A tényállás szabad megállapításának elvét megjelenítő Pp. 263. § (1) bekezdése a bizonyítási mód és a bizonyítási eszköz megválasztásának szabadságát is megfogalmazza, és a bizonyítékok felhasználásának egyetlen kritériumaként azoknak a tényállás megállapítására való alkalmasságát határozza meg [2016.CXXX. tv (Pp.) 263. § (1) bek., 268. § (1) bek., 279. § (1) bek.].
A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás
[1] A felperes vakbélműtéten esett át. A műtét napján áthelyezték egy másik intézményébe, ahol több hónapig kezelték. Az áthelyezésekor szeptikus állapotban volt, és rövid előkészítés után újabb műtéten esett át. Csak hosszú hónapokig tartó orvosi ellátás hozta helyre az állapotát.
[2] A több mint 30 évvel később kiállított laborlelete a felperes Hepatitis C vírus betegségét igazolta.
A kereseti kérelem és az alperes védekezése
[3] A felperes keresetében vagyoni és nem vagyoni kártalanítás megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Előadta, hogy a keresetében pontosan megjelölt időrendben kórházi kezelése során kapott vérkészítményekből Hepatitis C vírussal fertőződött. Keresetének jogalapjaként az állított károkozáskor hatályban volt, az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény (a továbbiakban: régi Eütv.) 22. §-át, 40. §-át és 58. § (3) bekezdését jelölte meg.
[4] Az alperes érdemi ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Hivatkozása szerint a felperes nem igazolta, hogy a kórházi ellátása során transzfúzióban részesült.
Az elsőfokú ítélet és a másodfokú közbenső ítélet
[5] Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította.
[6] Mindenekelőtt utalt arra, hogy a bírói gyakorlat a vérkészítményeket a gyógyszerkönyv hatálya alá tartozó készítményekkel azonos megítélésűnek tekinti, amelyek „tisztaságáért” az alperes a régi Eütv. 58. § (3) bekezdése értelmében felelős.
[7] Hangsúlyozta: a perben a felperest terhelte annak hitelt érdemlő bizonyítása, hogy az általa megjelölt kórházi esemény során fertőződött Hepatitis C vírussal. Ezzel kapcsolatban figyelemmel volt arra, hogy a felperes a vértranszfúziót vagy valamilyen típusú vérkészítmény intravénás adagolását igazoló okirattal nem rendelkezett, az általa csatolt okiratok csupán a hasában kialakult tályogüregek miatt szükségessé vált hasűri feltárások és vérmérgezéses állapot tényét tüntették fel. Rögzítette, hogy a felperes az említettek miatt a hozzátartozóinak és a kezelésében részt vett, intenzív osztályos orvos tanúvallomásával kívánta bizonyítani a vérkészítmények beadásának tényét, míg az okozati összefüggést szakértői véleménnyel kívánta alátámasztani.
[8] A felperes ellátásában résztvett orvos tanúvallomásából kiemelte, hogy ennyi idő távlatából az alkalmazott készítmények minőségére nem tudott konkrétan visszaemlékezni, de a felperes általános állapotára és annak súlyosságára tekintettel szintén biztos volt a transzfúzió alkalmazásában.
[9] Értékelte, hogy a perben kirendelt igazságügyi szakértői intézet az orvosi adatok alapján nem látta igazolhatónak, hogy a felperes a közel hat hónapos kórházi ellátása alatt valamilyen vérkészítményt kapott volna. Tekintettel volt arra, hogy a szakértő a fertőzöttség eredetére – meggyőző orvosszakértői bizonyíték hiányában – megállapítást tenni nem tudott, és a valószínűség szintjén sem tudta megválaszolni, hogy a felperes a szepszis okozta DIC ismeretében vérkészítményt vagy vér eredetű készítményt kapott volna. Az utóbbiakkal összefüggésben utalt továbbá a szakvéleménynek arra a – tankönyvi adatokkal is alátámasztott – megállapítására, amely szerint a DIC vérkészítményekkel történő kezelése csak egy volt a lehetséges terápiák közül, vagyis nem vonta maga után automatikusan vérkészítmény adását.
