I. A kötelezett az engedményezővel szemben az engedményezésről történt értesítéskor már fennállt jogalapon keletkezett ellenkövetelései közül kizárólag azokat számíthatja be az engedményesre átruházott követelésbe, amelyek vonatkozásában a beszámítás jogát – az ellenkövetelések lejárttá válását követően – az engedményezővel szemben is gyakorolhatta volna [1991. évi XLIX. törvény ( Cstv.) 49/D. §; 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 6:2. § (1) bek., 6:49. § (1) bek., 6:197. § (2) bek.].
II. Ha a kötelezett az engedményező adós követelésébe az ellenkövetelését a Cstv. 36. § (1) bekezdése értelmében nem számíthatta be, a követelés átruházását követően sem gyakorolhatja a beszámítás jogát [Cstv. 36. § (1) bek.; Ptk. 6:197. § (2) bek.].
A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás
[1] Az adós 2012. február 22-i kezdő időponttal felszámolás alá került.
[2] Az adós kizárólagos tulajdonát képezte egy „kivett ipari park pellet gyártó üzem és udvar” megjelölésű ingatlan és az abban található ingó vagyontárgyak. Az ingatlant az alperes javára a felszámolási eljárás megindítását megelőzően bejegyzett jelzálogjog terhelte. A felszámoló az ingatlant és a benne található ingó vagyontárgyakat nyilvános pályázat útján 490 millió forint vételárért értékesítette az alperesnek. Az alperes mint jelzálogjogos hitelező részére 2017. december 20-án a felszámoló 396 172 022 forintot fizetett ki.
[3] A felszámolási eljárás során a Város Jegyzője a felszámolás elrendelését követően keletkezett, 16 001 700 forint összegű építményadó iránti hitelezői igényt jelentett be. A felszámoló – téves jogértelmezése folytán – az alperes részére 2017. december hó 20-án kifizetett összegből 16 001 700 forint helyett csupán 7 826 930 forintot vont le és fizetett meg a Jegyző részére.
[4] A felszámoló intézkedésével szemben a Jegyző (a továbbiakban: kifogást tevő) kifogást terjesztett elő. A kifogás alapján eljárt törvényszék 8. számú végzésével arra kötelezte a felszámolót, hogy a Jegyzőnek a felszámolás elrendelését követően keletkezett építményadó iránti követelését a csődeljárásról és a felszámolási eljárásról szóló 1991. évi XLIX. törvény (a továbbiakban: Cstv.) 49/D. §-a szerinti felszámolási költségként vegye nyilvántartásba 16 001 700 forint összegben, és az elszámolást követően fizesse ki a kifogásolónak. A Debreceni Ítélőtábla Fpkhf.III.30.326/2018/5. számú végzésével a törvényszék végzését megváltoztatta és a kifogást elutasította. A jogerős végzéssel szemben a kifogást tevő által előterjesztett felülvizsgálati kérelem folytán a Kúria Gfv.VII.30.086/2019/5. számú végzésével a jogerős végzését hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróság végzését helybenhagyta.
[5] A felszámoló 2020. február 10-ig összesen 16 001 700 forint összegű építményadót megfizetett a kifogást tevő részére. Ezt követően felszólította az alperest, hogy a részére kifizetett 396 172 022 Ft összegből fizessen vissza 12 635 195 Ft-ot. Az alperes a felszámoló felhívásának nem tett eleget.
[6] Az adós a 2021. április 21-én kelt engedményezési szerződéssel az alperessel szemben fennálló 12 635 195 forint tőkeösszegű követelését és járulékait 90 000 Ft ellenérték fejében a felperesre engedményezte.
[7] Az adóst a felszámolási eljárás befejezése folytán 2022. január 21-én törölték a cégjegyzékből.
A kereseti kérelem és az alperes védekezése
[8] A felperes keresetében 8 174 770 forint és annak 2017. december 21-től járó késedelmei kamata megfizetésére kérte kötelezni az alperest jogalap nélküli gazdagodás jogcímén a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 6:579. § (1) bekezdése alapján. Arra hivatkozott, hogy az alperes részére az adós felszámolási eljárása során a felszámoló téves jogértelmezése folytán az őt megilletőnél 8 174 770 forinttal magasabb összegű kifizetés történt, amellyel az alperes az adós rovására jogalap nélkül gazdagodott.
