úttesten való áthaladás érkező személygépkocsi hiányában lehetséges. A másodfokú bíróság ennek az ismeretnek a meglétére abból a tényből is helytállóan következtetett, hogy az I. rendű felperes a baleset előtt az útkereszteződésben megállt, és előbb balra, majd jobbra tekintett. Kétségtelen, hogy az I. rendű felperes az áthaladás lehetőségét mégis tévesen mérte fel. Ennek okaként a felülvizsgálati kérelmében – miként az eljárás korábbi szakaszaiban is – azt jelölte meg, hogy a neki jobbról érkező személygépkocsi lassítását helytelenül ítélte meg, azt feltételezte, hogy ennek a személygépkocsinak a vezetője át akarta engedni az úttesten. Ezzel szemben a másodfokú bíróság helyesen rögzítette, hogy nem merült fel olyan körülmény, amely szerint az I. rendű felperest a balról közeledő személygépkocsi sebességét és haladási irányát tekintve indokolatlanul megtéveszthette volna, és ezért – a gyalogosközlekedésre vonatkozó fenti szabály ismeretére tekintettel – a jobbról érkező személygépkocsi lassításának jelentőséget nem tulajdoníthatott volna. Ez a következtetés okszerű volt, a helyesen megállapított tényeken alapult, és a járművezetőknek a büntetőeljárásban tett vallomásaival sem volt ellentétes.
[45] Ugyanebben a körben az I. rendű felperes vitatta a másodfokú bíróságnak azt a megállapítását, hogy ha az I. rendű felperes valóban vétőképtelen lett volna, akkor nem lehetett volna őt egyedül, felügyelet nélkül a közterületre kiengedni, a kísérő nélküli közlekedését lehetővé tenni, és ilyen esetben a felügyeletét elmulasztó gondozót terhelné a felelősség. A vétőképesség fennállására figyelemmel azonban ennek a kiegészítő indoknak a kereset megalapozottságát illetően semmiféle jelentősége nem volt. Mindazonáltal az I. rendű felperes figyelmen kívül hagyta, hogy a másodfokú bíróság is a felülvizsgálati kérelemben helyesnek tartott következtetést vonta le. Kifejtette ugyanis, hogy a II. rendű felperes felelőtlen eljárására, a gondozói felelősségének megállapítására alkalmas peradat fel sem merült.
[46] Mindezek miatt a jogerős részítélet felülvizsgálati kérelemmel támadott rendelkezése az I. rendű alperes által megjelölt okokból sem a Pp. 279. § (1) bekezdését, sem a Ptk. 6:537. § (1) és (2) bekezdését nem sértette.
[47] A sérelemdíj mértékét érintő felülvizsgálati támadás egyrészt az értékviszonyok változása, másrészt a magánjogi büntetés funkció figyelmen kívül hagyásának, nem kellő súllyal történt értékelésének kifogásolását jelentette. Noha az I. rendű felperes ehhez kapcsolódó jogszabálysértésként a Pp. 279. § (3) bekezdésének és a Ptk. 2:52. § (3) bekezdésének megsértését is állította, a felülvizsgálat – annak a fentebb írt korlátaira tekintettel – kizárólag az említett szempontok érvényesítésének vizsgálatára szorítkozhatott. Közülük az értékviszonyok változásával kapcsolatban az I. rendű felperes megismételte azt, a fellebbezési ellenkérelmében tett hivatkozását, amely szerint az értékviszonyokban az utóbbi években bekövetkezett jelentős változás megjelenítésére leginkább a minimálbér alakulása alkalmas. Az ítélkezési gyakorlat a kötelező legkisebb munkabér (minimálbér) és a garantált bérminimum megállapításáról szóló jogszabályban foglaltakat mint irányadó adatot a sérült gyermek ápolásával, gondozásával felmerült tevékenység miatt érvényesített kártérítési igény elbírálása során, a tevékenység ellenértékének meghatározásakor figyelembe vehetőnek tartja [Kúria Pfv.III.20.200/2016/4. (BH 2017.92.)]. Ez az adat a károsult személye körüli egyéb teendők, kisegítő tevékenységek költségének kompenzálására szolgáló más járadék mértékének meghatározására is alapul szolgálhat (Kúria Pfv.III.20.805/2022/6.). Mivel a sérelemdíj mértékének meghatározásakor a sérelem bekövetkeztekori értékviszonyokra is figyelemmel kell lenni (Kúria Pfv.III.21.191/2021/3.), ezért – a Ptk. 2:52. § (2) bekezdése alapján a sérelemdíj esetén is megfelelően alkalmazandó Ptk. 6:534. §-ára tekintettel – az értékviszonyokban a jogsértés és az ítélethozatal között bekövetkezett jelentős változás sem maradhat értékeletlenül. Ennek során támpont lehet a hasonló tényállású ügyekben kialakult bírói gyakorlat, mégpedig annyiban, hogy az abban formálódó értékszínvonal az összeg meghatározásának nagyságrendi behatárolásához ad szempontot (Kúria Pfv.III.20.566/2021/5.). Ezzel szemben a minimálbér alakulása az értékviszonyok változásának megjelenítésére nem lehet alkalmas, és ebből következően a sérelemdíj mértékének ahhoz igazodó meghatározása sem lehet elfogadható. A másodfokú bíróság ezzel összefüggésben helyesen emelte ki, hogy a minimálbér változása ugyan nem függetleníthető az értékviszonyok változásától, de abban számos egyéb, különböző gazdaságpolitikai célkitűzések szempontjából lényeges körülménynek is szerepe lehet. A tényállásbeli különbözőségekre és alapvetően a felróható károsulti (sértetti) közrehatás hiányára figyelemmel ugyanakkor az összehasonlítás alapjául felülvizsgálati kérelemben e körben felhívott egyetlen eseti döntés, a Kúria Pfv.III.20.875/2019/6. számú ítélete sem szolgálhatott.
