A Vht. 52. § d) pontja alapján szünetelő végrehajtási eljárásban önmagában a végrehajtást kérő Vht. 40. § (1) bekezdése szerinti bejelentése mint a tartozás összegének kizárólag a pontosítását tartalmazó nyilatkozat végrehajtó részére való megküldése, csak adminisztratív jellegű cselekmény: a követelés érvényesítése iránti szándékot nem fejez ki, a végrehajtási eljárás előbbre vitelére nem alkalmas, abban joghatást nem vált ki, eredményességét elvi szinten sem okozza. Erre tekintettel az ilyen bejelentés önmagában a végrehajtási jog elévülésének a megszakítására nem vezethet [1959. évi IV. törvény (régi Ptk.) 327. § (2) bek.; 1994. évi LIII. törvény (Vht.) 57. § (4) bek., 40. § (1) bek.].
A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás
[1] Az alperes jogelődjének kérelmére a közjegyző végrehajtási záradékkal látta el a közokiratot, amely alapján a felperes elleni végrehajtás megindult. A végrehajtó a 2018. február 12-én kelt intézkedésben arról tájékoztatta a feleket, hogy a követelés behajthatatlansága miatt a végrehajtási eljárás szünetel. A bíróság a 2018. május 17-én kelt és 2018. június 14. napján jogerőre emelkedett végzésével megállapította, hogy a végrehajtást kérő jogutódja az alperes.
[2] Az alperes 2021. szeptember 24-én arról tájékoztatta a végrehajtót, hogy 2018. február 1. és 2021. szeptember 15. között 2 889 132 forint befizetés érkezett, majd 2022. október 26-án és december 19-én ismételten további térülést jelentett be a végrehajtónál, 2023. október 27-én pedig kérte az eljáró végrehajtótól a szünetelő eljárás folytatását.
A kereseti kérelem és az alperes védekezése
[3] A felperes az alperes jogelődje kérelmére a közjegyzői végrehajtási záradékkal indult végrehajtás megszüntetését kérte a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) 528. § (2) bekezdés a) pontjára alapított keresetében, mivel 2018. február 12. és 2023. november 14. között végrehajtási cselekmény hiányában a követelés elévült.
[4] Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Arra hivatkozott, hogy a felperes 2018. február 1. és 2022. december 21. között rendszeresen befizetést teljesített a tartozásra, amely teljesítéseket a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény (a továbbiakban: Vht.) 40. § (1) bekezdése alapján fennálló kötelezettségére tekintettel bejelentett a végrehajtónak. Álláspontja szerint a felperes részteljesítései, és az erről tett bejelentések a végrehajtás előbbre vitelét célzó, annak sikerességére kiható lényeges cselekmények, amelyek az elévülést megszakították.
Az első- és másodfokú ítélet
[5] Az elsőfokú bíróság ítéletével a végrehajtási eljárást megszüntette.
[6] Az ítélete jogi indokolásában a perben alkalmazandó, a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Ptk.). 327. § (2) bekezdése és a Vht. 57. § (4) bekezdése alapján rámutatott arra, hogy a felperes vitatta az alperes által állított részteljesítéseket. Az alperes a felperesi részteljesítések vonatkozásában tett tényállítását nem igazolta, a perfelvételi tárgyaláson nem jelent meg, mulasztását nem mentette ki, ezért az elsőfokú bíróság a Pp. 190. § (2) bekezdés b) pontja alapján úgy tekintette, hogy az alperes a felperes teljesítése kapcsán további perfelvételi nyilatkozatot nem tud, illetve nem kíván tenni. Ha történt is teljesítés valamely egyetemleges adós részéről, amit esetleg az alperes nem megfelelően könyvelt el, az a felperessel szembeni elévülésre nincs hatással, mivel a felperes készfizető kezesként köteles teljesíteni, ezért a követelés vele szembeni elévülése független a főkötelezettel szembeni követelés elévülésétől.