[10] Ellentmondásosnak tartotta, hogy bár a tanúként meghallgatott orvos említést tett a korabeli zárójelentések szűkszavúságáról, de ezzel együtt a kifejezetten heroikus beavatkozásokról kiadott zárójelentések nem említették a vérkészítmények alkalmazását. Ennek azért tulajdonított jelentőséget, mert a hasonló tárgyú perekben az 1970-es, 1980-as évek orvosi ellátását szükségképpen elemző bírói gyakorlat csak a transzfúziós naplók hiányát tolerálja, az okozati összefüggés megállapításához viszont szükségesnek tartja legalább a vérkészítmények alkalmazásának tényére utaló okirat csatolását. Álláspontja szerint ezt a hiányosságot az adott esetben elsősorban nem a tanúvallomások tartalma, hanem az igazságügyi orvosszakértőnek az a nyilatkozata pótolhatta volna, hogy a beteg DIC diagnózis esetén nagy valószínűséggel vérkészítményt kaphatott. Arra az alperes által hangsúlyozott körülményre is figyelemmel volt, hogy a felperes máskor is átesett invazív beavatkozásokon, amelyek során fertőződhetett, a betegéletutat tartalmazó okiratok ugyanis valóban feltüntettek kisebb invazív beavatkozásokat. A vérkészítmény alkalmazásának bizonyítottságához a beavatkozásokat gyermekként átélő felperes személyes emlékeit pedig nem tartotta elegendőnek. Kifejtette továbbá, hogy az okirati bizonyítás hiányosságát a tanúvallomások önmagukban nem, legfeljebb csak olyan szakértői adatok ismeretében pótolhatták volna, amelyek a valószínűség skáláján határozottabban mutatnak a vérkészítmény alkalmazásának irányába.
[11] A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság közbenső ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, és megállapította, hogy az alperes kártalanítási kötelezettsége fennáll a felperes kezelése során kapott vérkészítmény folytán keletkezett Hepatitis C vírusfertőzéséből eredő károkért.
[12] Egyetértett az elsőfokú bírósággal abban, hogy a bírói gyakorlat szerint a gyógyászati cél érdekében az emberi szervezetbe juttatott vérkészítmény az állam kártalanítási felelőssége szempontjából a gyógyszerrel azonos elbírálás alá esik.
[13] Abból indult ki, hogy a felperesnek a kereset eredményességéhez egyrészt a vér vagy vérkészítmény gyógyászati céllal történő beadásának tényét, másrészt azt kellett bizonyítania, hogy fertőződése a vérkészítménytől következett be.
[14] Idézte a tényállás szabad megállapításának elvét rögzítő, a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) 263. § (1) bekezdését. Megalapozottnak minősítette a felperesnek azt a fellebbezési hivatkozását, hogy a Pp. 267–268. §-ai a bizonyítás módjai és eszközei között nem állítanak fel sorrendet. Utalt egyben arra, hogy az okirati bizonyítás elsődlegessége csak annyiban érvényesül, hogy a Pp. 320. § (5) bekezdése értelmében az okirattal bizonyítható tények esetében a bíróság az egyéb bizonyítást mellőzheti. Mindezek miatt nem értett egyet az elsőfokú bíróságnak azzal az álláspontjával, hogy a vértranszfúzió ténye csak az egészségügyi dokumentációval, erre vonatkozó okirati bizonyíték hiányában pedig orvosszakértői vélemény megállapításaival bizonyítható.
[15] A bizonyítékoknak a Pp. 279. § (1) bekezdése szerinti mérlegelése során figyelemmel volt arra, hogy a tanúként meghallgatott kezelőorvos arra ugyan már nem emlékezett, hogy a felperes konkrétan milyen készítményeket kapott, de abban biztos volt, a felperes állapota (DIC) csak transzfúziós kezeléssel volt uralható. E tanúvallomásból idézte, hogy „az állapotából és annak súlyosságából kiindulva 1000%, hogy [a felperes] transzfúziós ellátásban részesült”. A felperes édesanyjának tanúvallomásából kiemelte, hogy a felperes kezdetben sűrűbben, aztán egyre ritkábban kapott vért; a tanú még arra is emlékezett, hogy a szomszéd laktanyában állomásozó kiskatonák adtak vért, amit a házastársa meg is köszönt nekik. Ezeket olyan életszerű elemeknek tartotta, amelyek a tanú vallomásának valóságtartalmát erősítették.
