A szabadság kiadására vonatkozó igény elévülése mindaddig nyugszik, amíg a munkavállaló azt menthető okból nem tudja érvényesíteni.
Menthető oknak minősül az, hogy a munkáltató munkaszervezési okra hivatkozva nem adja ki a tárgyévi szabadságot teljes egészében [a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) 125. §, 286. § (4) bek.; a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (Ptk.) 6:24. § (1)–(2) bek.].
A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás
[1] A felperes 2002-től állt közalkalmazotti jogviszonyban az alperessel szakorvos munkakörben. Jogviszonya 2021. március 1-jétől egészségügyi szolgálati jogviszonnyá alakult át, munkaköre főorvos lett. 2017. január 1-jétől 2018. december 31-ig orvos igazgatói, 2020. január 1-jétől jogviszonya megszűnéséig orvos igazgatóhelyettesi, 2021. január 1-jétől szintén jogviszonya megszűnéséig ismét szakágvezető főorvosi megbízást kapott.
[2] Az alperes alapszabadsága és a fizetési fokozathoz kapcsolódó pótszabadsága mellett az egyes megbízások, kinevezések időtartamára további pótszabadságokra vált jogosulttá.
[3] A felperes ki nem adott szabadság napjainak száma 2009-től folyamatosan emelkedett. Ennek oka a felperes megbízásaival felmerülő többletfeladatok, a munkáltatói jogkört gyakorló vezetők helyettesítése, valamint a fekvő- és járóbeteg ellátás keretében az … szakorvosi munkakör szakágvezetői feladatainak ellátása volt. A szabadság kiadását 2017-től az is nehezítette, hogy egy szakorvos munkatárs nyugdíjba ment, így két szakorvos látta el a feladatokat 2023-ig. A munkáltatónál kialakult humánerőforrás-hiány miatt a fekvő- és járóbeteg ellátás, valamint az ügyeleti ellátás folyamatos biztosítása érdekében a munkáltató tartósan nem tudta kiadni a felperesnek a szabadságot teljes egészében.
[4] Az alperes 2020-tól minden évben „értesítést” adott ki a tárgyévre megállapított szabadságnapokról. A 2020-ban kiadott értesítés szerint a felperes megelőző évről áthozott szabadsága 252 munkanap, tárgyévi szabadsága 42 munkanap volt, amely összesen 294 munkanap. 2021. évben a megelőző évről áthozott szabadsága 285 munkanap, tárgyévi szabadsága 47 munkanap volt, amely összesen 332 munkanap. 2022. évben az előző évről áthozott szabadsága 317 munkanap, tárgyévi szabadsága 46 munkanap, mindösszesen 363 munkanap volt. 2023-ban a megelőző évről áthozott szabadsága 337 munkanap, tárgyévi szabadsága 47 munkanap, összesen 383 munkanap volt, amelyből 16 munkanapot kiadtak neki. A perbeli időszakban a felperest a szabadság igénybevételében tartós keresőképtelenség nem akadályozta, a részére kiadott szabadságot igénybe vette.
[5] A felperes az alperesnél fennálló egészségügyi szolgálati jogviszonyát a 2023. december 1-jén kelt és e napon közölt felmondással 2023. december 31-ével megszüntette, és kérte a szabadságából igénybe nem vett arányos rész pénzbeni megváltását. Az alperes főigazgatója által 2023. december 29-én készített feljegyzés megállapítása szerint a felperest összesen 37 munkanap szabadság illeti meg. E feljegyzést a felperes nem írta alá. Az alperes a 2023. december 29-én kelt elszámoló lap szerint a felperes részére 37 munkanapra járó szabadságmegváltás ellenértékeként 5 729 663 forint kifizetése iránt intézkedett. A felperes egészségügyi szolgálati jogviszonya 2023. december 31-én megszűnt, az alperes a 37 munkanapon túl ki nem adott szabadságnapokat nem váltotta meg.