[7] Az elsőfokú bíróság szerint az alperes végrehajtóhoz címzett nyilatkozatai csak azok megtételét igazolják, de a felperes kifejezett vitatásával szemben nem alkalmasak arra, hogy igazolják a felperesi teljesítések tényét. Igazolt felperesi teljesítések hiányában pedig az alperesi bejelentések nem lehetnek alkalmasak az elévülés megszakítására, azok ugyanis a végrehajtás előbbre vitelét, sikerességét nem eredményezhették. Megállapította ezért, hogy 2018. június 14. és 2023. október 27. között nem történt olyan végrehajtási cselekmény, amely alkalmas lett volna az elévülés megszakítására.
[8] Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet megváltoztatva a felperes keresetét elutasította.
[9] A másodfokú bíróság egyetértett az elsőfokú bíróságnak azzal a megállapításával, hogy az alperes a felperes fizetésére vonatkozó állítását nem bizonyította, megjegyezve azt is, hogy az alperes perbeli tényállítása nem volt összhangban a bejelentésben foglaltakkal, mert a bejelentés csak azt tartalmazta, hogy a végrehajtandó tartozásra befizetés érkezett, nem nevesítette a befizetőt.
[10] Kifejtette azonban, hogy a bejelentések értékelésekor irreleváns, hogy az azokban megjelölt befizetések a felperestől származtak-e vagy sem, a lényeges, hogy a teljesítések a felperessel szembeni végrehajtandó követelés csökkenését eredményezték. Téves volt ezért az elsőfokú bíróságnak az a következtetése, hogy a bejelentéshez joghatás csak akkor fűződhetett, ha az adós felperes teljesítésére vonatkozó nyilatkozatot tartalmazott.
[11] A régi Ptk. 327. § (3) bekezdése és a Vht. 57. § (4) bekezdése értelmében a követelés és a végrehajtási jog elévülésének megszakítására csak a végrehajtási cselekmény alkalmas. Az ügyben ezért azt tartotta eldöntendő kérdésnek, hogy az alperesnek a végrehajtandó követelés mértékét csökkentő részteljesítésről szóló bejelentései végrehajtási cselekménynek minősülnek-e, azaz megfelelnek-e a bírói gyakorlat szerinti azon követelménynek, hogy a végrehajtás előbbre vitelét célozták.
[12] A másodfokú bíróság e körben annak tulajdonított jelentőséget, hogy a bejelentésben megjelölt teljesítések a felperessel szemben érvényesített követelés mértékét érintették, a bejelentésekkel az alperes a Vht. 40. § (1) bekezdése szerinti kötelezettségének tett eleget, és pénzfizetési kötelezettsége a felperesen kívül további két személynek állt fenn azzal, hogy fizetési kötelezettségük egyetemleges. Ez a régi Ptk. 337. § (1) bekezdése alapján azt jelentette, hogy egyikük teljesítése a többi kötelezett fizetési kötelezettségét a teljesítés összegében csökkentette, illetve megszüntette. Mindezekre figyelemmel a jogerős ítélet szerint mindhárom bejelentés alkalmas volt a felperessel szembeni végrehajtás előbbre vitelére, a bejelentések a végrehajtás előre mozdítását célozták, így a végrehajtóhoz való megküldésük végrehajtási cselekménynek minősült, amely a régi Ptk. 327. § (3) bekezdésének és a Vht. 57. § (4) bekezdésének megfelelően az elévülést 2021. szeptember 24-én, majd 2022. október 26-án és 2022. december 19-én is megszakította. Az elévülési idő az alperes végrehajtás folytatása iránti kérelmét, valamint a végrehajtó ezzel kapcsolatos intézkedéseit is figyelembe véve nem telt el.
[13] A másodfokú bíróság megállapította továbbá, hogy a perfelvételi tárgyaláson a felperes teljesítésre vonatkozó tényállításának értékelésekor a Pp. 190. § (2) bekezdés a) pontjában foglaltak alapján figyelembe veendő lett volna az alperes írásbeli ellenkérelemben tett, ezzel ellentétes nyilatkozata. Az elsőfokú bíróság azonban azzal, hogy további perfelvételt nem látott szükségesnek, eljárási szabálysértést nem követett el, mert a felperes teljesítése bizonyítottságának a fentiek szerint az ügy eldöntése szempontjából nem volt jelentősége, így az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezésére a másodfokú bíróság nem látott alapot.