[9] Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Az adós és a felperes közötti engedményezési szerződés semmisségére, valamint arra hivatkozott, hogy a felperes követelésének alapjául szolgáló kifizetés eredményeként nem az adós, illetve a felperes, hanem legfeljebb az adós további hitelezői – különösen a Jegyző – rovására gazdagodott. Vitatta a követelés összegét is, mivel az engedményezési szerződésben 12 635 195 forint szerepelt átruházott követelésként. Az alperes beszámítási kifogást is előterjesztett, mivel az adós felszámolási eljárásának befejezését követően a felszámoló által korábban „F” kategóriába besorolt 15 276 726 forint összegű kielégítetlen követelése maradt fent, amely álláspontja szerint beszámítható a felperes követelésébe.
Az első- és a másodfokú ítélet
[10] Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította.
[11] Ítéletének indokolásában rámutatott, hogy jogalap nélküli gazdagodás címén igényt az támaszthat, akinek a rovására a másik fél gazdagodása bekövetkezett. Megállapítása szerint az alperes oldalán valóban gazdagodás jelentkezett, mivel a felszámolási eljárás során a felszámoló nagyobb összegű kifizetést teljesített részére, mint amire jogosult lett volna. Ez a gazdagodás azonban nem az adós (a felperes jogelődje) vagyonát csökkentette, hanem a Jegyző mint hitelező rovására jelentkezett. Utalt arra, hogy a törvényszék 8. számú végzése arra vonatkozó rendelkezést tartalmazott, hogy 16 001 700 forint összeget a felszámolónak a Jegyző részére kellett volna kifizetnie. Rámutatott, hogy 2017. december 20-án az alperesnek 396 172 022 Ft összegű hitelezői igénye állt fenn az adóssal szemben, így a neki teljesített kifizetés nem tekinthető jogalap nélkülinek.
[12] A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet megváltoztatta, és kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 8 174 770 forintot, valamint annak törvényes mértékű kamatát.
[13] Határozatának indokolásában rámutatott, hogy a felszámoló az adós vagyonából az alperes részére a helyes elszámolás eredményeként járónál nagyobb összeget fizetett meg. Az alperes a felszámoló téves kifizetése folytán 8 174 770 forinttal többhöz jutott hozzá, mint amit a felszámolás adott szakaszában kifizethettek volna a részére. Emiatt az adósnak követelése keletkezett az alperessel szemben, az alperes ugyanis köteles volt a túlfizetés visszatérítésére. E követelés engedményezése történt meg a felperes részére, amelynek az ellenértékeként a felperes 90 000 forintot az adósnak megfizetett.
[14] Annak, hogy a tévesen az alperes részére kifizetett összeget a felszámolási eljárás során mely hitelezőnek kellett volna kifizetni, a másodfokú bíróság megállapítása szerint az adós és az alperes jogviszonyában nem volt jogi jelentősége. Mivel a kifizetés a felszámolt adóstól származott, a felszámolási vagyon terhére történt meg, a túlfizetés visszatérítése iránti igény jogosultja is szükségképpen az adós volt. Az engedményezésre tekintettel ezért a felperes jogosult a követelés érvényesítésére.
[15] A másodfokú bíróság hangsúlyozta, hogy az engedményezési szerződés semmisségére az alperes jelen perben nem hivatkozhat. Annak pedig, hogy az adós a Jegyző hitelezői igényét maradéktalanul kielégítette-e, az alperessel szemben a túlfizetés visszatérítése iránt támasztott követelés fennállása szempontjából nincs jelentősége, ez az adós és az érintett hitelező jogviszonyára tartozó kérdés. Ettől függetlenül megállapítható, hogy a hitelezői igény kielégítése megtörtént. Nem érinti a felperes keresetének megalapozottságát az sem, hogy az engedményezési szerződésben a felperes által a perben érvényesítettnél magasabb összegű követelés szerepel.