[16] A felperes klinikai zárójelentésben leírt állapotának és a két tanúvallomásnak az értékelése alapján bizonyítottnak fogadta el a felperesnek azt az állítását, hogy a kórházi kezelése során vérkészítményt kapott. E tény megállapíthatóságának kizárására önmagában azt sem tartotta alkalmasnak, hogy az egészségügyi dokumentáció a vérátömlesztést vagy vérkészítmény alkalmazásának tényét nem tartalmazta, továbbá a szakvélemény szerint a komplex véralvadási zavar esetén a különböző vérkészítmények adása csak az egyik, de nem az egyetlen automatikus terápiás lehetőség volt.
[17] Rámutatott: a szakértő a rendelkezésre álló orvosi dokumentáció alapján nem adott objektív, természettudományos megalapozottságú választ arra a kérdésre, hogy mi volt a vírusfertőzöttség legvalószínűbb oka. Mivel azonban a szakértő a felperes életútjából más okot nem emelt ki, ezért a szakvéleményben felsorolt lehetséges okok közül a legvalószínűbbnek azt fogadta el, hogy a felperes az 1992-ben bevezetett szűrés előtt kapott vérkészítménytől fertőződött. Utalt arra, hogy a Kúria a hasonló tárgyú perekben számos alkalommal kifejtette: orvosilag kétségmentes megállapíthatóság hiányában a jogi bizonyítottság is alacsonyabb szinten értendő, és az okozati összefüggés fennállása megállapítható a kizáró, illetőleg a kizárható, valamint a valószínűsíthető okok bírói mérlegelése alapján.
[18] Mindezek miatt a perben rendelkezésre álló bizonyítékokat az elsőfokú bíróságtól eltérően értékelte, ennek eredményeként eltérő tényállást állapított meg, és abból eltérő jogi következtetést vont le.
A felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem
[19] A jogerős közbenső ítélet ellen az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amely annak hatályon kívül helyezésére és az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyására irányult.
[20] Megsértett jogszabályhelyként a Pp. 268. § (1) bekezdését és 279. § (1) bekezdését jelölte meg.
[21] Érvelése szerint ahhoz, hogy a kártalanítási kötelezettsége egyáltalán vizsgálható legyen, a felperest terhelte az állított vértranszfúzió mint lehetséges károkozó magatartás kétséget kizáró bizonyítása. Ehhez pedig szükségesnek tartotta volna, hogy a transzfúzió megtörténtének ténye az egészségügyi dokumentációban megjelenjen. Ezt azzal indokolta, hogy a vértranszfúzió szigorú dokumentálási kötelezettséggel járó orvosi beavatkozás, és az közvetett módon, a beavatkozásnál jelen nem volt, annak megtörténtét közvetlenül nem észlelő hozzátartozók tanúvallomásaival megfelelően nem igazolható. Kiemelte, hogy a jogerős közbenső ítélet indokolásában foglaltakkal szemben a bírói gyakorlat a jogi bizonyítottság alacsonyabb szintjét az okozati összefüggés fennállása körében fogadja el.
[22] Állította, hogy az elsőfokú bíróság a rendelkezésre álló bizonyítékok között rangsort nem állított fel, ehhez képest a másodfokú bíróság a transzfúzió megtörténtéről közvetlen észleléssel nem rendelkező hozzátartozók tanúvallomásainak észszerűtlenül és okszerűtlenül nagy hangsúlyt tulajdonított, holott az említett tényt sem az orvosi dokumentumok, sem a szakértői vélemény nem támasztotta alá. Kifejtette, hogy a tanúvallomások önmagukban sem a kereset jogalapjának, sem az állított transzfúzió megtörténtének, sem a vírusfertőzés azzal való okozati összefüggésének bizonyítására nem voltak alkalmasak.
[23] Iratellenesnek nevezte a másodfokú bíróságnak azt a ténymegállapítását, amely szerint a szakértő a lehetséges fertőzési okok közül más okot nem emelt ki. Ennek kapcsán hivatkozott a szakértőnek arra a nyilatkozatára, amely szerint a peranyag alapján a felperes más módon is megfertőződhetett.