A felülvizsgálati kérelem és a felülvizsgálati ellenkérelem
[14] A jogerős ítélet ellen a felperes élt felülvizsgálati kérelemmel, amelyben a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és elsődlegesen – tartalma alapján – az elsőfokú ítélet helybenhagyását, másodlagosan a másodfokú vagy az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat meghozatalára utasítását kérte.
[15] Megsértett jogszabályhelyként a Pp. 183. § (6) bekezdését, 190. § (2) bekezdésének b) pontját, 266. § (1) bekezdését, 268. § (1) bekezdését, 7. § 4. pontját, 373. § (1)–(2) bekezdését, 346. § (4) és (5) bekezdését, 342. § (1) és (2) bekezdését, 279. §-át, valamint régi Ptk. 324. §-át, 325. §-át, 326. §-át és 327. § (1)–(3) bekezdését, továbbá a Vht. 57. § (1)–(4) bekezdését jelölte meg.
[16] A felülvizsgálati kérelem indokai szerint az eljárásjogi jogszabálysértések egymásból következnek, egymásra épülnek. Amellett, hogy a másodfokú bíróság bizonyítási eljárás lefolytatása nélkül talált megalapozottnak az alperes által újonnan előterjesztett jog- és tényállításokat, a probléma forrása, hogy az alperes újonnan előadott jog- és tényállításait figyelembe sem kellett volna vennie a másodfokú bíróságnak. Az alperes írásbeli ellenkérelmében foglaltakból kellett volna kiindulnia, vagyis abból, hogy az alperesi állítás szerint a felperes teljesített befizetéseket az alperes részére.
[17] Ha azonban az ellenkérelem elsőfokú eljárásban rögzült kereteit túllépve ugyan, de a másodfokú bíróság figyelembe is vette volna az alperes azon állításait, hogy esetlegesen valaki más teljesített befizetéseket, akkor az alperes törvényes képviselője által aláírt, az alperes nyilatkozataként értelmezhető és nem bizonyítékként figyelembe vehető dokumentum alapján, lényegében bizonyítás nélkül, a felperes kifejezett vitatása ellenére fogadta el valósnak és bizonyítottnak a másodfokú bíróság az alperes másodfokú eljárásban előterjesztett jog- és tényelőadásait, amely a Pp. 268. § (1) bekezdése és Pp. 279. § (1) bekezdésébe ütköző súlyos jogszabálysértés.
[18] A másodfokú bíróság figyelmen kívül hagyta azt a tényt is, hogy az alperes követelésének összege nem csökkent, ami önmagában kizárja, hogy bárki befizetett volna bármilyen összeget az adósság csökkentésére. Emellett a másodfokú bíróság az alperes befizetésekkel kapcsolatos elsőfokú eljárásban és másodfokú eljárásban tett nyilatkozatait és a felperes első- és másodfokú eljárásban tett kifejezett vitató nyilatkozatait nem értékelte összességükben, ezáltal a Pp. 279. § (1) bekezdése szerinti bizonyításmérlegelés szabályát súlyosan megsértette és okszerűtlen tényállásmegállapításokra, illetve feltételezésekre (egyetemleges adósok befizetései) jutott. Hangsúlyozta, hogy nem derül ki a másodfokú bíróság ítéletéből, hogy hogyan jutott arra a megállapításra, hogy a befizetések valóban megtörténtek és azok a követelés csökkentését eredményezték, az sem derül ki, hogyha a felperesi teljesítések nem igazoltak, akkor miben látja igazoltnak a másodfokú bíróság azt, hogy esetlegesen harmadik személy, egyetemleges adósok részéről igazoltan történtek teljesítések.
[19] Nem derül ki a jogerős ítéletből az sem, hogy a másodfokú bíróság mely szempontokat, tényeket mérlegelt a végrehajtási eljárás szünetelése körében. A végrehajtási eljárás szünetelése hogyan egyeztethető össze az alperes bejelentéseivel, amelyek a másodfokú bíróság álláspontja szerint végrehajtási cselekménynek minősülnek. Hogyan tehet az alperes végrehajtási cselekménynek megfelelő nyilatkozatokat, úgy, hogy közben a végrehajtási eljárás szünetel, ami annyit tesz, hogy a szünetelés tartama alatt végrehajtási cselekmények nem történnek.