[16] A felperest tehát a követelés megilleti, ezért a másodfokú bíróság a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) 383. § (3) bekezdése alapján érdemben vizsgálta a beszámítási kifogás megalapozottságát. Az alperes a felperes követelésébe az adóssal szemben fennállt, a felszámolási eljárásban 15 276 726 forint összegben, F kategóriában nyilvántartásba vett, de meg nem térült hitelezői igényét kívánta beszámítani. A Ptk.-nak a pénzkövetelések beszámításáról szóló 6:49. § (1) bekezdése és az engedményezésről szóló 6:197. § (2) bekezdése alapján a kereset és a beszámítási kifogás tárgyát jelentő pénzkövetelések egymással szembeni beszámításának nincs akadálya, azonban a jelen ügyben figyelembe kellett venni a Cstv. 36. § (1) bekezdésében foglaltakat is. Az alperes ugyanis a beszámítani kívánt – a felszámolási eljárás során hitelezői igényként érvényesített – követelését az adós felszámolásának elrendelését követően, engedményezés útján szerezte meg. Az ilyen követelések beszámítását pedig a felszámolási eljárásban a Cstv. 36. § (1) bekezdése kizárja. Az adós követelésébe tehát az alperes a jelen beszámítási kifogás tárgyát képező ellenkövetelését nem számíthatta be. Az, hogy az adós átruházta a követelését a felperesre, a felszámolási eljárás pedig befejeződött, a beszámítási korlátozásra nem hathatott ki, hiszen nincs olyan jogszabályi rendelkezés, amely e változásokat követően a beszámítást lehetővé tenné. Az ezzel ellentétes jogértelmezés értelmetlenné tenné, hogy a felszámolási eljárás adósa az alpereséhez hasonló helyzetű, a felszámolás kezdő időpontját követően engedményezés folytán hitelezővé vált személlyel szemben fennálló követelését másra átruházza, hiszen az engedményes abba a helyzetbe kerülne, hogy olyan követeléshez jut, amely beszámítással megszüntethető. Mindezekre tekintettel az ellenkövetelés beszámítására a másodfokú bíróság döntése szerint nem kerülhetett sor.
A felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem
[17] Az alperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és elsődlegesen az elsőfokú ítélet helybenhagyását, másodlagosan a másodfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását kérte. Állította, hogy a jogerős ítélet sérti a Ptk. 6:49. § (1) és (2) bekezdését, a 6:579. § (1) bekezdését, a Cstv. 36. § (1) bekezdését, valamint jogkérdésben eltér a Legfelsőbb Bíróság Gfv.X.30.287/2010/4. számú határozatától.
[18] Érvelése szerint azáltal, hogy a felszámoló helytelenül számolt el vele, mint jelzálogos hitelezővel, nem az adós rovására gazdagodott jogalap nélkül, hanem mindazon hitelezők rovására, akik a helyes elszámolás esetén megmaradt pénzösszegből kielégítést nyerhettek volna. A vele szembeni elszámolást a felszámolónak a Cstv. 49/D. §-a alapján kellett elvégeznie, vagyis külön kielégítésre jogosult jelzálogjogos hitelezőként részesedhetett az e vonatkozásban elkülönített felszámolási vagyonból. A felszámolási eljárás befejezését követően az adósnak nem maradhatott vagyona, a jogutód nélküli megszüntetés során ugyanis a felszámolónak a vagyont teljes egészében fel kell osztania a hitelezők között. Ezért nem gazdagodhatott az adós rovására.
[19] Álláspontja szerint a másodfokú bíróság helytelen következtetésre jutott, mivel azt állapította meg, hogy azért nem élhet beszámítással, mert a Cstv. 36. § (1) bekezdése értelmében a felszámolási eljárás során sem élhetett volna. A jelen pert ugyanis nem a felszámoló indította meg vele mint hitelezővel szemben, hanem ellenérték fejében engedményezte az adós jogalap nélküli gazdagodás jogcímén támasztott követelését, és azt a felperes engedményesként érvényesíti. Az engedményezéssel a követelés kikerült a felszámolási vagyonból. A beszámítást ugyanakkor a Cstv. 36. §-a hitelezővédelmi okok miatt korlátozza, azért, hogy egyetlen hitelező se jusson előnyhöz a többi hitelező hátrányára. E jogszabályi rendelkezés hiányában bármely hitelező megtehetné, hogy a felszámoló által érvényesített követelés megszüntetése érdekében az adóssal szembeni követelést vásárol meg. A felszámolási eljárás befejezését követően azonban ezeknek a hitelezővédelmi szempontoknak már nem kell érvényesülniük, a jelen perben, amely nem a Cstv. szabályai alapján folyik, a Cstv. 36. § (1) bekezdése ezért nem zárhatja ki a beszámítást. A Ptk. ugyanis nem tartalmaz hasonló korlátozást, azaz beszámítható mindaz a követelés, amely megfelel a Ptk. 6:197. § (2) bekezdésében foglalt követelményeknek. Ezért a beszámításnak nem volt jogi akadálya, a másodfokú bíróság tévesen értelmezte a Cstv. 36. § (1) bekezdését és a Ptk. 6:49. § (1) bekezdését. Megjegyezte, hogy hasonló álláspontot foglalt el a Legfelsőbb Bíróság is a Gfv.X.30.287/2010/4. számú ítéletében.