[24] Előadta azt is, hogy ha a vértranszfúzió megtörténte a tanúvallomásokkal mégis igazolható lehetett volna, akkor is kizárható, hogy a jogi bizonyítottsághoz elégséges legvalószínűbb okként a vértranszfúzió egyértelműen megállapítható legyen. Éppen ezért állította, hogy a kártalanítási kötelezettsége az okozati összefüggés hiányában sem állhat fenn.
[25] A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős közbenső ítélet hatályában fenntartását kérte.
A Kúria döntése és jogi indokai
[26] A felülvizsgálati kérelem nem megalapozott.
[27] A Kúria a Pp. 423. § (1) bekezdése szerint a felülvizsgálati kérelem keretei között eljárva, a felülvizsgálati eljárás eredményeként azt állapította meg, hogy a jogerős közbenső ítélet az alperes által megjelölt okokból nem jogszabálysértő.
[28] Az elsőfokú bíróság a perfelvételi tárgyaláson – az anyagi pervezetés körében, a Pp. 237. § (2) bekezdésének megfelelően – a feleket tájékoztatta a bizonyíték rendelkezésre bocsátása, illetve a bizonyítás indítványozása elmulasztásának, valamint a bizonyítás esetleges sikertelenségének következményéről. Aszerint a felperest terhelte annak bizonyítása, hogy a megjelölt időrendben a kezelése alatt bármilyen típusú vérkészítményt kapott, és azzal okozati összefüggésben Hepatitis C vírusfertőzést szenvedett el. Mindez a bizonyítási feladatoknak a felek perfelvételi nyilatkozatainak és a bizonyítási érdek figyelembevételével történt, helyes megosztását jelentette. A felperes a megjelölt, a részéről bizonyításra szoruló tények közül a vérkészítmény alkalmazását – az arra utaló bejegyzést tartalmazó egészségügyi dokumentáció hiányában – elsődlegesen tanúvallomásokkal, a vérkészítmény alkalmazására visszavezethető fertőződést, vagyis az okozati összefüggés fennállását szakértői véleménnyel kívánta bizonyítani. A perben eljárt bíróságok a bizonyítás eredményét egymástól eltérően mérlegelték, és ez volt az oka az érdemi döntéseik különbözőségének. Míg az elsőfokú bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy az egészségügyi dokumentáció említett hiányosságait a tanúvallomások nem pótolhatták, arra csak – a valószínűség magasabb szintjén álló megállapításokat rögzítő – szakértői vélemény lett volna alkalmas; addig a másodfokú bíróság ezzel nem értett egyet, és ugyanezen bizonyítékok eltérő mérlegelésének eredményeként eltérő tényállást állapított meg. Az alperes felülvizsgálati kérelmében eljárási szabálysértésként a Pp. 268. § (1) bekezdésének és 279. § (1) bekezdésének sérelmére hivatkozással a másodfokú bíróságnak ezt a bizonyítékmérlegelését támadta.
[29] A másodfokú bíróság – a fellebbezésben foglaltakkal egyezően – helyesen indult ki abból, hogy a Pp. 267–268. §-ai a bizonyítás módjai és eszközei között nem állítanak fel sorrendet. A jogerős közbenső ítélet indokolásában már idézett, a tényállás szabad megállapításának elvét megjelenítő Pp. 263. § (1) bekezdése a bizonyítási mód és a bizonyítási eszköz megválasztásának szabadságát is megfogalmazza, és a bizonyítékok felhasználásának egyetlen kritériumaként azoknak a tényállás megállapítására való alkalmasságát határozza meg. Ehhez igazodóan a felülvizsgálati kérelemben feltüntetett Pp. 268. § (1) bekezdése a bizonyítási eszközzel kapcsolatban azt az általános követelményt támasztja, hogy annak alkalmasnak kell lennie arra, hogy igénybevételével a bíróság a perben jelentős tények megállapításához felhasználható, a mérlegelés során figyelembe vehető bizonyítékhoz juthasson. A bizonyítékmérlegelés szabadsága – ahogyan arra a másodfokú bíróság is utalt – ugyancsak a szabad bizonyítás elvének megnyilvánulása, és arról a Pp. 279. § (1) bekezdése rendelkezik.