A felperes keresete, az alperes ellenkérelme
[6] A felperes szabadságmegváltás jogcímén 51 102 370 forint és törvényes késedelmi kamata megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Előadta, hogy a 2023-ban nyilvántartott őt megillető szabadságból 16 munkanapot kiadtak számára, 37 munkanapot a munkáltató megváltott, 330 munkanap szabadság megváltását azonban a munkáltató nem fizette ki, így erre tartott igényt. Keresetének jogalapjaként hivatkozott a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 80. § (2) bekezdésére, az Mt. 125. §-ára, az Mt. 115. § (1) bekezdésére, az Mt. 122. § (1) és (5) bekezdésére, az Mt. 123. § (1) bekezdésére, az Mt. 124. § (1) bekezdésére, az Mt. 134. § (1) bekezdés c) pontjára, a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény (a továbbiakban: Kjt.) 2. § (3) bekezdésére, a Kjt. 56. § b) pontjára, a Kjt. 57. § (1) és (2) bekezdésére, a Kjt. 59. § (4) bekezdésére, az egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló 2020. évi C. törvény (a továbbiakban: Eszjtv.) 1. § (9) bekezdésére, az Eszjtv. 6. § (1) bekezdés b) pontjára, (4) és (8) bekezdésére, valamint (13) bekezdésére, a Polgári Törvénykönyvről szól 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 6:48. § (1) és (3) bekezdésére. Hivatkozott továbbá az Európai Unió Alapjogi Chartájának (a továbbiakban: Alapjogi Charta) 31. cikk (2) bekezdésére, valamint a munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló, az Európai Parlament és a Tanács 2003. november 4-i 2003/88/EK irányelvének (a továbbiakban: Irányelv) 7. cikk (2) bekezdésére. Az Eszjtv. 19. § (6) bekezdése alapján hivatkozott arra, hogy a 2020. december 31-én meglévő szabadságát 2023. december 31-ig kellett volna kiadnia a munkáltatónak, amely kötelezettségének nem tett eleget. Álláspontja szerint a foglalkoztatására irányuló jogviszony fennállta alatt a fizetett szabadság kiadására vonatkozó igénye „nem enyészett el”, annak elévülése meg sem kezdődhetett, igénye az egészségügyi szolgálati jogviszonyának megszűnése folytán nyílt meg és annak elévülése is ekkor vette kezdetét. Állította továbbá, hogy a munkáltató 2020 és 2023 közötti értesítéseire tekintettel az elévülés megszakadt.
[7] Az alperes a kereset elutasítását kérte. Vitatta a követelés jogalapját és összegszerűségét is arra hivatkozva, hogy a szabadságot az esedékesség évében kell kiadni, és a szabadság felhalmozódásának tilalmát az Eszjtv. 6. § (13) bekezdése is rögzíti. Állította, hogy az Mt. 122. § (5) bekezdése értelmében a szabadságot megváltani csak az Mt. 125. §-ában foglalt esetben lehet és tilos a szabadság jogáról való lemondás, illetve az annak ellenértéke kifizetéséről szóló megállapodás. Előadta, hogy a felperes 2009-től 2019-ig tartó időszakra előterjesztett igénye elévült, így csak a 2020–2023. évek vizsgálata lehetséges. Kifejtette, hogy az Mt. 125. §-a rendelkezése szerint kizárólag a tárgyévi arányos szabadság megváltására kerülhet sor, és ettől az Mt. 135. §-a szerint a felek megállapodása sem térhet el. Az összegszerűség körében arra hivatkozott, hogy a távolléti díj mértékét a tárgyév szerint kell figyelembe venni.
Az első- és a másodfokú bíróság határozata
[8] Az elsőfokú bíróság a kereset szerint marasztalta az alperest. Megállapította, hogy a munka törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban: régi Mt.) 134. § (1) bekezdése, valamint az Mt. 123. § (1) bekezdése alapján a szabadság kiadása az alperes kötelezettsége volt, amelynek nem tett teljeskörűen eleget. A régi Mt. 134. § (1) bekezdése, az Mt. 123. § (1) bekezdése, az Eszjtv. 19. § (6) bekezdése, valamint az Eszjtv. halmozódást tiltó 6. § (13) bekezdése nem a jogvesztést, hanem azt a célt szolgálja, hogy a munkavállaló szempontjából hatékonyan érvényesüljön a fizetett szabadsághoz való jog. A régi Mt. 134. § (1) bekezdés a) pontja alapján a szabadság kiadására vonatkozó munkavállalói igény a jogviszony fennállása alatt nem évül el. A Kúria, illetve az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: EUB) több döntésére hivatkozva arra a következtetésre jutott, hogy az elévülés az Mt. hatálybalépését követően sem következett be. Megállapította, hogy az Mt. 125. §-ában foglalt „arányos szabadság” kifizetése a teljes referenciaidőszakban ténylegesen ki nem adott fizetett szabadság iránti igényre terjedt ki.