[20] A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte.
A Kúria döntése és jogi indokai
[21] A Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 423. § (1) bekezdése alapján a felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálta, és azt az alábbiakra tekintettel nem találta jogszabálysértőnek.
[22] Az alperes felülvizsgálati kérelmében két okból támadta a jogerős ítéletet. Egyrészt arra hivatkozott, hogy gazdagodása nem az adós, hanem az adós hitelezőinek rovására következett be. Másrészt azt állította, hogy a Cstv. 36. § (1) bekezdését csak a felszámolási eljárás során kell alkalmazni, ezért a jelen perben nincs jogszabályi akadálya az ellenkövetelése beszámításának.
[23] Az első kérdést illetően a Kúria az eljárt bíróságok közül a másodfokú bíróság álláspontjával ért egyet. A jelen jogvita alapját képező tényállás szerint az adós a közte és az alperes között elvégzett elszámolás során nagyobb összeget fizetett meg az alperes részére, mint ami megillette. A túlfizetés (tartozatlan fizetés) a Ptk. 6:579. § (1) bekezdése alapján, vagyis a jogalap nélküli gazdagodás szabályai szerint követelhető vissza. A kötelemkeletkeztető tények [Ptk. 6:2. § (1) bekezdés] közé tartozó jogalap nélküli gazdagodás rendeltetetése ugyanis, hogy szubszidiárius tényállásként megfelelő eszközt biztosítson a jog által el nem ismert vagyoneltolódások rendezéséhez. A gazdagodás visszatérítését az a személy követelheti, akinek rovására a jogalap nélküli gazdagodás történt. A perben nem vitatott, hogy az adós és az alperes közötti elszámoláshoz kapcsolódóan, az adós felszámolási vagyonából [Cstv. 4. § (1) bekezdés] került sor az alaptalan kifizetésre, a vagyoneltolódás tehát az adós és az alperes viszonylatában következett be. A túlfizetés visszatérítését ezért a jogalap nélküli gazdagodás szabályai alapján az adós, illetve szinguláris jogutódja, a felperes követelhette az alperestől. Annak, hogy az alaptalanul megfizetett összeget az adósnak mire kellett volna fordítania, kinek a részére kellett volna kifizetnie, e vonatkozásban nincs jogi jelentősége. Ez ugyanis nem adós és az alperes közötti jogviszonyra, hanem az adós más hitelezőkkel fennállt jogviszonyára tartozó kérdés.
[24] A második kérdést, vagyis azt illetően, hogy a Cstv. 36. § (1) bekezdése kizárja-e a jelen perben az alperes beszámítását, a Legfelsőbb Bíróság Gfv.X.30.287/2010/4. számú nem precedens határozatában értelmezte, ezért az alperes alaptalanul hivatkozott arra, hogy a felülvizsgálattal támadott ítélet e határozattól jogkérdésben eltér.
[25] A Pp. 406. § (1) bekezdése második fordulatának alkalmazásában ugyanis a Kúria közzétett határozata alatt a Pp. 346. § (5) bekezdésére, illetve a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (Bszi.) 32. § (1) bekezdés b) pontjára figyelemmel főszabály szerint a Kúria 2012. január 1. után meghozott, a Bírósági Határozatok Gyűjteményében (a továbbiakban: BHGY) közzétett határozatait kell érteni. Az adós felülvizsgálati kérelmében megjelölt eseti döntés, a Legfelsőbb Bíróság Gfv.X.30.287/2010/4. számú határozata viszont 2012. január 1-jét megelőzően született, nem szerepel a BHGY-ban, az attól való eltérésre az alperes felülvizsgálati kérelmében megalapozatlanul hivatkozott.