[30] A vérkészítmény adásával okozott Hepatitis C vírusfertőzés miatt, a régi Eütv. 58. § (3) bekezdése alapján az állammal szemben kártalanítás megfizetése iránt indított perekben is a bizonyítás fentiekben ismertetett általános szabályait kell alkalmazni. Az ezekben az ügyekben jellemzően felmerülő bizonyítási nehézségek nem a károkozó magatartás, vagyis a vértranszfúzió, a vérkészítmény alkalmazása, hanem a szóban forgó egészségügyi beavatkozás és a vírusfertőzés közötti okozati összefüggés (EBH 2003.863., BH 2005.250., Legfelsőbb Bíróság Pfv.III.20.954/2009/4.), valamint elévülési kifogás előterjesztése esetén az elévülés nyugvását alátámasztó tények (EBH 2004.1120., BH 2005.104., Legfelsőbb Bíróság Pfv.III.21.316/2008/5.) bizonyításával kapcsolatban mutatkoznak. Ennek az oka az, hogy az egészségügyi dokumentáció erre utaló bejegyzése mellett, az alperes vitatásának hiányában a vértranszfúzió tényének megállapításához további bizonyításra nincs szükség. Mindez azonban az előzőekben kifejtettekre tekintettel nem jelenti azt, hogy a hasonló tárgyú perekben az említett okirat mint bizonyítási eszköz kizárólagosságot vagy akár csak elsődlegességet élvezne. Nincs tehát eljárásjogi akadálya annak, hogy az egészségügyi dokumentáció hiányossága esetén a kártalanítási igényt érvényesítő felperes más bizonyítási eszköz felhasználásával bizonyítsa a keresetében állított, de az alperes által vitássá tett vértranszfúziót.
[31] A Pp. 279. § (1) bekezdésének sérelmére alapított felülvizsgálati támadás megalapozottságának vizsgálatakor abból kellett kiindulni, hogy a Pp. alkalmazása körében is irányadó az a korábbi, a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény 206. § (1) bekezdésén alapuló bírói gyakorlat, amely szerint a bizonyítékok okszerűtlen mérlegelésének hiányában a bizonyítékok felülmérlegelésére a felülvizsgálati eljárásban nincs lehetőség [Kúria Pfv.III.20.229/2022/5. (BH 2022.293.)]. A felülvizsgálati eljárás nem ad alapot a bizonyítékok felülmérlegelésére, ha az egyes bizonyítékokból eltérő következtetés is levonható lett volna; az minősíthető nyilvánvalóan okszerűtlen következtetésnek, amikor a bizonyítékokból csak egyfajta, a felülvizsgálattal támadott ítélettől eltérő következtetésre lehet jutni [Kúria Pfv.I.21.474/2011/10. (BH 2013.119.II.)].