[20] A Pp. 190. § (2) bekezdés b) pontjának megsértését azon az alapon állította, hogy a másodfokú bíróság figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy az alperes szabályszerű idézése ellenére a 2024. május 9-i tárgyaláson nem jelent meg és mulasztását nem mentette ki. A másodfokú bíróság ítéletének indokolásában ki sem tért a tárgyalás mulasztásából eredő jogkövetkezményekre. Ezzel lényegében az alperes, mulasztása ellenére, olyan helyzetbe került, mintha meg sem történt volna a perfelvételi tárgyalás elmulasztása, amely súlyos, az ügy érdemére kiható jogszabálysértés.
[21] A Pp. 7. § 4. pontjának és a 373. § (1)–(2) bekezdésének a megsértését arra alapította, hogy az alperes a fellebbezésében – az írásbeli ellenkérelmében előadott érdemi védekezését megváltoztatva, mintha a másodfokú eljárás egyfajta folytatólagos perfelvételi tárgyalás lenne – korábbi jogi érvelésével ellentétben azt adta elő, hogy nincs jelentősége annak, hogy kitől érkezett a befizetés, a lényeg, hogy a felperesnek az alperessel szembeni követelésének mértékét csökkentette, illetve bejelentési kötelezettségének eleget téve egyébként is megszakadt az elévülés. Az alperes ellenkérelmében nem említette, hogy a Vht. 54. § (4) bekezdésére tekintettel álláspontja szerint alperesnek nem is kellett a végrehajtási eljárás folytatását kérnie, mivel valószínűsítette, hogy az adósnak van lefoglalható vagyontárgya. Utalt arra is, hogy a másodfokú bíróság nem észlelte, hogy az alperes a Pp. 373. §-ában előírt ellenkérelem-változtatás feltételeinek valószínűsítése nélkül, illetve ellenkérelem-változtatás iránti kérelem hiányában, a másodfokú eljárásban ellenkérelem-változtatást terjesztett elő. A másodfokú bíróság figyelmen kívül hagyta, hogy a másodfokú eljárásban az alperes olyan új tény- és jogállításokkal állt elő, amelyek meg sem jelentek az elsőfokú eljárásban.
[22] A Pp. 346. § (4) és (5) bekezdéseinek a megsértése körében a felperes azt adta elő, hogy a másodfokú bíróság döntése ellentmondásos, nem okszerű, nem következetes, illetve az egyes bírói megállapítások, következtetések nem felelnek meg a felperes korábbi nyilatkozatainak. A másodfokú bíróság helyesen állapítja meg a tényállás egyes elemeit, azonban azokból helytelen következtetéseket vont le. E körben külön kiemelte és részletesen elemezte a jogerős ítélet [15] - [22] bekezdéseit.
[23] A Pp. 342. § (1) és (2) bekezdéseiben foglaltak sérelmét azon az alapon állította, hogy oly módon állapította meg a másodfokú bíróság az elévülési idő megszakadását az alperes végrehajtás folytatása iránti kérelmére tekintettel, amelyre az alperes nem is hivatkozott az ellenkérelmében. Kiemelte, hogy amennyiben a másodfokú bíróság álláspontja szerint helyesen járt el az elsőfokú bíróság, amikor az alperes végrehajtási eljárás folytatása iránti kérelmét nem értékelte, akkor a másodfokú bíróság miért alapítja, akárcsak részben is, az elévülés megszakadását az alperes ezen kérelmére. Rámutatott arra is, hogy a másodfokú bíróság rögzítette, hogy a végrehajtási záradék szerint a felperesen kívül további két személynek állt fenn tartozása azzal, hogy fizetési kötelezettségük egyetemleges, így a régi Ptk. 337. § (1) bekezdése alapján egyikük teljesítése a többi kötelezett fizetési kötelezettségét a teljesítés összegében csökkentette, illetve megszüntette. Az alperes azonban sem írásbeli ellenkérelmében, sem a fellebbezésében nem hivatkozott arra, hogy esetlegesen az egyetemleges adósok teljesítették volna a befizetéseket.