[9] Megállapította az összegszerűség körében, hogy a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) 265. § (1) bekezdése és a Pp. 522. § (1) bekezdés b) és c) pontja alapján a szabadság kiadása, a távolléti díj mértéke, valamint a szabadságmegváltás összege az alperes bizonyítási érdeke volt, azonban e körben érdemi, vitató nyilatkozatot nem tett, ezért azt a bíróság a bérjegyzék és a csatolt elszámolás alapján állapította meg.
[10] Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet helybenhagyta. Kifejtette, hogy a szabadság kiadása nem a munkavállaló, hanem a munkáltató döntésén alapuló rendelkezés, és az, hogy e kötelezettségének nem akart vagy nem tudott teljes mértékben eleget tenni nem eredményezheti azt, hogy a munkavállaló elessen az őt megillető fizetett szabadságtól. Ha a munkáltató ilyen irányú jogszabályi kötelezettségének nem tesz eleget, az nem eredményezheti a munkavállaló igényének „elenyészését”.
[11] A jogerős ítélet szerint „az igény érvényesítése az esedékessé válással veszi kezdetét, amely a szabadság kiadása iránti igény esetében a tárgyév utolsó napját követő nap”. A munkavállaló a munkaviszony fennállása alatt kizárólag a szabadság kiadását kérheti, és mind a régi Mt. 136. § (1) bekezdése, mind az Mt. 122. § (5) bekezdése értelmében a jogviszony fennállta alatt azt nem lehet pénzben megváltani. Utalt továbbá arra, hogy az Eszjtv. 19. § (6) bekezdése szerint a 2020. december 31-ig meglévő szabadságot a munkáltatónak 2023. december 31-ig kellett volna kiadni. Ezt a munkáltató nem csupán nyilvántartotta, de el is ismerte, azt a perben nem tette vitássá.
[12] A szabadság kiadása iránti igénytől elkülönül a szabadság megváltása iránti igény az Mt. 122. § (5) bekezdése alapján. Mivel a szabadság megváltása iránti igény esedékessége kizárólag a jogviszony megszűnésével állhatott be, ez az igény a munkaviszony fennállása alatt nem évülhetett el, az igény elévülése még kezdetét sem vette. Abból, hogy a régi Mt. tartalmazta azt a rendelkezést, hogy a szabadság kiadására vonatkozó munkavállalói igény a munkaviszony fennállása alatt nem évül el, az új Mt. pedig külön rendelkezést e vonatkozásban nem tartalmaz, nem lehet eltérő következtetésre jutni az elévülés kérdésében.
[13] A feleknek az Mt. 80. §-a szerint a munkaviszony megszűnésekor kellett egymással elszámolni, így ekkor terhelte a munkáltatót a ki nem adott időarányos szabadság megváltása iránti kötelezettség. Mivel a munkavállalót az Mt. 146. § (3) bekezdés a) pontja alapján a szabadság idejére távolléti díj illeti meg, annak összegét a jogviszony megszűnésekor vagy megszüntetésekor irányadó távolléti díj alapján kellett megállapítani. Nem találta megalapozottnak a másodfokú bíróság az alperes perköltség mérséklésére vonatkozó érveit sem.
A felülvizsgálati kérelem és felülvizsgálati ellenkérelem
[14] A jogerős ítélet ellen az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben kérte, hogy azt a Kúria helyezze hatályon kívül és hozzon a jogszabályoknak megfelelő határozatot, a felperes keresetét utasítsa el. Állította, hogy a szabadság pénzbeni megváltása kivételes jogintézmény, amely kizárólag a munkaviszony megszűnésekor fennálló tárgyévi arányos szabadság ki nem adott részére vonatkozik. Érvelése szerint az eljárt bíróságok nem voltak figyelemmel a szabadság halmozódását tiltó ágazati szabályra, az Eszjtv. 6. § (13) bekezdésére. Mindez a szabadság rendeltetésének a védelmét szolgálja és ehhez a törvény nem kapcsol korlátlan utólagos pénzbeli megváltási jogkövetkezményt, az Mt. 125. §-a kizárólag a tárgyévben ki nem adott arányos szabadság megváltására vonatkozik. Érvelése szerint a szabadság kiadása az esedékesség évének elteltével önállóan érvényesíthető igénnyé válik, és az az általános elévülési szabályok szerinti idővel „elenyészik”.