[32] A másodfokú bíróság a fentieknek megfeleltethető bizonyíték-mérlegelési hibát nem vétett. A felperesnek azt a tényállítását, hogy a kórházi kezelése során vérkészítményt kapott, a felperes klinikai zárójelentésben leírt egészségi állapota és a tanúvallomások értékelése alapján bizonyítottként fogadta el. A tanúvallomások egyike – a felülvizsgálati kérelemben előadottakkal szemben – közvetlen észlelésen alapult, az ugyanis a felperes kezelésében részt vett orvostól származott. Aszerint a felperes állapotának súlyossága, a nála fellépett komplex véralvadási zavar indokolta a vértranszfúziót. Ehhez képest a felperes édesanyjának tanúvallomása valóban csak közvetett bizonyítékként volt értékelhető, de az szintén a vitatott kereseti tényállítást támasztotta alá. Bizonyító erejének értékelésekor a másodfokú bíróság helyesen tulajdonított jelentőséget annak, hogy a szervezett véradás körülményeinek felidézése olyan életszerű elemnek minősült, amely a vallomás valóságtartalmát erősítette. Lényeges volt továbbá, hogy a kezelőorvos tanúvallomása szerint a korabeli gyakorlattal nem állt ellentmondásban az a fajta tömörség, amely a felperes kezeléséről kiállított zárójelentést jellemezte. [Ezt annak ismeretében is kellett megítélni, hogy – az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvénytől eltérően – a régi Eütv. és a végrehajtásáról szóló 16/1972. (IV. 29.) MT rendelet a dokumentációs kötelezettségre vonatkozó külön szabályozást nem tartalmazott.] A szakértői bizonyítás eredményének megítélésekor pedig arra kellett figyelemmel lenni, hogy a vérkészítmény adását a szakértő is ténykérdésnek tekintette, amelyet orvosszakértői módszerekkel igazolni azért nem tudott, mert az egészségügyi dokumentációban arra vonatkozó bejegyzés nem szerepelt. Kétségtelen, hogy a szakértő a komplex véralvadási zavar esetében a vérkészítménnyel történő kezelést nem kizárólagos, és nem is automatikus terápiás lehetőségként határozta meg. Ezt a megállapítást azonban a kezelőorvos már hivatkozott tanúvallomásával egybevetve kellett mérlegelni, és ennek alapján a másodfokú bíróság okszerűen jutott arra a következtetésre, hogy a felperes a kezelése során vérkészítményt kapott. Mindez a felülvizsgálati okfejtéssel ellentétben nem az ítéleti bizonyosságnak a hasonló tárgyú perekben követett bírói gyakorlat által az okozati összefüggés esetében elfogadott alacsonyabb szintjének érvényesítését, hanem a rendelkezésre álló bizonyítékoknak a felek tényállításaival egybevetett, a Pp. 279. § (1) bekezdése szerinti helyes és okszerű mérlegelését jelentette. Ennélfogva a jogerős közbenső ítélet a vérkészítmény alkalmazásával kapcsolatos ténymegállapítás tekintetében sem az utóbbi jogszabályhelyet, sem az alperes által ugyancsak megjelölt Pp. 268. § (1) bekezdését nem sérti.
[33] A jogerős közbenső ítélet a kártalanítási kötelezettség további szükségképpeni feltétele, az okozati összefüggés fennállásának vizsgálata körében is mentes volt a felülvizsgálati kérelemben állított eljárási szabálysértésektől. A másodfokú bíróság helytállóan indult ki abból, hogy a szakértői vélemény a vírusfertőzöttség lehetséges okai között a vérkészítménynek az 1992-ben bevezetett szűrés előtti alkalmazását is nevesítette. Noha a szakértő a fertőzés eredetét orvosilag értékelhető objektív adat hiányában megállapítani nem tudta, ez nem jelenthette akadályát annak, hogy a másodfokú bíróság a bizonyítékmérlegelés eredményeként az oksági kapcsolat meglétére következtessen. Ennek a jogerős közbenső ítéletben adott indoka az volt, hogy a szóba jöhető fertőzési okok közül más okot a felperes betegéletútjának ismeretében a szakértő sem emelt ki. Lényeges az is, hogy a szakértő a további fertőzési lehetőségeket maga is a bizonyítás más eszközeivel tartotta igazolhatónak vagy kizárhatónak. Az alperes ugyan az érdemi védekezésében hivatkozott arra, hogy a fertőzést az egészségügyi dokumentációban feltüntetett invazív beavatkozások is okozhatták, de azt alátámasztó peradat, hogy a felperes a szakértői véleményben kifejezetten megjelölt, a vérkészítmény alkalmazásán kívüli más beavatkozás során fertőződött, nem merült fel. A másodfokú bíróságnak ez a bizonyítékmérlegelése megfelelt annak a fentiekben már hivatkozott, a bírói gyakorlatban (EBH 2003.863.) megfogalmazott követelménynek, amely szerint orvosilag kétségmentes megállapíthatóság hiányában a jogi bizonyítottság alacsonyabb szintje is elfogadható, és a fertőző forrás megállapításához elegendő a kizáró, illetőleg a kizárható, valamint a valószínűsíthető okok bírói mérlegelése.
[34] A Kúria a kifejtettekre tekintettel a jogerős közbenső ítéletet hatályában fenntartotta.
(Kúria Pfv.III.20.591/2023/5.)