[24] Az anyagi jogszabálysértések indokául a felperes azt adta elő, hogy annak a megítélésének, hogy az adott bejelentés végrehajtási cselekménynek minősül-e, azaz, hogy az adott nyilatkozatok a végrehajtás előbbre vitelét célozták-e, előkérdését képezi annak vizsgálata, hogy az alperesnek a végrehajtó felé tett bejelentései alapjául szolgáló befizetések megtörténtek-e; és az alperesi bejelentések a követelés mértékét csökkentették-e vagy sem. Kifejtette, ahhoz, hogy megállapítható legyen egyértelműen az elévülés megszakadása, az alperesnek okirattal igazolnia kellett volna, hogy pontosan milyen számlaszámról, mely időpontban és mekkora összeg érkezett az alperes számlájára, továbbá arról is nyilatkoznia kellett volna az alperesnek, hogy mi alapján győződött meg arról, hogy a befizetések a felperes elleni végrehajtási eljárásban történtek meg, tekintettel arra, hogy az alperes által csatolt dokumentumok tartalmából ez nem derül ki.
[25] A felperes álláspontja szerint a befizetések nem csökkentették a végrehajtandó követelést, amely megkérdőjelezi az alperesi nyilatkozatok végrehajtó általi és a jelen peres eljárásban történő bizonyítékként való elfogadását, egyben azt is, hogy végrehajtási cselekménynek tekinthetők-e az alperesi bejelentések, mivel aligha szolgálják a végrehajtás előbbre vitelét.
[26] Kifejtette továbbá, hogy a szakirodalomi álláspont szerint a szünetelés alatt nem történhetnek végrehajtási cselekmények, így nincs lehetőség arra, hogy a végrehajtást kérő bejelentései, erre irányuló kifejezett kérelem nélkül, megszakítsák az elévülést. Amennyiben mégis, akkor semmivel sem magyarázható, hogy az alperes által 2021. szeptemberétől 2022. decemberéig tett bejelentéseire tekintettel a végrehajtó miért csak 2023. november 14-én kelt végzésével állapította meg a végrehajtás folytatását.
[27] Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében – annak helyes indokaira utalással – a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
[28] Ellenkérelmében kiemelten hivatkozott arra, hogy írásbeli ellenkérelmét nem változtatta meg a fellebbezési eljárásban, mert annak II.2.2. pontjában kifejezetten hivatkozott arra is, hogy a végrehajtási jog elévülését a Vht. 40. § (1) bekezdésén alapuló kötelezettségének teljesítése is megszakította. Álláspontja szerint a Vht. 40. § (1) bekezdése szerinti bejelentési kötelezettség teljesítése végrehajtási cselekménynek minősül (Kúria Pfv.20.654/2019/8., Pfv.I.20.154/2021/6.). Utalt arra is, hogy az alperest a Vht. 40. § (1) bekezdése szerinti tájékoztatási kötelezettsége kapcsán csak annak bizonyítása terhelte, hogy e tájékoztatást megtette. Nem kellett meggyőződnie arról, hogy a befizetések a perbeli végrehajtási eljárásra vonatkozóan kerültek teljesítésre, mert bármilyen tényleges befizetés hiányában is jogában állt az alperesnek, hogy a végrehajtó felé bejelentse az adóssal szembeni követelésének csökkenését. A Kúria Pfv.21.738/2016/6. számú határozatára hivatkozva azzal érvelt, hogy a végrehajtási jog elévülését megszakító cselekmény nem feltétlenül eredményezi egyben a szünetelő végrehajtás folytatását is. Bejelentésével a végrehajtási eljárás eredményességét mozdította elő, továbbá implicit kifejtette azon szándékát is, hogy a fennmaradó követelésre igényt tart, hiszen ellenkező esetben a végrehajtási eljárás megszüntetését kérte volna a végrehajtótól.
A Kúria döntése és jogi indokai
[29] A felperes felülvizsgálati kérelme megalapozott.
[32] A felperes felülvizsgálati kérelmében eljárásjogi és anyagi jogi alapon is támadta a jogerős ítéletet. A megsértettként megjelölt régi Ptk. 325. § (2) bekezdésének, 326. §-ának az alkalmazására a perben nem került sor, így annak megsértése fel sem merülhetett, míg a bizonyítási eszközök bizonyításra való alkalmasságát rögzítő Pp. 268. § (1) bekezdésének a sérelme az ügyben nem volt értelmezhető.