[15] Állította, hogy a jogerős ítéletben hivatkozott Mfv.II.10.504/2015/4. és Mfv.I.10.304/2018/8. szám alatt hozott kúriai döntés eltérő tényálláson alapult, más kérdést vizsgált, így az a perbeli esetben nem alkalmazandó, a Kúria Mfv.II.10.734/2016/9. számú határozata pedig eltérő jogviszony (közszolgálati jogviszony) vonatkozásában született, így e perben az sem lehet irányadó. Véleménye szerint a másodfokú bíróság helytelenül hivatkozott az Mfv.IV.10.110/2021/4. számú határozatban kifejtettekre, mivel a Kúria következetesen az igény esedékességéhez kötötte az elévülés kezdetét, a másodfokú bíróság azonban azt a következtetést vonta le, hogy a szabadság kiadásának elmaradása nem eredményezhette az igény elenyészését.
[16] A felülvizsgálati kérelem szerint az Eszjtv. 19. § (6) bekezdése lehetőséget biztosított a munkáltatók számára arra, hogy az egészségügyi szolgálati jogviszonyban álló személyek 2020. december 31-én meglévő szabadságát 2023. december 31-ig adják ki. Álláspontja szerint e szabály nem tartalmazott olyan rendelkezést, amely az esedékesség időpontját módosította volna, nem függesztette fel az Mt. 123. § (1) bekezdésében rögzített általános szabályt és nem mondta ki, hogy a korábban esedékessé vált igények esedékessége áttolódott 2024. január 1-jére, tulajdonképpen a már korábban keletkezett igények teljesítésére adott végső határidőt. A jogalkotó nem kapcsolt a határidő elmulasztásához olyan jogkövetkezményt sem, hogy az új törvény hatálybalépése megszakította volna a korábbi jogviszonyból eredő igények elévülését [Eszjtv. 19. § (5) bekezdés].
[17] Vitatta a másodfokú bíróságnak az elévüléssel kapcsolatban kifejtett azon álláspontját is, hogy a korábbi időszakról megmaradt, ki nem adott szabadság mértékéről való tájékoztatás jogelismerés lett volna. Állította, hogy az Mt. 134. § (1) bekezdése adminisztrációs kötelezettséget ró a munkáltatóra a munkaidő- és szabadságadatok naprakész vezetésére és ellenőrizhetőségére, e kötelezettség teljesítése nem minősülhet a munkavállaló egyedi, bírósági úton érvényesíthető igénye elismerésének. Véleménye szerint az Mt. 286. § (1) bekezdése alapján a munkaviszonyból származó igény 3 év alatt évül el, amely elévülést a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 6:24. §-a szerint csak kifejezett anyagi jogi elismerés vagy bírósági igényérvényesítés szakíthatja meg, a nyilvántartási kötelezettség alapján teljesített tájékoztatás pedig nem minősül ilyennek.
[18] Vitatta a felperesi követelés összegszerűségét is, mivel álláspontja szerint az alkalmazott számítási mód sérti az Mt. 6. § (1) bekezdésében foglaltakat. Érvelése szerint a felperes egy adott időszakban vezető állású munkavállaló volt, így elvárható lett volna tőle, hogy a szabadság kiadása körében körültekintően járjon el.
[19] A felülvizsgálati érvelés szerint a jogerős ítéletben megjelenő EUB ítélkezési gyakorlat sem támasztja alá a kereset megalapozottságát. A felperes nem volt tartósan beteg, amelynek következtében akadályoztatva lett volna a szabadság kivételében, egy részét a szabadságának igénybe is vette, tudomással bírt arról, hogy miként kell igénybe vennie a szabadságot, a munkáltatót így nem terheli mulasztás a tájékoztatás körében. A bírósági döntések szerint figyelemmel kell lenni a munkavállaló aktivitására, illetve a szabadságok dokumentálására is.