[26] Ettől függetlenül a Kúria azzal maradéktalanul egyetért, hogy az alperes beszámítási kifogásának vizsgálata során a Ptk. rendelkezéseiből kell kiindulni.
[27] A Ptk. 6:197. § (2) bekezdésének e vonatkozásban irányadó második mondata úgy rendelkezik, hogy a kötelezett az engedményessel szemben azokat a kifogásokat érvényesítheti és azokat az ellenköveteléseket számíthatja be, amelyek az engedményezővel szemben az értékesítéskor már fennálló jogalapon keletkeztek.
[28] E szabály helyes értelme szerint – a jogszerzés származékosságából eredően – az engedményes nem szerezhet meg több jogot, mint ami az engedményezőt is megillette, és alapvetően hátrányosabb sem lehet a helyzete. Az átruházott követelés kötelezettjének a jogi helyzetét sem teheti az engedményezés sem terhesebbé, sem előnyösebbé. A kötelezett ezért mindazokat a kifogásokat felhozhatja az engedményessel szemben, amelyeket az engedményezővel szemben is felhozhatott volna, ha azok jogalapja már az értesítés időpontjában fennállt. Ilyen lehet például a közte és az engedményező között létrejött szerződés érvénytelensége, az átruházott követelés megszűnése, elévülése, időelőttisége, vagy az ellenkövetelés beszámíthatósága. Mindez azonban azt is jelenti, hogy az engedményezővel fennállt jogviszonyát érintő kifogások közül a kötelezett az engedményessel szemben is csak azokra hivatkozhat, amelyekre az engedményezővel szemben is hivatkozhatott volna, és az engedményezővel szemben az értesítéskor már fennálló jogalapon keletkezett ellenkövetelései közül is kizárólag azokat számíthatja be, amelyeket lejáratukat követően az engedményező vele szembeni követelésébe is beszámíthatott volna.
[29] A felülvizsgálati eljárásban nem vitatott, hogy a kötelezett alperes az engedményező adós követelésébe az ellenkövetelését a Cstv. 36. § (1) bekezdése értelmében nem számíthatta be. Ezért – az előzőekben kifejtettekből következően – a beszámítás jogát a követelés átruházását követően sem gyakorolhatja.
[30] Kétségtelen, hogy a Cstv. 36. § (1) bekezdésében rögzített, az alperest is érintő beszámítási tilalom jogpolitikai indoka az, hogy a felszámolási eljárás lefolytatása, a hitelezői igények kielégítése során elkerüljék a visszaélésre lehetőséget adó helyzeteket. Az engedményezésre vonatkozó, ismertetett polgári jogi szabályozásból kitűnően azonban a követelés átruházása önmagában nem szünteti meg a beszámítási korlátozásokat. Éppen ellenkezőleg: a kötelezett az engedményezővel szemben az értesítéskor már fennálló jogalapon keletkezett ellenkövetelései közül csak azokat számíthatja be az engedményesre átruházott követelésbe, amelyek vonatkozásában a beszámítás jogát – az ellenkövetelések lejárttá válását követően – az engedményezővel szemben is gyakorolhatta volna. Ettől eltérő, speciális rendelkezést sem a Cstv., sem más jogszabály nem tartalmaz a Cstv. 36. § (1) bekezdésében szereplő beszámítási tilalmakkal kapcsolatban sem. Ezért ezek a tilalmak akkor is érvényesülnek, ha a felszámoló másra engedményezi az adós gazdálkodó szervezet felszámolási vagyonába tartozó követelést, vagy a követelés a vagyonfelosztás során valamely hitelezőhöz kerül.
[31] A kifejtettek alapján a másodfokú bíróság a felülvizsgálati kérelemben megjelölt jogszabályi rendelkezések megsértése nélkül, a Ptk. 6:197. § (2) bekezdésének és a Cstv. 36. § (1) bekezdésének helyes értelmezésével jutott arra a következterésre, hogy a felperesre átszállt követelésbe az alperes az engedményezővel szembeni ellenkövetelését nem számíthatja be.
[32] Mindezekre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 424. § (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
(Kúria Gfv.III.30.268/2024/6.)