[33] A felperes eljárásjogi hivatkozásai közül nem volt alapos a Pp. 7. § 4. pontjának, 373. § (1)–(2) bekezdésének a megsértésére alapított hivatkozása. A jogerős ítélet ugyanis – ahogy arra az alperes a felülvizsgálati ellenkérelmében helytállóan utalt – a helyesen tartalmazza, hogy az alperes írásbeli ellenkérelme kétirányú védekezést tartalmazott. Az elévülés megszakadását az alperes egyrészt a felperes teljesítésére, másrészt a követelés csökkenésének a Vht. 40. § (1) bekezdése szerinti bejelentésére mint végrehajtási cselekményre alapította. A fellebbezésben ennek megismétlése erre tekintettel nem minősült ellenkérelem-változtatásnak.
[34] Ugyancsak nem foghatott helyt a felperes Pp. 346. § (4) és (5) bekezdéseinek a megsértése való hivatkozása, ugyanis a másodfokú bíróság ítéletében rögzítette a tényállást és részletesen levezette az abból levont jogi következtetéseit is. Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállásból a másodfokú bíróság eltérő jogi következtetést is levonhat, illetve a megállapított tényeket másként minősítheti, erre a Pp. 369. § (3) bekezdés c) pontja lehetőséget biztosít számára. Az azonban, hogy a tényekből levont jogi következtetéssel, illetve a megállapított tények minősítésével és annak ítéletben kifejtett indokaival a felperes nem ért egyet, vagy az nem helyes, nem a Pp. 346. § (4) és (5) bekezdése szerinti indokolási kötelezettség megsértését jelenti. A felperes ezirányú érvelésére hangsúlyozza a Kúria, hogy az indokolási kötelezettség azt az elvárást támasztja a bírósággal szemben, hogy a döntés indokolása kiterjedjen az ügy érdeme szempontjából releváns kérdésekre, de nem kell kiterjednie minden egyes részletre. A bíróságok indokolási kötelezettségéből nem következik a felek által felhozott minden észrevétel egyenként való megcáfolásának kötelezettsége, különösen nem a szubjektív elvárásaikat is kielégítő mélységű érvrendszer bemutatása. (3354/2020. (X. 14.) AB határozat [25], 3169/2019. (VII. 10.) AB határozat [32], Kúria Pfv.V.20.549/2021/6.)
[35] A Pp. 342. § (1) és (2) bekezdéseiben foglaltak sérelme sem volt megállapítható azon az alapon, hogy a másodfokú bíróság az elévülési idő megszakadását az alperes végrehajtás folytatása iránti kérelmére tekintettel állapította volna meg. Ilyen megállapítást ugyanis a jogerős ítélet nem tartalmaz, sőt ezzel ellentétben másodfokú bíróság a [15] bekezdésben kifejezetten rögzítette, hogy helyesen járt el az elsőfokú bíróság akkor, amikor az alperes 2021. szeptember 24-i bejelentésben tett végrehajtási eljárás folytatása iránti kérelmét – az alperes erre való hivatkozása hiányában – nem értékelte.
[36] Helytállóan hivatkozott azonban a felperes arra, hogy a másodfokú bíróság tévesen alkalmazta a Pp. 190. § (2) bekezdés a) pontját és ezzel megsértette a Pp. 190. § (2) bekezdés b) pontjának rendelkezéseit. Az alperes az írásbeli ellenkérelmében ugyanis azt állította, hogy a felperes teljesített befizetéseket a követelésre, amely így az elévülést megszakította. Ezen tényállítást azaz a befizetés tényét a felperes vitatta a 2024. május 9-én megtartott perfelvételi tárgyaláson és arra vonatkozó nyilatkozatot sem tett, hogy a felperes szerint egyébként az alperes által tévesen könyvelt befizetés a követelés tényleges adósai részéről történt volna (14.P.20.377/2024/16. jegyzőkönyv 2. és 3. oldal). Az alperes írásbeli ellenkérelméhez a befizetést alátámasztó bizonyítékot nem csatolt. Az alperes a 2024. május 9-i perfelvételi tárgyaláson szabályszerű idézés ellenére nem jelent meg, a felperes fenti nemleges tényelőadásaira, vitatására további perfelvételi nyilatkozatban nem reagált, így bizonyítékot sem csatolt, bizonyítási indítvánnyal sem élt.