[20] Hivatkozott arra is, hogy a jogerős ítélet sérti a Pp. 2. § (2) bekezdését, a Pp. 279. § (1) bekezdését, a Pp. 346. § (4) bekezdését, a Pp. 272. § (2) bekezdését és a Pp. 275. § (2) és (3) bekezdését, ezzel kapcsolatos érvelést azonban nem adott elő.
[21] A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében kérte, hogy a Kúria a jogerős ítéletet hatályában tartsa fenn.
[22] Érvelése szerint a másodfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy az elévülés kezdete az igény esedékessége. Az elévülés a sérelmes intézkedést követő napon, mulasztás esetén pedig akkor kezdődik, amikor a munkáltató legkorábban eleget tudott volna tenni a kötelezettségnek.
[23] A szabadság megváltása iránti igény a munkaviszony fennállása alatt így nem évülhetett el, hiszen a munkaviszony megszűnésének időpontjáig az elévülés kezdetét sem vette.
Állította, hogy az Eszjtv. 6. § (13) bekezdésében rögzített halmozódási tilalommal a jogalkotó arra kívánta ösztönözni a feleket, hogy a munkáltató még a tárgyévben adja ki a szabadságot, ebből azonban nem következik az, hogy a tárgyévben igénybe nem vett szabadság „elenyészik”, hiszen ezáltal a szabadsághoz való alkotmányos jog sérülne. Az alperesi álláspont elfogadása esetén a munkáltató jogszabályban foglalt kötelezettségének megszegésével egyoldalúan dönthetne arról, hogy a munkavállaló szabadsága elvesszen és mindez a munkajogi és az alkotmányos alapelveknek továbbá az uniós jognak mondana ellent.
[24] Vitatta az alperesnek a Kúria és az EUB hivatkozott döntései kapcsán kifejtett álláspontját is. Hivatkozott az EUB C-120/21. számú ügyre, amely szerint, ha a munkáltató nem teljesíti az információs és ösztönzési kötelezettségét, akkor a munkavállaló nem veszti el a szabadsághoz való jogosultságát és az elévülési idő nem kezdődik meg. Rögzítette, hogy az alperes az általa megküldött értesítések alapján a felperes 2020. december 31-ig meglévő szabadsága mértékét nemcsak nyilvántartotta, de el is ismerte, amely tényt az alperes a perben nem tette vitássá. Abban a körben nem volt tényállítása, illetve jogállítása, hogy az Eszjtv. 19. § (6) bekezdésének kötelező rendelkezése ellenére a szabadság kiadása iránti kötelezettségének miért nem tett eleget. Előadta, hogy jelen ügyben éppúgy fennállt az akadályoztatás, mint a hivatkozott ügyben, hiszen az alperes nem is biztosított lehetőséget arra, hogy a felperes az őt megillető 367 munkanap szabadságát kivegye. A C-214/16. számú ügyre hivatkozással előadta, hogy a munkáltató köteles viselni az azzal járó következményeket, hogy nem biztosítja a munkavállaló számára a fizetett éves szabadsághoz való jog gyakorlását. Ez a megállapítás igaz a C-569/16. ügy vonatkozásában is. Utalt arra, hogy a másodfokú bíróság helyesen és okszerűen mérlegelte a bizonyítékokat és állapította meg az irányadó tényállást.
A Kúria döntése és jogi indokai
[25] Az alperes felülvizsgálati kérelme nem megalapozott.
[26] A felülvizsgálati eljárás rendkívüli perorvoslat, amelynek tárgya a Pp. 406. § (1) bekezdése alapján a jogerős érdemi határozatnak a Pp. 423. § (1) bekezdése szerinti korlátok közötti felülbírálata. Ennek megfelelően a Kúria a jogerős határozatot csak a felülvizsgálati kérelem (és a csatlakozó felülvizsgálati kérelem) keretei között, az ott megjelölt jogszabályok, illetve a Kúria közzétett határozataitól jogkérdésben való eltérés tekintetében vizsgálhatja felül. A Kúria ennek megfelelően a Pp. 423. §-ára figyelemmel a felülvizsgálati kérelem korlátai között bírálta felül az alperes felülvizsgálati kérelmét figyelemmel arra, hogy annak petitumában kizárólag a kereset elutasítását kérte.