[48] A felülvizsgálati kérelemben előadottakkal szemben a másodfokú bíróság a sérelemdíj kettős funkcióját sem hagyta figyelmen kívül. Ezzel kapcsolatban abból kellett kiindulni, hogy az alperes fellebbezési ellenkérelmében foglalt érveléssel ellentétben a magánjogi büntetés funkció érvényesítése a felelősségbiztosítóval szembeni igényérvényesítés esetében sem kizárt. A biztosítónak a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítási szerződés alapján fennálló helytállási kötelezettségéből adódóan a biztosítottja által okozott személyiségi jogsérelem miatt tőle közvetlenül követelt sérelemdíj összegének megállapításakor mindazon szempontokat figyelembe kell venni, amelyek a szankcionálandó jogsértés értékelésekor lényegesek. Éppen ezért a biztosítóval szembeni közvetlen igényérvényesítés esetén is érvényesíthető a sérelemdíj büntető funkciója (Kúria Pfv.III.20.691/2020/6.). Másrészről viszont a sérelemdíjnál a büntető funkció figyelembevétele nem történhet automatikusan, csak az eset összes körülményének értékelésével (Kúria Pfv.III.21.018/2020/5.). A másodfokú bíróság ennek megfelelően járt el, amikor arra a következtetésre jutott, hogy a perbeli esetben a kompenzációnak, nem pedig a magánjogi büntetésnek volt hangsúlyos szerepe. Helyesen állapította meg, hogy a Ptk. 2:52. § (3) bekezdésében felsorolt és a sérelemdíj utóbbi funkciója tekintetében lényeges szempontok közül sem a jogsértés súlya, sem a felróhatóság mértéke nem volt kiemelkedő. Ez következett abból a ténymegállapításból, hogy az alperes biztosítottja részéről a baleset kizárólag abban az esetben lett volna elkerülhető, ha az I. rendű felperest észlelve a haladási sebességét haladéktalanul 26–29 kilométer/órára csökkenti, és a tényleges veszélyhelyzet kialakulásakor vészfékez.
[49] Mindez azt jelentette, hogy a jogerős részítélet felülvizsgálati kérelemmel támadott rendelkezése a Pp. 279. § (3) bekezdését, a Ptk. 2:52. § (2) és (3) bekezdését, valamint a 6:534. § (1) bekezdését sem sértette.
[50] Az I. rendű felperes a felülvizsgálati kérelemmel érintett kártérítési követelés, a rehabilitációs ellátások kapcsán érvényesített költségpótló járadékkövetelés esetében – a bírói gyakorlatra utalással – helyesen hivatkozott azokra a kritériumokra, amelyek megvalósulását a Ptk. 6:522. § (2) bekezdés c) pontjában nevesített kárfajtánál értékelni kell. Abban sem tévedett, hogy az utóbbi jogszabályhelynek – a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény 355. § (4) bekezdésétől eltérő – normaszövege ellenére a hátrány kiküszöbölhetetlensége sem jelentheti a költség megtérítésének akadályát. A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság részítéletének megváltoztatását és ebben a körben a kereset részbeni elutasítását azonban kizárólag azzal indokolta, hogy az I. rendű felperes által igénybe vett rehabilitációs ellátások közül a masszázs és a reflexzóna terápia szükségességét a szakértői bizonyítás eredménye nem támasztotta alá. Ez a felülvizsgálati kérelemben foglaltakkal szemben nem eredményezte a szabad bizonyítás elvének és a bizonyítás további általános szabályainak megsértését, továbbá okszerűtlen bizonyítékmérlegelést sem jelentett. Az említett kezelések indokoltságának megítélése ugyanis szakkérdésnek – és nem a bizonyítás nélküli ténymegállapítást megengedő köztudomású (köztapasztalati) ténynek – minősült, amelyben a perben kirendelt igazságügyi orvosszakértő egyértelműen állást foglalt, és az indikációt kizárta. A szakértő ezt a megállapítását a személyes meghallgatásakor is fenntartotta, és annak kialakításakor a felülvizsgálati kérelemben megjelölt bizonyítékokat (a tanúvallomásokat, a gyógypedagógusi véleményt és a tárgyaláson megtekintett videofelvételeket) is értékelte. A szakvélemény ezért az I. rendű felperes által állított okból, vagyis a perbeli adatokkal ellentétes volta miatt nem volt aggályos. A másodfokú bíróság ezért éppen abban az esetben követett volna el eljárási szabálysértést, ha a szakvéleménytől eltért volna. A bizonyítás eredményének mérlegelése ugyanis nem terjedhet ki a szakértői vélemény szakkérdésben való felülbírálatára (Kúria Pfv.III.20.490/2019/7.). Különleges szakértelem hiányában a bíróság szakkérdésben foglalhat állást, ha megteszi, azzal megsérti a bizonyítékmérlegelés általános szabályát is (Kúria Pfv.III.21.119/2018/8.).
[51] Következésképpen a jogerős részítélet felülvizsgálati kérelemmel támadott rendelkezése a Pp. 263. § (1) bekezdését, 267. §-át, a 268. § (1) és (2) bekezdését, a 279. § (1) bekezdését, a 316. § (1) bekezdés c) pontját, valamint a Ptk. 6:522. § (1) bekezdését és (2) bekezdése c) pontját sem sértette.
[52] A Kúria a kifejtettekre tekintettel a jogerős részítélet felülvizsgálati kérelemmel támadott rendelkezését hatályában fenntartotta.
(Kúria Pfv.III.20.104/2024/5.)