[37] Az alperes perfelvételi tárgyalásról való távolmaradása, így a perfelvételi nyilatkozatok hiánya egyértelműen önhibának minősül, amelynek jogkövetkezménye – figyelemmel a Pp. 183. § (6) bekezdésére is – a Pp. 190. § (2) bekezdés b) és c) pontja alapján az, hogy úgy kell tekinteni, hogy az alperes az ellenkérelme megalapozásához egyéb perfelvételi nyilatkozatot nem kíván, illetve nem tud tenni, egyben vele közöltnek kell tekinteni a tárgyaláson jelen lévő fél nyilatkozatát, a tárgyaláson csatolt, illetve kézbesíthető iratot. Ezen mulasztás jogkövetkezményét tehát – az elsőfokú bírósággal ellentétben – a másodfokú bíróság tévesen azonosította a jogerős ítélet [23] bekezdésében, és tévesen jutott arra a következtetésre, hogy az elsőfokú bíróság eljárási szabálysértést követett el, amikor a perfelvételi tárgyalást a Pp. 190. § (2) bekezdés a) pontjára tekintettel nem halasztotta el és a perfelvételt lezárta.
[38] Az elsőfokú bíróság a fentiekre is tekintettel jogszabálysértés nélkül és helytállóan következtetett arra, hogy az alperes nem bizonyította a felperesi befizetés tényét, hiszen az elévülés megszakadásának a bizonyítása, így e körben a bizonyítékok rendelkezésre bocsátása a Pp. 265. § (1) bekezdése alapján az ő bizonyítási érdekébe tartozott. Ennek elmaradása eredményezte az elsődleges védekezése alaptalanságát, aminek egyben, a továbbiakban kifejtettek alapján, jelentősége volt az alperes másodlagos védekezése tekintetében is.
[39] Az alperes végrehajtó felé megtett bejelentései kizárólag azt tartalmazták, hogy a végrehajtandó tartozásra befizetés érkezett, a befizető személyét nem. Az alperes nyilatkozata alapján tehát nem volt bizonyított az, hogy a felperes teljesített, de a jogerős ítélettel szemben az sem, hogy a fennálló alperesi követelés részbeni teljesítése az adósok részéről történt volna meg. A perben erre a tényre a felek nem hivatkoztak, tényállítást nem tettek, azt bizonyíték sem támasztotta alá, így helyesen hivatkozott a felperes arra, hogy téves és a Pp. 266. § (1) bekezdését és 279. § (1) bekezdését sérti a másodfokú bíróság ezen ténymegállapítása, és egyben az ebből levont, régi Ptk. 337. § (1) bekezdésére alapított jogi következtetése is. Egy ismeretlen harmadik személy esetleges fizetése az adóssal és a kezessel szembeni követelés és a végrehajtási jog elévülésének a megszakadását nem okozhatja. A régi Ptk. 327. § (1) bekezdése szerinti elévülést megszakító jogi tények, illetve a Vht. 57. § (4) bekezdése szerinti végrehajtási cselekmények mindegyike ugyanis a kötelezett és a jogosult közötti interakcióval [együttes közreműködésükkel létrejött megállapodással (kötelem módosítása, vitás kérdés egyezséggel való rendezése), írásbeli fizetési felszólítás megküldésével és hatályosulásával, az adós ellen, a részvételével folyó valamely eljárásban a követelés/igény érvényesítésével, bejelentésével (bírósági igényérvényesítési eljárás indításával)], vagy a követelés behajtására indult végrehajtási eljárásban a kötelezett/jogosult valamely cselekménye vagy a személyükkel kapcsolatos esemény folytán generált végrehajtási cselekménnyel, bírósági vagy végrehajtói intézkedéssel – ideértve a végrehajtó behajtás érdekében foganatosított intézkedéseit is – valósulhat meg.
[40] A fentiekre figyelemmel a perben és a felülvizsgálati eljárásban kizárólag azt lehetett vizsgálni, hogy végrehajtást kérő alperes Vht. 40. § (1) bekezdése szerinti bejelentése önmagában alkalmas-e a végrehajtási jog elévülésének a megszakítására.