[28] Az alperes a jogerős ítéletben megállapított tényállást nem vitatta, így azt a Kúria a felülvizsgálati eljárásban irányadónak tekintette. Eszerint a felperes ki nem adott szabadságnapjainak száma 2009-től folyamatosan emelkedett, amelynek a felperes vezetői megbízásaival felmerülő többletfeladatok, a munkáltatói jogkör gyakorló vezetők szabadságnapjain való helyettesítése, az egyes megbízásokkal járó pótszabadságok mértéke, valamint a fekvő- és járóbeteg ellátás keretében az … szakorvosi munkakör szakágvezetői feladatok ellátása volt az oka. A munkáltató a kialakult humánerőforrás-hiány miatt tartósan nem tudta kiadni a felperesnek a fizetett szabadságnapokat.
[29] Az alperes a felülvizsgálati kérelmében állított anyagi jogi jogszabálysértéseket két körbe sorolta: azt állította, hogy a másodfokú bíróság tévesen alkalmazta a felperes követelésére vonatkozó elévülési szabályokat, továbbá hogy az Mt. 125. §-a és az Eszjtv. 6. § (13) bekezdése szerint a szabadság nem halmozódhat, így a jogviszony megszűnésekor csak a tárgyévi ki nem adott szabadságot kell megváltani.
[30] A felperes kereseti kérelme a 2009-től 2022-ig a számára természetben ki nem adott szabadság megváltására irányult, míg az alperes álláspontja szerint a 2020 előtti időszakra felmerült követelés elévült.
Helytállóan állapították meg az eljárt bíróságok, hogy mind a régi Mt. 134. § (1) bekezdése, mind az Mt. 122. §-a alapján a munkáltató joga és kötelezettsége a szabadság kiadása, amelynek időpontját – a jogszabályokban meghatározott feltételeket is figyelembe véve – a munkáltatói jogkör gyakorlója határozza meg. A régi Mt. 134. § (3) bekezdése és az Mt. 123. § (1) bekezdése alapján a szabadságot az esedékesség évében kell kiadni, – erről a munkáltatónak kell gondoskodnia – és csak a jogszabályban megállapított feltételek fennállta esetén van arra mód, hogy erre a tárgyévet követő évben kerüljön sor. Az Eszjtv. 6. § (13) bekezdésének első mondata tiltja a szabadság halmozódását.
[31] Megállapítható tehát, hogy a fentiek szerint a szabadság kiadásáról teljes egészében a munkáltatónak kell rendelkeznie a jogszabályban meghatározott módon, figyelembe véve a munkavállaló igényeit is. A perbeli esetben az alperes e kötelezettségének a betegellátás folyamatos biztosítása, valamint humánerőforrás problémák miatt maradéktalanul nem tett eleget és 2009-től folyamatosan a jogszabállyal ellentétesen az adott tárgyévben nem adta ki teljes mértékben a felperest megillető szabadságot.
Az időmúlásnak az igények érvényesíthetősége szempontjából kétféle anyagi joghatása lehet: a jogvesztés vagy az elévülés. Az elévülés az igények érvényesíthetőségének időbeli korlátok közé szorítását jelenti, mivel meghatározott idő elteltével az adott anyagi jogot nem lehet bíróság előtt érvényesíteni.
A régi Mt. a 134. § (1) bekezdésében még kifejezetten rendelkezett arról, hogy a szabadság kiadására vonatkozó munkavállalói igény nem évül el, a hatályos Mt. azonban ilyen rendelkezést nem tartalmaz. Ennek megfelelően a felperes igénye vonatkozásában alkalmazni kell az Mt. elévülésre vonatkozó rendelkezéseit. Ez az időtartam 3 év, és az igény elévülését a bíróságnak hivatalból kell figyelembe venni [Mt. 286. § (3) bekezdés].