[41] A Vht. 57. § (1) bekezdése szerint a végrehajtási jog a végrehajtandó követeléssel együtt évül el és ahogy azt a Legfelsőbb Bíróság a Pfv.I.21.879/2003/3. számú, EBH 2004.1037 számon közzétett döntése és azzal egyezően a Kúria Pfv.20.583/2023/8. számú kötelező erejű határozata is tartalmazza, az adós lefoglalható vagyontárgya hiányában szünetelő végrehajtási eljárásban a végrehajtási jog elévülése bekövetkezhet akár a szünetelés tartalma alatt is.
[42] A Vht. 57. § (4) bekezdése alapján a végrehajtási jog elévülését azonban bármely végrehajtási cselekmény megszakítja. A bírói gyakorlatot orientáló Legfelsőbb Bíróság Pfv.21.089/2008/7. számú (BH 2009.113.) határozata szerint – figyelemmel arra, hogy a végrehajtási cselekmény fogalmát a Vht. nem határozza meg és nem nevesíti az elévülést megszakító végrehajtási cselekményeket – a jogalkalmazóra hárul annak vizsgálata és eldöntése, hogy az adott körülmények között a végrehajtási eljárás eseménye (ideértve az eljárás résztvevőinek tevékenységét) végrehajtási cselekmény-e, azaz alkalmas-e az eljárás előbbre vitelére, a végrehajtási eljárásban kivált-e, és ha igen, milyen joghatást. A bírói gyakorlat a végrehajtás előbbre vitelét célzó, annak sikerességére kiható lényeges cselekményt tekinti végrehajtási cselekménynek (Kúria Pfv.21.171/2015, megjelent: BH 2016.144., Pfv.20.654/2019/8., Pfv.21.291/2018/10., Pfv.20.964/2022/7.), azzal, hogy nem szükséges, hogy a végrehajtási cselekmény eredményes is legyen, elvileg kell alkalmasnak lennie a végrehajtási eljárás előbbre vitelére (Kúria Pfv.20.154/2021/6., Pfv.21.738/2016/6.). Ilyen cselekmény lehet a bíróságnak, a végrehajtónak a végrehajtás érdekében tett bármilyen intézkedése; a végrehajtást kérőnek a végrehajtás foganatosítására, adott esetben a szünetelő végrehajtás folytatására irányuló kérelme is (EBH 2004.1037.).
[43] Az adott tényállás szerint a Vht. 52. § d) pontja alapján szünetelő végrehajtási eljárásban az alperes, a Vht. 40. § (1) bekezdése szerinti törvényi kötelezettségének eleget téve, bejelentette a követelése csökkenését. Egy, a tartozás összegének kizárólag a pontosítását tartalmazó nyilatkozat végrehajtó részére való megküldése azonban csak regisztrálja a történteket, változtatni semmilyen módon nem kíván azon, azaz adminisztratív jellegű cselekmény: a követelés érvényesítése iránti szándékot nem fejez ki, a végrehajtási eljárás előbbre vitelére nem alkalmas, abban joghatást nem vált ki, annak eredményességét elvi szinten sem okozza, okozhatja. Erre tekintettel az ilyen bejelentés önmagában a végrehajtási jog elévülésének a megszakítására nem vezethet. Ezt támasztja alá az is, hogy az eltérő értelmezés ahhoz vezetne, hogy a követelés csökkenésének puszta bejelentése még abban az esetben is a végrehajtási jog elévülésének a megszakítását jelentené, ha a követelés ténylegesen nem csökkent, arra a kötelezett (adós) részéről – a követelés fennállásának az elismerését jelentő – befizetés egyáltalán nem történt, amely visszaélésekhez vezetne és így nyilvánvalóan nem lenne összeegyeztethető az elévülés jogpolitikai céljával sem. A jogerős ítélet ezzel ellentétes következtetése és jogértelmezése tehát sérti a régi Ptk. 324. §-át, a 325. § (1) bekezdését, a 327. §-át és a Vht. 57. § (1) és (4) bekezdését.
[44] A fentiekre tekintettel a Kúria a jogszabálysértő jogerős ítéletet a Pp. 424. § (3) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és az elsőfokú ítéletet a Pp. 383. (2) bekezdése alapján – a fenti indokolásbeli kiegészítéssel és pontosítással – helybenhagyta.
(Kúria Pfv.V.20.070/2025/6.)