[32] A jogalkotó azért rendelkezett arról, hogy meghatározott idő elteltével a követelést ne lehessen állami úton kikényszeríteni, mert a bizonyítás az idő múlásával egyre nagyobb nehézségbe ütközik, és bizonytalan jogi helyzetet sem lehet hosszú ideig fenntartani. Ha azonban az igényérvényesítéssel való késlekedésnek nem a jogosult nemtörődömsége volt az oka, hanem valamilyen, a jogosult szempontjából menthető ok akadályozta őt az igényérvényesítésben, akkor indokolatlan őt elzárni a bírósághoz fordulás lehetőségétől. Ebben az esetben a menthető ok megszűnése után meghatározott ideig (egy évig) még akkor is bírósághoz fordulhat követelése kikényszerítése érdekében, ha az elévülési idő már eltelt, vagy abból a törvény által biztosított időnél kevesebb van hátra [Mt. 286. § (4) bekezdése alapján alkalmazandó, Ptk. 6:24. § (1)–(2) bekezdés].
Ennek megfelelően amennyiben a munkavállaló valamilyen menthető okból, önhibáján kívül nem tudja igénybe venni az adott tárgyévben őt megillető teljes szabadságot, úgy e követelésének elévülése mindaddig nyugszik, amíg ezen akadály meg nem szűnt.
[33] Az Mt. 5. § (1) bekezdése szerint a törvény rendelkezéseit az Európai Unió jogrendjével összhangban kell értelmezni. Az elévülés körében a fent kifejtett jogértelmezés áll összhangban az uniós joggal is. Az EUB több határozatában értelmezte az Irányelv 7. cikkét az Alapjogi Charta 31. cikk (2) bekezdésére tekintettel is.
[34] Több ítéletében vizsgálta a munkavállalók szabadság kiadására és megváltására való jogosultságának elévülésére vonatkozó rendelkezéseket. A C-120/21. számú határozatában az Irányelv 7. cikke és az Alapjogi Charta 31. cikk (2) bekezdése értelmezése során kifejtette, hogy azokkal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amelynek értelmében a munkavállaló által a referencia-időszak során megszerzett fizetett éves szabadságra való jogosultság hároméves határidő elteltével elévül, amely határidő azon év végén kezdődik, amelynek során e jog keletkezett, amennyiben a munkáltató nem tette ténylegesen lehetővé a munkavállaló számára e jog gyakorlását. Megállapította továbbá, hogy a fizetett éves szabadsághoz való jognak a referencia-időszak, vagy a szabadság átvitelére nyitva álló időszak végén történő elvesztése csak azzal a feltétellel következhet be, hogy az érintett munkavállalónak ténylegesen lehetősége volt arra, hogy e jogát időben gyakorolja.
[35] Az EUB a C-684/16. számú határozatában rögzítette, hogy a bíróság feladata annak vizsgálata, hogy a munkáltató igazolta-e, hogy meghozta a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy a munkaviszony fennállása alatt a munkavállaló ténylegesen gyakorolni tudja a fizetett éves szabadsághoz való jogát. A munkáltatónak a szabadság kivételére kell ösztönözni a munkavállalót, pontosan és időben kell tájékoztatni őt arról, hogy amennyiben nem veszi ki a szabadságot, azt a jogát az érintett időszak végén elveszíti, és az már nem helyettesíthető pénzbeli juttatással. A bizonyítási teher a munkáltatóra hárul. Amennyiben a munkáltató bizonyítja, hogy a szükséges gondossággal járt el és hogy az általa tett intézkedések ellenére a munkavállaló önként és tájékozott módon mondott le a fizetett éves szabadsághoz való joga gyakorlásáról noha a munkaviszonya alatt lehetősége lett volna élni e jogával, nem jár a szabadságmegváltás.
[36] A C-619/16. számú EUB határozatban kifejtettek szerint az Irányelv 7. cikkét úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az a nemzeti szabályozás, amely azt vonja maga után, hogy amennyiben a munkavállaló a munkaviszonya megszűnésének időpontja előtt nem kérte, hogy gyakorolhassa a fizetett éves szabadsághoz való jogát, e munkavállaló – automatikusan és annak előzetes ellenőrzése nélkül, hogy a munkáltató ténylegesen lehetőséget biztosított-e számára a szabadsághoz való jogának e munkaviszony megszűnése előtti gyakorlására, különösen megfelelő információ szolgáltatásával – elveszti az uniós jog alapján e munkaviszony megszűnésekor őt megillető fizetett éves szabadság napjait, valamint ehhez kapcsolódóan a ki nem vett fizetett éves szabadság után járó pénzbeli megváltáshoz való jogát.
[37] A felperes egészségügyi szolgálati jogviszonya 2023. december 31-én történő megszűnését megelőzően – a tényállásban is részletezett okok miatt – az alperes nem biztosította számára annak lehetőségét, hogy az őt megillető szabadságnapokat regenerálódása céljából teljeskörűen igénybe vehesse, a fentebb megjelölt jogszabályi rendelkezések ellenére a felperes részére a szabadságát a perbeli időszakban maradéktalanul nem adta ki. Ennek megfelelően a felperes alperessel fennálló jogviszonyának fennállta alatt a szabadság kiadása iránti igényének elévülése az igény esedékessé válásától kezdődően mindvégig nyugodott az elévülés nyugvásának megszűnésére okot adó körülmény hiányában.
[38] 2023. december 31-én a felperes jogviszonya megszűnt, így a szabadság természetben történő kiadására ezt követően már nem volt lehetőség. A felperes menthető okból nem tudta érvényesíteni a jogviszonya fennállta alatt a szabadság kiadása iránti igényét, a jogviszonya megszűnése után pedig az Mt. 125. §-a alapján már csak a szabadság megváltását kérhette.
[39] Az alperes a felülvizsgálati kérelmében arra is hivatkozott, hogy az Mt. 125. §-a és az Eszjtv. 6. § (13) bekezdése alapján a szabadság nem halmozódhat, így a jogviszony megszűnésekor csak a tárgyévben ki nem adott szabadságot kell megváltani. A Kúria e jogkérdésben már több esetben állást foglalt és az e körben kifejtett érvelésektől nem kíván eltérni. Az Mfv.II.10.734/2016/9. számú ügyben kifejtette, hogy mivel a jogviszony megszűnését követően természetben már nincs mód a munkavállalót időarányosan megillető, de ki nem adott szabadság természetben való kiadására, úgy annak megváltása kötelező és e kötelezettség nem csupán a tárgyévben ki nem adott szabadság vonatkozásában terheli a munkáltatót. Hasonló módon foglalt állást a Kúria az Mfv.II.10.504/2015/4. számú ügyben is.
Szintén nem kívánt eltérni a Kúria az Mfv.I.10.304/2018/8. számú határozatban kifejtett álláspontjától sem. Az abban foglaltakat megerősítve megállapította, hogy a szabadság megváltásra irányuló követelés munkajogi igény, amelyek esetében az elévülésre vonatkozó szabályokat alkalmazni kell. A Kúria az Mfv.IV.10.110/2021/4. számú határozatában a szabadság kiadására, illetve megváltására vonatkozó igény elévülése körében nem foglalt állást, általában utalt a munkaviszonyból eredő követelések elévülésével kapcsolatban alkalmazandó jogszabályi rendelkezésekre, amelyektől a jogerős ítélet nem tért el.
[40] Az alperesnek az Eszjtv. 19. § (5) bekezdésére való hivatkozása a fentebb kifejtettek alapján nem volt releváns, mivel ezzel kapcsolatban az elévülés megszakadása körében nyilatkozott.
[41] Megalapozatlanul kifogásolta az alperes azt is, hogy a másodfokú bíróság a szabadságmegváltás címén fizetendő távolléti díjat a jogviszony megszűnésekor hatályos összegben vette figyelembe a kereseti követelés összegszerűsége megállapítása során. Helytállóan állapította meg a bíróság, hogy az Mt. 146. § (1) bekezdés a) pontja szerint a szabadság idejére a munkavállalót távolléti díj illeti meg, az Mt. 148. §-a pedig rögzíti azt, hogy a távolléti díjat miként kell kiszámítani. Bár az alperes vitatta az összegszerűséget, nem volt olyan felülvizsgálati kérelme, amely az összegszerűség módosítására vonatkozott, hiszen a kereset elutasítását kérte, így ezzel kapcsolatban előadását a Kúria érdemben nem vizsgálta.
[42] Mindezek alapján megállapítható, hogy a jogerős ítélet a felülvizsgálati érvelésben megjelölt anyagi jogszabályhelyeket nem sértette, így azt a Kúria a Pp. 424. § (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
(Kúria Mfv.V.10.017/2026/7.)